régebben én is betelefonálgattam. hol parasztgyereknek adtam ki magam, hol felháborodott-vallásosnak, és soha nem történt meg, hogy ne raktak volna adásba. mindig tudtam valami nagyon lényegeset mondani a szűrőszemélyzetnek.
egyszer szétromboltam a tilos rádió egyik esti műsorát, akkora faszságokat beszéltek a usa-ról, hogy amerikás magyarnak adtam magam ki, és elmondtam a tuttit, amit be is vettek, és utána odalett minden, a hátralévő 20 percben már nem volt mit mondani, csak rólam beszélgettek, helyesebben arról, hogy amiket felvetettem, 'tényként' közöltem, mennyire érdekes kérdések, és kezdték összevetni a saját amerikás élményeikkel. telefonálás közben találtam ki őket részegen, erős amerikás akcentussal előadva.
A hiúság és az egoizmus a betelefonálóknál és a fórumokba írogatóknál is fundamentális. (pl. mi másért beszélgetnek ketten egy topikban egy éven át, mint feltűnési viszketekségből. eleinte nagyon dühös voltam erre a jelenségre, hiszen ott a mail is, aztán megértettem, színpadvágy, megfűszerezve egy vödör übermensch tudattal.)
nem egészen. a látszat arra az időszakra kell, amikor valamit meg akarsz szerezni. aféle pszicho-lízing. már használsz egy képet, mielőtt még képes lennél azt valóban belülről sugározni. ha már nem akarod, vagy a tied, akkor feleslegessé válik.
te nem a látszatról beszélsz, hanem a lényegtelenről! azt se lehet lebontani:-)) A látszat a lényeg része, nélküle nincs lényeg, tehát itt fogalmi káosz van.
_szerintem_ a rádiós betelefonálóknak ebben a típusában már annyira felgyűlt a közlésvágy, az elismerésre, szeretetre, odafigyelésre való éhség, hogy bárhol bárkinek elmondaná, csak 3 percre érezze, hogy fontos valakinek. a visszajelzés hiánya jó lehetőség az illúziója ébrentartására, hiszen valahol valaki - sőt valakik, minél többen - egész biztosan megértik a hozzászólás célját, fontosságát, mitöbb elkerülhetetlenségét, csak a technikai körülmények miatt sajnos nem áll módjukban ezt kifejezni. mindnyájunk szegénységi bizonyítványa, hogy ennél valósabb, jobb mgoldás nem kínálkozik a lelkükben a periférián vegetáló embereknek.
hiss: pont addig kell(ene) eljutni, hogy egy látszat lebontása ne okozzon képességvesztést. mi a fenéért akarnék én bármiben is jobb, több, erősebb, lenni, fejlődni, ha ugyanazt a sikert, élményt nyújtja a látszat puszta felmutatása, mint a dolog tényleges jelenléte? szerintem ilyenkor lehet pillanatok alatt kontrollt veszíteni. de messze nem nyújtja ugyanazt a sikert, pont úgy, mint ahogy a tv-s focimeccstől nem lehet megizmosodni, max. az elhatározást segítheti. azért célszerű a látszatokat bontogatni, mert ha túl nagy a távolság a tények és az illúziók között, akkor azt az elme egy idő után nem képes áthidalni és összeomlik, mint egy túlméretezett papírhíd.
általános látszat nincs, konkrét látszatok vannak, amik mögött vagy ott áll valaki vagy csak törekszik rájuk, legrosszabb esetben ágyból netezik és mindenkit hülyére vesz. :-)
az utolsó példának mi köze a látszatokhoz? az ilyen lányok szerintem nem akarnak fiúnak látszani, csak kevésnek tartják azt, hogy a női létbe korlátozva éljenek. (nehogy azt mondják már, hogy nem káromkodhatok, csak azért, mert nő vagyok, na majd megmutatom!)
Létezik egy típus, a rádiós betelefonáló típusa. Kezdetben is idegesített, még amikor nem is voltak igazi betelefonálók, csak a SZER-ben lehetett revizionista meg egyéb dalokat küldeni a szegény otthon maradt rokonságnak. De aztán jött a nagy szabadság, megjelent a rengeteg rádió, és áttelepedett a mi kis koszos másvilágunkra a betelefonálók paradicsoma.
Mi a bajom a rádiós betelefonálókkal? Nehéz lenne megfogalmazni. A hülyeségük. Ostobák, magamutogatók. Soha nem értettem, miért érzi valaki fontosnak, hogy mindenkivel megossza a maga unalmas, ezerszer hallott, újságokból és egyéb kiadványokból összeollózott paneljeit. Ennél már csak az rosszabb, amikor olyasmiről esik szó, amiről másutt a hallgató nem olvashatott: személyes örömök, csalódások, tragédiák. Téma: minimálbér. Rádiós betelefonáló #1: ’Senkit nem akarok az életemmel untatni, de amikor apámat elvitték a kommunisták.. bla-bla-bla.’ A rádiós betelefonáló unalmas, ugyanakkor ostobaságával és exhibicionizmusával roppant zavaró is, ökölbe szorul az ember keze, amint megszólal.
Felmerülhet bennünk, hogy miben különbözik az internetes fórumozó a rádiós betelefonálótól. A műfaj persze eltérő, legalábbis részben más: a fórumok világa szimultán működik, sokkal változatosabb. Hozzászólásaink megmaradnak, a betelefonálók agyszüleményei viszont elszállnak. És még egy fontos különbség: itt megvan az esély a párbeszédre. A fórumozók közösséget alkotnak, a rádiós betelefonálók pedig nem.
Ez lenne tehát a különbség. Ezért szimpatikusabb a fórumozó a betelefonálónál. Elrejti a valódi énjét, és konstruál magának-nekünk egy ideális alakot, hogy előkellő helyre kerüljön a közösségi hierarchiába. (Itt jegyzem meg, hogy Trinity pl. a mátrixon kívül is jól néz ki. Érdekes módon a mátrix ’filozófiájába’ az már nem fért bele, hogy a valós valóságban hétköznapi figurákat prezentáljanak nekünk.) Így lesz egy alapvetően idegesítő emberből (rádiós betelefonáló) egy elviselhető, sőt, néha kifejezetten szimpatikus alak.
Persze néha lehull a lepel, olyankor borul a bili, és kiderül elviselhetetlenségünk. Rádiós betelefonálóvá válunk, legalábbis egy időre. Aztán indulhat a dolog elölről.
amikor a látszatban mozogsz tisztában kell legyél vele, hogy az látszat. ez a tisztánlátás a lényeg, ha lebontod, akkor magadat degenerálod, képességvesztést teremtesz, a tisztánlátás látszatával. természetesen szükség van a látszat nélküli létszituációkra is, erre pl. nagyon jó iskola a hadsereg, az éleslövészet, de akár a gépkocsivezetés is. vagyis nem mindegy hol bontogatod a látszatokat.
annyiban igazad van, hogy a látszatokban kurvára el lehet tévedni, erre a legeklatánsabb példa a szerelem.
á l t a l á b a n véve nem bontunk le látszatokat.
((egy teljesen profán példát vágok hozzád. a pszichológiai szakirodalomban közhely számba mennek azok a tini lányok, akik teljesen tisztában vannak vele, hogy ők lányok, tökéletesen ismerik a lány viselkedésmintákat, mégis szívesen cigiznek, isznak, trágárkodnak, együtt a fiúkkal, vagyis azonosulnak velük, sokszor egészen meglepő mértékben teljesen fiúsan agresszívek stb. (szerintem ez a nemi életükre való felkészülés, a fiúkkal való azonosulás előjátéka.) de egy pillanatra sem hiszik azt, hogy faszuk van.))
miért gondolod, hogy a valóság egyértelmű? vegyél egy doboz gyufát. mi van a kezedben? fa, foszfor, papír, festék? veszélyes gyújtogató eszköz? hajómodell alkatrész? mementó egy vagy több fához? számolást segítő szerszám? konyhaszekrény ajtó csavarjátmegtartó tömítés? mozaik darab?
életmentő apróság egy hajléktalannak? írószer? fényjel-forrás? elkobzott bizonyíték a benzint locsoló szándékáról?
a virtualitás meg az illúzió természetesen összefér, sőt, egyre inkább összetartozik. de engem pár napja egy ilyen virtuális illúzióval igyekeznek elválasztani valakitől. tehát addig semmi bajom vele, amíg kárt nem okoz valahol, valakinek. a képzelet-játék-illúzió-inspiráció tökéletes sor ahhoz, hogy még több aspektusát lásd a világnak.
a látszatot azért érdemes lebontani, mert kívüled van és korlátozhat, vagy legalábbis nem ad akkora szabadságot és erőt, mintha rájössz, hogy amit kívülről reméltél, az benned is épp úgy kifejlődött. ezért nem azt írtam, hogy lerombolni, mert akkor mankó nélkül orra bukhatok. csak tudni, hogy látszat és törekedni rá, hogy mielőbb nélküle is biztonságosan közlekedjek a világban.
Nem szabad a látszatokat lebontani, hacsak nem a tudomány vizein evezünk. Látszat a mindennapi életben is kell, meghalnánk nélkülük, a szájbertérben pedig nagyon kell. A látszatról szól! Főként ez a topikosdi (talán! a szaktopikokat leszámítva).
Valamelyik topikban olvastam (itt a Metakazamatában), hogy az egy-egyértelmű megfeleltések sárbarántják a szájberlétet, a tényleges mindennapi élet mintáihoz próbálják igazítani, holott azt más törvényszerűségek irányítják, a szájberlétet pedig megint mások, vagyis sokkal inkább közelít a színházhoz, mint a rögvalósághoz. Olyan ez, mintha felháborodottan lerántanánk a Mikulás szakállát, a regényekre azt mondanánk, hogy nem igaz, hazugság (vagyis sokkal rosszabb, inkább olyan, mintha kimoderálnánk Raszkolnyikovot), jó sok üres lap lenne a könyvben, ha egyáltalán megíródott volna, aztán persze nem lenne kedve senkinek ilyesmiket írni, olyan ez, mintha a színházban felrohannánk a színpadra, és tökön rúgnánk Kállai Ferencet, hogy merészeli III. Richárdnak kiadni magát, amikor már azt is nehezen nyeltük le, hogy a múltkor IV. Henriknek adta ki magát, és egyáltalán, mi ez a maskara rajta, és minek, úgyis sokan tudják, hogy ő a Kállai Ferenc, és különben is, Lady Macbethet az előadás elején pofán kellene baszni, rohadt mocsokkurva, és folytathatnám a végtelenségig, de nem, hátha mások is elkezdenek legalább hasonlatokon gondolkodni, mert az jó, ha másokat gondolkodásra serktentünk, bár sokszor kilátástalan.
Persze vannak olyanok is, akik azért álcázzák magukat, hogy tönkretegyék a darabot, és szétcsesszék a mit tudom én milyen puncigörcsös topikot, vagy mást, mit tudom én milyen apropóból, görcsből, olyan csakazértisből. De az ilyesmi jobbára megmutatkozik, csak türelem kérdése.
A hozzászólás-ámokfutóverseny topikban több nick valami egészen hasonló kérdést feszeget, egymásnak felelgetve, csak lényegesen elvontabban.
(És keményen hozzátartozik az igazsághoz, hogy akadnak olyanok is, akik egyetlen pillanat alatt képesek lebontani egy-két éves, jól működő látszatokat, féllátszatokat, de ez csak nagyon ritka kivétel, mondhatnánk úgy is, hogy a túlterhelt színész megőrül, letépi a jelmezeket, a díszleteket, és elárulja a darab végét. Az se semmi.)
elárulom egyik legféltettebb titkomat, gyere, hajolj közelebb, de ne lehelj rám sörösen, légyszíves!
fantasztikus intellektusomat influenza vírusok kicsiny hada néhány óra alatt képes porig rombolni. ilyenkor aztán gondolataim plazmatikusan szétfolynak minden égtáj felé állaguk miatt pedig teljesen megragadhatatlanok. mire eldöntöm, hogy melyikbe akarok kapaszkodni, már régen nincs is ott, vagy ha mégis, már egész mást találok logikus folytatásának. ezt a képlékenységet pedig lehetetlen topicbarát formába önteni, ezért tartottam némi hatásszünetet. tekintve, hogy a küzdelem még folyik, írni már tudok, de gondolkozni nem, áthidaló megoldásként a tegnapi menü: sült virsli, hasábburgonya, csemegeuborka, pepsi cola.
azért volt jó, mert a koffein tisztítja a hörgőket, vagyis némi oxigén már az agyamba is jut, bár ennek láccattya még igen kevés. (gyönyörűséges ennek a láccattyá-nak az ilyenforma írásképe, nem? valami ősi, mágikus, sztyeppei erő sugárzik belőle.)
az az első akadály, hogy értelmezni kell. (mondjuk inkább azt, hogy lehet, itt semmi sem kötelező.)
a cím természetesen provokatív, impulzív érvek sorát szeretném itt látni, hogy miért jó egyiknek vagy másiknak lenni, hadd érezzem, hogy pezseg az agya annak, aki írja.
de élvezem, hogy így megsokasodtunk! :-) [őszinte, szívből jövő mosoly-sámli]
szal aki vette a fáradságot és visszalapozott, az ugye tudja, amit a többiek nem. ebből aztán levonhat olyan következtetést, amit a többiek szintén nem. célszerű tehát minden esetben arra törekednünk, hogy az információ forrásához, gyökereihez a lehető legközelebb jussunk, így rengeteg félreértelmezés elkerülhetővé válik, valamint képet kaphatunk a közvetítők tudatos vagy tudattalan szándékáról, képességiről, irányultságáról, némileg a jelleméről is.
[igazán szívesen látok mindenkit, rögtön fel is tálaltam az első kinyilatkoztatást. :-D]
'írtál' helyett 'írt volna', tehát nem te, hanem a topiknyitó.
(Régen lehetett látni a megelőző hozzászólásokat is, engem qurvára zavar, hogy elvileg meg kell egy másik ablakot nyissak, ha látni akarom a többi hozzászólást is válasz közben.)
Pedig jó a topiknyitó. Egyetlen gond van vele, hogy értelmezni kell. Ha csak annyit írtál volna, hogy 'Hali!', vagy 'mindenütt sznobok és zakkantak nyüzsögnek', akkor már jobb helyzetben lennél.
Másfelől a topik címe szociálpszichológiailag nincs szerencsésen megválasztva, a többség nem szereti magát sznobnak vagy zakkantnak láttatni, a puszta beírásával sem. Nincs ennyi játékaffinitása. Már, ha vannak akik egyáltalán beírjanak, mert nem mindegy, hogy egy fórumot, a lényegét tekintve egy ember ír-e, vagy kettő.
Nos, máris itt egy hozzászólás. Ennyit megérdemel az új kollega...
igen, de most, hogy van egy új topicom, már sokkal nyugodtabb vagyok.
legalább 2 embernek adtam alkalmat, hogy megcsillantsa intellektusát és meleg szívét.
:-)
