Ha már mindenképpen hárítós labdajátékot játszunk, akkor inkább magammal. Nem olyan friss a dolog már, hogy emiatt hárborogna a lelkem. De sokminden lezáratlan, természetesen.
De érdekes itt ennek szeleteivel találkozni, pl. a rögtön letámadós, odasziszegő reakcióval :-) Nem baj, tanulok.
Azért nem mondanám. Igaz, hogy ilyen helyzetben magam nem voltam, de volt egy ilyen természetű/állapotú barátnőm. Sokmindent tudom, hogy nen jól csináltam, de azt is tudom, miért vetettem véget ennek a kapcsolatnak...
Nehari a véleményemért, de valaki nem azért jut a szakadék szélére, hanem azért, mert lelkileg beteg. Lehet, hogy a másik ezt nem jól kezeli le, bármiért, lehet vele türelmetlen, elfordulhat tőle, ezzel hozzájárulhat, hogy mélyebbre kerüljön, de _nem ő az oka_. Innen ered a sok érzelmi zsarolás is, hogy "azért végzek magammal/megyek tönkre, mert nem szeretsz/törődsz velem". Alapvető léthazugság.
na pont ezt nem!
hogy valaki a szakadék szélére jusson azért, mert a másik nem (jól) törődik vele. pont azért voltam durva, hogy el tudjon szakadni a másik kiszolgáálásától, az önfeláldozástól, hogy vegye már észre, nem csak arról szól az élete, hogy a másik hogy vélekedik róla.
A pofánverést senki nem fizikailag képzelte el. De szvsz ha idáig fajulnak a dolgok abban nem csak az egyik fél hibás, nem lehet csak őt "pofánverni". Szvsz az lehet a megoldás ha az érintettek belátják hogy akárhogy is van de egy hajóban eveznek és ez az út csak akkor lehet kellemes ha figyelnek egymásra. Mondjuk első körben belátják hogy a másiknak sem könnyű, és elkezdenek azon filózni hogy hogy tudnák segíteni egymást. És azt hogy ebben a helyzetben igazából csak a másikra számíthatnak.
A pofánverés csakugyan aligha az ideális megoldás. Némi humorérzék és empátia többet lendíthet a dolgon. Ha a topic alapján jól értelmezem a dolgokat beszálltatok egy csónakba amiből már aligha lehet sérülés nélkül kiszállni, ha tényleg fontos volt ami miatt anno beszálltatok akkor mindkettőtöknek arra kellene koncentrálni hogy a másiknak meglegyen a kellő komfortérzete különben borul a csónak és együtt fulladtok a vízbe. Persze itt fokozottan igaz hogy az egész szigorúan szvsz.
Mert az irogatásra, a lelkizésre gondoltam. És akkor, abban a pillanatban lett elegem.
Veled meg rengetegszer akartam beszélni, elzárkózol előle.
Amikor levélben írtam, tudomásul sem vetted, visszaadtad.
Megbeszéljük, én a szemedbe mondom, és egy óra múlva már úgy viselkedsz, mintha semmit sem mondtam volna.
Nekem nagyon nehéz ezt kimondani, mert nem vagy közömbös nekem, és nem akarlak bántani. Nincs erőm óránként újra, és újra elmondani.
Ráadásul nem is mindig érzem így. Néha még reménykedem, hogy rendbe rakhatjuk, hogy te is akarod. Aztán egy újabb bántás, egy újabb tőr a szívembe, és megint úgy érzem, hogy nem bírom tovább.
Nem téged! hanem a bánásmódot, a közönyt, a bántásokat.
Milyen alapon mondasz véleményt rólam?Meso beírásai alapján?Egyoldalúan? Gratula, csak így tovább.Szard le, mit gondol a másik, hogy ő ezt hogy éli meg.. a lényeg, simogatni a magatok meg Mesp lelkecskéjét, mindegy, kibe rúgunk bele alapon...Bravó!!!
..És ezt nekem miért nem mondod?
megy a mézes-mázos szöveg, miért nem kapok puszit, miért nem mondod, hogy szeretlek, stb, itt meg megy a nagy nekibuzdulás.
Nekem meg abből lett elegem, hogy mindent innen tudok meg, sok esetben másoktól.
Ezek között azt, hogy még 17.-ig kell kibírnod, azt kvátyity.
Bravó.
Elég érdekes lelkivilága lehet a párodnak. Azt mondjuk megértem hogy otthonülő típus, magam is ilyen vagyok. Azt már kevésbé ha nem vállalja fel a csajt akivel együtt él, pláne ha már egy gyereket is összehoztak, arról nem is szólva hogy a hozzászólásaid alapján elég értelmesnek tűnsz, nem olyannak akinek a szájában világít a negrócukor. Persze az is lehet hogy nem erről van szó csak te vagy picit túl érzékeny. Én a helyedben mindenképp megpróbálnék beszélni vele erről, és esetleg néha feljönni pestre színházba, moziba, stb. A haveromék akik szintén vidéken laknak ezt úgy oldják meg hogy ilyen esetekre keresnek egy megbízható embert aki néhány órára figyel a picire amíg a szülők távol vannak. Persze az igazi megoldás az lesz ha a gyerek eléri azt a kort hogy mehet óvodába, de addig sem ártana egy ilyen beszélgetés és ilyen programok mert az szvsz egyikteknek sem lesz túl jó ha belehülyülsz az állandó 4 fal közötti létbe. A másik dolog hogy esetleg felvehetnéd a kapcsolatot a faluban lakó más kismamákkal akiknek hasonló gondjaik vannak. Persze ezek csak tippek amiket könnyű osztogatni a drót másik végéről :-)
első lépés: párodat pofán verni (mert a fizikai aktivitás segít a depresszión :-P)
második: tornázni: napi 5-10 percet
harmadik: vannak olyan magadra szerelhető vászon nemtommik, amiben egy öthónapos gyerek remekül érzi magát, egész idő alatt hallgathatja a mami szívhangját, légzését, szóval ideális. ha olyan nincs, afrikai asszonyok egy sima vászonnal meg tudják oldani, esetleg kiszabhatod lepedőből, ha ehhez sincs kedved, akár egy dzsekivel is megoldható, ha már nem lesz ennyire meleg.
hogy hová menj, azt nem tudom, talán csak sétálj egyet vagy ugorj be egy-két ismerőshöz.
két buszjegynyit csak ösze tudsz spórolni a heti kosztpénzból, nem?
jut eszembe, amíg a férjecskéd otthon ül, nem mehetnél el bringázni egy kicsit? addig sose voltam depis...
Óhhh ez roppant egyszerű. 6 éve, amikor kiköltöztünk ide, még volt autóm, meg egy társam, aki ezt tudta finanszírozni. Aztán egyetemista voltam, tanuló bérlettel. Most van egy 5 hónapos kislányom, a babakocsi fel sem fér a buszra, meg hova menjek gyerekkel?
A párom nem visz soha sehova. Otthonülő típus.
Ha véletlenül el is megy, akkor engem nem visz magával. Szégyell velem mutatkozni.
Nem vállal fel. :-((((((((
Nullinka, ne építsd az életed a netre, mert egy habkönnyű illúzió a egész. ahhoz igenis kell a személyes kapcsolat, hogy érdemi barátságok alakuljanak ki.
persze arra jó, hogy elodázza a problémáidat, ne egyszerre zúduljanak a nyakadba, de nagyon meglepne, ha itt bármit is meg lehetne oldani.
(csak mert én iz zuhantam betonkeményre netbarátság kapcsán.)
Mi bajod a nettel ? Ideális az ember kommunikációs igényének kielégítésére. Persze nem mondom hogy élőszóban nem kellemesebb társalogni egy kellemes hűvös helyen egy jó kis söröscske mellett pláne egy csinos hölgy társaságában, de a semminél ez is sokkal jobb. És teljesen fakultatív: ha megunod a beszélgetőpartnert elég kiadni egy init 0 parancsot a konzolon vagy windows esetén meglátogatni a start menü kikapcsolás nevű menüpontját. Külön öröm hogy nem igényel semmilyen megjelentést az illetőtől, nem számít hogy hogy mennyi idős vagy, hány kiló vagy hogy nézel ki, csak az amit gondolsz és leírsz, illetve ahogy leírod.
Azért még messze nem vagyok túl rajta. Hogyis mondjam, magán az emberen sem, de a csalódáson azon végképp nem. A hitem vesztettem el, és az nem jön vissza csak úgy zsipp-zsupp. Bár már találkoztam pár emberrel, akik elkezdték visszafelé forgatni ezt a folyamatot.
"való világ" ? Van olyan is? Nekem csak a net maradt? Tavaly még egyetemre jártam, egész napom egy nagy városban töltöttem, barátok, emberek közt. Most meg egy kis faluba, egy házba vaygok bezárva, és csak a net a világ.
Néha úgy érzem, csak az, hogy itt kell élnem, elég a halálvágyhoz. Jó persze, ha szeretnének, ha lenne egy társ, ha kimozdulhatnék néha... Szóval nyílván összeadódnak ezek a dolgok. De néha úgy érzem, megőrülök.
Az életfelfogásom, az értékrendem, a hülye gyerekes álmaim, nem kellettek. Még a leghűségesebb barátaim (itt) is besokalnak, ha magamat adom. Kiszállnak, nem bírják tovább.
Erre gondoltam. Addig vagyok érdekes, amíg meg nem tudják, milyen "hülye" vagyok.
Sok erőt kívánok, ha már az igyekezet megvan.
Bocs, ha indiszkrét vagyok, a súlyoddal van gondod neked is, azért nem kellesz a férfinak akinek szeretnél? Csak a nickedből gondoltam.
Úgy gondolom, hogy az internetes közösségek (?)lehetnek fontosak, de ami igazán...vagyis inkább egyedül számít (nekem), az a "való világ". hehe. Bár azt se tagadom, hogy a múlt héten, amikor veszélyesen közel álltam, hogy vmi visszavonhatatlan marhaságot csináljak magammal, nagyon sokat segített, hogy írhattam pár sort az öngyilok topikba, és ebből néhányat észre is vettek.
Azt akarom ezzel mondani, hogy nem kellene annyira túlértékelni ezt az egészet, mint ahogy te teszed. És ne beszélj kivert kutyákról, hiszen hozzád rengetegen szóltak (akár +, akár - hangnemben, de legtöbbször segítő szándékkal) - sokan felfigyeltek rád, úgyhogy nem értem, miért írod, h nem kellettél senkinek. Fura kicsit...
A másik:
Azt az örömet már nem kéne megadni, hogy látszodjon rajtunk, hogy fáj.
Hadd higgyék, hogy nem is akkora veszteség, ami minket ért. :-)) Nem a látszat számít!!!! Ha színlelünk, abból előbb-utóbb összeomlás lesz.
Belül kell elrendezni. Jó, hogy neked már sikerült, én még távol vagyok tőle. De igyekszem...
Kedves Macskosz!
Nem erről van szó. Azt, hogy neki nem kellettem, azon már túl vagyok. Annyira biztos nem fogja senki más szeretni, mint ahogy én szerettem.
Hiszem, hogy erre ő is rá fog jönni. Csak már késő lesz.
Én kifejezetten az indexen, meg más fórumokon gondoltam. Tisztelet az egy-két kivételnek, csak akkor álltak szóba velem, ha szidhattak, kritizálhattak.
Már indulásként is nullának éreztem magam, ezen még lendítettek egy kicsit.
A topik címe, meg azért lett ez, hogy valahogy összegyűjtsem az ilyen "kivetett kutyákat", mint amilyenek mi vagyunk.
Szóval gyere csak nyugodtan. Mutassuk meg, hogy legalább egymásnak kellünk. :-)))))))))))))
És akkor már úgysem igaz, hogy nem kellünk senkinek, és akár majd gondolhatsz is rá.
Az utolsó gondolatoddal mélységesen egyetértek.
Ezt tanulom én is, most. Nagy ívben.....
És csak azért is!
Azt az örömet már nem kéne megadni, hogy látszodjon rajtunk, hogy fáj.
Had higgyék, hogy nem is akkora veszteség, ami minket ért. :-)))
én lehetnék akár a topic reklámarca is, annyira illik rám. Tudod, miért nem írok? Mert az, hogy már nem kellek senkinek, pontosan az a gondolat, amit leginkább el akarok felejteni, mert... mert önbecsapás. Arra jöttem rá, hogy amikor kimondom: senkinek nem kellek, akkor egy emberre gondolok, arra az egyetlenre... mint ahogy te is arra az egyre, a tiédre gondolsz. Pedig közben ott vannak körülöttünk azok, akiknek igenis kellünk. Csak nem vagyunk képesek felfogni, érezni, tudni ezt...
Nem kéne, hogy egyetlen ember jelentse a világot, ha már csak a hiányával van jelen.
