A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
Hawking elgondolása az idő határnélküliségére vonatkozik, vagyis hogy nincs egy kezdeti időpont: A kehely alkotói nem egy pontba futnak össze, hanem egy kis félgömbbe, ami csatlakozik az infláció exponenciális tölcsérének elejéhez, és amin minden időszerű trajektória térszerűvé válik, majd a félgömb átellenes oldalán úja időszerűvé válva "visszafordul". Tehát határnélküliségről van szó, nem határozatlanságról. Annak a félgömbnek az átmérője pedig valahol a Planck idő illetve Planck hossz alatt lehet, ami kozmológiai időskála későbbi nagyságrendjeihez képest igazán egy pontnak tekinthető. És ez az egész dolog ma még csak egy spekuláció, amiben Hawking az áltrel és a kvantumelmélet alkalmi összeházasításával kísérletezett. Miközben még messze nincs működőképes kvantumgravitációs elméletünk.
Ami a kozmológiai időt illeti, annak kezdete, vagy egy más geometriából való előmerülése, hogy Hawkingot idézzem, határozatlanná teszi a kezdetet, a tér és az idő egyértelmű szétválasztását. Így az időnek is tágulónak kell lennie a térrel együtt. Ez viszont a 4D tömb univerzumnak ad rugalmasságot, vagyis határozatlanságot, a determináció híveinek bosszantására. Javíts ki, ha tévedek.
Az, hogy bár általánosságban nem lehet abszolút módon (minden megfigyelő számára azonosan) kijelölni a téridő térszerű szeleteit (altereit), vagyis nem lehet elkülöníteni az idődimenziót a térdimenzióktól, de a Nagy Bumm létezése miatt a mi téridőnk nagy léptékben egészen különös. Ugyanis minden megfigyelő trajektóriája (lokális időkoordinátája) egy pontban fut össze a múltban, és ez lehetővé teszi egy univerzális kozmológiai idő bevezetését. Ezt ábrázolják 1+1 dimenzióban az Univerzum tágulását mutató kehelyszerű (t,r) felület tengelyében. Ami persze nem azonos a lokális időkoordináták (a kehely alkotói) egyikével se, de mégis használható közös rendezőként. Így nagy léptékben egyértelműen tudunk beszélni a téridő térszerű alterének tágulásáról e közös kozmológiai idő függvényében. Kisebb léptékekben ez a kehely nagyon dimbes-dombos, sőt bizonyos részein (a fekete lyukak horizontjain belül) a lokális tér és időkoordináták annyira kicsavarodnak, hogy ott a helyi időszerű trajektóriák már merőlegesen állnak a távolabb érvényes helyi időszerű trajektóriákhoz képest. Ilyen léptékben (galaxis, bolygórendszer) már nem mindig lehet egyértelműen szétválasztani a téridőt térszerű és időszerű alterekre.
Ez a legnagyobb gondja a laikusoknak, mivel még a szemléleteshez is megértésre van szükség, nemhogy a tökéleteshez. Bár van egy mondás, miszerint az a nagyszerű, ami egyszerű.
Egy kérdésem lenne. Következetesen a tér tágulásáról beszélnek a kozmológiában, viszont a téridővel számolnak. Vajon mi ennek az oka?
"Alapvetően a tér tágulásáról van szó (bár eredetileg téridőt írtam)."
Eredetileg tér(időt) írtál, a zárójeleket utólagos engedelmeddel eltávolítottam. Igen, direkt éleztem ki a dolgot. :o)
A lufis hasonlatot kifogásoltad, bár ha arra gondolunk, hogy a lufi atomjai sem fúvódnak föl a lufival együtt, akkor nem is olyan rossz hasonlat ez. Ha elég kicsik a galaxisokat jelképező ábráid a lufin (azaz nanométeresek), akkor azok a felfújáskor vagy egyáltalán nem változnak, vagy drasztikusan torzulnak - mert éppen ott tekeredik ki egy molekula. De végső soron igazad van: még ez a javított modell sem tökéletes. Még csak nem is hűl le ezred arányban. Ami tökéletes, az meg nem szemléletes.
"amit korábban elvetettek ma leporolva reneszánszát kezdi élni (Lásd éter - persze lényegesen modernebb formában)"
Az éter az pont nem jó példa ide. Eredetileg arra találták ki, hogy legyen valami, aminek hullámai az elektromágneses hullámok. Ma meg van valami, aminek a hullámai a gravitációs hullámok.
"Az egésznek így hatalmas konzisztenciája van - ez utóbbi mondatomat vagy elhiszed :o), vagy egy csomó olvasással ellenőrizheted, "arany középút" itt nincs."
Nem arany középútra gondoltam, hanem csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy nem ragadok le egyetlen elméletnél sem, bármelyikre nyitott vagyok. Számomra a legképtelenebb ötlet is elfogadható, legföljebb nagyon kis esélyt látok annak igazságára.
Amúgy a tudományos tételekre is igaz, hogy hiába fogad el valamit a nagy többség tudományos berkekben is, idővel vagy elvetették, vagy csak korlátozott formában maradt fönn. Sőt, arra is van példa, hogy amit korábban elvetettek ma leporolva reneszánszát kezdi élni (Lásd éter - persze lényegesen modernebb formában)
(Ezzel távolról sem a tudomány haszontalanságára gondolok, hanem annak nyitottságára, az ismeretekhez igazodó alkalmazkodására.)
Ezzel itt valószínűleg senkinek nem mondtál újat. A rengeteg publikáció nem is ezért érdekes. Hanem azért, mert az újabb publikációk az esetek túlnyomó részében tartalmaznak valami újdonságot az előzőekhez képest, vagy egy új nézőpontot, vagy új mérést, vagy új módszert. Az egésznek így hatalmas konzisztenciája van - ez utóbbi mondatomat vagy elhiszed :o), vagy egy csomó olvasással ellenőrizheted, "arany középút" itt nincs.
Maga a cikk magyarázza, hogy ez illúzió. Maga a jelenség évtizedek óta ismert, ami újdonság, hogy most ott jelentkezett, ahol nem számítottak rá. Ha kéred, megírom pontos geometriáját. Szóval ez nem fénysebességet meghaladó mozgás.
„miképp értelmezzük a „A fény minden inerciarendszerben ugyanakkora sebességgel tejed” kijelentést?”
Bevallom, ezt a kérdésedet nem értem kristálytisztán. Annyit mondhatok, hogy a fény vákuumbeli sebességének nagysága az, ami állandó, sebességének iránya viszont függ az inerciarendszer kiválasztásától. Ha esetleg adnál alternatív értelmezéseket, megvitathatnánk.
Ha esetleg arra céloztál, hogy nincsenek globális inerciarendszerek: nos, akkor célba találtál. De ez már áltrel.
Egy spektrumot mérünk, vagyis rengeteg különböző frekvencián az amplitúdót. Ha ezt lerajzoljuk egy olyan grafikonon amelynek egyik tengelye a frekvencia, másik az amplitúdó, akkor megkapjuk a háttérsugárzás spektrum görbéjét. Olyan széles frekvencia tartományban mérjük, amilyenben csak képesek vagyunk.
Ami történetesen egy fekete test termikus sugárzásának megfelelő görbe. Olyan nagyon pontosan, hogy egy A4-es lapra 1mm-es vonallal kirajzolva a hibahatár belül van a vonalvastagságon.
Mivel az amplitúdó a 0 frekvencia és a végtelen felé is csökken, nem tudjuk akármeddig kiterjeszteni a mérést technikai okból (ha túl kicsi már az amplitúdó, nem tudjuk mérni, hasonlóan ahhoz ahogy egy túl gyenge adót sem vesz a rádió). De így is egy nagyon szép széles sávban ki tudjuk rajzolni a spektrumot.
Régóta motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy a kozmikus háttérsugárzást miért csak egy konkrét frekvenciasávon - 160,4 G Hz - mérhetjük?
Az elfogadott álláspont szerint akkor keletkezett, mikor az univerzum "átlátszóvá" lett. Ennek a változásnak az ideje talán pillanatszerű lehetett, ez még érthető, és elfogadható.
Azonban nehezen hihető, hogy az akkor kiinduló fény is csak egy kvázi pillanatszerű esemény lett volna, hiszen az univerzum hőmérséklete nem csökkenhetett olyan gyorsan, hogy a fénykibocsájtás szinte azonnal meg is szűnjön. Továbbá a robbanás (mint intenzív tágulás) nem fejeződött be, a fény kiszabadulásának rövid időintervalluma alatt is jelentős kellett, hogy legyen, s ez óhatatlanul is frekvencia-eltolódást eredményez. (Nem egy konkrét értéket, hanem egy intervallumot.)
Tovább megyek:ez az esemény térben sem egy felületre volt jellemző, hanem "mélységben" is ami szintén az eltolódás mellett szól
E három dolog külön-külön is azt a gondolatot inspirálja, hogy ez a sugárzás - bár csökkenő intenzitással -, de más, nagyobb (netán rövidebb) hullámhosszokon is meg kellene, hogy jelenjen legalább egy szűk tartományban.
Nem szögsebességről, hanem látszó sebességről van szó. Azt számolod ki, mennyit mozdult el a fényt kibocsátó pont.
Rajz nélkül is meg fogod érteni. Az egyik észlelés iránya legyen a 0 szög. Ehhez képest fi szögben halad, mondjuk 0,99c-vel, t idő múlva a 0 vonaltól való távolsága 0,99*c*t*sin(fi).
Mi ezt a két kibocsátást (1-0.99*cos(fi))*t időkülönbséggel észleljük, ha elég messze vagyunk.
Vagyis azt látjuk. hogy a fényt kibocsátó forrás 0,99*c*sin(fi) / (1-0,99*cos(fi)) sebességgel megy oldalra.
"Szólok - ez már rég nem első-hallásos "kép"/képzet."
Szeretek mindenről a lehetőségeim szerint meggyőződni, ha nem megy függőben hagyom a dolgot, s csak lehetőségként, esélyként kezelem. Az nekem nem indok, hogy százan, vagy ezren ugyan azt mondják. Ez nem vallás, amit hinni kell.
"... nem szoktam semmit első hallásra készpénznek venni,"
Szólok - ez már rég nem első-hallásos "kép"/képzet. (Rákereséssel megbizonyosodhatsz, hogy Nagy Bumm hitelt érdemlő voltát legalább 123 szerző vallja már régóta.)
Ha felénk indul el, még kisebb a szögsebesség amit látunk, mintha érintőirányba indulna el.
Ha hirtelen felrobbanna valami, és minden darabja közel c-vel távolodna a robbanási helytől gömbszerűen, akkor is, a legnagyobb szögsebességben nem a felénk jövő darabokat, hanem az oldalirányú darabokat látnánk.
Nekem ez nem jön ki.
Le tudnád rajzolni?
(Tudom ajánlani a geogebrát, ott egyszerűen lehet pontot, egyenest és kúpszeletet fölvenni, idő által mozgathatóvá tenni, 2 vagy akár 3 dimenzióban. Esetleg a papírt)
