Kalandos iskolai életem során, 1944-ben beirattak egy igazi tanyasi iskolába, ahol 1-6 osztály együtt volt és egy tanitóbácsi volt az egész iskola. Én külön ültem, mint "városi kisasszony" de amúgy volt elég rendetlenkedés az osztályban. A nádpálca suhogott nem egyszer, de senki nem sántult bele.
Máshol mindig tiszta lányiskolákba jártam és a maximális fenyítés a sarokban állás volt, vagy aki a leckét nem csinálta meg otthon, annak bent kellett maradni és kapott még néhány büntető feladatokat is.
Fiuktól viszont sokat hallottam a körmösről meg a barackról, mindenki túlélte.
Ez az a képesség (talán karizma?) amit szerintem nem lehet megtanulni, legfeljebb talán fejleszteni. Vannak olyan emberek, akiknek a halk szavára hallgatnak, mások pedig a lelküket kitehetik és mégis kiröhögik őket. És ez egyáltalában nincs összefüggésben azzal, hogy egyébként okosat, igazat mond-e, vagy nem. Volt olyan tanárnőnk, aki végtelenül szelíd és jóakaratú volt, értette is a szakmáját, jártak hozzá főiskolások gyakorolni. De a főiskolások óráin is nagyobb fegyelem volt, mint az övéin. Szerettük mint aranyos nénit, de az óráin mindig káosz volt. Mai napig emlékszem arra a rossz érzésre, ahogy szerettem és sajnáltam.
Ugyanabban az iskolában kb. 160 cm-es, szüleinkkel hasonló korú néninek nagy tekintélye volt. Többször elmesélte, hogy a saját osztályában a nagykamasz fiúk csínytevései után megkérdezte őket, hogy intőt akarnak-e, vagy pofont. Elsöprő többség az utóbbit választotta. Ekkor ő felállt a dobogóra a nagyfiú pedig lehajolt a pofonért.
Na, az ilyene verést hogyan kell p.c.-helyesen értékelni?
Az ötvenes években az iskolánkban negyedikben R. Karcsibácsi az egyik legnépszerűbb tanító volt. A nádpálcával (bokafogás) és a körmössel (vonalzó) együtt.
A nagymamám tanítónő volt. A pályája elején vagy egy évtizeden át "repülő helyettes", azaz a hat elemin, négy polgárin belül bárhová vethette a fővárosi közoktatás szeszélye, be kellett mennie a terembe, és folytatni ott, ahol a kolléga előző nap abbahagyta. Sokszor mesélte, hogy egyszer egy tanfelügyelő látogatta meg az óráját, aki a jövőre nézvést csak egy tanácsot adott: "Egy csepp méz gyakran többet ér, mint egy hordó ecet". Aztán egy negyedszázadon át (1940-66) elsősöket tanított a Knézich utcai fiúiskolában. Szemtanúk szerint egyszerűen fel sem merült, hogy bármiféle rendetlenkedés elfajulhasson vagy komolyabb összezördülés támadjon tanár és diák között. Szerintem nem is értette volna a kérdést, ha valaki azt firtatja, veri-e a gyerekeket. Mondjuk egyszer majdnem felpofozott valakit: amikor az ötvenes évek legelején egy anyuka, foglalkozására nézve nagycsarnoki kofa, nekiállt kritizálni a tanterem dekorációját. :-))
Valóban fiatalabb vagyok, az ötvenes években jártam általános iskolába. Erre válaszoltam, ez verte ki nálam a biztosítékot:
"a sokszor visszasírt "régi szép idők", talán nem is voltak annyira szépek az ötvenes években. Sokféle, válogatott gyermekkínzást éltünk át."
Az ötvenes években már eltörölték az előírás szerinti iskolai fenyítést Mo-on. Nyilván sokáig megmaradt még a testi fenyítés elfogadottsága, főleg a még korábban szocializálódott tanítókban, felnőttekben. A negyvenes években még érvényes volt, főleg a katolikus vallású iskolákban, intézetekben. Te egy évtizeddel korábban jártál általános iskolába, ezért vannak más emlékeid. De a téma az ötvenes évek.
Az ötvenes évek változást hozott. Egy csomó cikk van ezzel a témával kapcsolatban
"Egyes iskolákban az a vélemény alakult ki, hogy legtöbbet a szülők segíthetnek, ha ők maguk büntetik gyerekeiket az iskolában elkövetett vétségekért. Sokan kételkednek azonban a szülők támogatását illetően, hiszen még mindig nagyon sok szülő a tanárokra hárítja a gyerek büntetését, mert késő botnak nagyobb a súlya, vagyis mégiscsak a verést tartják a leghatékonyabb nevelési módszernek ha, nem ők vernek. "
A magam nevében újból csak azt tudom mondani, hogy nem tapasztaltam verést körmöst, és hasonlót az ötvenes években. Vidéken.
Ha a kölök az "az anyját meri rugdosni", akkor bármiféle elröppenő pofon anyu vagy apu fején kéne hogy csattanjon. Mert valamit nagyon eltoltak. Ha nem, ha ép lelkűek és épeszűek a szülők, akkor goto szakember. Az so'sem szégyen. Szerintem. Mert tudom, hogy van ilyen kívülről nézve tökidióta gyerek, de vele foglalkozni kell, nem pedig ütni. Attól csak xarember lesz. Mint az, aki üti.
Én nem tudom, kinek milyen gyerekkora volt, de ami az utóhatásokat illeti: máig emlékszem egy HPP óvónőre, aki négy éves koromban terrorizált egy max másfél perces történetben, és még a nevét is tudom. Gyűlölöm a mai napig. A többi nevét, akik normálisak voltak, sajnos nem tudom már. És apám egyszer akart nagyon elseggelni, de nem tette, pedig amellett hogy zseni volt, alkoholista is. Akkor is ivott, én meg azt kiabáltam neki, átszökve a szakadt drótkerítésen a szomszéd kiscsajhoz, hogy hülyebaromállat. Jó ötletnek tűnt, de olyan spontán ötlet volt. Úgy ötévesen, asszem. Tök jogos lett volna ha elver, de nem vert el. Annyira biztosan nem, hogy emlékezzek.
Én sem vertem el a gyerekeimet, rohadt nagy kudarc és szégyen lett volna. Pedagógusnak csak egyszer mentem neki - jelzem: anyám pedagógus volt, iskolaigazgató, plusz a család 75%-a dettó pedagógus, ez van, nem tehetek róla - ; az illető nő a kölök másodikos évében (huszonöt éve) negligálta a nagyobbik gyerekem egész nyári szüneti munkáját. Nem fizikai erőszak volt, de azóta napközis. És nem szeret.
Úgy gondolom, hogy a gyerek brutalitása esetén indokolt a verés. Pl. annak a gyereknek, aki a sérelmének megtorlásaként az anyját meri rugdosni, bizony kijár az alapos elfenekelés.
"azért tilos kicsit is verni, mert ha nem tilos, akkor azok, akik nagyon szeretnek verni, simán úgy vélik, ők erre (is) fel vannak hatalmazva"
Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha egyesek mértéktelensége miatt mindent megtiltanánk. Azért mert valaki elsózza a levest, indokolatlan mindent sótlanul enni.
Szerintem a gyerek testi fenyítésének is megvan a normális helye, ideje és mértéke. Nyilván elfogadhatatlan az olyan mérték, aminek látható nyoma marad a testén. A gyakori verés pedig a büntetés nevelő hatását rombolja.
Valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni azt, ahányszor a két gyerekemet (mindkettő 40+) megütöttem. A saját gyerekkoromból kb. két pofonra és néhány elfenekelésre emlékszem. Az iskolatársaimtól sokkal több bántalmazást szenvedtem el, mint a szüleimtől és az összes tanáromtól együttvéve.
Nem minden fehér, vagy fekete. Az 1990-es években, az általános iskolás fiamat az az óra alatti fecsegés miatt az énektanára úgy büntette, hogy a hajánál fogva beleverte a képét az asztalba. A gyerekek annyira felháborodtak ezen, hogy az óra végén csapatostul mentek az igazgatónőhöz panaszra. A pedagógok persze gyorsan leválasztották a fiamat a csoportról és csak őt egyedül engedték az igazgatónőhöz. A fiam előadta, hogy rendetlenkedett az órán, ezért vállalja a büntetést, de tiltakozik a tanári brutalitás ellen. Jelezte, hogy másnap számítsanak az én látogatásomra. Másnap az igazgatónő tájékoztatott arról, hogy a következő napon lesz a fegyelmi tárgyalás. Végül azért a tanár csak a tanév végén távozott az iskolából.
Azért az a jelenet Bereményi Magyar Copperfieldjében, amikor a nevelőapa nekikészül a szíjjal való verésnek, persze kizárólag nevelési célzattal... hátborzongató. Az én értelmezésemben gyereket azért tilos kicsit is verni, mert ha nem tilos, akkor azok, akik nagyon szeretnek verni, simán úgy vélik, ők erre (is) fel vannak hatalmazva. És az már nagyon késő, ha a félig agyonvert gyerek látlelete fölött kezdünk el azon vitatkozni, hogy a meglegyintéstől vajon hogyan jutottunk el idáig. (Persze én is kaptam egy-egy pofont gyerekkoromban. De nem jó emlék, pedig tudom, hogy csak eljárt a kezük.)
Te néhány generációval fiatalabb vagy nálam/nálunk. Én 1941-ben kezdtem iskolába járni. A fenyítések nem ártottak senkinek. A tanároknak volt respektje. Otthon is el- elröppent egy pofon, attól se lett semmi bajom, de anyám nem lett idegbajos, mert lereagálta magát.:-)
Ha gyerekem lenne, már börtönben ülnék, a mai törvények szerint.:-)
Mindenkinek, akit bármilyen testi fenyítésben részesítettek: nagyon sajnálom hogy meg kellett tapasztalniuk. Bár a lányok hosszú hajába bogáncsot dobálni lehet hogy öröm, viszont kiszedni belőle kínszenvedés lehetett az érintettnek. Ez nézőpont kérdése. De nekem kimondhatatlan szerencsém volt, csupa humán beállítottságú felnőtt között nőttem fel (vidéki város) és nem láttam, de nem is hallottam ilyesmiről. Ilyen körmösökről pl. a Tom Sawyer kalandjaiban olvastam, de Polly néni ott is többször megkímélte Tomot :) Azt nem állítanám, hogy rosszcsont voltam, de jócsont se :) De ártani nem ártottam senkinek. Pl.nem is ragasztóval kentem be a tanító néni székét ápr. 1-én, hanem csak fokhagymával. Alaposan.
Lányoknál ilyesmi nem volt. Kollektiv bezárásra volt eset, no meg ki kellett állni a sarokba, az osztálynak háttal. Jámbor bamba gyerek voltam, így erre nálam nem került soha sor. De elég gyakran állt valaki elöl a sarokban alsó osztályos koromban.
Szerintem a "kukit" indokolt kihagyni, az nem lehetett a testi fenyítés tárgya, míg a "koki" annál inkább, mert az = barack. Volt még a "körmös" (nádpálcával vagy vonalzóval) és a pajesz
(annak hiányában a fül) húzgálása. Talán ide tartozott még a "bezárás" is; a tanítás befejezése után egy órával később mehettünk csak haza. Ez gyakorta kollektív büntetés volt. Nálunk emiatt soha nem aggódtak.
Nálunk is mindig a tanárnak illetve az iskolának volt igaza. Ma viszont a k. szülő bemegy és orditozik egyet a tanárral, hogy hogy merte a drága gyerekét, akit ő soha nem nevel, megfenyíteni. Természetesen ma csak szóban. Néha meg is verik a tanárokat a feldühödött szülők.
Semmiféleképpen nem kínzás volt az, hanem fizikai fegyelmezés. Nekem a különpad (pellengér) volt a legrosszabb. A testi fenyítések (kihagytad a kukit) csak elsőre voltak kellemetlenek, de hamar elmúlt a hatásuk...
Otthon sem volt sok értelme panaszkodni, mert nem szimpátiával járt, hanem mindig a "biztos megérdemelted fiam" kifejezés érkezett irányomban. Tegyük hozzá, az esetek 90%-ban jogosan (a többi mérési hiba volt :-) ).
Nem lehetett az annyira egyértelmű: én sosem kerestem utána, de arra nagyon emlékszem, hogy amikor az első stokkot feltették tőle a Fortepanra, nagy találgatás zajlott a hírlevélben, honnan is ez a név, egyáltalán, hogyan kéne tagolni a hosszú szót.
Elnézést, de az új kereső rendszerrel van egy kicsi bajom, copy/paste-val szerettem volna beilleszteni szám részeket. De a marhája azonnal lezárta mint szám. A hiányzó végződést nem tudtam hozzá írni.
Soha nem kerestem utána, jelent-e egyáltalán valamit az adományozó "neve". Alaposan meglepődtem a napokban olvasott híren, hogy így hívták azt a pilótát
Köszönjük az infokat. Sajnos minden keresésére nem lehet egyedi lehetőséget adni, időnként a felhasználónak kell improvizálni. Az Erzsébet körutat én megfejelném egy Budapest+kerület cimkével. A kulcsszavakon belül szótöredékre valóban nem keres a kereső. Igy a Margitszigetre Margitszigetként lehet keresni. Igyekszünk finomítani a keresőnkön, de úgy érzem hogy általánosságban sokkal jobb (és gyorsabb) mint a régi volt. Bármi egyéb hiba előjön, érdemes itt a Fórumon megosztani
