Szerintem a legegyszerűbb recepthez kellene nyúlni, mint a CDU tette Angela Merkellel: meg kell keresni egy olyan személyt (inkább nőt, mint férfit), aki nagyjából az alábbi kritériumoknak felel meg:
- soha életében nem viselt párt- vagy közfunkciót
- nem volt az MSZMP vagy az MSZP tagja
- 2-3 diplomás
- legalább két nyelven jó színvonalon beszél
- saját tulajdonú, 3,5 szobás lakásban él, semmilyen jelentős vagyona nincs
- normálisan tud beszélni és vitázni az ÉLET egyszerű dolgairól
Ezt mondja Farkasházy! Szerintem is csak azért korai a tüntetés, mert sem, a Demokratikus Charta sem az MSZP nem tud vonzó alternatívát mutatni. A fél év alatt történtek ugyan elegendőek lettek volna ahhoz, hogy felhánytorgassák a Fidesznek, a hozzájuk fűzött remények csak a legendák világában maradtak. Csakhogy, szükség lett volna e mutatványhoz legalább egy karizmatikus, gáncsnélküli, vezetésre termett személyre, valahol a baloldalon. Momentán ilyen hiteles alakot, még nem állítottak ki a tüntetések szervezői.
Gyurcsány karizmatikus személyiség, de régi dicsőségét már nem szerezheti vissza. Ezer sebből vérző tépett varjú! Molnár Csaba (a vándorszínész?) nem kifejezetten gyújtóhangú forradalmi potentát. Valójában most nem is tudnék olyan embert megnevezni az ellenzék soraiban, aki kedvéért körbe pisilnék a hívei a parlament környékét.
Ungváry Rudolfnak, akit mindig is nagyon tiszteltem, (e tisztelet most sem fakult meg) talán nem kellett volna ilyen hangot megütni. Csoda tudja, de valahogy olyan snassznak éreztem.
Szerintem Bauer Tamás erőlködése, csak a kifáradáshoz vezet.
Várni kell még a teljes kiábrándulásra, de főleg egy megfelelő emberre, a megfelelő helyen.
Ha jól veszem ki pamfletjéből vagy micsodájából, a baloldali szellemi mozgalmak átütő sikere mikrofonokon és hangosítókon dől el. Ha be tud csusszantani a "baloldal" egy tizest a hangosítók zsebébe, akkor van társadalmi ellenállás meg értelmiségi felhorgadás, ha nem tud, akkor be kell zárni a csarnokot és lehet hazamenni búslakodni, vagy el kell tűrni, hogy a nemzet megmentésén újra (sajnálatosan) buzgólkodó volt miniszterelnök bereked a beszéd végére.
Nagy dolgok ezek. Nagy ügyek egészen apró, triviális peremfeltételeken képesek elbukni. Ilyen a waterlooi köd, vagy Gyurcsány rossz mikrofonja. Ezért nincs itt haladás, kérem, ezért nincs itt semmi, tessék nekem elhinni drága Szerkesztő úr, csak a nagy pusztuló szellemi penész van, mert Gyurcsánynak rossz a mikrofonja, mi több: ugyanez a világmegváltó szónoklat a rekedt rikácsolás folytán később rosszul hat az interneten, elriasztva ezzel a magyar megújulásra szomjúhozó fiatalok tízmillióit világszerte.
Amúgy pedig micsoda nagyszerű élményektől fosztatik meg az, aki nem teszi tiszteletét a kellően hangosított rendezvényeken. Élete végéig átkozhatja saját fejét, amiért lemaradt a kivételes intellektusú Molnár Csaba (van-e, ki e nevet nem ismeri?) szónoklatáról, elszalasztja Bauer Tamás befelé forduló mondatait, melyeket egy idő után a saját lépe sem hall jól, és már ne is említsük Elek Istvánt, korunk meghatározó gondolkodóját, aki eladta a lelkét az ördögnek, de már nem kell, - mert ezek olyan marhák, hogy még egy mikrofonba se tudnak rendesen belebeszélni, azt hiszik talán, hogy az a színpad valamilyen rejtelmes kelléke, ami minden másra jó, csak éppen nem arra, hogy belebeszéljenek, mert bizony ők még életükben mikrofont nem láttak és nincs is senki a megújhodás főszervezői között, aki figyelmeztetné őket, hogy Vazze, a mikrofonba beszélj, mert így senki nem fogja hallani, te szegény demenciás idióta.
És a végén gondosan előkészített és elhelyezett bátor poén csodálatos durranása... elárulta őket az MSZP. Nincs többé sokfelől csepegtetett állami pénz a Hócipőbe (a Főkefétől a Főgázig nem volt állami, fővárosi cég, aki ne tartotta volna éveken át elsőrendű és önként vállalt PR-feladatának a szatirikus kéthetiben való feltétlen megjelenést), így tehát most szegény madame Farkasházy kénytelen lesz a piacon eltartani a lapot, és ehhez fogható szörnyű árulás tényleg már Shakespeare tollára kívánkozik.
Szerény tapasztalatom szerint a rossz kérdésre csak úgy lehet jól válaszolni, ha előtte kijavítjuk a kérdést.
(1) Műveket nem lehet ostorozni.
(2) „Műveket” nem „értékelek” (soha nem is értékeltem), csupán jelzem olykor: az idézett és elemzett szöveg(rész) melyik műben s annak mely lapján olvasható, vagyishogy hol lelhető föl a szövegösszefüggés; ha pedig létezik az interneten, csatolom is a kontextust (például itt egy csatolt kontextus), ez tudniillik így korrekt.
Mivel pedig „műveket” nem értékelek, értelemszerűen indifferens az a kérdés, mely szerint „számomra képviseltek-e értéket” a számomra érdektelen s az általam értékeletlen „művek”. Például Babarczy könyvét nem is olvastam végig teljes figyelemmel (Rortyét sem), tehát mint „művet” (könyvet), ha akarnám, sem tudnám értékelni. Illetve tudnám, ha akarnám, csak ahhoz előtte a könyvet, mint „művet” kellene elolvasnom.
Az „emberek” „ostorozásáról”. Három személyt említek (a többi szerintem itt nem érdekes).
P. Szűcs Julianna. Őt nem ismerem személyesen, soha nem beszéltem vele, egyszer kaptam tőle levelet, amelyben közölte, hogy szeretne velem találkozni. Levélben válaszoltam: nem akarok vele találkozni, mert sunyi embernek tartom (természetesen nem így fogalmaztam), s ennek már cca. tíz esztendeje. A múltkor eszembe jutott a történet, és leírtam, és ha ez ostorozás, akkor ostoroztam P. Szűcs Juliannát. Nem érdekel. Sem a nő, sem az, hogy ostoroztam.
Ha művet nem lehet ostorozni, akkor nyilván P. Szűcs műveit sem ostorozom, nem is ismerem azokat. A Mozgó Világba néha ma is belelapozok, ám a folyóiratot nem tartom P. Szűcs művének; a főszerkesztő írásait pedig soha nem olvastam (az Antall-síremlékről szóló elemzés kivételével).
Én – isten bocsássa meg – speciális igénnyel olvasok. Ha például P. Szűcs József Attiláról (Bartókról, Theodorakiszról, Marxról, Picassóról, Fábri Zoltán munkáiról…) írna valamit, biztosan végigolvasnám, bármilyen unalmasan fogalmazna, akármilyen érdektelenséget közölne a szerző. Ma már – egy-két klasszikus szerzőt leszámítva – „csak” dolgok érdekelnek.
Almási Miklós. Ővele beszéltem személyesen. Közvetlen, barátságos, sőt bizonyos vonatkozásban lebilincselő ember benyomását keltette. Ha eltekintek a korkülönbségtől (meg a minden egyébtől), s csak a pőre emberi mozzanatot veszem, akkor – a szintén kb. tíz évvel ezelőtti személyes benyomás alapján – kockázat nélkül állíthatom: adott esetben, haverok is lehettünk volna (ismétlem: mutatis mutandis; mert amúgy egy apámkorú emberről ilyet nem illendő mondani). Hogy netán barátok is? Azt nem tudom, annyit nem beszéltem vele.
Almási műveit egykor olvasgattam (a Babarczy-kritikát is ismertem annakidején), ma viszont már csak céllal veszem elő Amásit (is). Utoljára azt a cikkét olvastam el, amelyben a „bunkó taxist” ostorozza, miközben az úri „középosztály” „kivérzett” kultúrfölényén busong.
Babarczy Eszter. Róla már sokat írtam. Őt a „lányommá”, tanítványommá fogadtam volna. Babarczyt nem érdekelte a dolog, s ezt tudomásul vettem. Azért ajánlottam föl az „adoptálást”, mert föltételeztem: szeret írni. Ám kiderült (a szövegeiből, az internetes megnyilvánulásaiból): Babarczy kifejezetten utálja az írást (mint olyat), a publikálás számára a „folyékony nőiség” egyik, s messze nem a legfontosabb eszköze. Babarczy kb. annyira értékeli az írást, mint amennyire egy sikerültebb sminket, vagy egy előnyösebb melltartót.
Ezt le tudja írni minden különösebb tanulás nélkül is, többre pedig nincs szüksége. Hiszen így is „jelen van a közéletben”.
Bevallom, minden vagyok, csak épp Farkasházy Tivadar nem, vagyis engem teljességgel hidegen hagy, hogy nem-e kell tüntetni Babarczy véleménye szerint, vagy tüntetni-e kell a véleménye szerint, voltaképpen még a saját véleményem sem érdekel, általában sem, az pedig, hogy nem-e korai még tüntetni, vagy igenis korai már tüntetni az uccán, végképp nem izgat.
Farkasházy-Babarczy. Egyazon közhely-húr. Pendüljenek rajta boldogan! Másfél mázsásan röfögve. A Farkasházy javára megállapítható műveltségbeli, intelligenciabeli különbség számomra érdektelen, hisz’ végül, vagy így, vagy úgy, de mindketten az utcán kötnek ki, két öreg, nyálas politikai huligán (Woody Allennel szabadon: elvégezték a belvárosi szabadságszeretők közéleti szabadegyetemét), mindegyre kiderül: az utcán érzik otthonosan magukat, óbégatnak („himnuszt dalolnak”, „fényképeznek”), hol együtt, hol külön-külön... Közéleti emberek. Magyarországon a közéletiség fogalma gyakorlatilag megegyezik az utcaiság, sőt olykor az útszéliség fogalmával, s erre az egyik legjobb példa éppen Babarczy Eszter „közéleti tevékenysége” (akár az interneten, akár a HVG-ben).
Személyesen Babarczyt sem ismerem, nem találkoztam, nem beszéltem vele soha, ergo mint „embert” nem ostorozom. Semmi közöm Babarczy Eszterhez. Ha lett volna közünk egymáshoz, akkor sem ostoroztam volna, számomra ugyanis a „gyermeknevelés” addig tart, ameddig igény van rám. Még a saját fiamra sem tukmálom magam. Senkire sem. Éspedig azért nem, mert biztos vagyok abban, hogy amit tudok, amihez értek, s amit át tudok adni (ha van rá elemi érdeklődés), a másiknak csak hasznára válhat. Vagyis ha az irántam megnyilvánuló érdeklődés nem elemi erejű, akkor részemről nincs kapcsolat.
Félreértés áldozatai lettünk! Nem érdekel, hogy kik nem celebek. Vagyishogy: kérdés nem történt. Állítás történt. Azt állítottam, hogy a „tisztelet a kivételnek” szimpla szövegtöltelék (randa „vargabetű”). Tipikus szófosás terméke.
"minden egész széttörött, minden darabokban..." írta a mester, és H. P. egyfajta darabolódást írt meg, bizonyos törésvonalakat, melyek mentén tovább töredezhet való világunk, képeket villantott fel egy új világból, amik akkor nekem nagyon újak voltak. Azóta már jobban megismertem őket. Gondolj a lesből lelőtt figurára, vagy Embólia kisasszonyra.
Végig meggyőződésem volt, hogy Esrerházy írta. Ezért is hanygoltam eddig E-t.
Azért az érdekelne, hogy akinek tetszett a könyv mit talált benne érdekesnek,különlegesnek, fontosnak. Csak pár mondatban, mert kíváncsi vagyok milyen érték mellett mentem el, fel nem ismerve azt.
Babarczy szerint korai tüntetni, mert egy fél év után még nem kér semmit számon a választó. Mivel a magyar sajtó matematikai analfabéta, és mindennel foglalkozik, csak minden idők legnagyobb, 15 milliárd dolláros lenyúlásával nem eléggé. Azért írom dollárban, mert így talán el tudják képzelni a nagyságát, mivel ennyi már Bill Gatesnek is számít. Csakhogy egyszer el kell kezdeni, a Charta se százezerrel indult. Bauer és Debreczeni sosem volt az utca embere, csak nem látják már másnak az értelmét, Ungváry Rudolf egy halk szavú, elegáns, békebeli úriember jobbról, aki mindig szelíden érvel, nem véletlenül mondta most, hogy lassan mondom, a kurva anyját annak, aki kétségbe vonja magyarságomat. Alkalmazkodni próbált a sajtóhoz, a mai indexes világhoz, mert ma már nem elég a fáklyás menet, ki kell verni a biztosítékot.
Ízig-vérig civilek ők, ahogy azt a legendát is szét kéne egyszer foszlatni, hogy az MSZP gründolta a Chartát, már nem ezt. Ugyanis számtalan olyan döntésénél voltam jelen, ami hosszas hezitálás után született, s többször is az én javaslatom győzött. Az MSZP csak haszonélvezője volt, nem is engedtük volna őket a mikrofonokhoz, leszámítva Vitányit, akit Horn azonnal félreállított, de nem is nagyon kellett, mert Hegyin kívül senki se adta közülünk politikára a fejét.
De ez most hosszú lenne, inkább arról, hogy a Chartának mindig jó volt a hangja, pedig egyszer elvágták a zsinórt jóindulatú emberek a Petőfi-szobornál, de tíz perc alatt megoldottuk. A Petőfi csarnokban bombariadó volt, a rendőrök közölték, hogy öt percen belül ki kell üríteni. Konrád már majdnem bemondta, hogy menjen mindenki békével haza, amikor mutogatni kezdtem, hogy beszéljen még egy percet bármiről, ezalatt odafurakodtam a húsz méterre lévő, rockkoncerteken edződött hangosítókhoz, ők pedig tíz másodperces konzílium után közölték, megoldják. Így azt mondtuk be, hogy húsz perc múlva odakinn folytatjuk. Február elején. Még a nap is kisütött nekünk, a hó és a jég szikrázott, ez volt a legjobb hangulatú összejövetel Isten ege alatt, ahogy Jancsó emberei a Vérmezőn is kibekkelték minden idők legnagyobb záporát.
Miért mondom mindezt? Mert kedden Bauert alig lehetett érteni, Gyurcsány pedig a rossz mikrofon miatt annyira túlspilázta, hogy a végén rekedtebb volt, mint Király L. Norbert és Giorgio együttvéve. Holott sokkal többen nézték az interneten, ahol ez nem éppen nyerő. Másnap Kőszeg Ferenc, Szalay Erzsébet és Elek István felejtett el a mikrofonba beszélni, s nem mertek szólni ilyen nagyságoknak, így csak Schiffert hallottam, bár rájuk jóval kíváncsibb voltam, mint a sukorói feljelentőre. Pedig négy méterre álltam tőlük, de az aggregátor is túlzúgta őket, nem tudta szegény, hogy hiába termeli az áramot. A műsorvezető már az elején bemondta:
– Máris többen vagyunk, mint tegnap.
Nem voltak, de előző nap sem sokkal.
Együtt lettek volna. Másnap Molnár Csaba: kedden sok ezren, szerdán sok százan voltak. Nehogy legközelebb mégis közösen, az átlagéletkort nem rontanák. Mesterházy továbbra is huszonhetedikézett, akkorra már el is temethetik a magánnyugdíjpénztárakat. Szanyi meg leárulózta Gyurcsányt, mert szerinte átverte őket.
Mindegy. Igazából kevéssé érdekel, csak hát nem győzök az ilyesmin csodálkozni. Voltaképpen semmi közöm hozzá, gondolom, majd csetelnek a celebekről (általában) azok, akiket az érdekel, hogy milyenek a celebek (általában), miért celebek a celebek, a megélhetésért celebek-e a celebek vagy sem, alkalmazkodnak-e a mocsok világhoz vagy nem alkalmazkodnak, milyen a celebek pszichéje, illetve hogy a celeb amúgy („civilben”) „rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég”, vagy pedig nem rezzenő.
Őszintén szólva, engem ez nem érdekel. Vitázzanak rajta, akiket az ilyesmi izgat! Erre van a fórum.
A legkevésbé pedig az érdekel, hogy mekkora a felelősségük azoknak, akik a „celebeket csinálják”, ha tudnám, kik ők, akkor sem érdekelnének.
Celebekről nem érdemes vitázni.
Írni sem érdemes róluk, vagy ha mégis, akkor biztosan nem arról, hogy miben nyilvánul meg a celebségük, vagy miért/mivel múlják alúl magukat.
Jómagm nem érzem, hogy az irodalom felkent mestere lennék, mondhatni csupán a saját szórakoztatásomra olvasok irodalmi műveket, verseket, írásokat, mert tetszik. Jól érzem magam miközben olvasom, ha elgondolkodtat, megtisztulási élményt nyújt az külön öröm.
Esterházy Péternek egyetlen művét olvastam( talán A halál kilovagol Persziából c., ha jól emlékszem) és nem vágytam többre. Ennek vagy 30 éve, ám a könyv elolvasása utáni érzésre emlékszem ( a tartalmára már alig) mely egy szóban így foglalható össze: basszus.
Bővebben: kár volt rá az időt pocsékolni.
Babarczytól egy cikkre futotta az energiámból, vagy 3 éve, de hogy mi volt, miről szólt...?
Ma már a cikket sem tudnám előkeresni, pedig itt olvastam az interneten.
Ismétlem nem vagyok hozzáértő, lehet,hogy az én berendezésem csak nem tudta fogni, meg izlések és pofonok ugye,...... lényeg, hogy számomra nem képviselnek értéket, nem is képviseltek soha.
Benkő Dániel lantművészként valamikor igen.
Tőle lehet, hogy egy ilyen fórumon megkérdezném, vajon mi vitte rá a celebségre, esetleg rámutatnék, hogy mit dobott oda miért, ...talán.
De ha valaki soha nem tudott nekem értéket nyújtani, ugyan miért foglalkoznék vele?
A kérdésem tehát az, képviseltek-e Gyurica úr számára értéket - bármikor- azok az emberek/műveik, akiket itt ostoroz?
A kik nem celebek kérdésre: nekem nem azok pl. Beke Kata, Hankiss Elemér, Kertész Ákos, Baranyi Ferenc, Csath Magdolna (elemzőként) és Moldova még mindíg nem az.
No és persze akik nem is lehettek volna soha celebek: Ancsel Éva, Sánta Ferenc, Fejes Endre, József Attila és Arany János, még mindíg a teljesség igénye nélkül ami a felsorolást illeti.
Egyem a lényeg iránti igényüket! Merthogy Almási professzor meg ezt írja a Mozgó Világban: „a lényeg az, hogy a filozófiából (és társaiból) kiment a spiritusz. Ezt a hiányt aztán nem lehet retorikával pótolni, mert csak stílusgyakorlat lesz belőle. Ami megmentheti a helyzetet, az az emberi gesztus és nyelv: valahogy érezni kell, mi a fontos, és mi a lényegtelen”.
Valahogy. Na most, Heller Ágnessel „hülyéskedjek” életem végéig „férfivonatkozásban”, ha értem, minek a nyelv ahhoz, hogy valaki „érezze” a „fontosat”. Illetve értem én, ám Almási momentán nem arra a nyelvre, nem a nyalórekvizitumra gondol, hanem a bölcseleti kifejezés, kifejeződés eszközére. (Azt pedig, hogy az „emberi gesztus” miként jön ide, már egyáltalán nem értem.)
Almási Miklós és Heller Ágnes egyazon Lukács-bokorban születtek, valószínűleg nem véletlenül azonosítják a filozófiát mindketten az érzéssel (vesd össze).
A filozófia gondolatok kifejeződése, s a gondolatot nem érezni, hanem érteni szokás. A gondolat adekvát megjelenítése nem „gesztus”, hanem logikus (pontos, világos, szabatos) fogalmazás kérdése; miközben a nyelv nem azonos a fogalmazással; az „emberi gesztusnak” pedig mindehhez végképp nincs köze.
Almási így folytatja: „az összes nagy baj között ennek [ti. a „fontos” „érzésének”] hiánya a legrémesebb, és Babarczy írásai itt vágnak rendet: van érzéke a fontos és lényegtelen közti különbség érzékeltetéséhez, pontosabban az utóbbi tapintatos lesöpréséhez”.
Állítja a Nagy Professzor. Az a professzor állítja, hogy Babarczynak van „érzéke” az „érzékeltetéshez”, a „különbség érzékeltetéséhez”, aki maga sem képes különbséget tenni az „érzés”, illetve az „érzék” fogalmak között. Mert nem annak van „érzéke” a megkülönböztetéshez, aki „érzi”, mi fontos és mi nem, hanem aki (fogékonyságából, hajlamából, adottságából, rátermettségéből adódóan) alkalmas az autentikus tudásra. Akinek van érzéke a focihoz, az nem pusztán érzi, hogy mi a különbség a gól és nem gól között, hanem képes elsajátítani a labdarúgás minden fortélyát. Akinek pedig nincs érzéke a filozófiához, az érezhet bármily nagyot a Mozgó Világban (olykor még annál is nagyobbat, mint amekkorát Heller Ágnes érzett „férfivonatkozásban” régi könyvének átírása előtt), szóval érezhet a recenzens bármekkorát, érezhet bármily „emberit”, ha nincs logikai érzéke, soha nem lesz képes épkézláb gondolatok megfogalmazására. Egyébként, aki talál Almási professzor tárgyi írásában (Mozgó Világ, 1997 június, 105-107. o.) akár csak egyetlen értelmes mondatot, s ide leírja, annak én – most nyilvánosan teszek rá ígéretet! – jutalmul megvakarom a füle tövét. És ne tessék ezen mosolyogni, nem valami olcsó ígéret ez, kéjenc kutyám tanúsíthatja, eszméletlen érzékem van a fültővakaráshoz, márpedig a kutyámnak lehet hinni ilyen értelemben, igényes jószág, nem mindenki vakargatásait méltányolja.
Almási professzor szerint Babarczy maga az Isten! Ő az, aki elválasztja a Fényt a sötétségtől: különbséget tesz fontos és lényegtelen között. Sőt Überistenség ez a merészen művelt értelmiségi nő, ti. Babarczy „rendet vág” a „legrémesebb hiányban” (aztán, hogy ezt miként teszi?, gondolom, még egy plusz isteniség birtokában), mindegy, a lényeg, hogy Babarczy az, aki „rendet vág” a szellemtelenségben, majd „tapintatosan lesöpri”, amit lényegtelennek ítél. És igen, ezt a banális Isten már nem teszi meg a sötétséggel, nyilván azért, mert néki nincs rá a Mozgó Világtól eszmei fölhatalmazása.
Babarczynak viszont van. Nem csak a megkülönböztetéshez, hanem a lesöpréshez is van jogosítványa. Ő ezért Überisten.
Fogalmazzunk viszonylag durván, tapintatosan durván, merthogy itt már finoman fogalmazni nem nagyon lehet: szerintem ezek beteg emberek. Mert ekkora korlátoltság, ilyen mérvű butaság egyszerűen nincs, nem létezik. Az, hogy magukat (illetve inkarnációjukként csinos tanítványukat) Szuperistennek képzelik, s hogy ezt ki is nyilvánítják, bizony, mentális túldimenzionáltságból fakadó lelki roggyantságot föltételez.
De hadd tegyem hozzá (nem a magyarázkodás kedvéért, mert ha magyarázkodni akarnék, le se írtam volna a szót), hanem a tárgyszerűség okán: egy beteg világban nyilván az az egészséges, aki beteg, vagyishogy: aki adekvát a világgal. Igen, csakhogy én éppen az Almási Miklós által áhított, reklamált (s a babarczysággal azonosított) ideális világ maximái szerint értékelek. Merném mondani tehát: én vagyok a konzekvens ebben a vonatkozásban! Mert tessék csak figyelmesebben elolvasni Hegelt: a filozófus nem önmagát tételezi az Abszolút Szellemben, még kevésbé valamely tanítványát; Hegel így fogalmaz: egyetlen tanítványom értett meg, az is félreértett. A magát modernnek képzelő Almási viszont ezt tudatja a Mozgó Világban: egyetlen tanítványom értett meg, s aki maga az Überisten! A Fény és a sötétség Egy Igaz Megkülönböztetője, illetve a méltatlan sötétség tapintatos lesöprője.
Marx még kevésbé istenült, Ady is csak paradigmatikusan, és persze Nietzsche sem tenmagát tekinti Übermenschnek. József Attila pedig ezt írja: „mindenségüket tartani a fénybe”! Vagyis még a zseni is adottnak veszi a fényt, így azzal, hogy az ember mindenségét a fény felé tartja (mint orvos, ha néz üvegedénybe), nem lesöpör, nem ítél, de még nem is megállapít, hanem „csak” megállapítani igyekszik. „Nem tudom már”. Szerénységből? Aligha. József Attila tudta, hogy zseni, Bartók is mondta néki, magától is tudta (vö.: Vágó Márta: József Attila), hanem viszont azt is tudta, hogy a ráció véges tünemény. Továbbá azt is tudta, hogy a „folyékony nőiség” (mint világbíró „megkülönböztető érzés”) nincs túl a ráción, sőt (vö.: i. m. 419. o.), hanem az ihlet van az értelemnél tovább. Ám az ihlet nem olyan dolog, mint az akadémiai székfoglaló: leírtam, elmondtam, oszt úgy marad (legföljebb később az „otrombaságokat” kigyomlálom belőle), hanem az ihlet glória, mellyel „poklok fölött lehet általlépni”, miközben hamuvá is éghet a gyúlékony ember. Magyarán: az ihlet-glória részint strapás, részint nem úri viselet. Ezt József Attila tudta, s ezért írja: „Bánat szedi szét eszemet, / ha megtudom, mire jutottam”.
Míg Almási Miklós nem problémázik ilyesmin. Helyes? Nem helyes? Biztos? Nem biztos? Nem kérdések számára. Mert itt van Babarczy Eszter, aki nem csak egy lényeglátó a sok közül, hanem ő a lényeglátó! Egyedül benne van spiritusz. Szeme úgy ég, mint az üstökös láng. Illetve mint a spirituszégő.
A definiálás – mint tudjuk – megkülönböztetés. Aki definiál, a meghatározandó fogalom megkülönböztető jegyeit (differentia specificáit) sorolja föl. Megkülönbözteti a lényegest a lényegtelentől, illetve megkülönbözteti az egymástól eltérő fajok (genusok), fogalmak specifikus jegyeit, vagyis úgy cselekszik, miként az egyszerű isten a borszeszégő kéklő világosságánál.
Akkor most nézzük konkrétan, hogyan definiál az „exteriőrje folytán csinos” szellemistennő! Az Überhübsch-Überspiritusgöttin így határozza meg a „műértő” fogalmát az Überprofessor által méltatott könyvben: műértő az „aki nem analizálja, hanem használja az irodalmi anyagot, akár ír, akár olvas, aki művet, megoldást lát, nem elvont problémát, és alighanem azzal az enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra” (A ház, a kert, az utca, 31. oldal).
Rendüljön meg a velő agyadban – írja Vörösmarty Mihály.
Igen, Babarczy definíciója is agyvelőt rendítő mondat, dugig van bölcseleti spiritusszal – keresztbe-kasul. Hogy mennyiben keresztbe, illetve mennyiben kasul? Erről írok legközelebb.
… kisstílű, légbőlkapott, celebcsináló írásából egy részlet:
„… Babarczy maga is szőr. Originálisan drága („dír”) szőr, s amely vagy Almási professzor hátán található, vagy nem. Ha nem, akkor, mondjuk úgy, Virginia Woolf szivardobozában rejlik, a szőrnek obligát mód letincselt változatában, és intimusan és illatosan. Tényforrás az Élet és Irodalomból: Babarczy Eszter „Vidám nő, de legalábbis jó kedélyű, mindenesetre derűs, elegáns, régimódi. Az angol klubok pörlekednének érte. Dír szőr, susognák neki. Virginia Woolf titokban beleszeretne, nyilvánosan molesztálná, majd hivatalosan neki ajándékozná a szivardobozát”.
Lehet, hogy Esterházy kisstílű, lehet, hogy az Élet és Irodalom is kisstílű, az idézet viszont nem légből kapott, hanem – mint jeleztem – konkrétan, tényszerűen az ÉS 1997. évf. 5. számából származik.
Ma egy esztéta, egy közíró is csak egy "celeb" ( tisztelet a kivételnek) másként nem tudna megélni. Igen, részemről ez felmentése is a mai celebeknek, ők is a megélhetésükért celebek.
Többszörösen hamis állítás. Olyannyira hamis, hogy a hozzászóló maga cáfolja sajátmagát. Ugyanis, ha van „kivétel” (akár csak egy!), akkor már az az egy kivétel bizonyítja, hogy nincs diktátum, vagyishogy a „mocsok világ” valójában senkit nem kényszerít a gagyiskodásra. Nem csak a „kivételt” nem kényszeríti, hanem senkit.
Tehát arról van szó, hogy a „mocsok világ” (a „zsidó média” stb.) nem kényszeríti a celebeskedésre a tehetséges embereket, hanem (a legrosszabb esetben is) inkább mellőzi őket. Figyelemreméltó ember kevés látható a tévében, hallható a rádióban.
Először is azért, mert tehetségből kevés van, műsort viszont sokat kell csinálni. Másodszor: a tehetséges embernek nem mindig van mondandója, és különösen nem mindenről, ugyanakkor a tehetséges ember egyik főjellemzője, hogy arról beszél, amihez ért, illetve akkor beszél, amikor tud valami értelmeset, lényegeset közölni. Mondom, ilyen emberből nincs sok, műsorozni viszont muszáj (necesse est).
Harmadszor: ha a tehetséges embernek időnként van is mondandója, akkor sincs szereplési vágya, még kevésbé van szereplési kényszere. Tízszer is meggondolja, átvergődjön-e a városon csak azért, hogy „beszélgessen” tíz percet Kálmán Olgával. Miközben alapkérdés: ha például egy Gombár Csaba, Ormos Mária, Petschnig Mária Zita nem küld cikket a HVG-nek arról, hogy szerinte milyen lesz majd a „szebb jövő” a Jobbik győzelme után, sőt semmiről nem küld cikket, akkor a HVG szerkesztője mit tegyen? Zárja be a boltot?
Nem zárja be. Előveszi a celebet. Aki bármiről, bármikor, bármekkora baromságot képes beküldeni. Béldául Babarczy a neve, hogy tovább bugyogjon az balliteráció!
A médiadisznótor nem kényszer. Sőt ellenkezőleg: olykor már egy félceleb is kényszerítheti a „mocsok világot”, szoríthatja valamerre, akár a maga kénye szerint is. Mondok rá példát.
Bauer Tamást félcelebnek tartom, mert ugyan van szakmája, van olyan diszciplína, amelyhez ért, ám a médiában nem arról beszél, amit tud, hanem „politizál” a marhája. Vagyishogy: félceleb a marhája. Mégis a következő történt. Bánóék kieszeltek egy égbekiáltón infantilis játékot, miszerint: hetente egyszer mondják meg a „behívott szakértők” (értsd: az ügyeletes celebek): szerintük „ki volt a hét nyertese és vesztese”. Már ti., hogy ez volna „a tét” (a műsor címe szerint). Na most, a helyből celebek nyilván készséggel válaszoltak Bánó kérdésére (a celeb a leghülyébb kérdésre is készséggel válaszol), mígnem először Bauer, majd Gerő elkezdett húzódozni kicsit, hogy hát ők ennél a kérdésnél talán inkább „passzolnának”, mert, hogy ezt nem lehet így megmondani satöbbi, majd valóban „passzoltak”. Bánó persze erőszakoskodott még egy darabig, ám Bauerék akkor is „passzoltak”. Mire a „mocsok világnak” (aktuálisan: Bánónak) három választása maradt: (1) vagy eltűri, hogy az ő zseniális kérdését valakik notóriusan „lepasszolgassák” magukról (mindegyre demonstrálják: a zseniális kérdés valójában hülye kérdés), (2) vagy nem hívja többé a renitens félcelebeket a műsorba, kizárólag komplett celebekkel dolgozik tovább, (3) vagy pedig ejti a zseniális kérdést. Nos, a tárgyalt esetben a „mocsok világ” volt az, amely meghátrált, Bánó elhagyta bevezető kérdését, többé nem hangzott el A tét elején: „ki a hét nyertese és vesztese?”.
Másik példa. Egyébként ez is közismert tény, az országban minden kisgyerek tud róla. Mester Ákos is félceleb, ám ő „alulról” érkezett a „félmocsok világba”. Mit értek ezalatt? Lengyel, Bauer, Gerő, Ungvári stb. a szája széléig ereszkedett a szarba (illetve még egy kicsit lejjebb is), míg Mester Ákos (újságíróként) az ab ovo szarból pipiskedett föl a szája széléig (illetve nem egészen addig). Hogyan pipiskedett föl? Történt, hogy a kinyuvadt Napkelte „Össztűz” című műsorába hívták Mester Ákost „balliberális” (értsd: zsidó) „ellensúlynak” a „jobboldali-szélsőjobboldali” „össztüzelő” mellé, mire Mester Ákos így válaszolt Gyárfásnak (nem szó szerint idézem): és a kiskopasz faszom az nem kéne? Vagyishogy nem állt be „egyik” kérdezőnek az „Össztűzbe”, azt mondta: vagy kell a komplett személyiségem, vagy pediglen coki! Noha Mester Ákos (mint újságíró) maga a „mocsok világ” ugyebár.
Gyönge mítosz, hogy a média bárkit bármire kényszeríthet.
Hadd hivatkozzam bájos önmagamra is, így kerek a példálózás!
Engem is megpróbáltak „kényszeríteni” (értsd: kapacitáltak) többen több mindenre. A korábban emlegetett P. Szűcs Julianna is, az imént említett Mester Ákos is. Én viszont kemény voltam (mégpedig abszolúte kemény, nem hajlottam egy milliméternyit sem), merthogy pontosan tudtam, értek, amihez értek, abból simán megélek, számomra a publikálás pusztán hobbi. És amire P. Szűcs merevséggel reagált (meg lett a konzekvenciája), míg Mester Ákos viszonylagos hajlékonysággal, vagyishogy egy pontig engedett, addig a pontig, ameddig néki megérte. Aztán annak is vége lett.
Számtalan egyéni (személyes) stratégia létezik (különféle következményekkel), vagyis nyilvánvaló önámításon alapul az a kijelentés, mely szerint a „mocsok világ” fatálisan kényszeríti az embert becstelenségre. Nem igaz! Primitív hazugság! Senkit nem kényszerít a média semmire.
Lehet dolgozni is például. Lehet tanulni is például. Igaz, így egy darabig nincsen dolce vita, na de hát valamit valamiért, a tisztességet nem mérik ingyen. Csak a született arisztokraták (az ipszilonos nevű emberek) hiszik, hogy a presztízs a „kék vérben” csörgedez, míg Csoóriék szerint a Káma és a Volga, Hellerék szerint a Jordán medrében hömpölyög. Mindahányan tévednek.
Esterházy szerint „a hazaszeretet minőség kérdése”. Nyilvánvaló tévedés, s ha kijavítjuk a Guru állítását, azt mondjuk: a minőség nem a szeretetet, hanem a tekintélyt garantálja, akkor sem állítunk abszolút igazságot, ám valamivel közelebb kerültünk hozzá. Mindenesetre a dolog lényege, hogy a „mocsok világban” meg lehet élni celebeskedésből is (már amíg futtatják az illető celebet), míg valódi tekintély csak valódi teljesítménnyel szerezhető.
Almási Miklós, Esterházy Péter azt állították annakidején, hogy Babarczy Eszter okos, művelt, bátor, bölcs esszéista.
Babarczy innen két úton indulhatott el. Az egyik út elején elhitte: igaz, amit Almásiék róla írnak, ergo néki már nincs egyéb dolga, mint egyszerűen lenni. Tudjuk, hová vezetett ez az út. A totális elcelebesedéshez, Babarczy ma már ott tart, hogy fikanicken nyivákol: őt kényszerítik itten, nagyon kényszerítik, őt a „mocsok világ” szorítja arra, hogy egyre és egyre lejjebb nivellálódjék. Ami persze meglehetősen nehéz, ti. már az alagsorból indult.
De mondok egy „örömhírt” is: nem tart már sokáig ez a szörnyű „kényszer”!
Babarczy Eszternek okulnia kellett volna az esetből, amikor is Balóék hazaküldték őt adás közben, mondván: a csaj még a kérdést sem érti, nemhogy válaszolni tudna rá. Babarczy ma ott tart, hogy egy olyan gagyi (fél)celeb-műsorba, mint amilyen a Bánóé, már be sem hívják. Soha. És lesz ez még lejjebb is! A „lejjebb” fogalma alatt persze nem az öntudatos kiválás, hanem a szánalmas mellőzöttség értendő.
Ez volt tehát az egyik út, amely Almásiéktól elvezetett oda, ahová vezetett. A másik út a munka, a tanulás (lett volna). Hosszú éveken, évtizedeken át. Szorgalmasan, eltökélten tanulni, dolgozni. Olyannyira, hogy közben még csak gondolni sem szabad az Esterházy-féle „minőségre”, mint vezérlőcsillagra. Aki elhiszi magáról, hogy ő minőség, sőt ő a minőség, az bizony helyből vesztes. Tűnhet persze győztesnek, „ideális” esetben akár élete végéig is, ám ami csak celeb-diadal lehet.
Van visszaút? Elvileg van. Tudniillik itt a lehetőség (hic Interrogatum, hic salta): mi a bizonyíték arra, hogy Magyarország helyes haladási útvonalát a Jobbik cövekelte ki?
Paradigmatikus kérdés, archimédeszi dilemma, arra jó, hogy segítsen az intellektuális átváltozáshoz, átbábozódáshoz szükséges tájékozódásban. Vagyis ami azt jelenti, hogy efféle archimédeszi kérdésből megfogalmazható több is, nem a fölvetés tartalma a fontos ezúttal, hanem az, hogy a válaszoló maga magának felel a kérdésre (esetleg a nyilvánosság segítségével). Már amennyiben képes rá. Ha nem képes, akkor marad egy rinyáló szokvány-celebcske. Majd legvégül még annyi se.
Szerintem érdemes Verebes szövegét irányadónak tekinteni: „Eszter, a maga közírói tevékenységét figyelve, olvasva – lévén, hogyha egy értelmiségi társaságban vagyok és azt mondja… mondjatok egy nagyon okos nőt, akkor ma, manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul…”.
Ezen a fórumon pedig nyilvánvalóvá vált: Babarczy Eszter „közírói tevékenysége” nem támasztja alá Verebes minősítését. Sőt. Babarczy annyi és oly mérvű szamárságokat beszél, hogy abból inkább nagyfokú intellektuális korlátoltságra lehet következtetni. És pontosan ezért vált totális celebbé, olyan, gyönge képességű szerkesztők által bármikor elővehető médiafuszeklivá, kinek már csak a szörnyű szagát érezni (pl. a HVG-ben).
Döntő kérdés: mi történik akkor, ha romló „exteriőrje folytán” már az sem mondható el Babarczyról, hogy „egy csinos nő”? Fontos kérdés, ugyanis az idézett verebesi minősítés alapvetően életkorfüggő.
Magyar Kornélia csinosabb, mint Babarczy Eszter? Nincs jelentősége, mert Magyar Kornélia fiatalabb Babarczy Eszternél, eszesebb is, intelligensebb is, jobban pereg a nyelve, ezért aztán pl. Bánó százszor hívja Magyar Kornéliát, míg Babarczyt egyszer sem. Soha! Még a változatosság kedvéért sem! Pedig Bánó műsora celeb-műsor. És ezen én Babarczy Eszter helyében mélyen elgondolkodnék, majd – a mély gondolkodás után – gyökeresen váltanék életstratégiát, életfilozófiát.
Miközben újra hangsúlyozom: ez szubjektív álláspont, objektíve nem ez az egyetlen út nyilvánvalóan. Mert vegyük példának Heller Ágnest! Aki szintén gyönge képességű ember volt egész életében. Így nyilván ma is az (a nő nem lesz bölcsebb az öregedés által), és ugye mégis, milyen szép kort megélt röppenő boldogságban!
Heller írja leghíresebb művének fölújított kiadása elé: „A reneszánsz emberhez való személyes viszonyom 1981 óta nem változott”.
Nem változott. Ami azt jelenti (magyarul), hogy 1967 és 1981 között változott a nagy „filozófus” nagy „filozófiája”. Nem én mondom, ő írja! Heller bölcselete röpke 13 év alatt inflálódott el. Noha így folytatódik a mű bevezetője: „Úgy érzem ma is, hogy a könyv egységes, s ha újraírnám egyes fejtegetéseit, csak ártanék neki”.
Világos. De akkor miért kéne újraírni? Egyáltalán: mi okból vetődik föl az újraírás gondolata, ha egyszer így tökéletes? Vagy nem tökéletes, csak a helleri „újraírás” ártana neki?
Heller: „Ezért csupán megrövidítettem, s legfeljebb egyes szavakat, kifejezéseket helyettesítettem értelmesebb szinonimáikkal. Így a mostani kiadás kétségtelenül jobb, mint a régi volt: megszabadítottam az ismétlésektől, kitérésektől, egynéhány otromba kifejezéstől és a túl gyakori és a szöveg nem indokolta Marx-hivatkozások egyikétől másikától”.
Tehát mégiscsak „jobb” lett. Miután a „filozófus” „megtisztította” az „otrombaságoktól”, az indokolatlan „Marx-hivatkozások egyikétől másikától”. Ami nyilvánvalóan azt jelentheti, hogy Heller „otromba” volt anno (nem én mondom, ő állítja!), ám nem is ez a döntő! Ugyanis a szöveg így folytatódik: „A reneszánsz ember megírásának idején hittem az úgynevezett nagy elbeszélésben, tehát abban, hogy a Világtörténelem (nagy V betűvel írva!) ellentmondásokon keresztül bár, mégis mindig előrehalad, s hogy egyfajta szocializmus lesz a végállomás, ahol az ellentmondások megszűnnek, és ahol minden jónak – és rossznak – Jó a vége.”
Két (ön)jellemező kifejezést emelek ki Heller Ágnes vallomásából: „úgy érzem ma is”, illetve „hittem az úgynevezett nagy elbeszélésben”.
Mármost, aki „érez”, nem filozófus! Hanem – esetleg – „folyékony nőiség”. A filozófia ugyanis nem emóciókon, hanem ráción alapul. Továbbá: aki „hisz”, szintén nem filozófus, hanem pap, esetleg teológus. Ezzel szemben Heller Ágnes filozófusnak véli magát, s ami már önmagában véve bizonyítja: Heller Ágnesnek enyhe pukkantása sincs a bölcselet mibenlétéről.
Persze a filozófus is tévedhet, ám a tévedés (a helytelen következtetés stb.), illetve az „érzésekben”, a „hitekben” való csalatkozás két merőben különböző dolog.
Heller mégis jelentős gondolkodónak tartja (hirdeti!), mi több: művészi előadónak képzeli magát. Úgy rémlik, valami portréműsor ment a tévében, Heller Ágnes lakása volt a helyszín, a veterán hölgy mély nosztalgiával beszélt az életéről, szeretve tisztelt férjéről, kollégáiról, barátairól, gyönyörű emlékeiről, beszélt, beszélt, beszélt… s már-már teljesen elérzékenyült önmagától, amikor egyszer csak fölugrott a fotelból, a lemezjátszóhoz sietett, hirtelen fölrakott egy Schubert-lemezt, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül énekelni kezdett. Celebesedjek meg, ha nem igaz! Heller valami egészen velőtrottyantó vernyákolásba fogott, még a bunkó taxisok is meghallották az utcán, egymás hátáról tépkedték le a szőrt, ami persze nem zavarta a filozófust, könyörtelenül végigénekelte a dalt (az első taktustól az utolsóig), de úgy ám bazdmeg, hogy egyetlen hang nem sok, annyit sem sikerült eltalálnia az eredetihez képest. Heller úgy énekelte Schubertet a tévében, mint Leslie Nielsen a Csupasz pisztolyban az amerikai himnuszt. Én sem vagyok egy Székely Mihály, de „mankóval”: kórusban, zenei kísérettel valamennyire tudok énekelni. Heller még így sem, és – ne legyen félreértés – nem ez a baj! Nem vagyunk egyformák, az egyikünk sánta, a másikunk botfülű. Vagyis az volt az elképesztő számomra, hogy látszott a professzornőn: totálisan képzeli magát Schubert-énekesnek. Elhiszi magáról, hogy ő zeneileg is „minőség”. „Filozófiája” is van, „messianizmusa” is van, Schubertet is tud énekelni. Egyedül. Nyilvánosan, bele a tévé mikrofonjába. Jó, talán az „exteriőrje folytán” már nem egészen egy Fonyó Barbara, ám még ez sem biztos, hisz ő maga vallotta meg: szokott „hülyéskedni férfivonatkozásban”. Gondolom, Kocsis Zoltánnal. Nyilván Schubert-dalokat énekel a fülébe. Esetleg megmutatja a konzervatívan liberális melodi-bugyi-gyűjteményét („férfivonatkozásban”), így azután, ha látná, még tán’ Babarczy Eszter is elámulna a Mester vezénylő-pálcájától!
Mondom, lehet gátlástalanul élni (akár sokáig is), a gátlástalanság a József Attila-i értelemben vett másfél mázsás röfögő boldogság garanciája. Lehet így élni, csak hát, ami nem túlzottan tiszteletreméltó élet.
Visszatérve az eredeti kérdésre, a lényeg így foglalható össze: a „mocsok világ” nem kényszeríti a tehetségtelen embert idült szereplésre, hanem teret ad a legócskább fazonoknak is arra, hogy – képletesen szólva – „Schubert-dalokat” énekeljenek a médiában. Mert van rájuk kukkoló kereslet. Ez a celebség lényege.
Még valami, hogy nőjön a terjedelem. A kérdés ez volt:
A fórumozó nem fosik, csupán nem szereti a terjedelmes, vargabetűkkel telerótt megfogalmazásokat, mert véleménye szerint azokban a lényeg igen könnyen elsikkad.
Vagy azért, mert a sok vargabetű miatt nehezen kibogozható a fórumozó lényegi mondanivalója, vagy azért, mert egyszerűen megúnja az olvasó végigolvasni azokat.
Ha egyszerűen megunta, akkor ne olvassa tovább! Ez a megoldás. Egyébként a kérdés nem az volt, hogy a fórumozó szereti-e a vargabetűket, hanem hogy ki a „kivétel”, és hogy miért éppen az.
A vargabetű (a csúnya vargabetű) éppen, hogy ilyen: „tisztelet a kivételnek”, ti. ezzel a szerző nem mond semmit. Szövegtöltelék. Amellyel szemben a konkrét, értelmes közlés így hangzik: „Lapátos Béla kivételével”. Vagy: „Lapátos Béla és Slampos Margit kivételével” stb. Esetleg némi indoklással.
Végezetül még egy megjegyzés. Hogy valamely írásomnak mi a lényege? Ha szabadna, akkor ezt volnék oly bátor magam eldönteni!
A mondandóm lényege: nem csak Babarczy Eszter, de Almási professzor is, a sokvalagrendes Esterházy guru is fecseg. Értsd: leírnak valamit, s azt nem képesek bizonyítani. Helyette minőségi lapítást folytatnak. Ez az állításom. A többi indoklás. Érvekkel, példákkal való alátámasztás, ahogyan azt a valóban minőségi körökben mondani szokás.
És akkor a minőségi hazaszeretet minőségi minőségéről még nem is beszéltünk.
Biztos-e hogy nem a Páneurópai Vécépapír Rt. és az Argentín Légvár Tröszt között folyt a falklandi háború?
Biztos. A falklandi csetepaté az utolsó olyan háború volt az emberiség történelmében, ahol valóban államok csattantak össze, a ruinálódott brit birodalom a maradék presztízsének megőrzése érdekében baszott oda az argentínoknak.
A jelen konfliktusok közül már az első iraki háború is a petrodollár miatt tört ki. A "demokrácia" meg a "nép feészabadítása" és egyéb, hasonló lózungokat most hanyagoljuk...:-)
A világpiacnak nem érdeke engedni kiirtani a lakosság nagyobb részét, mert Rockefeller óta tudják, hogy nem a milliárdosok fogyasztása tartja el a nagyipart meg a banki piacokat.
A II. VH utáni kisebb csetepaték jelzik, hogy kiszámíthatatlan nagy háborúkat már nem akar senki, de a világ frappírozásához viszont a kisebbekre szükség van. Igyanak kólát a tálibok is, cseréljék le az AK 47-eseiket is, de ennél tovább ne nagyon menjen a dolog.
A nagyvállalatok figyelme a 6 milliárd lakosból főként arra a kb. 2,5-3 milliárdra összpontosul, akiknek száma növelhető (Kína, India, Indonézia, Brazília), nem érdemes őket nyomorban tartani, hanem kis- vagy középfogyasztóvá kell őket tenni. 1 milliárd nyomorban tartása pedig elengedhetetlen az alső középosztály folyamatos frászban tartásához, hogy ők is oda süllyedhetnek, ezáltal ők politikailag folyvást manipulálhatók és a nyomoroncokkal szembeállíthatók. Mellesleg kicsiben ez zajlik most Magyarországon.
Az általam írt államkapitalista rendszerben az állam nem veszi át vagy vissza a termelés főszerepét, nem is nagyon államosít, de felirakozik a listára, éppen azért, hogy a maradék 1-1,5 milliárd esetleges kétségbeesése és pánikreakciói ne indítsanak el beláthatatlan folyamatokat (pl: muszlim terrorizmus, amit teljesen kiengedtek az ellenőrzés alől, szemben az eredetileg ugyanilyen veszélyes más mozgalmakkal). Ez sok pénzbe kerül egyrészt, profi szereplőket követel, másfelől megerősíti a kormány alkotmányjogi pozícióit, sőt, vissza is ad neki keveset a szabadságjogokból (Patriot Act).
A jelen állapot arra enged következtetni, hogy a vállalatok a politikát elég jó százalékban képesek megvásárolni. Nem látom be, miért ne tehetnék meg ezt komplett kormány szintjén is.
A magyar aréna Gyurcsányékkal azt mutatta meg, ahogy a vállalatok próbáltak közvetlenül politikai erővé válni, a jelen banda pedig a közel tökéletes szimbiózist kísérletezi.
A vállalatoknak nem érdekük a pangó lahosság, mert abból nemigen lehet megélni, ergó egy vállalatvezette világban sem törődnének kevésbé a leszakadtakkal, mint egy szabadonválasztott politikai csoport vezette világban.
Ugyíanakkor a vállalatok veszélye, hogy a maguk célorientőált rendszerében juthatnak arra a megoldásra, hogy hagyják éhenveszni az apraját, hogy a maradékkal kényelmesebb, profitálisabb életet rendezhessenek be.
Jelenleg a cégek csak nem,zetállam mögé búva képesek háborúzni, de nagyon vékony a határ már, hogy a háborúkat kik is rendelik el és milyen célok érdekében. Biztos-e hogy nem a Páneurópai Vécépapír Rt. és az Argentín Légvár Tröszt között folyt a falklandi háború?
