Amennyit én tudok a módszerről, szerintem megkapja. Persze sok múlik a tanárokon, de általában pont a képzőművészetben legerősebb a Waldorf. Külön zenére sok waldorfos gyerek jár pl, külön képzőművészeti szakkörre nem jellemző, hogy járnak. szerintem azt megkapják a suliban. Egyébként meg ha ellenérzésed van...akkor pláne minek. Most egy rajztanár tanítsa meg neki, hogy hogyan rajzoljon? Nem az a lényeg, hogy rajzoljon, ahogy neki tetszik? Azt meg otthon is tud. Vagy lemarad valamiről, ha nem tanítják?
Szeretném kicsit felhozni a topikot, kérlek segítsetek....
Szeretném megtudni, hogy mi is a Waldorf álláspont rajztanítás/rajzoltatás témában. Hat évesem úgy tűnik, nagyon tehetségesen rajzol. Óvónője, aki szülőként elég közel van a képzőművészeti "tűzhöz", mindenkép rajztanárhoz akarja küldeni. Nekem sincs ellenemre, hogy foglalkozzon a művészetekkel, de nem szeretném a külön órákat már elkezdeni. Szerintetek Waldorf suliban (a kispestit néztem ki) megkapja a megfelelő oktatást? Vagy mit is nevezhetünk megfelelő oktatásnak.... Kell egyáltalán ilyen korán fejleszteni a tehetséget? Rosszat teszek, vagy éppen jót, ha nem az általánosan elfogadott rajzi szemléletet sajátítja el?
Tudom, hogy ez nem az ovis szekció, de ott sokkal kisebb a forgalom... Szóval meg szeretném kérdezni az érintetteket, hogy nagyjából mennyi időt tölt a gyermeke a Waldorf óvodában délelőttönként a szabadban, friss levegőn? Köszi!
Ellentmondásosak az érzelmeim, biztos nagy deformációkat esteleg elszíneződéseket (?) lehetne látni - éber figyelemmel - az asztráltestemen, ha van nekem olyan. :-)
Az emberi lénytagok a teljes ember azon részei, amelyek a „hagyományos”, a csak anyagira hangolt érzékszervek által nem érzékelhetőek, de a minden különösebb beavatás nélküli éber figyelem elől el nem rejthetőek.
Ezek lennének kicsiny(?) sarkítással a fizikai test mellett, felett és között az - étertest (mint erő és formaadó, a fizikait „megtámasztó”) - asztráltest (érzelmek hordozója) - én
E négy test közül a domináns mutat az ember temperamentumára-alkati típusára, amelynek ismerete –különösen gyermekeknél- nagy segítséget adhat a szülő és pedagógus számára.
MEGHÍVÓ
Az Árnika Terápiás Pedagógiai Segítő Központ rendezésében induló
„Gyógyító impulzus a nevelésben”
című konferencia sorozat negyedik részére, melynek témája:
KERESSÜK AZ EGYÉNIT!
A KÜLÖNBÖZŐSÉG, MINT KORUNK KIHÍVÁSA
Hogyan segít az orvos, a tanár és a terapeuta?
A programot ajánljuk orvosoknak, pedagógusoknak, terapeutáknak, szülőknek.
A téma feldolgozásának szempontja a különbözőség vizsgálata, és az emberi lénytagokhoz kapcsolódó gyermeki alkati típusok megértése. Ez a fajta rátekintés segíthet abban, hogy pedagógusként, szülőként, terapeutaként, orvosként jobban értsük és kezeljük korunk nevelési kihívásait, melyekkel naponta szembesülünk.
Időpontja: 2007.október.12. 15.00 - 20.00
október.13. 9.00 – 19.00.
Helyszín: Árnika Központ Gödöllő, Szabadság út. 45.
AZ ELSŐ NAP (október 12. péntek) PROGRAMJA
15.00-16.00: Regisztráció
16.00-16.30: Bevezetés, bemutatkozás
16.30-18.30: Gyermekkori alkati típusok
A különbözőség megértése I.
Előadó: Dr David Ritchie antropozófus gyermekorvos (Új Zéland)
18.30 -19.00 Teaszünet
19.00 - 20.00 A témával kapcsolatos beszélgetés
A MÁSODIK NAP (október 13. szombat) PROGRAMJA
9.00- 9.45: Gyermekkori alkati típusok
A különbözőség megértése II.
9.45-11.00: Az előadás témájának feldolgozása csoportokban
10.45- 11.15: Kávészünet
11.15-12.45: A csoportok munkájának összefoglalása
12.45-14.15: Ebéd
14.15-15.45: A. csoport: Művészeti munka Martin Keizerrel
B. csoport: Gyógyeuritmia Scheily Máriával
15.45-16.00: Szünet
16.00-17.30:A. csoport: Gyógyeuritmia
B. csoport: Művészeti munka
17.30-17.45: Szünet
17.45-19.00: Gyermekkori alkati típusok
A különbözőség megértése III.
Záró gondolatok
Dr David Ritchie
Telefonon: 06 28 415 650, 06 30 59 59 209
Ja, nekem is van egy ilyen gyerekem -- mellesleg az IQ-ja magasan átlag feletti, de 4 és fél éves koráig nem kezdett beszélni, és a finommotorikával is gondok voltak (labdázás, biciklizés). Neki kerestünk iskolát, amikor rábukkantunk a Waldorfra. Áldom a Teremtőt, hogy rábukkantunk! Persze most nyilván jön a szöveg, hogy akkor tehát ilyen fogyatékos határeseteknek való a waldorf. Ez így nem igaz. Mi a következő két ("problémamentes") gyerekünk számára is tökéletesen alkalmasnak látjuk. Az viszont tény, hogy a waldorf iskolákba az átlagnál több ilyen gyereket visznek aggódó szülők, éppen mert a hagyományos közoktatás annyira nem képes velük mit kezdeni a maga "sürgető" követelményeivel. A waldorf meg tud velük mit kezdeni, sőt a hagyományos waldorf-tanterv emberbarát ütemezésén túl is alkalmazkodtak ehhez az igényhez a fejlesztőpedagógus-háttér biztosításával.
Nem tudom kinek címezzem, ezért csak úgy írom bele a nyagyvilágba:
Szóba került a tehetség, készségtárgyak, ilyesmik. Egy foci, vagy esetleg rajzban való elmaradás esetén nem feltétlenül tehetségtelenség áll a háttérben. Lehet egy csecsemőkorban nem felismert hipotónia is (vagy bármi más mozgásbeli/idegrendszeri elmaradás), ami korai felismeréssel akkor jól fejleszthető lett volna, és akkor a gyerek valószínűleg ügyesebb lenne a nagymozgásokban, vagy a finommotorikában.
Az én lányom hipotóniával született, pár napos volt, mikor a neonatológus azt mondta, nem tudja mi lesz a gyerekkel, legrosszabb esetben járni sem fog tudni, legjobb esetben (!) is nagy eséllyel lesz diszgráfiás, diszlexiás stb...
Nagyon nagyon sok gyerek születik enyhe fokú hipotóniával, ami szinte észre sem vehető (szülő szinte kizárt hogy észrevegye, főleg első gyerek esetén), talán kicsit később csinál mindent a gyerek, talán kicsit ügyetlenebb az átlagnál. "Hát istenem, én is béna voltam világ életemben, tőlem örökölte" - mondja a szülő.
Ezek azok a gyerekek, akiket iskolában elég hamar elkönyvelnek lassúnak, nehézfejűnek, rossz tanulónak.
Pedig lehet, hogy a korai fejlesztéssel megkapták volna az esélyt, az egyenlő indulásra az iskolában. Nem biztos, hogy valaha is ebből lesznek a legjobbak, de legalább nem hendikeppel kezdenek.
Az én gyerekem "szerencsés" volt, mert korán felismerték, hogy probléma van, és szinte azonnal elkezdtünk járni fejlesztésre. 3 évesen még mindig esett-kelt, és a család már régen azt mondta, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, csak olyan béna, mint te voltál gyerekkorodban (anyám hasraesett velem 8 hónapos terhesen, és bár időre, de kis súllyal, lepényelégtelenséggel, teljesen sárgán, félig holtan születtem meg). Akkor vettünk még egy nagy levegőt, és tovább mentünk fejlesztére.
Amikor az első tornaversenyt nyerte meg az oviban azt hittem sírva fakadok.
Nem mondom, hogy ő az átlag, és minden "tehetségtelen" gyerek esetén ilyesmit kell keresni a háttérben, de azért nagyon sokan vannak (még az én nem reprezentatív mennyiségű ismeretségi körömben is feltűnően sokan).
Jól van na, nem akartam én semmi rosszat! Mintha ott kezdődött volna ez a szála a beszélgetésnek, hogy minek tanul mindenki furulyázni, amikor nyilván vannak botfülűek is... (Ne javíts ki, elolvasom még egyszer)
A matek nem készségtárgy. Amúgy meg senki nem mondta, hogy csak azokat tanítsuk amiben tehetséges, nehéz lenne kicsit visszaolvasni? Most írjam le ugyanazt századszor is?
Na de csak azokat a tárgyakat tanítsuk, amiben a gyerek tehetséges? Ha valakinek nincs érzéke a matekhoz (ez is készségtárgy, nem?), akkor az ne is tanuljon? Tudom, az ilyet nem adjuk matektagozatba, csak hangosan gondolkodom.
Nem érzem, hogy vitatkoznánk ezen. Amit leírtál a gyermeked zenei 'tehetségéről', az teljesen olyan, amit én is írtam az enyémről korábban. Elhiheted mennyire zavart kisebb korában a hamis és ütemtelen éneklés (én ugyanis vájt fülű vagyok...)
Ami leírtam, azzal pont azt akartam érzékeltetni, hogy a Waldorf-ban nem kap akkora hangsúlyt a művészeti nevelés, mint amekkorát tulajdonítanak neki. (Nem megy más rovására)
Nekem anno pont ilyen kétségeim voltak. (Sértés nélkül: bölcsészt nevelnek majd az én gyerekemből...) Most pedig azt látom, hogy alaptalanok voltak ezek a félelmeim.
Mindennel egyetértek, amit írtál. Én is szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy tanár is ember... És azt is látom, amikor a szülők hárítanak -- elképesztő, hogy némelyeknek mennyire nincs semmi önkritikájuk, felelősségvállalási hajlandóságuk, hogy mennyire nem hajlandók elismerni, hogy a gyerek elsősorban a család produktuma, és nem az iskoláé. Éppen mivel magam is pedagógus vagyok, tudok két fejjel gondolkodni erről. Sajnos ettől még az is tény, amit korábban én fejtegettem. (Persze: az érem másik oldala. Az igazság általában valahol középen "szóródik" -- mivel sok-sok eset van.)
Egy szülő számára egyszerű mindent arra fogni, hogy ilyen a gyerek, mint elgondolkodni azon, vajon ezt láthatta-e tőlem.
Bocsi, de ez nem ráfogás. Ha egy gyerek mindenben a szülőre hasonlítana, akkor sok szülő nem állna teljesen értetlenül, hogy vajon kire ütött ez a gyerek. Továbbá az összes testvér egyforma lenne, hiszen mind egy családban nevelkedett, azonos géneket kapott. Mégis micsoda különbségek vannak testvérek között. Millió példát tudnék hozni, amikor egy gyerek viselkedése, tulajdonságai, mentalitása a legkevésbé sem egyeztethető a szülői mintával. Akár jó, akár rossz értelemben véve. Az élet és a genetika ennél sokkal bonyolultabb, nem lehet mindent egy dologra fogni.
Attól, hogy együtt énekel a többiekkel, és nem pironkodik közben, még nem jelenti, hogy bármilyen tehetsége lenne hozzá. Az én lányom imád énekelni, folyamatosan káricál, amire mi direkte biztatjuk, és mindig meg is dícsérjük, de rettenetesen hamisan és rossz ritmusban énekel, és szemmel láthatóan (illetve füllel hallhatóan) botfülű. Tehát nyilván nem fogjuk zeneiskolába iratni, de olyan iskolába sem, ahol hangsúlyt kap a zenei oktatás. Mert csak kudarcélménye lenne, ahogy halihónak is annak idején. Sajnos ugyanez igaz a rajzra is. Noszogatom finoman hogy rajzoljon, ezen a téren is dícsérgetem, de pocsékul rajzol, rosszabbul, mint a korosztálya. (És nem szoktam hangoztatni, hogy anya nem tud rajzolni, csak látom, hogy örökölte a "rajztehetségemet".) Tehát olyan iskolába sem megy, ahol a rajz hangsúlyt kap. Viszont imád számolni, jól is megy neki (ebben pl. sokkal jobb mint a korosztálya), és már 3.5 évesen ismerte az összes betűt. Ugyan mi keresnivalónk lenne egy w iskolában? Na mind1, nehogy újra kezdjük ezt az értelmetlen és meddő vitát, csak azért vegyük észre, hogy nem egyről beszélünk.
Bármelyik ember eljuthat a 'készség' tárgyakban odáig, hogy együtt énekeljen egy társasággal anélkül, hogy pirulna. Bátran nekiálljon rajzolgatni vagy festegetni anélkül, hogy arra gondol, hogy 'én tehetségtelen vagyok'. Nyilván nem fog kiállni a színpadra és nem nyílik kiállítása sem. Egyszerűen nem érzi zavarban magát, amikor ilyen helyzetbe kerül. Ennek a gondolatmenetnek szerintem semmi köze a Waldorf-hoz.
Más:
Egy gyerek viselkedésében sajnos/nem sajnos a szülő a döntő minta szerintem. Egy szülő számára egyszerű mindent arra fogni, hogy ilyen a gyerek, mint elgondolkodni azon, vajon ezt láthatta-e tőlem. Saját tapasztalatból tudom (pedig 'normális' szülőnek gondolom magam), hogy a gyerekben nem tetsző viselkedés/szóhasználat mintáját sajnos megtalálhatom magamban. Ezzel pedig elég kellemetlen volt megbarátkoznom.
Nem kellett semmilyen eredményt elérni. Csak az embert zavarja már kisgyerekként is, ha összeáll a kórus, és miattam futunk neki tizenharmadszorra is az éneknek, mert már csak én nem vagyok képes kiénekelni (plusz-minusz egy oktávon belül eltalálva) a helyes hangokat. Sportnál is érzékelhető. Ha leállunk focizni, akkor is a nagyon bénát egy idő után zavarja, hogy ő képtelen egy egyeneset rúgni, realizálja, hogy ő az, aki széttördeli a játékot. Pedig nincs bajnokság, alkalmasint verseny sincs.
Ezt lehet oldani, de személyiségfüggő módon ez egyes gyerekeket zavar. Én ilyen voltam.
Szerintem meg van tehetségtelen gyerek, és tudom, hogy ez a 'csak elhitte, hogy az' duma nagyon divatos a waldorfban, de teljesen alaptalan. Normális szülő ugyanis nem mond a gyerekének olyat, hogy te ebben meg abban béna, tehetségtelen vagy, sőt, előtte sem mondja, max. csendben konstatálja. És esetleg egy botfülű gyereket nem visz ének-zenei általánosba. Én a rajzban voltam/vagyok totál tehetségtelen, egy 5 éves gyerek szintjén tudok rajzolni. De problémát csak addig jelentett, míg kötelező volt rajzórára járni, ahol osztályozták a nem létező rajzkészségemet.
Történet. Tegnap az óvónénik (akit amúgy nagyra tartok) azt fejtegette az egyik anyukának, hogy a fia azért nem szereti a paradicsomlevest, mert otthon azt mondták neki. Szegény anyuka meg állt mint Bálám szamara a hegyen, hiszen esze ágában sem volt ilyesmit bebeszélni a gyereknek, mikor az egész család szereti a paradicsomlevest. Szóval, waldorf-körökben néha igen csak túllőnek a célon. Igenis létezik olyasmi, hogy tehetség, készség, affinitás, egyéni ízlés, stb., ami totál független a szülőktől. Tudom, hogy a szülők nagyon sok mindent elcsesznek a gyerekek körül, nagyon sok frusztráció és görcs származik a családi házból, de azért mindenről nem ők tehetnek.
szerintem ha olyan iskolába kezdtél volna, ahol a zene nem a fő irányvonal, hanem 'csak' jelen van és nem kell benne eredményeket elérni, akkor nem éreznéd magad botfülűnek.
Egyébként is úgy gondolom, hogy egy 6-7 éves gyereket bármilyen 'szakiskolába' iratni értelmetlen.
Az én lányom most kezdett el zenét tanulni az iskola mellett, mert már ő akarta és az osztálytanítója is azt mondta, hogy mehet nyugodtan.
Saját példám: világ életemben botfülem volt/van. Pedig zenei általánosba irattak először a szüleim, mert fontosnak gondolták, mert a testvérem is odajárt, majd innen pár év múlva kivettek, mert a kudarcokat nem érezték arányban az elért eredményekkel. (Merthogy kudarcélmény volt doszt, eredmény pedig nem volt. :-)) Azt kell mondjam, hogy igazuk volt, mert más suliban, más preferenciák mellett megtaláltam a magam sikereit más területen. Nem gondolom, hogy egy halat mindenáron a repülőiskolába kéne iratni (kivéve a repülőhal), a repülés szépségeire kéne tanítani, vagy egy sast a mélytengeri búváriskolában a korallzátonyok szépségeivel szórakoztatni.
Én hallgattam zenét, fontosnak tartom, a kölkeim tanultak is (amelyik hajlandó volt), örültem is neki. De nem volt nekem jó egy olyan suli, ahol a zene volt a központban.
Beszélgettem gimiben egy osztálytársammal, akinek a szülei jónevű zenepedagógusok voltak. Azt mondta a srác, és szvsz a józan ész szerint ez reális: van egy 5%, aki valóban abszolút tehetségtelen (ebben vagyok pl. én), nagyjából bármit csinálsz vele, nagyon kevéssé megy majd neki. Van egy 5%, aki zseniális, szinte bármit csinálsz jó lesz, esetleg kevésbé vagy jobban futja ki magát.. És van a köztes 90%, akinél a nevelésen, együtténeklésen, zenélésen múlik elsősorban, hogy hova jut, a botfülűtől a jó zenészig.
