De jó! Esküszöm, nincs hozzájuk közöm, az már a végjátékban kerülhetett a szobámba, amikor boldog-boldogtalan odahordta, amit a szekrényében meg az asztala alatt talált.
Egy kis utánjárással azért meg lehet találni azt, aki örül a felesleges daraboknak. Mivel a Nappali Kávéházban a Tőled elvitt több tucatnyi pápai (nem vatikáni) helytörténeti kiadványt még ingyen sem viszik el, a napokban elhozom onnan, mert a városi könyvtár igazgatója örömmel elfogadja azokat.
Szép kihívás. Az apukám által tízenéven át gyűjtögetett Látóhatárokat őgy dobtam ki, hogy közben behunytam a szemem. Divrotcé és VEE tudna mesélni arról, mi lett a szekrényemben megint tizenéven át gyűlő, pótolhatatlan múzeumi, műemlékvédelmi folyóiratokkal. (Meg a kardiológus is. :-) ) Esetleg egy látogatás a pincémben? Tizenöt évnyi 168 óra, drága pénzért beköttetve.
A Budapesttel biztatóbb a helyzet, de egyelőre nem mondhatok többet.
Ööööö... Esetleg ha kiírnád valahová, hogy az ilyen és ilyen címzésű levelet oda dobják be, ahol te vagy? De van fölös példányom a szerzőiekből, majd küldök egyet.
Roppant szeretném a Budapest folyóirat össz példányát (nem az egy havi egyformát), ezért permanens késztetést érzek, hogy valamiképp megszerezzem. Nem írok irigységet, mert azt nem szeretem.
Viszont. 1960-as évjáratú Tiszatáj és Új írás csomagomat kellene szanálni, és még mindig képtelen vagyok rá.
Szolgálati kérdés. A Budapestet mindenki megkapta? Én most igen, ezért gyanakszom. :) (Egyébként - alig van közöm hozzá, dicsérhetem - extra jól sikerült ez a mostani szám, én legalábbis órák óta olvasom.)
Ebben az országban mindenki átélte valami módon, hogy milyen magyarnak lenni a határokon kívül. Nagyapám átúszott a Tiszán, hogy ne Julius legyen, hanem Gyula, mert Máramarosszigeten "románná" kellett volna lennie. A felmenőink "disszidáltak", ha máshol akartak élni, pedig holtig magyarok maradtak. Gyerekkoromban megtanultuk a piros meg a kék útlevelet, a valutakeretet, meg a többi rémséget, amely akkor - káeurópában - már-már liberalizmusnak hatott, de visszatekintve maga volt a béklyó. Periszkóppal néztük Európát. Most meg baromi jó lenne itt élni, mert bármikor mehet az ember, semmi nem akadályozza, de mégiscsak ez a hon, itt beszélik ezt a hülye nyelvet, nevét is, virágát is tudom. Annyira jó lenne egykicsit békében, nyugton lenni már.
Azt hiszem mondanom se kell, hogy én is Europa hívő vagyok és bár sajnálom, hogy sokan nem kalandvágyból kényszerülnek elmenni, de ugyanakkor csodásnak tartom, hogy megvan az elmenés lehetősége. Ez volt az ami az én időmben nem volt meg.
én _Európában_ hiszek. Életem legboldogabb napjai közé sorolom, amikor beléptünk az unióba. Nem érzem hazaelhagyásnak, ha valaki Angliában, Németországban, Svédországban vagy Spanyolországban dolgozik.
Keblemre. Hasonlót szoktam én is mondani és gondolni.
Öööööö, ez most ciki lesz, azt hiszem, de én _Európában_ hiszek. Életem legboldogabb napjai közé sorolom, amikor beléptünk az unióba. Nem érzem hazaelhagyásnak, ha valaki Angliában, Németországban, Svédországban vagy Spanyolországban dolgozik.
Azt érzem, hogy a hazánk hagy el minket, amikor egyre több ember, köztük a legközelebbi barátaim számára - akikről tudván tudom, hogy nem krakélerek, nem vagyonhajhászók és pláne nem magyarságellenesek - vágyódás tárgyává teszi, hogy ezekben az országokban boldoguljanak ahelyett, hogy itt tennénk, ahol születtünk.
Nagyon szomorúvá tesz, hogy rossz napjaimon nekem is azon kell gondolkodnom, mi a francot keresek itt. Ez itt az én országom, szeretem, kötődöm hozzá, itt akarok élni, aztán meghalni. Ebben a sorrendben.
Útlevél nélkül menni Európába, háverként csapni a holland, a portugál, a román és a szlovák (!) vállára.
Nagyjából ennyi, és már tudom, megint túlmentem az offtoik topik íratlan szabályain. Elnézést, ha.
Talán senki nem tudja még megsaccolni sem, hogy milyen arányban mentek ki olyanok, akiknek itthon átlagosan ment, de ők – érthetően – többet akartak kapni, elérni pénzben, megbecsülésben. És általában sikerült is nekik, de azt nem tudjuk, mennyi szomorúságot okozott nekik az itteni környezet, az itt hagyott rokonok és barátok hiánya. Erről talán nem is szívesen beszélnek.
Ellenpéldát is ismerek. Például olyan 60+ éves sebészt, aki Németországban 30 év után sem ért el semmit. Felneveltek ugyan két gyereket, de csapódik egyik klinikától a másikig, az egyik városból és bérlakásból a másikba. Itthon már megszedte volna magát. Ja, és a gyerekei is elvesztek az ország számára.
Értettem, hogy így értetted, de az én sztorimban senkinek sem volt fontos a pénz. A normális élet, a megbecsültség annál inkább.
A barátom az első tanév végén Angliában "outstanding" minősítést kapott a brit tanfelügyelettől, amellyel most az iskolája boldogan villog a következő évre szóló, diákcsalogató kiadványban. Büszkék rá, veregetik a vállát, és _mellesleg_ fizetnek annyit, hogy el tudja tartani a családját, a bérelt otthonát, és ne érezze úgy minden kuka mellett, hogy talán érdemes volna beletúrni.
Mivel szeretlek titeket, nem mesélek arról a tizenöt évről, amelyet a magyar oktatásügy kebelében húzott le. Megalázó lenne az összevetés, mindünknek, adófizetőknek.
Ma délután a Fugában a szerzők bemutatták "A régi pesti városfal mentén" című gyönyörű könyvet és a jelenlevő kb. 70 érdeklődő ingyen meg is kapta a 400 példányban kinyomott kötetet.
Holnap és holnapután, tehát pénteken és szombaton 14 órakor a Vigadó előtt találkoznak a szerzők mindazokkal, akik vállalkoznak egy kb. 3 órás sétára a Belvárosban, ahol a Kiskörút mentén látható érdekességekről mesélnek érdekességeket.
Nekem soha nem volt vágyam a beilleszkedés. Persze más körülmények közt kerültem ki, bár nem voltam politikai menekült, de azért valamiféle menekült státusom volt. Nem éreztem úgy, hogy nekem most tökéletesen asszimilálódni vagy integrálódni kell. Igaz a svédek ezt nem is várták el soha senkitől. Úgy éreztem, hogy ha szorgosan dolgozom és tisztességesen fizetem az adót, akkor semmi bajom nem lehet.
Svájc már egy más eset, ők alapból utálják a külföldieket. Ott viszont már állampolgár voltam, dolgoztam az első perctől, a mindenkori főnökeim nagy megelégedésére. Erről még papirjaim is vannak.:-))
Igaz olyat csináltam amit nem szerettem, de a lényeg az volt, hogy jól keressek és a szabadidőnkben utazhassunk. A férjem imádta a munkáját helyettem is.:-)
Ismeretem sokakat, akik kényszeresen igyekeztek beilleszkedni és megfelelni. Siralmas volt.:-(
A halottöltöztető példával arra szerettem volna reagálni, hogy hiába keres valaki jól (pl. külföldön), az nem minden, mert nem csak a pénz a fontos.
Eléggé köztudott, hogy minden külföldön dolgozó egész életében azon igyekszik, hogy beilleszkedjen és az csak ritkán sikerül, illetve csak ő hiszi, hogy sikerült. Nem véletlen, hogy idős korban oly sokan hazaköltöznek. És még többen jönnének, ha nem kötné oda őket oly sok családi szál.
Bizony nehéz lehet, az angoloknál pedig talán még nehezebb. A tanár egy külön életforma. Ha valami közönséges dolgot akar valaki csinálni, pl. könyvelés, akkor sokkal problémamentesebb az élet külföldön.
Volt tanár barátom Svédországban tanított latint és franciát egy darabig. Néhány év után annyira nem volt képes elviselni az ottani gyerekek neveletlenségét és közönyét, hogy odadobta az egészet. Aztán fordított élete végéig minden féle nyelvekből, a Corvinának is. Angol, német, francia, latin és persze svéd és magyar.
Feltételezem, hogy az angol gyerekek több fegyelemre vannak szoktatva, mint a svédek, ami nagy mértékben megkönnyítheti a tanár életét.
Kedves vagy, köszönöm, de hát ez persze nem igaz. Tudod, hajdani angolszakosként ahhoz pont elég jól tudok angolul, hogy tudjam, mennyire rosszul tudtam akkor is, amikor még jól tudtam. :) Ráadásul magyarul meg túlságosan jól tudok ahhoz, hogy világos legyen: ha mosogatógép-használati utasítást esetleg igen, egy valóban kreatív és igényes szöveget sosem tudnék megfogalmazni más nyelven, csak a sajátomon. Márpedig itt semmiféle más tudás nincs, csak a nyelvi tudás. Amit a szakmáról egyébként magas színvonalon tudok, azt történelmi okok folytán immár akár a hajamra is kenhetem.
Az említett tanár barátom mesél egy éve csodás sztorikat erről. Ő, aki anglomán lévén a kiköltözést megelőzően vagy ötvenszer járt hosszabb-rövidebb időre az országban, a BBC-vel kelt és feküdt, lényegében minden görbe fánál a maga idegen mivoltával szembesült, amikor komolyra fordult a dolog. Hogy nem ismeri a hatvanas években vetített, legendás tévé- és rádiósorozatok szüzséjét, ezért nem ért bizonyos vicceket. Hogy a boltban látja, többféle potato van, de csak a vásárlás után derül ki, hogy az egyik szétfő a vízben, a másik megtartja a formáját - amit persze a gyerekek is tudnak. Hogy heteken át furcsán néznek rá a tanáriában, bármilyen idült vigyorral köszönget is reggelente, míg végül rájön, hogy ki kell mondani a delikvens nevét: "hello, Robert, good morning". Ekkor végre megnyugszanak a kedélyek. Hogy idegenekkel nemcsak az időjárásról, hanem a sorban állásról is illik beszélgetni, nem elég, ha nem ugrunk eléjük például a pénztárnál. És így tovább. Ezek azok a tudások, amelyeket egyrészt rohadt késő kis híján ötven évesen elsajátítani, másrészt ezek nélkül esély sincs arra, hogy azt a munkát végezd, amelyhez egyedül értesz: hogy viszonylag kreatív nyelven érvényes mondandót fogalmazz meg a téged körülvevő világról.
Hát így. Köszönöm, hogy meghallgattatok, és erősen bocsánatot kérek a nyafogásaért.
