2020 júniusában körbejárt a sajtóban a hír, hogy egy közel 150 ezer darabos fényképgyűjtemény, a Fővárosi Fotó Vállalat (Főfotó) archívuma került a Fortepan közreműködésével Budapest Főváros Levéltára őrizetébe.
A 70 ezer felvétel leírása évekig eltartott volna, ezért a publikálás során csak az azonosításukhoz szükséges néhány alapadatot tüntettük fel. Ezenkívül a fotókat az Arcanum Kft. – mesterséges intelligencia segítségével – automatikus kulcsszavakkal látta el.
A gyűjtemény feldolgozása ezzel még nem fejeződött be, további felvételek közreadását tervezzük 2021 folyamán.
Jesszusom, 1972-nél, remélem, nem fog előjönni az a kép, ahol a kistesóm aranyos baba, én meg sejtelmesen mosolygok, mert rám szólt a fotós bácsi, hogy "te inkább ne nevessél, kislány" - épp kiestek ugyanis elöl a tejfogaim. :))
a gond az, hogy cím alig van és címke is kevés (és keresni csak annak alapján lehet, ami van), és most tőlünk, a néptől várják (alias crowdsourcing), hogy megcímkézzük és így értelmesen kereshetővé tegyük a gyűjteményt
ua. évszám szerint, amik feltehetően jók, lévén a negatívon olvashatók, le lehet szűrni a gyűjteményt, pl fofoto 1965:
Hát igen, ezek azok a nagyvállalatok, amelyeknek a dolgozói akkor megtöltöttek egy sportcsarnokot, ma meg a munkát - ha egyáltalán - elvégzi két kft egy-egy bérelt lakásban.
Közben hazajött a család esze, és megtanított halat fogni: a GYUJTEMENY=(BFLPhoto)fofoto mellé AND-del beírt különféle kifejezések már emészthetőbb válogatásokat hoznak fel.
Egy rövid pihenő után elvonulnak, jönnek a delegációk, utánuk következnek a napjaink hiánytüneteit enyhítő vállalati (és talán minisztériumi) eszemiszomok, torta és szendvicsköltemények.
És mi lett három-négy év múlva a kiváló vállalatokkal, maradt-e utánuk egy-két Kft-nél több?
Tényleg nem akarom kimaxolni ezt a fenyítés témát, de muszáj elmesélnem valamit, mert idetartozik. A volt férjem története szerint a hatvanas években, a gimnáziumban volt egy tornatanáruk, aki valami tintaceruzával X-eket rajzolt azoknak a klottgatyából kilógó fenekére, akik valamit nem jól csináltak az órán. Nála is lehetett választani az X és az egyes között. Persze a többség legyintett, aztán lemosta az X-et, a férjem meg felmentést kért tornából, és eljárt inkább gyógytornára. Ugyanezt gondolom erről a pofonról is. Szerintem valamit nagyon félreért az iskolai nevelésben és a tanári szerep határait illetően az, aki ismétlődően és tudatosan behatol a gyerekek (kis- és nagyfiúk, kis- és nagylányok) intimszférájába.
"Nem értem, hogy miért tetted be másodszor is ezt a gyerekfenyítő képet. Kerestem a neten az eredetét, de csak arab nyelvű facebook- helyek jöttek elő, de az sok."
A tenyeres képet a téma indító hozzászólásomra emlékeztetőnek tettem fel újra.
Valszeg onnan ollóztam ahol Te azt a sokat láttad.
Valahol olvastam a héten, hogy egy csomó archív képet tettek elérhetővé a net-en. Úgy látszik, hogy bolyongásaim közepette bezárhattam azt a lapot, mert sehol sem találom, pedig meg akartam nézni. Meg is jegyeztem magamban, hogy a fortepan konkurense akar lenni?
Nem értem, hogy miért tetted be másodszor is ezt a gyerekfenyítő képet. Kerestem a neten az eredetét, de csak arab nyelvű facebook- helyek jöttek elő, de az sok.
A fejtetűről többek között itt olvasható leírás: "Mindent a fejtetűről! - Fejtetű jelei, terjedése, megelőzése, kezelési praktikák a védőnőtől - A fejtetű főleg gyermekközösségben fordulhat elő. Jellemzően nem válogat, tehát a tiszta és az elhanyagolt fejbőrön egyaránt megtalálható lehet. Sajnos gyorsan terjed, praktikus tudnivalók mellett megtudhatod, hogyan előzheted meg és hogyan kezelheted a fejtetűt.
A fejtetű (szakszóval pediculus humanus capitis) főleg gyermekközösségben fordulhat elő. Jellemzően nem válogat, tehát a tiszta és az elhanyagolt fejbőrön egyaránt megtalálható lehet.[...]"
Szülőként találkoztam vele először, egy esti fejmosáskor. Az egyébként sem kedvelt tanító nénire nagyon pipa voltam, hogy nem szólt a szülőknek, pedig tudta hogy előfordult az osztályban. Valami rossz beidegződés lehetett nála, hogy titkolni kell - pedig bárki hazaviheti. A szomszéd anyuka segített ki azonnal, adott kencét, fésűt, információt. Többször nem volt. De az átfutási idő alatt a napi kifésülés egy óra volt, a hosszú szőke hajban. Ha elolvasod a cikket, látod, hogy gyereknél nem is viszket feltűnően, tehát ha abszolút gyanútlan az ember, nincs külső jele.
Úgy gondolom, hogy jelképes dolog lehetett. Ha ugyanis a nagyfiúk belátták a (nem tudom milyen) bűnüket és elfogadták érte a 0 fájdalommal járó büntetést, akkor biztos, hogy nem kellett hozzá a tanárnő részéről indulat, hiszen a nevelési cél teljesült és az ügy ad acta kerülhetett. Talán mindent megmagyaráz, hogy iskolaszerte Cicamamának neveztük.
"Fellépés kérdése" - mondta anyám, aki egy nem épp belvárosi gimnáziumban tanított, és a negyven kilójával egyszerre bírta tartani a tekintélyt és elérni, hogy ne csak tiszteljék, hanem szeressék is. Igen, valószínűleg így kell születni, aztán szorgosan fejleszteni. :)
A pofonos történetedben csak azt nem értem, hogy a tanárnő a helyzet múltán hogy tudta lekeverni azokat a pofonokat? Persze, bennem is van olyan indulat, hogy na, most odamosok egyet, mert ilyen szemtelenség nem maradhat megtorlatlanul... Egy percig. Esetleg háromig. De a kvíz meg a sorban állás után, higgadtan, indulat nélkül hogy a fenébe lehet ütni?
Kalandos iskolai életem során, 1944-ben beirattak egy igazi tanyasi iskolába, ahol 1-6 osztály együtt volt és egy tanitóbácsi volt az egész iskola. Én külön ültem, mint "városi kisasszony" de amúgy volt elég rendetlenkedés az osztályban. A nádpálca suhogott nem egyszer, de senki nem sántult bele.
Máshol mindig tiszta lányiskolákba jártam és a maximális fenyítés a sarokban állás volt, vagy aki a leckét nem csinálta meg otthon, annak bent kellett maradni és kapott még néhány büntető feladatokat is.
Fiuktól viszont sokat hallottam a körmösről meg a barackról, mindenki túlélte.
Ez az a képesség (talán karizma?) amit szerintem nem lehet megtanulni, legfeljebb talán fejleszteni. Vannak olyan emberek, akiknek a halk szavára hallgatnak, mások pedig a lelküket kitehetik és mégis kiröhögik őket. És ez egyáltalában nincs összefüggésben azzal, hogy egyébként okosat, igazat mond-e, vagy nem. Volt olyan tanárnőnk, aki végtelenül szelíd és jóakaratú volt, értette is a szakmáját, jártak hozzá főiskolások gyakorolni. De a főiskolások óráin is nagyobb fegyelem volt, mint az övéin. Szerettük mint aranyos nénit, de az óráin mindig káosz volt. Mai napig emlékszem arra a rossz érzésre, ahogy szerettem és sajnáltam.
Ugyanabban az iskolában kb. 160 cm-es, szüleinkkel hasonló korú néninek nagy tekintélye volt. Többször elmesélte, hogy a saját osztályában a nagykamasz fiúk csínytevései után megkérdezte őket, hogy intőt akarnak-e, vagy pofont. Elsöprő többség az utóbbit választotta. Ekkor ő felállt a dobogóra a nagyfiú pedig lehajolt a pofonért.
Na, az ilyene verést hogyan kell p.c.-helyesen értékelni?
Az ötvenes években az iskolánkban negyedikben R. Karcsibácsi az egyik legnépszerűbb tanító volt. A nádpálcával (bokafogás) és a körmössel (vonalzó) együtt.
A nagymamám tanítónő volt. A pályája elején vagy egy évtizeden át "repülő helyettes", azaz a hat elemin, négy polgárin belül bárhová vethette a fővárosi közoktatás szeszélye, be kellett mennie a terembe, és folytatni ott, ahol a kolléga előző nap abbahagyta. Sokszor mesélte, hogy egyszer egy tanfelügyelő látogatta meg az óráját, aki a jövőre nézvést csak egy tanácsot adott: "Egy csepp méz gyakran többet ér, mint egy hordó ecet". Aztán egy negyedszázadon át (1940-66) elsősöket tanított a Knézich utcai fiúiskolában. Szemtanúk szerint egyszerűen fel sem merült, hogy bármiféle rendetlenkedés elfajulhasson vagy komolyabb összezördülés támadjon tanár és diák között. Szerintem nem is értette volna a kérdést, ha valaki azt firtatja, veri-e a gyerekeket. Mondjuk egyszer majdnem felpofozott valakit: amikor az ötvenes évek legelején egy anyuka, foglalkozására nézve nagycsarnoki kofa, nekiállt kritizálni a tanterem dekorációját. :-))
Valóban fiatalabb vagyok, az ötvenes években jártam általános iskolába. Erre válaszoltam, ez verte ki nálam a biztosítékot:
"a sokszor visszasírt "régi szép idők", talán nem is voltak annyira szépek az ötvenes években. Sokféle, válogatott gyermekkínzást éltünk át."
Az ötvenes években már eltörölték az előírás szerinti iskolai fenyítést Mo-on. Nyilván sokáig megmaradt még a testi fenyítés elfogadottsága, főleg a még korábban szocializálódott tanítókban, felnőttekben. A negyvenes években még érvényes volt, főleg a katolikus vallású iskolákban, intézetekben. Te egy évtizeddel korábban jártál általános iskolába, ezért vannak más emlékeid. De a téma az ötvenes évek.
Az ötvenes évek változást hozott. Egy csomó cikk van ezzel a témával kapcsolatban
"Egyes iskolákban az a vélemény alakult ki, hogy legtöbbet a szülők segíthetnek, ha ők maguk büntetik gyerekeiket az iskolában elkövetett vétségekért. Sokan kételkednek azonban a szülők támogatását illetően, hiszen még mindig nagyon sok szülő a tanárokra hárítja a gyerek büntetését, mert késő botnak nagyobb a súlya, vagyis mégiscsak a verést tartják a leghatékonyabb nevelési módszernek — ha, nem ők vernek. "
A magam nevében újból csak azt tudom mondani, hogy nem tapasztaltam verést körmöst, és hasonlót az ötvenes években. Vidéken.
Ha a kölök az "az anyját meri rugdosni", akkor bármiféle elröppenő pofon anyu vagy apu fején kéne hogy csattanjon. Mert valamit nagyon eltoltak. Ha nem, ha ép lelkűek és épeszűek a szülők, akkor goto szakember. Az so'sem szégyen. Szerintem. Mert tudom, hogy van ilyen kívülről nézve tökidióta gyerek, de vele foglalkozni kell, nem pedig ütni. Attól csak xarember lesz. Mint az, aki üti.
Én nem tudom, kinek milyen gyerekkora volt, de ami az utóhatásokat illeti: máig emlékszem egy HPP óvónőre, aki négy éves koromban terrorizált egy max másfél perces történetben, és még a nevét is tudom. Gyűlölöm a mai napig. A többi nevét, akik normálisak voltak, sajnos nem tudom már. És apám egyszer akart nagyon elseggelni, de nem tette, pedig amellett hogy zseni volt, alkoholista is. Akkor is ivott, én meg azt kiabáltam neki, átszökve a szakadt drótkerítésen a szomszéd kiscsajhoz, hogy hülyebaromállat. Jó ötletnek tűnt, de olyan spontán ötlet volt. Úgy ötévesen, asszem. Tök jogos lett volna ha elver, de nem vert el. Annyira biztosan nem, hogy emlékezzek.
Én sem vertem el a gyerekeimet, rohadt nagy kudarc és szégyen lett volna. Pedagógusnak csak egyszer mentem neki - jelzem: anyám pedagógus volt, iskolaigazgató, plusz a család 75%-a dettó pedagógus, ez van, nem tehetek róla - ; az illető nő a kölök másodikos évében (huszonöt éve) negligálta a nagyobbik gyerekem egész nyári szüneti munkáját. Nem fizikai erőszak volt, de azóta napközis. És nem szeret.
Úgy gondolom, hogy a gyerek brutalitása esetén indokolt a verés. Pl. annak a gyereknek, aki a sérelmének megtorlásaként az anyját meri rugdosni, bizony kijár az alapos elfenekelés.
"azért tilos kicsit is verni, mert ha nem tilos, akkor azok, akik nagyon szeretnek verni, simán úgy vélik, ők erre (is) fel vannak hatalmazva"
Nem hiszem, hogy járható út lenne az, ha egyesek mértéktelensége miatt mindent megtiltanánk. Azért mert valaki elsózza a levest, indokolatlan mindent sótlanul enni.
Szerintem a gyerek testi fenyítésének is megvan a normális helye, ideje és mértéke. Nyilván elfogadhatatlan az olyan mérték, aminek látható nyoma marad a testén. A gyakori verés pedig a büntetés nevelő hatását rombolja.
Valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni azt, ahányszor a két gyerekemet (mindkettő 40+) megütöttem. A saját gyerekkoromból kb. két pofonra és néhány elfenekelésre emlékszem. Az iskolatársaimtól sokkal több bántalmazást szenvedtem el, mint a szüleimtől és az összes tanáromtól együttvéve.
Nem minden fehér, vagy fekete. Az 1990-es években, az általános iskolás fiamat az az óra alatti fecsegés miatt az énektanára úgy büntette, hogy a hajánál fogva beleverte a képét az asztalba. A gyerekek annyira felháborodtak ezen, hogy az óra végén csapatostul mentek az igazgatónőhöz panaszra. A pedagógok persze gyorsan leválasztották a fiamat a csoportról és csak őt egyedül engedték az igazgatónőhöz. A fiam előadta, hogy rendetlenkedett az órán, ezért vállalja a büntetést, de tiltakozik a tanári brutalitás ellen. Jelezte, hogy másnap számítsanak az én látogatásomra. Másnap az igazgatónő tájékoztatott arról, hogy a következő napon lesz a fegyelmi tárgyalás. Végül azért a tanár csak a tanév végén távozott az iskolából.
