Két kísérletet mutatunk be. Az elsô [3] eredményé- nek interpretálásához még nincsen szükség kvantum- elektrodinamikára. Argon ion lézer 351,1 nm hullám- hosszú ultraibolya fénye esett be egy 8 cm hosszú kálium-dihidro-foszfát kristályra (6.a ábra ). A kristá- lyon a fény 8 10−10 s idô alatt haladt keresztül. A kris- tály optikai tengelye 50,35° szöget zárt be a belépô felület normálisával, ekkor teljesült az a feltétel, hogy a két kilépô 680 nm és 725 nm hullámhosszú sugárzás együtt haladjon a belépô hullámmal. A különbözô irányú hullámok színszûrô után egy-egy gyors detek- torra estek, amelyek felbontása 10−10 s volt. A két de- tektor jelét olyan berendezésbe vitték, amely regiszt- rálta a két impulzus beérkezése között eltelt idôt. Az idôkülönbség függvényében olyan görbét kaptak, amelynek félszélessége 2 10−10 s volt.
A húrelmélet Planck-méretre összeugrott húrjai ugyan úgy nem tudnak magyarázattal szolgálni arra, hogy hogyan mehet a foton a MachZehnder minkét ágában.
De a hullám-képpel minden sokkal egyszerűbb. A hullámok mindig minden irányban haladnak, ezzel eddig semmi gond nincs.
A Bragg-diffrakciós elektron-foton scatteringnél a konstruktív interferencia helyek maguk a rácsok. Ahol a hullámok fázisai úgy találkoznak, hogy destruktív interferencia alakul ki, ott egyszerűen nincs rács. Emiatt az ott mozgó elektronhullámok nem diffraktálódnak.
Ezeknél az interferométereknél kis intenzitásnál mindig csak az egyik ágban mérhető foton. A probléma állítólag hullámokkal nem megoldható. Ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen többféle folyamat is elképzelhető.
Az egyik a hullámcsomagok fáziseltolódása. A hullámok fázisa visszaverődésnél eltolódik. Ez azt eredményezi, hogy az említett interferométer két ágában a fázis eltolódott. Ez a kis fázis-differencia a hullámcsomagoknál kinagyítódik. Egy fél hullámhossznyi különbség egy egész lebegés-hosszal képes a hullámot eltolni. Ez az eltolódás nem kizárólag térbeli lehet, hanem időbeli is.
A másik lehetséges megoldásról már írtam. A fényhullámok konstruktív interferenciája vagy csak az egyik ágban jön létre, vagy csak a másikban. Ha a nyalábosztót közönséges osszcillátorok sokaságaként képzeljük el, akkor ez nem lenne lehetséges. Akkor minkét ágban kellene haladnia a hullámoknak.
De a Bragg scatteringnél más a helyzet. Ha a fényhullám is űgy diffraktálódik az elektronhullámon, mint az elektron-hullám a fényhullámon, akkor már megérthető a folyamat. A fényhullám vagy elhajlik eredeti útvonalától vagy nem. Ez a viselkedés teljesen megfelel annak, ahogy a foton a kisérletekben viselkedik.
A harmadik megoldás az időben visszafele haladó hullámok. Ekkor a detektorból visszainduló hullám teljesen eltünteti a másik ágban haladó hullámot. Talán ez a legtisztább megoldás.
Még mielőtt félreértelmezés történne. tudom, hogy a p2-höz rendelhető mozgó koordináta-rendszer térkoordinátája nem dx.
De én nem is mondtam, hogy dx a térkoordináta. A foton mérhető hullámhossza a dpx komponensből számolható. A dx-ből a téridőbeli rácstávolságot lehet megkapni.
Minden módushoz egy harmonikus oszcillátort rendelhetünk úgy,
A részecskéket keltő és eltüntető operátorokkal lehet leírni. Ezek Schrödinger hullámfüggvényéből nőtték ki magukat.
De én most is úgy vagyok ezzel, ha nincsenek ott hullámok, akkor se az interferenciának se semmilyen más hullámjelenségnek nincs alapja. Lógnak a levegőben.
Lehetetlen, hogy az összes hullámokkal kapcsolatos dolog előjön a kvantumvilágban, de nincsenek ott hullámok. Ez absszurd.
Ha a vákuum rezegni képes, akkor az egy közeg. Nem írom, hogy anyagi, hiszen látszik, hogy nem anyagi, hanem valami más.
De egy közeg. Lehet hasonlítani szuperfolyadékhoz, vagy a félvezetőkhöz. Ezek távoli hasonlatok, hiszen a vákum nem alacsony hőmérsékletű héliumból, vagy szilicium atomokból áll.
De a tulajdonságai hasonlítanak ezekhez. És rezegni képes.
A világunk nagyon érdekes tud lenni. Az EPR-paradoxont Einstein Rosen és Podolsky azért ötlötték ki, mint gondolatkisérletet, hogy megmutassák a kvantumfizika nem teljes elmélet.
Az időbeli visszahatás nem bizonyított, csak egy alternatív lehetséges leírási mód. Feynman kedvence. Semmiképpen nem eseménylánc. Az időben visszafele történő információ küldés lehetetlen. Ennek betartását a hullámok szuperpoziciója biztosítja. Ha lennének is időben visszafele haladó hullámok, azok teljes mértékben eltünnének, csak az időben előrefele mutató konstruktív interferenciák léteznének és léteznek.
Az időbeli visszahatás sem tartozik a fizika témakörébe, mert mérhetetlen, ahogy az éter is. Inkább csak filozófiai kategória.
A katedra nem is fogadja el ezt a magyarazatot az EPR paradoxonra. Ha bemész bármelyik egyetemre, nem fogod előadáson hallani, hogy bármi is visszafele menne az időben.
De tény, hogy az EPR fotonok így is leírhatóak. A kvantumfizika nem tudja szeparált rendszerként leírni a két fotont, egy közös hullámfüggvény érvényes rájuk.
Nem tudok hasonló jelenségről, de ez az egy is bőven elég.
Csak ugy beleolvastam, de en sem tudnam elkepzelni, hogy idoben visszafele haladjon a hullam. Van meg ilyen jelenseg, ami mondjuk megfelelne az idoben visszafele torteno esemenylancnak?
A lézer sugara egy speciális interferencia minta. A forráspontok eloszlása és a "hullámhossz"-"forráspont távolság" aránya olyan, hogy egyetlen irányban kapunk konstruktív interferenciát. Ez a téridőben megfelel az egyrészecskés állapotnak,
De ez ugyan olyan interferencia, mint ami két résen létrejön.
A két kúpfelület találkozásánál kilépő páros fotonok polarizációja így csak abban az értelemben meghatározott, hogy mindenképpen merőleges egymásra. Minden esetben a mérés dönti el, hogy az adott foton éppen ordinárius, vagy extraordinárius polarizációjú, s természetesen ekkor a párja épp az ellenkező .
Erre csak kétféle magyarázat lehetséges. Vagy a két foton egy egész, vagy időben visszafele ment az egyikről a hullám.
Újra leírom, az első számomra logikátlan, A másikat nem tudom elképzelni, de matematikailag tökéletesen kezelhető.
A fény kettõs természetét egységesen tárgyaló elmélet alapja azonban csak az 1920-as évek végén, Dirac munkája nyomán született meg. Ezen elmélet szerint a sugárzási teret a klasszikus elektrodinamika törvényeinek megfelelõen egy adott térrészben módusokra bontjuk, például adott polarizációjú és frekvenciájú síkhullámokra. Minden módushoz egy harmonikus oszcillátort rendelhetünk úgy, hogy az oszcillátor energiája megegyezzen a térmódus energiájával. Az oszcillátort ezután kvantáljuk, azaz a kvantummechanika elmélete szerint tárgyaljuk. Ennek megfelelõen a tér normál módusainak energiaspektruma diszkrét és egyenközû. Ha a módus az n-edik sajátállapotban van, akkor azt mondjuk, hogy a módusban n foton van. A fotonszám tehát a módus gerjesztettségének a mértéke.
Ezeket a módusokat nevezem én téridő-interferencia mintáknak. Ezek a téridőben olyanok, mint a lézer sugarai. Ha rácsot teszek elé, akkor felbomlik több sugárra, Ezek a gerjesztett állapotai a részecskének. Csakhogy ez nem részecske, hanem téridő-hullám.
A vak is látja. De aki akarja, álmodja tovább Einstein álmát.
Wheeler és Feynman "avanzsált" hullámai akkor is helyes magyarázatot adnak a csatolt fotonokra, ha a kisérletben résztvevő összes foton ilyen lenne.
idézet a linkről:
Az eddig használt lavina fotodiódákat a fotonszámláló modulokra cseréltem, és megmértem kvantumhatásfokukat a 3.4.1 és 3.4.2. fejezetekben ismertetett módszer szerint. A modulok kvantumhatásfoka 0,63 és 0,66 lett, amely jó egyezést mutat a specifikációban megadott 0,65 körüli értékkel, bizonyítva ezzel is a mérés megbízhatóságát.
Ez már elég jó detektálási hatásfok, lehet hogy mégis Wheelernek van igaza.
2.3.2. A fotonpárok nemklasszikus jellege A fotonpárok interferenciáját vizsgálva megmutatkozott azok nemklasszikus jellege [42-45]. Ha a parametrikusan generált nyalábokat egy 50%-os nyalábosztón keresztezzük, és utána mindkét ágban mérjük a beütésszámokat, azt tapasztaljuk, hogy a beütésszám változatlan marad. Ugyanebben az esetben a koincidencia beütések száma 0-ra csökken. A
jelenségnek nincs klasszikus megfelel je, úgy fogható fel, mintha a nyalábosztón áthaladva a fotonpár mindkét tagja vagy az egyik, vagy a másik irányba haladna tovább. Egy másik érdekes jelenség, ha az egyik ágba rést, vagy kett s rést helyezünk. A beütésszám ebben az esetben sem változik egyik ágban sem. Ha a koincidencia beütéseket detektáljuk, és a detektort abban az ágban mozgatjuk, amelyikben nincs rés, interferencia mintát figyelhetünk meg [46].
Ha pontrészecskeként gondolnánk a fotonra, a fenti két viselkedés tipus lehetetlen lenne.
Az első esetben hullámok adják a magyarázatot, a fázisok úgy találkoznak, hogy az egyik ágban teljes kioltás jön létre mindkét hullámon.
Ez már a határozatlanság alapja. Ha növelem a hullámhossz különbséget, akkor csökken a vibráció hullámhossza. Ez változik a kvantumfizikában dP dX >= h egyenletté, csak előbb a hullámhossz különbségből impulzus különbség lesz.
Ez a közönséges hullámok Heisenberg-határozatlanságának a határa.
Már láttuk a képregényen, hogy minél több hullámot adok össze, a dx közelít a két hullámmoduláció hullámhosszának a kétszerese fele. Ezért a dx alsó határa a kéthullámos moduláció szélessége, de ez lehet nagyobb.
dk*dx >= 2pi
És ezek közönséges hullámok voltak. A kvantumfizikai határozatlanság ettől csak a határ értékében tér el. Az eltérést az impulzus mértékegysége okozza. A 2pi beszorzódik az impulzus és a hullámszám arányossági tényezőjével.
Hiszen mindenki biztos abban, hogy a foton egy részecske. De a tudományban semmi nem holtbiztos.
Fel kell tenni a kérdést, ha hullámok is helyes magyarázatot adnak a foton-elektron kölcsönhatásra, akkor talán megsem olyan biztos az a részecskés dolog.
Ha csak én találtam volna ki az egészet, azt mondanám, valószínű csak véletlen hasonlóság. De ezt Schrödinger találta ki.
Prof. Dr. Anton Zeilinger a kvantumoptika egyik legismertebb szakértője. A cikk nem valamilyen lényegtelen bohóckodást ír le.
Ha a fénnyel létrehozott állóhullámokon atomok szóródnak, akkor a mozgó fényen is szóródniuk kell, és nem csak az atomoknak. Ez mondhatni triviális, magától adódik.
Schrödinger ehhez hasonlóan írta le a Compton-szórást.
Einstein kapott egy Nobelt. Nem a semmiért, hanem egy formailag helyes leírásért. A fényelektromos jelenséget /Photoelectric effect/ helyesen írta le.
De a leírás valójában megegyezik a hullám-hullám scattering matematikai leírásával. A foton frekvenciája arányos az energiájával, így közvetve a hulláhossza az, ami a hatást létrehozza.
Ennek valóságtartalma egyszerű kisérlettel ellenőrízhető.
Amennyiben nem végtelen sebességű a jel, akkor lehet majd elgondolkozni a következő lépésen, a fotont kellene megkülönböztetni az antifotontól. Ugyanis a fotonpárt egy foton-antifotonból áll, csak még nem lehet őket megkülönböztetni.
Ezután már közvetlenül lehetne tesztelni az avanzsált hullámokat.
Az xdone féle refrakciós megközelítés sem az , szerintem.
Igy van, felejtsük el egyből, hogy ez előszőr Schrödingernek jutott ez eszébe. Mindenki tudja, hogy csak holmi zombi macskákről tudott beszélni. Azt is nyugodtan elfelejthetjük, hogy a kvantumfizika alapegyenlete az ő nevét viseli.
Meg az is csak véletlen, hogy a gravitáció leírható, mint hullámok refrakciója, változó hullámsebességű vákumban, az elektromágneses hatás meg leírható, mint hullámok diffrakciója rácson.
Néha majd még visszatérek a kedvencemhez, de ezt a részt át lehet ugrani, mintha itt sem lenne.
A rajzon látszik, hogy a px értéket, amiből a rácstávolságot számolom, kétféleképpen lehet megkapni. Én először a kék p1 vektorral írtam le, de valójában ez a zöld delta impulzusból származik, hiszen a foton energiáját a két energia különbsége adja.
Az L3 a középső zöld burkoló görbe hullámhossza. Ez igazából félhullámhossz, de nincs negatív és pozitív amplitudójú része a hullámnak, így nevezhető hullámhossznak.
