Én is annak a híve vagyok ( és mindig így is tettem ), hogy vigyük magunkkal a gyereket, ahova csak lehet, de ne essünk át a ló túloldalára. Ne vigyük veszélyes helyre, vagy oda, ami őt biztosan nem érdekli. Láttam én már a Louvre-ban 4-5 éves nyafogó gyereküket maguk után húzó szülőket, akik lehet, hogy azt gondolták, hogy az ő gyerekük mennyit profitált ebből az élményből. Szerintem nem baj az, ha néha a nagyszülőkre hagyjuk a gyereket (ahol jól érzi magát ) és ezalatt mi kielégítjük saját kulturális és egyéb olyan igényünket, ami nem lenne neki való. Ebből fog igazán profitálni, mert jól érezte magát, és egy jókedvű, feltöltődött szülőt kapott vissza.
Én sem kapaszkodós hegymászásra gondoltam, hanem olyan helyekre, ahová két lábon, normál tempóban fel lehet jutni. Szerintem sok felnőtt alábecsüli a gyerekek fizikai képességeit, pedig ha valamit nagyon akar egy gyerek, azért tényleg mindent megtesz. Mi először megmutatjuk a lányunknak, hová szeretnénk eljutni, aztán megkérdezzük tőle, lenne-e hozzá kedve. A válasz szinte mindig igen, sőt, van, amikor ő ragaszkodik ahhoz, menjünk ide vagy oda. Még soha nem volt azzal gondunk, hogy nem bírta volna a túrát, persze olyan helyeket választunk, amelyek nem haladják meg a szerintünk vélt képességeit, és nem is kényszerítjük arra, amit nem akar. A legjobb példa erre Balos, amelyet felülről megpillantva az ötéves lányunk "a világ legszebb strandjának" nevezett , s mindenáron le akart jutni, hogy ki is próbálja. Így a végső döntést ő hozta meg, s mivel ő akarta a dolgot, egy pillanatra sem vesztette el a kedvét, csak felfelé kellett néhányszor megállnunk, hogy pihenhessen és ihasson. Végig a saját lábán jött, egy zokszó nélkül, szinte felnőtteket meghazudtoló módon. Közben még arra is volt energiája, hogy figyelje a tájat, s mindenhez volt hozzáfűznivalója, észrevétele. Legfőképpen az foglalkoztatta, mit esznek a kecskék ezen a kopár tájon, s milyen jó, hogy az emberek gondoskodnak elég élelemről a kecskéknek...
Szóval teljesíthető távot és terepet kell választani, ez mindenképpen a szülő felelőssége, de hagyni kell a gyereknek egy kis mozgásteret, hogy legyen beleszólása a dolgokba, akkor természetesen motivált lesz. Ha csak kényszerből csinál valamit, akkor tényleg megutálhatja, ha van döntési joga, akkor más a hozzáállása is. Balos után minket még arról is próbált meggyőzni, hogy ő biztosan végig tudja csinálni a Szamária-szurdokot is, de azért mi sem vesztünk el teljesen "a lila ködben", így csak a szurdok bejáratát mutattuk meg neki. Majd ha eljön az idő! :)
Én ugyan annak a híve vagyok, hogy vigyük magunkkal a gyereket, de ez már tényleg felelőtlenség. Lehet olyan kirándulást találni, ami a gyereknek is jó és főleg biztonságos.
Arra, hogy gyerekkel is lehet hegyet mászni , szeretném elmondani egy nagyon rossz tapasztalatomat. Tegnapelőtt a Ram-szakadékban találkoztam egy anyukával, aki a kb 8-10 hónapos gyerekét a hátán hozta. Aki ismeri a helyet az tudja, hogy a csúszós köveken járkálni, a meredek sziklákon kapaszkodni nagyon klassz, de egyáltalán nem egyszerű és nem veszélytelen dolog. Nem beszélve arról, hogy fentről a szakadék széléről is bármikor leeshet egy-egy kisebb-nagyobb kő. Ezt már felelőtlenségnek tartom. Remélem nem lett a gyereknek semmi baja, de nem tudom, hogy az anyukának miért pont most kellett a Ram-szakadékba jönnie, miért nem választott egy kevésbé veszélyes helyet. Azt gondolom, ha valakinek gyereke van ,annak mérlegelnie kell, hogy mi a jobb a gyereknek: otthonhagyom ( ha van kire ), vagy lemondok a számára veszélyes, vagy érdektelen programról és olyasmit csinálunk, amit ő is élvez.
Sziasztok. Az utobbi evekben kulonos jatekot kezdtunk jatszani a lanyommal. A jatek neve: Egy kis mosoly ill vedd eszre a jo embereket. Ezt a jatekot azert kezdtuk jatszani, mert az utobbi idoben eszrevettuk, a magyar kedvesseg, udvariassag es vendegszeretet megkopott a Budapesten. (Sajat tapasztalat, sajnos.) Ha lanyommal egyutt felugrok Pestre legtobbszor metron, buszon kozlekedunk. Szomoru, semmitmondo arcok, fulbe duborgo zene, ablakon kibamulo utasok...sajat kis vilagukban elo emberek. Ilyenkor jon a jatek: Egy kis mosoly, jokedvu beszelgetes, atadom a helyem idosebbeknek, segitek gyerekkocsit cipelni, mert mellettem levo ferfi nem er ra, elmagyarazzuk egy turistanak, hogy merre van a Hosok tere... Minap a metron egy fiatal hazaspar segitett egy vak asszonynak, lattunk nagyon kedves idos hazasparokat kez a kezben setalni, akik mellesleg nagyon kedvesen utbaigazitottak minket. Minap a PeCsaban megismerkedtunk rendkivul kedves emberekkel, aki elmagyaraztak, hogy hogy keszul a tuzzomanc ekszer, a Szepmuveszetiben lattunk egy nagyon aranyos anyukat, aki rendkivul nagy turelelmmel valaszolt 7-8 eves kisfia zaporozo kerdeseire... Szoval jatszunk. :) Persze nagyon gyakran elutasitanak, rank morognak vagy elkuldenek melegebb helyre. Nemreg Londonban jartunk, s ott felfigyeltunk arra, hogy ott is hasonlo kepen gondolkodo emberek vannak, de emlithetnem Gorogorszagot, Egyiptomot is. Felvidekiek vagyunk, jo par helyen megfordultunk utazasaink soran, igyekeztunk eszrevenni nem csak a rosszat, hanem a jot is. Mert van. Sajnos Szlovakiaban is hasonlo a helyzet, arnyalatnyi kulonbseggel, hogy itt neha hideget es meleget is kapok a nemzetisegem miatt. Bar hasonlo helyzetet BP-n is ateltem. Ja, es nekem is vannak problemaim mint masnak. Sok mindent ateltem mar - masok szerint 3 eletre valot is- , de minek mindig morogni... Azt sem mondom, hogy mindig vigyorogni. Csak egy kis figyelmesseget utazo tarsaim :))
Szerintem minden szülő ismeri annyira a gyerekét, hogy el tudja dönteni, mi az, ami még belefér a programba, és mi az, ami már nem. De nem kell azt feltételezni, hogy egy gyerek nem élvezi például a hegymászást, amíg ki nem próbáltok legalább egy dombot! :) Egy kastélymúzeumba is nyugodtan be lehet vinni, csak ne tárlatvezetéssel, hanem önállóan, hogy a saját tempónkban járhassuk végig a termeket, akkor biztosan nem fogja megunni. Lehet, hogy a szülőnek kevésbé lesz így érdekes, de mindennek utána lehet olvasni, s ha felkészülten érkezik az ember, akár elmondhatja ő a gyerekének azt, amit az adott helyről érdemes tudni, a gyerek szájíze szerint. Valószínűleg nem lesz olyan romantikus az utazás, mint kettesben lenne, de valami olyan pluszt adunk a gyerekünknek, amiért érdemes venni a fáradságot, mert évről évre egyre többre lesz képes a gyerek, s ha már az elején megszokja az "újdonságokat", később sem ijed meg, ha valami ismeretlennel találkozik. Sőt, kisgyerekként még sokkal inkább hajlandó az új dolgokra, mint később, mert még sokkal jobban él benne a természetes kíváncsiság és a megismerési vágy, még nem törték meg a személyiségét a külső kényszerek és előítéletek.
Aztán eljön majd az idő, amikor a gyerek egyre jobban fog ragaszkodni a függetlenségéhez, s talán szívesebben megy majd táborozni a barátaival, mint közös utazásra a szüleivel. Nincs ezzel semmi baj, ez így természetes. De abban biztos vagyok, teljesen más viszony alakul ki a szülők és a gyerek közt, ha a gyerek teljesjogú családtagnak érzi magát, ha őt is megkérdezik, mit szeretne, ha nem érzi magát kirekesztettnek, akit időnként otthon hagynak, másra bíznak, mert a szülők a saját útjukat akarják járni. Ha a gyerek dönt úgy, hogy otthon marad, az rendben van, de ha a megkérdezése nélkül döntenek így a szülők, az már problémákat szülhet a szülő-gyerek kapcsolatban. Persze ez csak az én véleményem, lehet, mások más nevelési elveket vallanak, jobban ragaszkodnak a szülői fennhatósághoz és előjogokhoz. Én úgy bánok a saját gyerekemmel, ahogyan én szeretném, ha bánnának velem, s bízom abban, hogy a gyerekem ezt kellőképpen értékeli és értékelni fogja a jövőben is. Számomra elképzelhetetlen, hogy kihagyjam életem legjobb dolgaiból csak azért, hogy az nekünk kényelmesebb legyen. Minden megoldható, ha az ember igazán akarja, egy családban szükség van az egymáshoz való alkalmazkodásra.
S hogy ne csak a levegőbe beszéljek, néhány példa. Amikor a lányunk másfél éves volt, még csak messziről csodálta a hullámokat, de áthajózott Krétáról Santorinire, s noha 20 percet aludt egész nap, még a visszafele úton sem volt nyűgös, annyira élvezte az újdonságokat. Két és fél évesen kezdte felfedezni a víz ízét, bár az első napokban még trükkökre volt szükség, hogy becsalogassuk a lágyan hullámzó tengerbe. Három és fél évesen már alig várta, hogy láthassa a tengert, s már kisebb városnéző túrára vittük, bár nyilván sokkal kevesebbet láttunk Mykonosból, mint szerettünk volna, de nem éreztük a veszteséget, mert sokkal nagyobb öröm volt látni a lányunk arcát, ahogyan élvezte a tengert és a hajókázást. Négy és fél évesen kétszer jött fel velünk a lindoszi Akropoliszra gyalog, megmászta a Tsampika kolostorhoz vezető 300 lépcsőfokot a saját lábán fel és le is, nagy örömmel járta végig a Nagymesteri Palotát Rodosz városban, sétálgatott velünk az óvárosban, és imádta a vártúrákat Monolithosra és Kastellibe, egyszer sem kellett ölbe venni. Minden este ő ragaszkodott az esti sétához Lindosban. Öt és fél évesen a balosi lagunát felülről megpillantva ő ragaszkodott ahhoz is, hogy lemenjünk megnézni, pedig nagyon nagy szél fújt, s bizony sok felnőtt sem vállalkozik erre a túrára, sokan beérik magával a látvánnyal is. Lefelé és felfelé is teljesen természetesnek vette, hogy mindenhová a saját lábán megy, eszébe sem jutott ölbe kéredzkedni. A fehéren tajtékzó magas hullámokba olyan természetességgel sétált be rögtön az első napon, hogy még mi is meglepődtünk, s egész nap képes volt megállás nékül játszani a parton és a vízben úgy, hogy még az esti tavernázásnál is teljesen elemében volt. A szerpentineket nem szerette, de olyankor inkább szándékosan elaludt, hogy majd alaposan körülnézhessen azon a helyen, ahová igyekeztünk. A Knossosi Palotáról mai napig beszél, sőt már legóból is megépítette a saját változatát, s már jónéhányszor elővette itthon is a Zakrosi Palota alaprajzát, hogy tanulmányozhassa. Mindenkinek örömmel újságolja el, milyen ételeket ettünk, milyen állatokat, növényeket láttunk, hol merre jártunk, mit csináltunk. Megtenné mindezt akkor is, ha nem vittük volna magunkkal egészen kicsi kora óta? Ezek pótolhatatlan élmények, amitől én nem tudnám megfosztani a saját gyerekem csak azért, hogy mindenkinek kényelmesebb legyen.
Hmmm... ugyan már régi téma, de azért én is hozzászólnék. Tegyük hozzá, hogy gyerektelenül.
Abban igazatok van, hogy pancsolni, halakat nézni, hajókázni meg hasonlókra nem rossz dolog elvinni külföldre a gyerekeket, biztos nagyobb élmény lehet nekik. A kirándulást, kisvasutazást meg hasonlókat is ugyanúgy meg lehet oldani kint, mint itthon. Ha esetleg a városok mellett döntenek, ott is van állatkert, vidámpark, interaktív múzeum, meg hasonlók, amelyek a szülőknek is élményt jelenthetnek. (Disneyland-ben ugyan én már nem gyerekként voltam anyámmal, de akkor is mind a ketten élveztük.)
De ha valakik inkább szeretnek kulturálódni, és egy kicsit "extrémebben" utazni - például felgyalogolni egy hegytetőre épült várhoz vagy templomhoz - azoknak nem való a gyerekes utazás. Ha mégis, hármat büntetnek meg: magukat, a gyereket, és a többi utazót. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor például művészeti múzeumokba és kastélyokba viszik el a gyerekeket a szülők - mert azt általában még nem tudják úgy értékelni 10 éves koruk előtt, és ha az idegenvezetők a gyerekek szájízéhez próbálják igazítani a tárlatvezetést (mint pl. Schwetzingen kastélyában), azzal a mélyebben érdeklődő többieknek teszik tönkre a látogatását. A szülőknek nem szabad az ilyen életüket a gyerek kicsi kora alatt feladni (ennek az extrémebb változata a "majd utazunk, ha nyugdíjasok leszünk"), és amellett, hogy családilag is utaznak, olyan helyre, amit a gyerek is élvez, meg kell (kéne) hogy engedjék maguknak a kultúros-kikapcsolódós (mert csak könnyebb mindkét félnek, ha csak egyetlen másikra kell odafigyelni, nem háromra) utazást is. (Az is egyfajta jó próbatétel és világlátás addig a gyereknek, ha egy táborban, vagy rokonnál szokja a némileg önállóbb és közösségibb életet...)
nekünk egyiptomban az 5 csillagos szállodában (életemben először és utoljára mentem ilyen tipikus tengerparti nyaralásra...) lopták el a szobából a fényképezőnket és egy telefont.
és még ki sem akarták fizetni, csak miután elmentünk a rendőrségre.
utána mi sem szerettük volna, hogy többet takarítsanak.....
Van pár mondat, ami hülyén hangzik, de alapvetően mi a gáz? A "zsebkiforgatósdi"? Szerintem ez az össznépi színjáték része, ha a kereskedőnek nem lett volna rajta haszna, nem adja oda a kabátot.
Vagy a takarítónő "be nem engedése"? Az igazat megvallva azt én pl. utálom, hogy az ágyba minden egyes nap olyan pedánsan visszetűrik a takarót. Alig bírom kitépni az ágykeret és a matrac közül. :-))))
Örülök, hogy sikeresen hazaértetek, és alapjában jól telt a nyaralásotok! Sajnálom, hogy 50 eurónak lába kelt... Mi először jártunk Tunéziában, és ezért nagyon elővigyázatosak voltunk ilyen téren. Béreltünk széfet, minden fontos iratot és több 100 Eurót ott tartottunk, sőt, csak dínárt volt nálunk. Amikor bőrkabátra mentünk alkudni, csak és kizárólag 100 eurót vittem magammal, mert én ennél többet nem szántam rá. Egyébként csak így sikerült elhozni, mert ő többet akart, de miután kiforgattuk a zsebeinket, megértette, hogy csak ennyi van. A kamera és a fényképezőgép ugyan nem fért be a széfbe, de ezeket mindig elzártuk, ha nem voltak velünk. ... A takarítónőt szégyen- nem szégyen (egyesek biztos megszólnak ezért) de a 6 nap alatt csak kétszer engedtük be a szobába, akkor is mindent elzártunk előle. Itthon se takarítok olyan sűrűn, elég volt ennyi is, a fertőtlenítést pedig ugyebár magam végeztem el ott kin a csapon, wc-n, mosdón, kádban, illetve a vizet is fertőtlenítettem. Nálunk bevált!"
Én sem véletlenül írtam oda azt az "is"-t. A lényeg maga az utazás, a külföld már "csak" hab a tortán. Ez a modern kor egyik előnye, s ha már van rá lehetőség, hogy a gyerekünknek mi magunk mutassuk meg a világot, miért ne? Mindenre van megoldás, ha az ember igazán akarja, s ha az egész család igényét figyelembe vesszük, mindenki csak jól jár.
Valahol sokan erről az isről feledkeznek el, és ez bizony nagy baj, mert lehet, hogy a gyerek nyitott lesz a világra, de szomorú, ha ugyanakkor halvány fogalma sincs arról, hogy saját hazájában is milyen csodás helyek vannak.
Nyilván minden szülő ismeri annyira a gyerekét, hogy olyan helyet válasszon, ami a gyereknek is tetszeni fog. Eddig is így csináltuk, ezután is így lesz. Eszembe sem jutna bármire is kényszeríteni a gyerekem, s ha ő tizenévesen azt mondaná, nem akar velünk jönni, mert inkább a barátaival utazik, nem csinálnék belőle problémát. A lényeg az, hogy addig is megszeresse az utazást, tudja értékelni a lehetőséget, és legyen igénye arra, hogy először a saját szemével nézzen utána a dolgoknak, s csak azután alapozzon mások véleményére. Ha kiskorában megszokja az utazást, egész életében bátran fog majd mozogni a világban, s remélhetőleg nem mindig csak a hibákat fogja keresni mindenben, hanem meglátja majd a dolgok pozitív oldalát is, mert el tudja fogadni, hogy mások másképp élnek, mást szeretnek, mást tartanak fontosnak.
A gyerekek memóriája sokkal jobb, mint ahogy sok szülő gondolja, s ha rásegítünk fényképekkel, videókkal, még jobban rögzülnek az emlékek. Az öt és fél éves lányunk határozott különbséget tud tenni a helyek között, ahol eddig jártunk, meg tudja mondani, hol mi tetszett neki a legjobban, s határozott véleménye van arról is, hová és miért menne vissza. Szinte nincs olyan nap, hogy ne emlegetne valamit az utazásokról, még arra is emlékszik, mikor mit ettünk, milyen emberekkel találkoztunk, hol milyen növényeket és állatokat láttunk, és még sorolhatnám. S mivel mindent a saját bőrén tapasztalt, sokkal maradandóbbak az emlékei, mintha csak hallott volna róluk vagy látta volna valahol, s ez az, amiért az utazás pótolhatatlan. Ezért érdemes kicsi gyereket külföldre is vinni, mert egy másik országban teljesen más impulzusok is érik, mint a megszokott környezetében, s ezek is beépülnek majd a világképébe. Mindez aktívan, természetesen és élménydúsan, a szülők által nyújtott biztonságban. Tud valaki ennél jobban motiváló és hatásosabb módszert egy pici gyereknek a világ megismerésére?
A mi csaladunkban mindig ez volt a sorrend amig emlekszem. Nincs abban semmi rossz. Ha az ember szereti a csaladot akkor az sosem lessz teher, es alkalmazkodni sem akkora ugy. Ugy tunik hogy sokan tul nagy fontossagot adnak az egyeni igenyek kielegitesehez, meg az utazas alatt is. (akkor kene lazulni)
Ez egy elég fura "család"! Meg tudnák Ők oldani, de valószínűleg nem szeretnek együtt menni.Nekem ez felfoghatatlan és érthetetlen!!! Mi tavaly voltunk az anyukával és lányával( Ők jöttek velünk),hát katasztrófa volt.Teljesen más érdeklődési kör, így a mi nyaralásunk is el lett szúrva.A párom soha többet nem akar koloncot ha együtt megy a család.
Van két fiunk 18,13 évesek, minden nyáron megyünk valahová nyaralni, és minden tavasszal csak egy kérdés van: Idén hová vigyük a gyerekeket nyaralni? GYEREK-Anya-apa, nálunk ez a sorrend. Én apuka vagyok :)
Mi 4 hónaposan vittük először a kisebbik gyereket Görögországba. A nagyobbik nem volt ilyen szerencsés, mert 5 éves korában vittük először, mivel mi sem mentünk sehova. A kicsi állítom jobban érezte magát odakint, mint itthon. Sokkal kiegyensúlyozottabb volt.
De nem vagyunk képmutatóak, mi szeretünk kettesben is menni nyaralni gyerekek nélkül. Igaz ilyen még csak egyszer volt + a nászút de az más. Az ilyet azért úgy próbáljuk csinálni, hogy egy nyáron kétszer megyünk, egyszer kettesben és egyszer a családdal.
Családdal olyan helyre megyünk, ahol már jártunk, ezért nincs bennünk hiányérzet, hogy nem tudunk állandóan menni felfedezni a környéket. Bár így is legutóbb 800km-t autóztunk 10 nap alatt Korfun...
Idén először úgy mentünk nyaralni, hogy a tesóm is jött a gyerekekkel + az anyám. Alkalmazkodni kellett ugyan, de végülis jól sikerült az egész. A gyerekek meg irtóra élvezték az egészet. Kevesebb gond volt velük, mintha csak a sajátunkat vittük volna.
Azért tizenéves gyereknek családon belül már van döntési joga, megy-e a szüleivel az adott nyaralóhelyre vagy sem. Ha a gyerek nem érzi jól magát a nyaralás alatt, el van rontva az egész!!!
