AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Ez alatt a roppant tartalmas 15 perc alatt, amíg a lemez tartott, legalább 15x eszembe jutott, hogy inkább előkeresem megint az Emperort. De legalább a cím igaz: a lemez nagy fájdalmak közepette szedi az áldozatait. 2/10.
Jaja, fasza volt nagyon. Pláne, hogy a legvégén a Deatchrush blokkot sikerült feldobni Messiah és Manheim ideimportálásával, előbbi full civil kiállása ellenére is faszán hozta a károgást, utóbbi viszont ősember módjára verte el Hellhammer dobjait :)
Amúgy papíron elsőre furcsának tűnt ez a párosítás a VHK-val, viszont kifejezetten jól működött szerintem. Leszámítva persze a festett arcú pandamaciknál, de hát aki 2024-ben corpsepaintingben megy végig a városon tömegközlekedéssel 36 fokban, arra igazán nem tudok mit mondani...
2 kislány csak állt nézett, néha fotóztak, míg fater/nagytestvér tőlük pár méterre sörözgetett, dülöngélt, szerintem alapból nem ment százzal, végig forgolódott, mindenkivel meg akart ismerkedni, nyomkodta a telefonját, majdnem elküldtem az annyjába, mert baromira idegesített...
Annak dacára, hogy listáztam, már nem nagyon vannak emlékeim erről a lemezről. Maga a listázás ténye is inkább arról árulkodik, hogy nem igazán veséztem ki a '97-es évet. Szerintem akkoriban próbáltam magam meggyőzni, hogy szeretem a black metal-t és mivel ez alapműnek számít, így jóra hallgattam. Viszont nemigen jön a feeling, nem rossz, de valahogy nem az igazi. 100/70.
Igazad van, más az, amikor jóra hallgatunk valamit, és megint más, amikor egyszerűen azért kell valamit sokszor meghallgatni, mert elsőre befogadhatatlan a komplexitása, vagy az újszerűsége miatt.
Hogy black metal-nál maradjunk, nekem anno az In the nightside eclipse elsőre bejött, viszont pl. a jóval egyszerűbb hangzásképű Ablaze In The Northern Sky-t nagyon sokáig tartott befogadnom. Ugyanez volt a helyzet a De Mysteriis-szel, meg pláne a 666 International-lal. Még ma is elcsodálkozok azon, hogy ilyen fiatal emberek hogy tudtak ennyire egyedi és életidegen zenét létrehozni.
Jóval kisebb név, de az Abigornak is csak kapargattam eddig a diszkográfiáját, aztán ma az egyik tag halálhírét hallva meghallgattam az első lemezeket, ez is egy teljesen önálló, kidolgozott világ, 1994/95-ből...
Azért hallgattam meg kétszer, mert tutira meg akartam bizonyosodni arról, hogy a Császár tulajdonképpen meztelen. Na jó, igazából azért, mert elsőre az égvilágon semmit nem fogtam fel az egészből, szóval gondoltam, másodjára sikerül legalább részben értelmeznem. Nos, nem sikerült. Úgy kéne eljárnom, mint Tibcsy, hogy egy hónapig csak ezt hallgatom. Ennek az esélye meg kisebb annál, mint hogy az emberiség összefogva visszafordítsa a klímaváltozást. Ismertek, gond nélkül bevágnám rá a karót, ha így gondolnám, nem félek a károgóktól(!). De nem tagadhatom, hogy hallok ebben az őrületes pusztító káoszban valami rendszert, valami beteg elkötelezettséget, valami nagyra és maradandóra való törekvést, ami ráadásul sikerült is, és ez tiszteletre kényszerít. Jobban taszít annál, mint amennyire ki akarnám ismerni, szóval nem hiszem, hogy valaha még a közelébe megyek, de riszpekt. 7/10
Ibaraki - Rashomon
Ez a drága jó Gép tréfálkozik (már megint): Matt Heafy (már megint) és Ihsahn (már megint). Nem fair az Anthems után értékelni, de azzal összevetve ebben csak valami szolid konzum black keveredik extrém modern metállal, meg dallamos metállal. Mégis számomra sokkal fogyaszthatóbb, végül is konzummetálos vagyok én is. Sőt, a Triviumnál érdekesebb, szimpatikusabb, még a süvöltözések ellenére is. 6,5/10
Abból a szempontból kicsit irigylem a nálam fél generációval fiatalabbakat, hogy ők gyakorlatilag készen megkapták a teljes zenetörténetet. Mostanra - olybá tűnik - minden fontos dolog lezajlott, ráadásul mindehhez ma már szinte korlátlanul hozzá is férnek. '97-ben talán még internet se nagyon volt (vagy telefonon betárcsázós már létezett a munkahelyemen...?, nem emlékszem pontosan), a hagyományos csatornákon jutottunk információhoz, metálügyben természetesen az Újság volt a bibliánk.
Nyilván nekem is MP krityójával kezdődött. Addig, azaz 27 éves koromig szerintem még nem hallottam "igazi" black metalt, és ez így leírva viccesen hangzik, de hát ez van. Biztos tudtam, hogy létezik, már csak az MHH miatt is, de teljesen más zenéket éltem, maximum csak elképzeltem, milyen lehet, és eldöntöttem, hogy ez csúnya, dallamtalan, nem érdekel engem. Aztán jött MP örömódája, és abba a néhány bekezdésbe tényleg annyi érzelem zsúfolódott, hogy muszáj volt utánajárni, mi is ez. Szerencsére a Hammer boltja akkorra már eléggé up-to-date lett, és nekem volt annyi hitelem náluk, hogy a vételár otthagyása fejében néhány napra hazavihettem a CD-t, aztán ha nagyon gáznak tartottam, visszavihettem, és legrosszabb esetben, ha nem tudtam mást venni helyette, a pénzt is visszakaptam. (Remélem, már senki nem olvassa ezt a főnökségtől, mert azt hiszem, ez nem volt egy engedélyezett ügymenet.) Szóval 3000 forintért megkötöttem életem egyik legjobb üzletét, amiről persze akkor még nem tudtam.
Tibcsyhez hasonlóan az igazán fontos történésekre én is jól emlékszem. Nem hazamentem, hanem a csajom lakásába, akinek egy kis miditornya volt, aprócska hangfalakkal. Egyedül voltam, kora délután, betettem a CD-t, megszólalt a zene. Szegényes ismereteim alapján valami őrült, szarul szóló, tömény katyvaszt vártam, ehelyett meg jött ez a lágyan, csendesen kezdődő, lassan fokozódó, valóban majdhogynem wagneri monumentalitásba torkolló bevezető, én meg rögtön azon kezdtem töprengeni, mi a fenéért féltem eddig a black metaltól, hát ez tök jó. Oké, MP írása alapján fel voltam készülve arra, hogy itt azért valamiféle zene szól majd, harmóniákkal, ilyesmikkel, de még így is kellemes meglepetést jelentett. Na de aztán jött a 2-es track, és valóban elszabadult a pokol. A miditorony nem volt egy kifinomult szerkezet, úgyhogy kb. 2 perc után arra gondoltam, jó-jó, de vajon miért nem énekelnek ebben. Vagy az a nem tudom micsoda, ami ott szól a felfoghatatlan káoszban, valahol halkan a háttérben, az lenne az "ének"...?
Egyébként akkor már teljesen mindegy volt, másfél dal után végzetesen beleszerettem az Emperorba és az Anthemsbe. Valami olyat találtam, ami pontosan passzolt a lelkivilágomhoz, az emberhez, aki épp akkor voltam. Ezért még véget sem ért a Ye Entrancemperium, lekapcsoltam, mert tudtam, hogy úgysem hallgathatom végig a CD-t, jön haza a család többi tagja, időm sem lesz. Majd este, az otthoni, jobb cuccomon, fejhallgatóval. Éjfélre, aznap immár másodszor, átértékeltem minden addigi ismeretemet, ami a zenével volt kapcsolatos. Az Anthems paradigmaváltó lemez nálam, onnantól semmit, de tényleg semmit nem féltem meghallgatni, mert mindig az eszemben volt, hogy bárhonnan leragyoghat egy csillag az égboltról, onnan is, ahonnan a legkevésbé sem várom, hogy új utat mutasson.
Jól írja Sili, nem gonosz ez a zene, inkább mintha a kozmoszt akarná megmutatni a maga teljes valójában, a sötét félelmetességével, ürességével, egyszersmind lenyűgöző pompájával, mert a kettő nem ellentétei egymásnak, hanem pont hogy egyik kiegészíti a másikat, úgy teljes az univerzum. Mindig mosolygok, amikor a Therion, Rhapsody és hasonlók kapcsán a klasszikus zenét emlegetik, meg hogy ha kitudjamelyik híres zeneszerző ma élne, metált játszana. Ha már feltétlenül a metált akarjuk összehasonlítani a klasszikus zene komplexitásával, monumentalitásával és intelligenciájával, akkor azt gondolom, az Anthemsnél közelebb egyetlen általam ismert mű sem járt ennek közelében. És ami a legszebb: mindez ellenére is megmaradt száz százalékig metálnak, extrém, lármás, brutális, kompromisszumoktól mentes, magasztos, drámai. A With Strength I Burnben ezek az erények koncentráltan benne foglaltatnak, ez minden idők tíz legjobb metáldalából az egyik. Azt hiszem, nálam az első. Ha valaki türelmetlen ehhez a zenéhez, legalább ezt az egy dalt hallgassa meg. De az elejétől a legvégéig.
És ha már klasszikus zene. A három kedvenc zeneszerzőm egyike, Gustav Mahler mondta egyszer, hogy a szimfónia legyen olyan, mint a világ: mindent öleljen fel. Biztos nem az Anthemsre gondolt, de számomra a teljes metáltörténelemben ez e lemez szól leginkább arról, amiről Mahler beszélt. A hagyománytisztelet miatt: 100/100
Ennél az albumnál már bőven túl voltam a black metal tűzkeresztségen, az valamikor '95-ben történt talán pont az In The Nightside Eclipse-szel, vagy a Battles In The North-szal. Nyilván 10 pontos az Anthems, de az Eclipse letaglózó hatása miatt nekem örök második helyezett marad az Emperor diszkográfiában.
Most már annyira kitágult (nem felhígult!) a műfaj, hogy gond nélkül ide sorolok be a határmezsgyén, vagy azon túl mozgó zenekarokat. De akkoriban én is - összhangban a kánonnal - csak azt tartottam bm-nek, ami sötét, gonosz, morbid atmoszférát árasztott magából. És az Anthems-re ez azért nem teljesen igaz, ezért nem lelkesedtem érte maradéktalanul.
Ez volt az első black metal, amit hallottam (illetve belehallgattam a Filosofem 25 perces dalába, de akkor az még elég nagy hülyeségnek tűnt). Az ilyen fontos dolgokra jól emlékszem, a Nyugatiban ültem a vonaton, walkmanen hallgattam, és amikor elkezdődött a Ye Entrancemperium nem akartam elhinni, hogy ilyen durva zene létezik. Utána kb. egy hónapig semmi mást nem hallgattam, vagy csak a Nightside-ot talán.
Heti 10-30 közötti lemez tud lemenni, ez függ a munka mennyiségétől, milyenségétől. Mint már sokszor írtam meló közben is tudok zenét hallgatni, sőt bizonyos melók közben muszáj is, hogy szóljon valami, az kifejezetten segít a koncentrálásban.
Ráadásul home office-ban maradtam a pandémia után, viszont ügyeleti rendszerben, azaz munkaidőben azonnal rendelkezésre kell állnom. Ez azt jelenti, hogy napközben nem mehetek el nagyon távolra hosszú időre, sőt leginkább sehova sem semennyi időre. Így viszont rengeteg szabad órám keletkezik, amit leggyakrabban zenehallgatással töltök, mert az lazít le a leginkább.
Meg se kellett hallgatni, már a Milán Petya legendás kritikája alapján beleszerettem ebbe a lemezbe, mennydörgő basszus, hegyomlásszerű dobolás, fohász az éj szelleméhez és a sötétség fejedelméhez, ilyesmiket írt róla.
Nekem laikusként tényleg elképesztő ahogy játszik a Trym, itt például szürke mackóban a Ye entrancemperiumot:
Aztán volt még a lapban egy Samoth interjú is, melyben többek közt a zenekar növekvő népszerűségéről kérdezik, és valamiért a mai napig emlékszek a válaszra : "Amennyiben az eredeti elvek megtartásával sikerül szélesebb körökhöz is eljutni, ám legyen!".
Csak vicceltem. :) Én idén tavasszal a Dark Souls III-al ismertem meg a hasonló videójátékok világát, de az első 3-4 óra után majdnem feladtam, aztán mentem tovább, és milyen jól tettem, mert... Most nagyon pátoszos leszek, de szerintem ezek a játékok valódi önismereti zarándokútra tudják vinni az embert. Nehezek, néha utálnak téged, de mindig mindennek van valami nyitja, és amikor valami sikerül, tényleg azt érezheted, hogy te lettél jobb.
És érdekes módon a másik nagy tavaszi-nyári kattanásom az Emperor volt, egy zenekar amit előzőleg igen felületesen ismertem csak, az első album még hagyján, de a Welkin hangzásvilága több próbálkozásra is egyszerűen csak ledobott magáról. Hosszú szünet után azonban mintha elkezdett volna rezonálni nálam amit Ihsanh akar mondani, aztán a többi lemezt is sokkal szívesebben hallgattam ezen a ponton túl.
Azt pedig túlzás lenne állítani, hogy a kettőnek sok köze van egymáshoz, de azt hiszem a pátosz és a tüskésség kettőssége valahogy mégis von egy párhuzamot köztük, legalábbis nálam.
Pont ezt hallgattad a héten, ráadásul naponta letolsz egy obskurus Aerosmith lemezt. Neked hány órából áll egy nap? Valami fekete lyuk mellett van a vityillód és ott lassabban telik az idő?
