Egy kissé lejtős telken álló társasház lakásához jött ki a tanács embere, hogy ellenőrizze az adásvételi szerződésben lévő árat (akkoriban ez az ő dolguk volt). Az év egyetlen ólmos esős napja volt éppen és az idős férfi úgy elcsúszott a házhoz felfelé menet, hogy hasra esve széttárt végtagokkal csúszott lefelé, majd feltápászkodott és a jelenet megismétlődött. Ezek után szó nélkül elfogadta a szerződésbe írt árat...
Vagy úgy jártál, mint a húgoméknál az illetékhivatal embere. Új ház, kis gyerek, egyszerre volt hivatalos az ifjú anyához a gyerekorvos és az illetékkirovó ember. A gyerekorvos végzett előbb, távozott, aztán mikor az illetékhivatalnok is követte volna, látá, hogy nincs meg a cipője. A húgom felhívta az orvost, hogy doktor úr, biztos, hogy a saját cipőjében ment el? Mire az orvos: várjon, nem látom a lábamat, leparkolok. (Ebből is került, hogy nem egy sovány ember.) Aztán már fordult is vissza. De hiába dicsérte agyba-főbe az illetékes úrnak a cipőt, a tesóméknak végül meglehetősen sokat kellett fizetniük... :)
Talán mondhatni ez rendben is van. Nálunk ugyanaz a helyzet. Egy házzal arrébb cserélik a vezetékeket, kalapálnak, csattognak rendesen. Minden kocsi a kerítésünk előtt akar elférni.
Reggel hétkor az elektromos művek elkezdte feltörni a járdát a házunk előtt. Szorgalmas emberek, tizenegyre fel is törték az egészet. Most klassz, mert nem elég a gatyarohasztó hőség, legalább mindent beborít a por. És se ajtót, se ablakot nem lehet kinyitni.
Nem történt meg, mivel végül olvasás helyett inkább szunyókáltam a kádban, de egyébként pont azért mertem volna megkockáztatni, mert a százforintos könyvek korában anyagi veszteség igazából nem érne, és mivel tankönyv-szerű volt, ezért a kultúra díszmagyarján sem esett volna folt.
Még mindig mást gondolunk a felvetésem alapjának, tárgyának.
Konkrétan: ha egy adott témakörű cikkek/anyagok felvezetőjét automatikusan kiteszi a twitterkliens, több emberhez eljut. Ennyi. Semmi ciripelés, semmi neten/okostelefonon lógás. Eszköz, ami az olvasók tájékoztatását segíti. Az olvasóknak segít kiszűrni az őket érdeklő anyagot. (önző módon az én kis gyűjteményemre is gondoltam)
Ezzel nem rábeszélni akarok bárkit is, csak szeretem, ha egyértelműek a dolgok, ezért próbáltam részletesebben írni, ha úgy érzem, félreérthetően fogalmaztam.
Sokaknak nehéz megérteni, hogy én pl. azért nem használok "okos" telefont, mert nincs rá szükségem. Te is igy vagy a twitterrel. Szerintem mindenki azt használja amiben öröme telik.
A borítókról az jutott eszembe, hogy volt osztálytársam, akinek az anyukája minden könyvtári kölcsönkönyvre csinált ilyet, biztos, ami biztos. Általában a könyvet óvjuk, de ő a gyereket óvta a könyvtől. Magamban mindig vihogtam ezen, mert a borító csak a felszín, de a könyvben is remek dolgok voltak ám. Ujjnyomok, csokifoltok, ceruzás (tollal írt!!!) jegyzetek, csupa-csupa emberi nyom.
Volt aztán egy kollégám, aki éveken át dolgozott azokkal az oldalakkal, ahová a szemétből kikapart cuccokról írt sorozatomat írtam. Iratok, igazolványok, nyomtatványok, könyvek, prímán mocskos mindegyik, ő meg fehér cérnakesztyűben kezelte az egész holmit, amit előtte persze én már napokon át lapozgattam, gyűrtem, simogattam, szóval készségesen begyűjtöttem róla bacik nagyját.
Érdekes, a könyv "múltja" ma sem zavar. Pedig amúgy ma már simán képes vagyok háromszor kezet mosni egy kisebb bevásárlás után. :)
Volt egy barátom, ő csinos kis ideiglenes borítókat hajtogatott a könyveknek, papírból, a gerinc alján celluxszal megerősítve. Természetesen olvasás közben is legfeljebb 90°-os szögben szabadott kinyitni a könyvet.
Jó, ez extrém, de azért én is igyekszem vigyázni rájuk, már amennyire a sok költözés és az apróállatok megengedik. Például éppen most, az előbb történt meg először életemben, hogy könyvet vittem a fürdőszobába, azzal a céllal, hogy majd olvasok a kádban, amíg lehűl a testem. De persze kútba esett a terv: inkább szundikáltam olvasás helyett.
Gabi néni, a Boráros téri Szabó Ervin főkönyvtárosa ezzel kezdte az okítást úgy '75 körül: könyvet csak könyvjelzővel, és sosem, de SOSEM csapjuk le az asztalra, szétfeszítve a gerincét.
Szerintem ez még Nyirő Józsefre is érvényes, halinakötésben. Ej, ej.
Jajistenem, hogy magyarázzam meg, hogy nem azért nincs, mert nem tudom, mi az, vagy mert nem merem fölkapcsolni a kapcsolót, mert félek, hogy megharagszik a kis zöld lámpa, és vége lesz az emberiségnek? Hanem mert nincsen rá szükségem?
Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de tegnap - mert a parktikum szempontjai ezt diktálták - szétszedtem egy hűtőszekrényt, és megjavítottam. Ha akarom, megcsinálom.
Ha nem akarom, nem csinálom meg. Nálam ezt közel ötven éve így megy.
