Te megbarátkoztál már a halállal? Vagy csak úgy elfogadod, hogy ennek is meg kell történnie, de nem most... És ez a "most" izgalmas nekem, mert az ember feltehetőleg sosem érzi időszerűnek... Másokét persze... Nade a magunkét... Ez a folyamat érdekelne engem..
nem is tudtak jöveteli szándékáról, eljött. tood megelőzni csak olyan valamit lehet, amire lehet számítani, de és ez nagy DE kivtel pl. a halál. a halálra nem számítasz, ezért nem is készülsz arra. v. már eleve erre készülsz? hová, hogyan bújsz, rejtőzöl?
szted ha tudták volna jöttek volna?
The infant mortality rate (IMR)—the ratio of infant deaths to live births in a given year—is generally regarded as a good indicator of the overall health of a population. The IMR decreased 2.3% from 579.3 infant deaths per 100,000 live births in 2017 to 566.2 in 2018.
Márai Sándor, a jelentékeny író elég szép életkort élt meg. De 89 éves korára teljesen magányos lett, se rokona, se ismerőse, se barátja, senkije. Készült a végre: beiratkozott és sikerrel elvégzett egy lövész-tanfolyamot, igazoltan tarthatott revolvert. 89 és fél éves korában, szellemi és fizikai képességeinek nagyrészt még birtokában a tnfolyamon profin megtanult módon fejbelőtte magát a lakásában.
Ami szép (?): Először is nejlonzacskót szrított a fejére, hogy ne fröcsögjön szét undoritóan a feje. És legelsőzör is: telefonált a mentőknek, szívrohama van, mondta, megadta a lakcímet, jöjjenek. Az ajtót nyitva hagyta.
Pl. vegyük mondjuk a halált hozó tavat. (Nem tudom, h filmről, megtörtént esetről, vagy könyvről beszélsz-e, ezért csak a fantáziámat tudom igénybe venni) Tegyük fel, a halált hozó tóból olyan gőzök párolognak ki, amitől ellepnek a fekélyek, és meg is tébolyulsz. A gőz napról napra egyre szélesebben terjed, tudod, h előbb-utóbb eléri a te házadat is. Namost vagy elfutsz, ha van hová, de ha nincs hová, és még nem ért el a pára, van lehetőséged bevenni valamiféle mérget, vagy szénmonoxidot belélegezned, vagy felkötni magad, h ne legyél tébolyult tanúja saját tested, és szellemed szertefoszlásának... De ha csak vársz, rettegsz, de azért reménykedsz, akkor utolér a borzalom!
hogyan ha nem tudod felébredsz e reggel? (persze mivel ezt sosem tudhatod, nem is kell ezen folyton gondolkodnod!) most nem kell itt a betegségre gondolni, hiszen vannak pl. a sportolók körében is hirtelen elhalálozások, pedig egyáltalán nem számítottak arra! de volt már hogy egy egész falu elment, mert egy közeli tóból kiszabadult a halál! a hirtelen halál, v. a reggelre nem ébredés, v. a halált hozó tó elől hogyan szöksz meg, v hogyan előzöd azt +? persze elég ha kidől egy fa, s épp alatta van az áldozat. várod a meteoritot, v. egy föntről nem várt dolgot? pedig szoktak ám esni, legyen az akár egy nagyobb jégdarab.
Amit MÁSOK jóváhagynak, h ez aztán alapos indok. MÁSOKnak. NEKED nem!
Vegyünk egy példát. Egy szociális otthonban, ahol demens időseket, és szellemi fogyatékkal élőket gondoznak állami fenntartásban, a gondozáshoz nem biztosítanak kellő erőforrást. Így az alulfizetett gondozó emberanyag, illetve az eszköztelenség olyan állapotokat teremtenek, amik megfosztják emberi mivoltuktól mind az ellátottakat, mind pedig az ellátó személyzetet. Méltatlan mindkét oldalnak az ottani lét. Mindenkinek hatalmas segítség lenne az ellátottak életének kioltása, szenvedésük megszüntetése.
De mivel elméletben orvosolható lenne a probléma, azaz "csak" anyagi források hiányoznak az emberi méltóság helyreállításához, így az ellátó személyzetet felelősségre vonják, eltiltják a foglalkozásuktól x évre, és lecserélik őket uolyan alulfizetett, és eszközhiányosan ellátott személyzetre, és mivel a rendszerben kódolva van az elembertelenedés, az ördögi kör folytatódik ott, ahol nagy csinnadrattával abbamaradt...
Ezeknek az embereknek ha már nem tudunk/akarunk megfelelő körülményeket biztosítani, megváltás lenne a halál ahhoz képest, h kb vágóállatokként vannak tartva mindaddig, amig maguktól ki nem lehelik a lelküket, kitéve addig is őket a lestrapált, képzetlen, frusztrált személyzet összes aberrációjának...
"Az eutanázia témája vonzotta be a felvetést. Én inkább tudatos meghalásnak nevezném. Az eutanáziát sokan elfogadhatónak tartják súlyos, menthetetlen betegség esetén, ami nagy fájdalommal jár."
Az eutanázia jó lenne ha Magyarországon is engedélyezve lenne,Svájcban több eutanázia ház is működik
Kb 1 millió forintért el is altatnak de ehhez meg kell lennie az alapos indoknak és az orvosi papirjaidnak
(itthon olyan jellegű eutanázia létezik, hogy azokat kapcsolhatják le például a lélegeztető gépről akik már jó ideje rajta vannak mondjuk kónában és nincs esélyük orvosilag felépülni pl agyhalottak)
Amikor a halál szélére kerültem, egész pontosan háromszor történt meg az életemben eddig, elmondom Neked mi történt velem:
Először 27 éves koromban kerültem halálközeli állapotba egy súlyos betegség következtében, a kórházi ágyon. Ez az állapot egy elszakadás volt a külső környezettől, napokig a szememet sem nyitottam ki. Egy belső, alapvetően sötétben történő utazásra emlékszem, ami egyúttal az életem addigi feldolgozása is volt. Lehet, hogy a lélek, az elme egyfajta sajátos működése volt a betegség idején, nem tudom. azt tudom, hogy képek kezdtek leperegni előttem az életemből és az egyik képnél, emléknél megállt a pörgés. Kifeszült a kép, és látta magamat, amint éppen szeretettel van tele a szívem. Azért jöttem vissza, hogy majd még átérezzem ezt a szeretetet. Azóta sikerült is:)
Másodszor egy váratlan rosszullét miatt kerültem a halál közelébe. Érdekes, maradandó élmény számomra az is. Hallottam a hangokat, érzékeltem a környezetemet, de "fénysebességgel" távolodtam, és éreztem, hogy elhagyom ezt a világot. De aztán visszakerültem. Utána napokig úgy fájt a fejem, hogy azt hittem ott pusztulok. De még itt vagyok...
Harmadszor egy amolyan kataton állapotba kerültem. Mozgásképtelenségbe. Leginkább a sötétségre emlékszem, és a zuhanásra. Mert szerintem az alagút, amikről a halálközeli élmények beszámolnak, függőleges. Először nagy zuhanás a mélybe. Aztán a kút mélyén meglátsz valamit, ami egy erő, egy felhajtó erő, ami elkezd felfelé húzni egy erős szállal. Látod a szálat is...(nem kötel, de úgy funkcionál, és felfelé ránt...)
Tovább én még nem jutottam. Ennyi az én személyes tapasztalatom a meghalásról.
Szeretettel várlak a Zsengezöld topikomba, ahol olykor talán felüdülést találhatsz, a halálról szóló topikodat pedig tiszteletteljes figyelemmel olvasom tovább.
Igen. Kreálsz valamit magadnak. Mint ahogy a szöveg folytatása is nyilvánvalóvá teszi. :
Nincs értelme számomra, hogy ne legyen.
Ne fájjon, ne tartson soká... Általában bizony fáj. Az időt pedig nem a valóságban eltelt idő fogja meghatározni, hanem az, h te mennyinek éled meg. El tudom képzelni, h akár pillanatokat is örökkévalóságnak él meg az emberi tudat, ha az olyan...
Mondjuk valaki felakasztja magát, és legfeljebb 2 percen belül kimúlik... Szerinted, amikor már kirúgta maga alól a széket, akkor szép nyugodtan számol magában 120tól visszafelé, hogy mikor telik le a két perc?
A halál szükségszerű, biztosan bekövetkező esemény az életünkben. Valamiért úgy vagyunk szocializálva, h azt képzeljük, ez mindenki mással megtörténhet, csak velünk nem. (Nagyon sokmindenről képzeljük ezt, de ennek a hiedelemnek a segítségével tudunk valahogy mozogni abban az emberi közegben, trsdlomban, amit létrehiztunk.) És végül ott állunk, fexünk idegen emberek között elkábítva, messze az életünkben szeretett emberektől, és egyszercsak nem leszünk...
Az eutanázia témája vonzotta be a felvetést. Én inkább tudatos meghalásnak nevezném. Az eutanáziát sokan elfogadhatónak tartják súlyos, menthetetlen betegség esetén, ami nagy fájdalommal jár. A betegséget nagy tömegek fizikai állapottal hozzák összefüggésbe. Az én álláspontom szerint (és meglehet, a valóságban is) azonban van lelki-, szellemi-, és szociális betegség is, olyan állapot, ami menthetetlen.
Amikor ilyesmi szóbakerül, az emberek nagy része mindig tud olyan esetről, amikor valakinek, vagy valakinek a családjának, vagy mindkettőnek jobb lenne már a szenvedéstől szabadulni. És önmagáról is azt gondolja, h ilyen, vagy olyan helyzetben véget vetne az ügynek.
Mégis, amikor már matematikai pontossággal látható, h be fog csapódni az aszteroida, és vége lesz, és nincs menekvés, mittomén mondjuk egy gyönyörű májusi keddi napon már tudod, h vasárnap 13. 42-kor be fog csapódni az aszteroida, nem azt csinálod, h meghívod a szeretteidet, eltöltötök egy szép délutánt, és magadhoz veszed a viszonylag kíméletes méregpoharat, hanem rettegve számolod visszafelé az időt vasárnap 13.42-ig. Addig még bemész a munkahelyedre hajtani, h nehogy kirúgjanak, stb... (van aki mondjuk bankot rabol)... És vasárnap 13.40-kor papírzacskót húzol a fejedre, és bebújsz az asztal alá, h elevenen elégjél, és darabokra hullj szét, és jót retteghettél addig is...
(nem érdekel a halál utáni élet, és egyéb általam faxságnak tartott dolgok. Maga a kifejezés is egy agyfasz. Értitek nem?
H A L Á L U T Á N I É L E T . . .)
Szóval szvsz, amikor már tudjuk, h jön az aszteroida, akkor a lehető legszebb napon kellene befejezni. Mégis úgy érezzük, h nem most. Hátha holnap jobb, szebb lesz, és kiderül, h nem jön az aszteroida.
Én nem barátkoznék meg vele. Szerintem az élet értelme az örökké élés, emberi ésszel felfoghatatlan szintű eufóriában szuper intelligens isteni lényekké fejlődve...
Minimum ennyi. Nem érnem be kevesebbel...;)
"A halál az élet része". "A halál természetes".
Attól még hogy valami természetes, attól még nem lesz jó és nem lesz kívánatos...
Az élet része? Mi van, ha csak az ilyen alacsony szintű élet része és nem kéne annak lennie?
Ha nincs túlvilág, akkor halál után olyan lesz, mintha soha meg se születtél volna. Hiába hagysz hátra bármit magad után... Mássokkal is ugyanez történik...
Tehát tök mindegy, milyen az életed, utólag meg nem történté válik... Így tehát senki nem is létezik tulajdonképpen...
Csak egy lehetőség kivillanása a nemlétből, ami meg sem történté válik...
Viszont én egy rakás más lehetőséget is látok halál utáni életre. Olyan verziók is elképzelhetőek, amikhez egyáltalán semmiféle testtől független lélek sem kell ráadásul...
A legegyszerűbb túlvilág paradoxon a lélek nélküli reinkarnáció:
Tegyük fel, hogy nem létezik semmiféle lélek. A HKÉ is csak agyi haluzás...
Induljunk ki innen...
A tudat pedig csak az önmagába visszacsatolt fő neuronkörök visszacsatoló hurkában áramló információ önhatása...
Y=a*X+b*Y
Ahol X a logikai hálózat bemenetei, Y pedig a kimeneteit jelenti.
A visszacsatoló hurok pedig az egyenletből az Y=b*Y rész, ami az önmagába visszacsatolt információáramot fejezi ki. Tehát egy ok-okozati önhatás...Ez a tudatosság... Egy matematikai függvény...
Az agyban ugyan ez kémiai-elektromos folyamatokban megy végbe, de a lényeg, hogy a matematikai függvény, az információ áramban fellépő önhatás az, ami látja magát. Az, ami érzi magát...Ez a tudat... A tudat kvantált egysége, pedig az információ bitje...
Lényeg a lényeg, meghal az agy, leáll a folyamat és megszakad a hurok...
Nincs tapasztalás... De ebben az állapotban tök mindegy, hogy 1 millió év, vagy 10^120-on év telik el. Egy pillanat csak.
És valahol újra összeáll egy struktúra, amiben nagyon hasonló visszacsatolt információáram lép fel. A tudat újra beindul ismét.
Máris van halál utáni élet lélek nélkül... Még csak az se kell hozzá...
Messzire se kell menni. Ilyen struktúrák állandóan keletkeznek a földön is. Nem kell, hogy pont ugyanaz az agyi hálózat álljon elő, mint ami a halállal megszűnt. Az ember 3 éves, meg 20 éves, meg 60 éves önmaga sem ugyanolyan...
Ez a reinkarnáció legratyibb formája. Minden emlékét elveszti az ember, de a tudat nem hal meg, mert az fellép mindenhol, meg mindenben...
Na persze ettől azért vannak izgalmasabb lehetőségek is...amiket majd elmesélek...
No, de nem foglalkoztat öngyilkosság, hanem kettős a dolog:
- egyrészt érdekel mondhatni tudományosan, hogy mi van ott, mi van odaát, ahogy az ominózus filmben - Egyenesen át - is volt. Van ott valami, ez száz százalék. Nincs értelme számomra, hogy ne legyen. De ha meg csak megszűnünk és zéró, akkor meg az a másik, hogy nem kell ezen rágódni. De én tartom, hogy más élet van a földi után ott tovább.
- másrészt igazából itt valahol néha azt érzem, hogy nincs sok jó számomra, és fáradt vagyok. Szóval igen, fáradt vagyok, de a globális dolgok miatt, nem jól írtam, amiatt, ami körülvesz minket, amit csináltunk a mindennapjainból. Lelkileg fáraszt, igazából...
Ennek a kettőnek az összessége.
Félelem nincs bennem, sőt, szerintem a fájdalom is, amit érzünk egy szerettünknél, az a saját siralmunk, magunkat siratjuk igazából, hogy nincs meg valami, ami nekünk jó volt. (ez egy nagyon szubjektív, tisztában vagyok vele)
De hangsúlyozom még egyszer, zéró öngyilkossági szándék, csak a fentiek miatt néha nagyon "mehetnékem" van "oda"... :)
Ja és tudom, hogy nem kívánságműsor, de ha lehetséges, annyira ne fájjon illetve ne tartson már hosszan majd a dolog, amikor eljön, ha lehet ilyet kérni... :)
A lényeg meg az, hogy itt minden mulandó úgy is, felesleges még ezen ok miatt is rágódni rajta.
Megbarátkozni sosem barátkoztam meg a halállal 25 évesen még villámként ért túl fiatalnak tartottam magam a halálhoz mivel az életre készültem, később hosszú évek alatt inkább elfogadtam azt
Te megbarátkoztál már a halállal? Vagy csak úgy elfogadod, hogy ennek is meg kell történnie, de nem most... És ez a "most" izgalmas nekem, mert az ember feltehetőleg sosem érzi időszerűnek... Másokét persze... Nade a magunkét... Ez a folyamat érdekelne engem..
