A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
"Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok: hozzátok szólok. Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar. Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szívemből.
Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző "izmusok" özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.
Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott. Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul, franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.
Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen, világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amig magyarok vagytok s az ősi kultur-örökség erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban. De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök, akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg végül is elmerültök a semmiben.
Én bízom bennetek. Áldjon meg mindannyiatokat az egy igaz Isten, kőszikla-örökségünk magyar Istene! "
Wass Albert még ki nem adott kéziratából www.erdely.ma
Sziklák között az én világom. Hallgatom a hegyek dalát. Futó szellő felhozza nékem A ködtakarta völgyfenéken Verejtékezők sóhaját, Csattogó csákányok zaját.
Csákányos, haragos karok, Mért töritek a szürke bércet? A fényes Élet ez a hegy, Ide nem vezet út, csak egy, Alulról ide sosem értek. Ez a hegy csak felül ad ércet.
Ami nektek fáj, nekem is fáj, Éneketek az énekem. De szomorú a ti nótátok, Kétségbeesett könnyes átok Zokog belőle szüntelen, Napfénytelen, örömtelen.
Testvérek, hívnak a hegyek, Szédületes szirti szerelmek, S a tűzzel-tüzes napsugár. Itt a villámok lelke jár, Itt a némák is dalra kelnek. A magasságok énekelnek.
A bűneimmel egyedül vagyok. A szó lebotlik ajakamról, Mint elesett, fölvérzett kisgyereknek: Kiáltana, de csak szepegni tud, És poros arcán két sáros barázdán Nagy tehetetlen könnyek cseperegnek.
Ó, hogy ismertem jót és rosszat egykor! Néven neveztem a bűnt és erényt, Mint Ádám a paradicsomban A rámosolygó teremtményeket. De most: egy néma rengeteget látok Egy ismeretlen, névtelen világot Az önmagát sem értő szó megett.
Oly kétségbeesetten egyszerű A szó, a név, a számozott szabály! A tett is olyan: megtapinthatod. A mások tette olyan egyszerű! De az én tettem? Ki értheti azt, Mikor magam sem értem, Amikor már az anyaméhben Hét fátyollal fogantatott.
Ki mondja meg, mi vagyok benne én? Mi az apám, és mi a nagyapám, Mi ház, föld, víz, nap, amely érlelé? Meddig Plutarchos, meddig Mózes, Meddig Jókai, meddig Szent Ferenc, Meddig a kenyér és meddig a perc, És mekkora része az Istené?
Én azt sem tudom, tettem-é? nem-é? Én cselekedtem, vagy csak úgy esett? Vagy az egész csak képzelet? Ó, vak sebészet gyóntatónak lenni, De gyónni, - patakot tenyérbe merni, Kottába venni a forgószelet!
Jaj, így vagyok a bűneimmel! Megvert, fölvérzett, maszatos gyerek, Még sírni is csak szepegve merek. De Egyvalaki hozzám térdel, Ölébe vesz, semmit sem kérdez, Csak megcsókolja vérző homlokom. És én meleg mellére bújva, Szabadító sírásba fúlva Az egyetlen szót dadogom: Atyám!
Érzed? Jön a tavasz, a fák alá már tarka-fátylú verőfényt havas. A messzeségből hírnök érkezett: madár lebeg a rónaság felett s fény szállt a holt avarra: Hóvirág.
Ugye testvér, csábítanak most halk melódiák, ezer kis visszatérő róna-dal. S ugye neked is tarka a világ, s az álmaid megannyi könnyű lepkék: már nemsokára zöldül a levél, és visszaszáll a tavasz és a fecskék, és a fecskékkel ő is visszatér…
Ha jönne már… ugye testvér, megálmodod mi lenne? S egy kis meleg belopódzik halkan a szívedbe.
Májusi estén, mikor a lombok holdsugárt szitálnak s a bodza közt csalogány hegedül: ugye rossz járni egyedül? Olyankor a szíved mélyén soha nem csókolt csókok égnek. Még el nem ölelt ölelések Tépnek, szaggatnak szüntelen. Minap, mikor egy ilyen estén a fehér úton elkószáltam, nagy- nagy magányba varázsoltan, fehér arcú szép szeretőmmel: Halálasszonnyal találkoztam. Az úton szembe jött. Köszöntem. Ő visszaköszönt: - ,,Jó éjszakát!" –
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb, A hegyeken még szól a kolomp, Még messze a tél. A te helyed még fenn van a fán: Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány? Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív, Hiszen érted már, hogy a szél hova hív: Nincs messze a tél. Kell még holnap is, aki énekel: Az énekléshez élni kell. Várj, hársfalevél, Várj, bükkfalevél!
Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt -ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül, s nem zeng a madár, Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt A nagy természet új életre vár
Csendesen, botfülű vonat! A szakrális lepel alatt Piheg a téli Balaton. Fehér áhitattal köszöntsük, Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba, Nincs katakomba, Csak a szépség van, ez a hófehér. Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod, Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot A szépséggyilkos emberért!
A sárkányfejes régi lámpa Kigyúlt a nagy asztal felett. Anyám fáradt kezébe varrás, Előttem kusza füzetek.
Anyukám, én valamit kérdezek, Most, hogy alusznak mind a gyerekek. Én már nagy vagyok, ők még kicsinyek. Tudom, árvák és szegények vagyunk, Ilyen nagy házban nem is lakhatunk, És sorban, lassan mindent eladunk. Tudom, másképp lesz minden ezután. Hogy is lesz most már, édes anyukám?
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Tél van. A kis-házban lakunk. Kint megfagy az emberlehellet. Megjött anyám. Ketten vagyunk. Úgy didereg a kályha mellett!
Tudom, bátor vagy és erős, anyám: Ó, emlékszem, hány nehéz éjszakán Virrasztottál az ágyam oldalán, És néha csodát teszel, és varázst, S majdnem megverted egyszer a vadászt, Mikor a Miklóst bántotta, - de lásd, Azért így mégis csak nem élhetünk! Minekünk megvan mindig mindenünk, Te meg napestig, - Isten tudja, hol? - Csak lótsz és futsz és egyre dolgozol, És egyre sápadsz és soványodol. Hová jutunk így anyukám, hová? Itt hagysz te is, ha így megy ez soká!
- Majd megsegít az Isten, kisfiam!
Járunk az Isaszegi úton, Szénát lehel a levegő. Mögöttünk mosolyog a múlt, Előttem dalol a jövő.
Anyuka, meglásd, én költő leszek, Nagy költő, mint a régi váteszek! Akarok tudni, tanulni, sokat, Segíteni az elhagyottakat, Dolgozni, mint te, éjszakákon át: Dicsővé tenni a magyar hazát. És hogy engem is mind szeressenek, Mint téged, anyukám, az emberek, És úgy elmondják minden bajukat. Mondd, anyukám, melyik a hasznosabb: Az író, vagy az ügyvéd, vagy a pap? Melyik kell jobban Hazánknak manap? Tanítani is szeretnék nagyon, És játszani, igazi színpadon! De költő, mégis, az legszebb talán! Mi legyek, mondd meg, édes anyukám!
Úttalan utakon, imádkozva vagy szitkozódva, békés szívvel vagy lázadozva, de menni kell, mert vissza nem lehet: fekete falat épített a Múlt a hátunk megett.
Úttalan utakon... De túl lélek-határon, túl gondolaton, túl minden álmon valami messze vár reánk, egy fénysugár e rút világon: talán egy "mindent felejtés".
Talán egy "mindent újrakezdés" a végs? sziklaszálon.
Úttalan utakon, végs? szívdobbanásig, utolsó sóhajtásig, s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után: de egyszer eljutunk a sziklaszálig!
Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt -ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül, s nem zeng a madár, Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt A nagy természet új életre vár.
Amikor tetszik, hogy próbára vess, Mikor mindent kegyetlen köd fedez, Amikor lelkünk elszürkül a portul, Amikor minden visszájára fordul, És megfakul a földi szeretet, És úgy állunk a Minden közepett Egyesegyedül, s már-már görnyedünk: Kegyelmes Isten, angyalt küldj nekünk!
Hányszor hittem: hazám a fény hazája, s a völgyek szürke rabja nem vagyok, völgy vándorát a hegyek csókja várja és utam egyre feljebb kanyarog. S ó, ti kegyetlen rózsaszín hegyek, gyönge-elém hányszor emeltetek hajnal-pompában búskomor falat! S az utam völgy, ezerszer völgy maradt.
Most este van. Nem látom már az utat: hátha most a hegyre fölvezet? Hátha holnap könyörül a távol, s kanyargós úton nyújt testvér-kezet, szelek dalolnak: "messzeföldi vándor rokon-karokba visszaérkezett!"
Virrad. A völgyek csoda-váró rabja távol hegyekre bízva feltekint... De útja völgy, jaj völgy maradt megint.
Tegnap múlt 109 éve, hogy megszületett Wass Albert, erdélyi magyar író, költő.
Wass Albert
RÜGYEK
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
