Létezik-e politikai idill?
Létezik-e politikai dili?
Létezik-e idilli politika, vagy a politika eo ipso dili?
Bölcseleti jellegű kérdések, melyekre az adekvát válaszok a filozófia és a közgondolkodás történelemfilozófiai határmezsgyéjén találhatók.
Ormos Mária szerint a kommunizmusban „osztályellenség lett… minden másként író, alkotó, kutató, mint ahogyan azt Sztálin, illetve Zsdanov jónak és a szocializmust építő ország szempontjából üdvösnek vélte, hogy a szinte végtelen sort a háború után a »cionista« összeesküvőkkel zárják le. A fogalom mindenkori alkalmazása értelmében más-másrétegek, csoportok kerültek a kivégzőosztagok elé, börtönbe vagy táborba. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni…”
Itt megszakítom a professzor mondatát, ugyanis szerintem, ha nem is mindjárt az „összehasonlítás”, de mindenképp a tisztánlátás kedvéért érdemes megjegyeznünk (sőt jól megjegyeznünk!), Ormos Mária nem „összehasonlítgatás”-ról beszél, híven Kálmán C. György intelméhez, ti. Ormos Mária is olvasta a Magyar Narancsban: az összehasonlítgatás káros. Ezért a neves történészprofesszor – értelemszerűen – „összehasonlítás”-t végez a könyvben, vagyis stilárisan mellőzi a gyakorítást (egyébként erre kapta a Pulitzer-díjat), s joggal mellőzi, hisz’ nem csak ő, mindenki tudja: az összehasonlítás nem káros. Csak az összehasonlítgatás káros, s ami nem egyéb nyelvtanilag, mint ismételt (legalább naponta négyszeri) összehasonlítás (étkezés után!). Ezt ne feledjük!
Tehát, immár tisztán látván a probléma lényegét, kezdjük elölről a Széchenyi-díjasan professzori mondatot: „Az összehasonlítás [és nem gatás!] kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a szovjet táborok jellegében – a haláltábor kivételével, ami nem létezett – szintén volt egy bizonyos fokozatosság. Az egyszerű munkatáboroktól elkülönültek a büntetőtáborok, amelyeket többnyire Szibéria legzordonabb vidékein szerveztek meg. (Az utóbbiakon belül még további fokozatok is voltak.) Bár az ellátás többnyire mindenütt nyomorúságos volt (ebben voltak időszakos változások), a munkatáborokban fennállt a túlélés esélye, ami minimális volt a büntetőtáborok esetében. Noha tömeges kivégzésekre nemigen került sor (legfeljebb zendülés esetén), a hidegnek védtelenül kitett emberek többsége esetében a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is.”
Tehát a „balliberális” (értsd: formailag neofita, lényegileg ma is sztálinista) akadémikusprofesszor legszívesebben expressis verbis kimondaná, leírná: a rohadt kommunisták pontosan olyanok voltak, mint a nácik: nagyüzemileg irtották (volna) a „cionistákat”. Ormos (is) legszívesebben ezt mondaná, de – valami miatt – nem teszi. Hanem helyette differenciál az „összehasonlítás” során. Mindenekelőtt leszögezi (mert ami tény az tény!), a kommunizmusban „nem létezett haláltábor”. Majd kifejti, hogy: a kommunizmusban létezett haláltábor. Így azonosítja (ügyesen) a kommunizmust a nácizmussal. Szakmai összehasonlítás révén, balliberális terminológiai trükkel, vagyis úgy, hogy az összehasonlítás (és nem gatás) során a náci megsemmisítő-tábort haláltábornak nevezi, a szovjet büntetőtábort pedig haláltábornak minősíti. Miközben persze jelzi (mert, ami tény, az tény!), illetve inkább sugallja (nyilván az összehasonlító egyértelműség kedvéért), hogy a szovjet haláltáborokban nem voltak gázkamrák, nem voltak krematóriumok. Ám gyorsan hozzáteszi – nehogy a Tőkéczki professzoroknak, Schmidt Mária professzoroknak, Baráth képviselőtársaknak csak egyetlen másodpercig is hiányérzetük legyen –, a kommunista „büntetőtáborok esetében minimális volt a túlélés esélye”. Megjegyzem, „minimális esély” Auschwitzban is adódott a túlélésre, vagyis ez sem döntő különbség, mi több – Ormos Mária szerint – a kommunizmusban tulajdonképpen nem is volt szükség gázkamrákra, a kommunizmusban éhen pusztították a rabokat. És a kommunizmusban krematóriumokra sem volt szükség, ti. a kommunizmusban termelt hullákat fölfalták a szibériai farkasok, na most mindezt a Pulitzer-díjas (értsd: stilárisan, publicisztikailag, irodalmilag vértehetségtelen) akadémikus így írja le: a kommunizmusban „a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is”. Mintha nem tudná: a „hideg” és a „krónikus alultápláltság” (miként amott a gázkamra!) az élőből halottat, míg a „krematórium” a hullából hamut és füstöt csinál. Ami persze csak a Pulitzer-díjat odaítélő bizottságot érdekli (senki mást!), ez voltaképpen elhanyagolható (technikai jellegű) különbség (egyébként a nőknek gender-specifikusan nincs érzékük az ilyesmihez, maximum a gázsparhelt lernijét tudják belobbantani, de leginkább a fakanál az a műszaki mechanizmus, amelyet még képesek valamelyest átlátni, így a bonyolult Auschwitzot is jobbára férfiak működtették, de, mondom, ennek messze nincs jelentősége), ti. a lényeg a „balliberális” történészprofesszorok számára: az uniszex összehasonlítás. És nem összehasonlítgatás.
Szerintem ez az alapkérdés: miért épp a nácizmussal hasonlítják (Kálmán C. György szerint hasonlítgatják) össze Ormos Máriáék, Karsai Lászlóék (egyébként maga Kálmán C. György is!) a „kommunizmust” (mely alatt részint a forradalmi erőszakot, részint a sztálini politikai gyilkosságokat értik)? Miért nem például a tizenötödik-tizenhatodik századi itáliai reneszánsszal hasonlítják össze? Persze nem pont úgy, ahogy az alábbi képen látható, mert ilyeténképpen egyszer már sikerült, ám Ungvári professzor szerint ennyi nem elég.
Ez kevés. Tudniillik Ungvári professzor azt mondta a tévében, hogy: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Rendben van, ha valóban „lehet” (márpedig, ha Ungvári professzor mondja, akkor valóban lehet), nem bánom, kössünk bele! Sőt a többi harmincnyolcba is kössünk bele, úgy lesz az harminckilenc, csak viszont ebbe, a negyvenedikbe ne kössünk bele (szerintem), merthogy ennek pontosan ott a helye, ahol van! Inkább nagyítsuk ki! Nagyítsuk kódex-méretűvé, hogy akár az enyimét is betakarhassa nagyságrendileg, persze nem mindegy, kinek a kezében (válasszunk hozzá valakit!).
A kérdés továbbra is így hangzik: miért épp Auschwitzcal, s mért nem, mondjuk, Firenzével történik az „összehasonlítgatás”?
A válasz: megvan az oka. Túl azon, hogy olyan buták ezek az emberek, akár a bolsi-birkenaui kápó-kancsuka. Tökéletesen jellemzi őket Ormos akadémikus összehasonlítása (s nem összehasonlítgatása, ugyanis a többi összehasonlítás nem ebben, hanem a többi mondatában olvasható). Szóval, a professzor szerint „a szovjet táborok jellegében – a haláltábor kivételével, ami nem létezett – szintén volt egy bizonyos fokozatosság. Az egyszerű munkatáboroktól elkülönültek a büntetőtáborok”.
Hát igen, ezért érdemes egy híresen akadémikus történészprofesszor szövegeit olvas(gat)nunk! Megtudhat(gat)juk a tudós tényközlésekből, például, hogy a náci birodalomban is, a komonista birodalomban is pontosan az történgetett, ami történgetett bárhol a világon. Már persze ott, ahol voltak, vannak „munkatáborok”: átnevelőtáborok, munkaterápiás kényszertáborok (ne feledjük, az ún. „Demokratikus Pszichiátria Mozgalom” – a freudi individualista ihletés nyomán – csak a huszadik század második felében kapott lábra!), továbbá: fogolytáborok, laktanyák, zárdák, rezervátumok, továbbá: önkéntes építőtáborok, gyűjtőtáborok, kibucok (héberből: összegyűjtések, csoportosítások), továbbá: „Fidesz-féle munkatáborok” stb. Vagyis: a „munkatáborok” mindenhol „elkülönülnek” a „büntetőtáboroktól”. Amerikában is. S ami óhatatlanul azt jelenti, hogy marad a kérdés: Kálmán C. Györgyék (vs. Schmidt Máriáék) miért épp a náci-kommunista munkatáborok és büntetőtáborok „elkülönülésének” hasonlatosságára, egyezőségére mutat(gat)nak rá leleményesen, vagyis úgy, hogy a munkatáborok és büntetőtáborok „elkülönüléséről” süketelgetnek, például a Magyar Narancs (szintén „ügyesen”) ezen szavakkal hadoválgat: „Párizsban megjelent egy – neves és kevésbé neves – történészek által kiadott tanulmánykötet a bolsevizmus által okozott emberi és anyagi veszteségekről (a 2000-es magyar kiadás címe: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás). Bár a szerzők – egyébként okkal – hiánypótlónak szánták a kötetet”.
„Okkal” – írja Kálmán C. György. Hogyne. Azoknak – a Kálmán C. Györgyöknek – „okkal”, akik kizárólag a „fekete” dolgokon, csak a „bűntényeken”, csak a „terrorokon”, csak a „megtorlásokon” szeretnek csámcsogni, hüledezni. Magyarán: a „feketekönyv” olyan, mint az „aranykönyv”. Tökben. Az efféle „szakmunka”, sajátos módon, ha amúgy tényszerűen pontos, hiánytalan, tárgyszerű stb., akkor is torzít. Mert a valódi történész szakszerű munkájának még a címe sem lehet bombasztikus.
Miközben, nem gyxőzöm hangsúlyozni, a kérdés így hangzik: Ormos Máriáék a komonizmust miért épp Auschwitzcal, s miért nem (például) Firenzével hasonlítgatják össze?
Szívesen válaszolgatok a kérdésre, de már csak legközelebb.
Tegnap ezt írtam: Karsaiék szerint „Tőkéczki a numerus clausust azzal mentegeti, hogy a zsidók 8-12 %-os aránya numerus clausus alatt »is több, mint nulla százalék«, tehát több, mint amennyit később Rákosiék a rendszernek nem tetszőkre szabtak ki”.
Közben megnéztem, maga Tőkéczki László írja: „1951 szeptember 23-án születtem Szikszón (Abauj megye). Miskolcon érettségiztem, majd a debreceni /1970-1972/ és a budapesti /1972-75/ bölcsészkaron történelem-német szakos tanári oklevelet szereztem. 1975 és 1978 között a kispesti Landler Gimnáziumban tanítottam.”
És ami azt jelenti értelemszerűen, hogy nem csak az ősgonosz Rákosi egyetemein buzgón diplomázó „balliberális” neofiták (Almási, Vajda, Heller, Ormos…), illetve „nemzeti konzervatívok” (Antall, Csoóri, Csurka, Makovecz, Boross, Für, Pozsgay, Szűrös stb.), hanem a puha-gonosz („posztsztálinista”) Kádár egyetemein végzett Tőkéczki professzor is a „rendszernek tetsző”, méghozzá nagyon tetsző elem volt, már amennyiben a „nulla százalék” valóban nulla százalék, illetve amennyiben hihetünk a „kispesti Landler Gimnázium” egykori (testnevelés-szakos) diákjainak, akik ugyebár csudákat bírnak mesélni Tőkéczki tanár úr (kriptoelvtárs, később ún. „Pándi-boy”) seggnyaló konformizmusáról.
Kádárék hitték (akár helyesen tették, akár nem, ebben a vonatkozásban mindegy), Kádáréknak meggyőződésük volt, hogy (miként Karsai írja) „ösztönözni” kell a fizikai munkások gyerekeit a továbbtanulásra, míg Tőkéczki professzor nem hitt ebben, ámde nagyon úgy tett, mintha hitt volna benne. Ezért tartom a professzort sunyinak, sőt tulajdonképpen: patkánynak. Ez utóbbinak konkrétan azért, mert ugyan az ember fiatalon nem egészen olyan, mint idősebb korában, ám ami senkit nem jogosít föl arra (erkölcsileg), hogy a „8-12 %”-ot alattomosan „hasonlítgassa össze” a „nulla százalék”-kal.
Korábban tettük, amit tettünk (mindenki tett, illetve nem tett valamit), miközben mindenkinek, aki anno könnyűnek találtatott, most (utólag) jogában áll kussolni. És ha majd ezt teszi (soha napján), ha minimum befogja a száját, nos, akkor nem lesz majd patkánynak nevezve. Legalábbis itt nem. Se Heller, se Ormos, se Tőkéczki...
A Népszabadságban két történész szakember (Karsai László és Kovács M. Mária) Tőkéczki Lászlónak a Heti Válasz hasábjain izzó, „korszakos” szavait kommentálja, illetve vitatja: „Tőkéczki Horthy javára dönti el az összehasonlítást Kádár és Horthy között. Álláspontja történelmileg hamis és morálisan elfogadhatatlan. Horthy történelmi szerepét és felelősségét nem minősítheti, hogy a későbbiekben Kádárt miben találjuk felelősnek. Valójában a Horthy–Kádár-összehasonlításnak nem is az összehasonlítás a célja, hanem az, hogy mindazokat, akik Horthyt súlyos vétkekben tartják felelősnek, Kádár híveinek szerepébe kényszerítse. Mi ezt a szerepkiosztást elutasítjuk. Úgy véljük, hogy történészként állást foglalhatunk a Horthyt illető vitában akkor is, ha nem vállalunk rokonszenvet a Kádár-rendszerrel. Ezt azért fontos hangsúlyoznunk, mert Tőkéczki még a saját összehasonlítgató és relativizáló megközelítésében sem mér egyenlő mércével.”
Szublimált dajcskérdés: ki a zümi-fullánkom az a Tőkéczki László? Vagy inkább így kérdem (végképp megdajcsosodván), miért érdekes, hogy egy tököm Tőkéczkinek milyen a „szerepkiosztása”, miért érdekes, hogy „nem mér egyenlő mércével”, mi ebben az annyira félelmetes, mi benne a rettentő, a fölháborító? (Leszámítva persze, hogy az „egyenlő mércé”-ért stilisztikailag pontosan akkora pofon jár – még, ha kedves úrhölgy az egyik stiliszta, akkor is! –, mint a „benne van a pakliban”, a „kicsapta a biztosítékot”, vagy épp a „relativizáló megközelítés” szóösszetételekért, legalábbis ezt „én úgy gondolom”.)
Tehát, még egyszer a kérdés: ki az a Tőkéczki László? Miért muszáj a történész szakembereknek hasra vágódni előtte, miért kell már a cikk legelején „hangsúlyozniuk”: „nem vállalunk rokonszenvet a Kádár-rendszerrel”? Merthogy – kérdezem – mi van akkor, ha „nem vállalunk rokonszenvet a Kádár-rendszerrel” (teszem azt, a „nem táplálunk rokonszenvet a Kádár-rendszer iránt”, vagy a „nem vállalunk eszmei közösséget Kádárékkal” stb. helyett), illetve mi van akkor, ha a történész szakember történetesen egy rühös komonista? Attól a szakmai érvei gyöngébbek lesznek? És mi van akkor, ha a történész (Ungvárival szólva) „nagyszerű antikommunista”, (Kubinyival szólva) „igaz, jó magyarember”? Úgy erősebbek lesznek az érvei?
Hát igen, az „entellektüelek” ma is tele gatyával (plusz bugyogóval), „vörös (illetve mostanság trikolór) farkukat” fostosan maguk alá húzva, reszketve nyüszítik: „nem vállalunk rokonszenvet”.
Moldova 1957-ben Kádárt „gyilkosnak”, „árulónak” tartotta, szervezkedett is a „megölésére”. És? Ettől jobb regény volt a Negyven prédikátor? Moldova ma kommunistának nevezi magát, Kádárt pedig proletárszentnek; tegyük hozzá: ha az ősmagyart négyelő Vajk, ha a konszolidáló-modernizáló István király szent, akkor a Kádár is szent értelemszerűen (vö. az István, a király teljes szöveganyagával); Moldova pedig (ma) kommunista. És? Ettől rosszabb lett a Negyven prédikátor?
Mi a búbánattól tetszenek ennyire rettegni? Egy tököm Tőkéczkitől? Miért? Finomabban fogalmazva: egészen gyöngéknek, pipogyáknak, hitvány lelkeknek, amolyan különös szarból gyúrt értelmiségieknek tetszenek látszani. Mondják meg, miért kéne respektálnunk önöket?! Mert „holokauszttúlélők”? (Ez kevés.) Mert önök is „igaz, jó magyar emberek”? (Ez meg már sok!)
Higgyék el: nem kéne folyvást „vállalniuk”, sem rokonszenvet, sem ellenszenvet! Jó mondatokat, cikkeket, könyveket érdemes írni, úgy nagyjából a valóságot megjeleníteni, ilyen egyszerű. A történész vagy igazat mond, vagy nem. Ha a történész tévedésből tér el a tényektől, akkor nem valódi szakember (olyan, mint a szakács, aki tudatlansága okán ízesíti karamellás tejjel a bográcsgulyást), ha viszont tudatosan, szándékosan teszi mindezt, akkor becstelen: hazudik, hamisít. Márpedig a történész ne hazudjék, ne hamisítson! És ne tévedjen! (A villanyszerelő se, a szívsebész se, a történész se!) Továbbá: ne „értékeljen”, ne „minősítsen” a történész, ne az „összefüggéseket tárja föl” és így tovább, merthogy nem ez a dolga! Legalábbis nem történészként. Ez a filozófus dolga. A történészszakember a tényeket közölje az olvasóval, s ha a valóságot írja meg (nem torzít, hamisít), akkor, annak alapján, én majd eldöntöm, mi legyen a „tanulság” számomra, mi az, ami „morálisan” elfogadható vs. „elfogadhatatlan”; ezt majd én döntöm el, horribile dictu: magamnak magam!
A nemzeti demokratikus pedigré „hangsúlyozása” voltaképp az imbecillis szájbarágásnak, az olvasó infantilizálásának alapkelléke (mutatis mutandis évezredek óta), vagyis a Karsai-féle „hangsúlyozás” – a dolog lényegét tekintve – ugyanúgy „relativizálás”, mint a Tőkéczki-féle huncutkodás, márpedig, ha máshonnan nem, a fenti mottóból pontosan tudjuk: „az efféle összehasonlítgatás káros”.
Még egy rövid részlet („ontopik”) a cikkből. Karsaiék szerint „Tőkéczki a numerus clausust azzal mentegeti, hogy a zsidók 8-12 %-os aránya numerus clausus alatt »is több, mint nulla százalék«, tehát több, mint amennyit később Rákosiék a rendszernek nem tetszőkre szabtak ki. Ez sem igaz, a rendszer az »f«-es (fizikai dolgozók) gyerekeinek továbbtanulását ösztönözte, de az 1960-as évek második felétől már leginkább azokat vették föl az egyetemekre, akik a legjobb érettségi és felvételi eredményeket érték el.”
Írja Karsai László, aki 1950-ben született. Én 1952-ben. Hogy Kovács M. Mária mikor született, nem tudom, nyilván fiatal, ám messze nem ez a lényeg, hanem az a lényeg, hogy Vásárhelyi Mária szintén fiatal, nálam jóval fiatalabb, ő 1953-ban született, vagyis (ha nem bukott meg egyszer sem az iskolában, akkor) 1971-ben (ha év-vesztes volt, 1972-ben) érettségizett, s ami azt jelenti, hogy leghamarabb a hetvenes évek elején (túl „a hatvanas évek második felén”) jelentkezhetett az egyetemre. Nemrég pedig így nyilatkozott a Szombat című folyóiratnak: „A szüleim azt mondták, hogy olyan helyre kell jelentkeznem, ahova nagyon sokan jelentkeznek, mert a tömeggel együtt én is becsúszom. Szociológiára 15-20 diákot vettek fel egy évre akkor, és azt mondták, hogy reménytelen, hogy oda bejussak.”
E sajátos vallomásról már írtam, nem ismétlem magam (bár jó volna!), viszont jelzem (mert jelezni muszáj!), Karsai László és Vásárhelyi Mária ma egyazon „filozófiai fészekben” csipákol, minek során az egyik nyivákos, rinyálós entellektüel azt állítja, hogy Kádár alatt már döntően a tudás számított (legkésőbb a hatvanas évek második felétől), míg viszont a másik elit-fészek-csipákoló nem egészen ezt mondja.
Vásárhelyi hazudik? Nem tudom, egyszerűen nem tudok rajtuk eligazodni. Pedig szeretnék! Míg, amiben egészen biztos vagyok, Karsaiék szó szerint ezt írják: „azokat vették föl az egyetemekre, akik a legjobb érettségi és [kiemelés Gy. úr] felvételi eredményeket érték el”.
Pontosan így van! Kérem, az apám többszörös proletár, kormánykitüntetett szuperkommunista volt annakidején, a szocialista munkavégzés hőse, vagy valami hasonló, bizony, személyesen Dobi elvtárs kezéből vette át első Nagykomonista Nagyvalagrendjét, továbbá: a húgom szintén 1953-ban született, s aki (első elemista korától az érettségiig) szín tiszta kitűnő tanuló volt, mondhatni, eminens (én a magam részéről inkább strébernek neveztem, s hányszor, de hányszor kaptam érte erős dorgálást: „te miért nem tudsz olyan lenni, mint a Zsuzsika?!” stb.), mármost: a húgomat kétszer szórták ki az orvosi egyetemről (pedig „a legjobb érettségi eredményt érte el”!), majd végre-valahára, harmadjára, fölvették. Hálistennek! Fölvették, miután mindent megtanult, sőt a mindennél is többet, bevágta az anyagot oda-vissza, előre-hátra, majd (fulladjak meg, ha nem igaz!) oroszul is bemagolta az egészet. Akkor aztán fölvették. Nagy nehezen. Pedig a szülei, nagyszülei (akik egyben, dicséretükre legyen mondva, az én nagyszüleim is!) hetedíziglen voltak (politikailag edzett) proletárok, agrárproletárok. Ez tény.
Karsaiék szerint „a rendszer az »f«-es (fizikai dolgozók) gyerekeinek továbbtanulását ösztönözte”.
És ez pontosan így történt. Tovább megyek: helyesen tette a „rendszer”, hogy a melósok gyerekeit „ösztönözte”. Ugyanakkor: (1) az „ösztönözte” szó nem azt jelenti (gondolom, Karsainál sem), hogy elégséges-közepes rendű ipari tanulók ezrével jelentkeztek az egyetemekre, hogy onnan kiszorítsák a szegény-szegény rózsadombi Vásárhelyi Máriákat, hanem azt jelentette, hogy a harmincas években kialakult népi kollégiumi filozófia állami szintre emelkedett. Továbbá (2) az én faterom, lehetett bármennyire is eltökélt kommunista, nem volt „f”-es (nagyjából az ötvenes évek közepétől), így azután a húgomat csak akkor engedték be az egyetemre, amikor már par excellence vért okádott a szerencsétlen az eszement tanulástól. Miközben engem arra az egyetemre vettek föl Kádárék, amelyikre éppen jelentkeztem, s akkor hagytam ott a francba (mindet), amikor csak akartam.
Mert ilyen volt ám a mocskos komonista-rezsim, hogy baszná meg Tőkéczki úr a nagylompos Numerusz Klauzuszával, az ő professzori lábai közt hengerlő tengerész fehérló-filével, persze csak módján, hogy azért ne szaporodjék! Legalább utólag baszná meg! Ha már annakidején a kispesti Landler Jenő Gimnáziumban (ahol a feleségem tanára volt) a szintúgy mocskospiszkos („vonalas”) igazgatónő egyik kedvenc ölebeként csaholt „marxista történelmet” a tanórákon. Merthogy ez is történelmi tény. (A minősítés saját.)
Tudjuk, minden doktriner heretojás, s pontosan attól, hogy doktriner, illetve azért lesz doktriner, mert agyilag nem képes többre, kicsi benne a sárgája. Ezt nevezzük (szellemesen) tyúk-tojás-problémának.
Pontosan így történt, ahogy a képen látható: Révész-tojás Juszt-tojásnak magyaráztaa tévében, hogy a globalizáció az emberi fejlődés kiteljesedése. Non plus ultrája. Merthogy az áldott egyistenhit kialakulása is globalizációs jelenség. S ezért a globalizáció jó dolog. Na most, ugyanezen Révész-tojás írja a pénteki Népszabadságban: „A kulturális homogenitás a zárt törzsi társadalmak sajátja. A törzs természetadta univerzum, tagjai egységes hit- és értékvilágban élik le az életüket. Nincs és nem lehet egyéni viszonyulásuk ahhoz, amibe beleszülettek. Minél inkább kibontakozik az ezredévek során az egyén, a művészet, a tudomány, vagyis a kultúra autonómiája, annál kevésbé lehet a kultúra homogenitását fönntartani, hiszen az autonóm személyiségeket és az ő autonóm közösségeiket nem lehet uniformizálni.”
Kezdjük egy stiláris megjegyzéssel: az „univerzum” kultúrlények dolgozataiban nem világot jelent, hanem világegyetemet, világmindenséget. „Globalizáltságot”. A „világ” lehet lokális, mikro stb., míg az „univerzum” eo ipso globális, s ami nyilván azt jelenti, hogy Révész törzsi globalizációról, globalizált törzsiségről beszél az újságban.
Ami pedig a szöveg tartalmát illeti: Révész szerint „az autonóm személyiségeket és az ő autonóm közösségeiket nem lehet uniformizálni”.
Nem is kell, ti. az „autonóm személyiségek” híven uniformizálják egymást, s ezáltal saját magukat.
Révész, mintha nem tudná (lehet, hogy valóban nem tudja!), éppen azok vádolják, viszontvádolják egymást „törzsiséggel”, akik már-már betegesen hisznek. Valamiben. Tehát nem szükségképpen egy (vagy több) istenben, hanem például valamilyen „izmusban”, például a liberalizmusban. Kontra „nemzetizmusban”. Révészék, Vásárhelyiék, Bayerék, Bencsikék mindenekelőtt pszichésen „homogenizálódnak”, miközben politikailag is megadják a módját: ún. „törzsekbe” tömörülnek, egymás szájába „homogenizálják” bele (majd szopogatják ki onnan) belterjes „kultúrájukat”, ormótlan banalitásaikat. Eörsi ezt „fészek-filozófiának”, míg mások (kevésbé eufemisztikusan) „falkatudatnak”, „falkaattitűdnek” nevezik. Oda-vissza. Mindenki ennen falkájából átvicsorítva. Közös jellemzőjük a primitív birka-agresszió.
Révész szerint „az autonóm személyiségeket és az ő autonóm közösségeiket nem lehet uniformizálni”.
A dolognak az a paradoxona, hogy ami igazán uniformizál, az éppen a kapitalista globalizáció (közhely, nem sorolom a példákat), miközben szent igaz: a valódi autonóm személyiséget a kapitalizmus sem képes uniformizálni; viszont (1) tönkretenni képes, s épp ebből adódóan (2) autonóm személyiség gyakorlatilag nincs. Sándor György tartja magát „hídembernek”, Babarczy Eszter erőlködik a „hídasszonykodással”, ám, ami a lényeget illeti, semmiben sem különböznek a par excellence falkabeliektől, ugyanis a „híd” éppen nem függetlenséget, hanem falkásodást, sőt duplikált függést jelképez. Mert a híd (akár lánchíd, akár kábelhíd) műszakilag ugyanúgy függ a bal parti, mint a jobb parti pilonján.
Vagyis: aki „híd”, az a legkevésbé autonóm személyiség. Mindkét akarata le van horgonyozva. Az átellenes parton. Sándor György sem személyiség. Babarczy Eszter végképp nem.
És persze Révész is csak hadovál az autonómiáról. Pénzért hadovál (már amennyiben dotálják a szövegét autonóm módon).
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
Révész a „liberalizmus”, helyesebben: a „liberálisok” (egyik) papja. Pénzért (is) papol. Révészben is az a tévhit él, hogy a kapitalizmus individualizál, differenciál, ergo jót tesz az emberiséggel.
(1) Az individualizálódás nem kizárólagosan jó, (2) a kapitalizmus nem csak uniformizál, sőt alapvetően nem individualizál. Hanem alapvetően uniformizál. Nem direkt szocializációval és kényszerrel, hanem közvetett: gazdasági, kereskedelmi, marketing szocializációval és kényszerrel, miközben teljesen nyilvánvaló: a tőke részint fölszabadít, egyenjogúsít (vö. Marx: Kommunista kiáltvány), részint egyhangúsít, falanszterizál (vö. Madách: Az ember tragédiája, Tizenegyedik szín). József Attilánál a tőke, mint fészket, üti le a kis falut. Vagyis a kapitalizálódás során szükségképpen szűnnek meg, pusztulnak, enyésznek el az autonóm kultúrák (a Bartók Bélák, Kodály Zoltánok, Sebő Ferencek, Sebestyén Márták minden erőfeszítéseinek dacára), a kapitalizmusban szükségképpen alakulnak ki gigászi bérkaszárnyák, melyekben Marketing őrmester zupálja az embert (a polgárt) kapitalista angyalbőrbe, sajátos uniformisba, sőt egyre többen érzik így: kényszerzubbonyba. A kapitalizmusban nemcsak a bérmunka kényszer, hanem – az esetek jelentős részében – a vállalkozás is (ez a neve: kényszervállalkozás), s ami az „individualista” Révész szerint jó dolog, és ezt ő be is bizonyítja! Méghozzá úgy, hogy a tőkecentralizációt, a tőkekoncentrációt, az imperializmust nemes egyszerűséggel globalizációnak nevezi (nem vagyok egy nagy Révész-olvasó, tán’ még közepes se nagyon, tehát: amennyire én tudom, Révész a kapitalizmus szót is kerüli), s így jut terminológiailag erre a következtetésre: a „globalizáció” progresszív fejlemény, merthogy pl. „az egyistenhit kialakulása is globalizációs jelenség”.
Unter-kindergarten filozófia. Vagy pedig nem Marx, nem József Attila, nem Chaplin, hanem Révész a zseni. Elvileg ez is lehetséges.
Révész szerint a kapitalizmus azért jó, mert a globalizáció során az embernek nemcsak jogában áll, hanem lehetősége is van arra, hogy individualizálódjék, autonóm személyiséggé emelkedjék (lásd a fenti képet!), s ez sikerülne is az emberiségnek, abban az esetben, ha az „autonóm személyiséget” nem igyekeznének folyton „uniformizálni” az „egyeduralkodni kívánó” gonoszok, a „felvilágosult és fel nem világosult abszolutisták, a jakobinusok, a bolsevisták, a fasiszták, a nácik, a fajvédők. A germanizáló Habsburgoktól Hitleren át Ceausescuig”.
A kapitalista globalizáció nagyon jó dolog (Révész szerint), noha abban nem döntheti el az ember autonóm módon, hogy egy kisközösség, „lokális kultúra” „törzsi” tagja akar-e lenni (horribile dictu), vagy inkább a globalizáció kohójában kíván-e fölolvadni. Nem döntheti el, méghozzá a kapitalizmus alaptermészetéből fakadóan. Ugyanis egyrészt: a kapitalizmusnak nincs – gyakorlati – alternatívája (s már csak ezért is, alternatívátlansága okán uniformizál!!!), másrészt pedig Révész nem a globalizálódó, uniformizáló kapitalizmus ellen harcol (mert hát ő sem evett meszet!), hanem (az amerikanizáló kapitalizmus valaga helyett) jó nagyot rúg a „germanizáló Habsburgokba, Hitlerbe, Ceausescuba”.
És ami kétségtelenül bájos gesztus; másként fogalmazva: a különösen korlátolt, gyáva, szervilis nyárspolgár autonóm progressziója.
A Magyar Narancs szerint a kommunizmus és a nácizmus „összehasonlítgatás[ának] káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Révész a „gyűlölködés történetét írja”? Nem. Biztos vagyok benne, hogy Révész nem gyűlölködik, Révész egyszerűen csak hülye. Félművelt (jobb esetben egyoldalúan művelt), zokni-stiliszta, annyi esze van, mint egy szokványurbánus vásári sipistának: „itt a globalizáció, hol az uniformizáció!?”. E szellemi hamiskártyás szerint „A kulturális homogenitást a világvallások uralma még sok, de már nem minden tekintetben fenntartja”. Míg a tévében azt magyarázta Révész (hasonló hévvel), hogy az egyistenhit, a keresztény világvallás üdvös kialakulása az üdvös globalizáció javára, s az átkos törzsiség rovására történt.
Az urbánus svindler szerint a „homogenizáló világvallások uralma… a kereszténység és Európa esetében… már csak a múlt, az iszlám esetében még (egyre kisebb) részben a jelen. De már ez a homogenitás sem az igazi, nem az a nemzeti-törzsi, amiről Orbán beszélt. A pogány magyarok tudták, miért harcolnak, tudták, hogy a keresztény királysággal vége a homogén magyar kultúrának”.
Tudták. Nyilván olvasták Révész cikkét a pénteki Népszabadságban. Tudták, hogy ugyanazon jelenséget lehet áldani is, átkozni is, ahogy épp az aktuális sipista varázsolja: „itt az autonóm, hol a homogén!?”. Komolyan mondom, ekkora marhaságot csak ott olvashatsz, ahol Heller (a háziállatok szégyenéről alkotott) „originális filozófiáját” veszed a kezedbe. Révész intellektusa messze alatta marad a „pogány magyarok” értelmi szintjének, ugyanis a „pogány magyarok” legalább annyit tudtak (túl azon, hogy mindent tudtak a történelemről előre), hogy nem csak a „homogén magyar kultúrának”, hanem – előbb-utóbb – az autonóm „magyar kultúrának” is „vége”.
Gottlieb Herder nem a „pogány magyarok” törzsi ideológusa, mégis ezt állítja: „a magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni”. Írja Herder, elsősorban lingvisztikai megfontolással. Miközben a híres „jóslatot” Marx, József Attila, Hermann… bölcseletileg, Trianon, Jalta történelmileg, Truman, Churchill, Sztálin (illetve a fonákján: Horthy, Hitler, Mussolini) politikailag, Ady, Illyés… ihletileg-művészileg támasztja alá, ergo a „herderi jóslat” is „globalizálódik”, mondjuk így: igazolódik; ma már szinte közhely: a „magyar kultúrának” (is) gyakorlatilag annyi. Bessenyeiék, Kazinczyék, Csokonaiék, Berzsenyiék a „herderi jóslat” ismeretében szálltak szembe (paradoxmód) a „pogány magyarok” nyelvi konzervativizmusával, s nem csekély sikerrel, viszont a nyelv pusztulása, főként a kisnemzeti kultúrák porlódása objektív folyamat. Valamely kisnemzet „ezoterikus” nyelve – előbb-utóbb – éppúgy a kapitalizmus nagykohójában olvad el, semmisül meg (vö. József Attila: Munkások), miként a nemzeti kultúra más összetevői. Teljesen nyilvánvaló: az „oláh” sem, a „tót” sem „homogenizálva”, vagy legalábbis nem döntően etnikai egyneműsítéssel, hanem alapvetően gazdaságilag, „markentilizálva” asszimilálja a magyart. Egyébként ez történt Jugoszláviában a hatvanas-hetvenes évek során, nota bene Tito is diktátor, nem szólva arról, hogy pl. a magyar zsidóság (mint zsidóság) a véres-gyilkos Kádár önkényuralmának idején volt a legnagyobb biztonságban (ezt még talán Vásárhelyi Mária is elismeri). Mert hát bonyolult az élet.
Példaként említem a „herderi jóslatot” (szemben Révész II. József-, illetve Ceausescu-paradigmájával), említhetném a „theodorakiszi jóslatot” is, Soros György „jóslatát” is, vagy bármi mást, szinte a végtelenségig.
A kapitalizmus nem épít (végső soron), hanem pusztít. Ma már – Révész kivételével – mindenki érti (csak elhinni nem akarja) az általános érvényű, fatális paradoxont: a kapitalizmus – egyebek közt – azzal rombol, hogy épít. Marx már 1848-ban utal e sajátos ellentmondásra, noha akkoriban még csak a lelki „környezetszennyezés” volt (valamelyest) szembeötlő.
Aki nem érti Marxot, József Attilát, nem értheti (újabb paradoxon) az eltökélten antimarxista Kertész Imre művészetét, melyet nagy valószínűséggel maga az alkotó sem ért igazán (vö. Arany: „gondolta a fene”), s ezért hiszik a jámbor lelkek, hogy a történelem Tündérmese, melyben a globális Jótündér csap össze a homogenetikus Rossztündérrel, e nyilvánvaló gonosszal (név szerint: II. Józseffel, Kun Bélával, Ceausescuval), végül sok-sok viszontagság után, illetve a globalizmus, a liberalizmus (vs. a Kiskert-Magyarország fabulisztikus útmutatása) révén, győz a Jó!
És én már nem is bánnám, csak nehogy a végén Sanyi bácsi is veregetni kezdje tündéri kis eszközét! A Gyuri bácsiét pedig végképp ne, ti. az már több volna, mint unortodox homogenizáció, vagyis az ilyen mélységig ható nemzeti együttműködésre általában csak a szivárványos demokráciákban van szükség.
A kapitalizmus az individuumot, az autonóm személyiséget éppúgy roncsolja, mint a (kisebb-nagyobb) közösségek szerves (szellemi és természeti) kultúráit, s ez még akkor is így van, ha – az adathordozók digitalizálódása, „globalizálódása” révén – a még megmaradt kultúratöredékek időlegesen terjednek, úgymond „általános közkinccsé válnak”. Ugyanis a trend, jól kivehetően, a pusztulás.
Ami persze vagy így van, vagy nincs (komoly ember nem néz a jövőbe, Babarczy Eszter kivételével, neki viszont szabad, ő ti. a „szebb jövőig” is ellát), míg Révész szerint nem a „globalizáció” rombol. Hanem a „homogenizáció”, mégpedig azért, mert a „globalizáció” nem „homogenizál” (Révész szerint), illetve azért (Révész szerint), mert már a „pogány magyarok” is „tudták”, hogy a keresztény globalizáció jó, s hogy a pogány homogenizáció rossz. Nyilván azok a „pogány magyarok tudták” így, akik nem akartak pogányok maradni. Ha viszont pogányok akartak maradni, akkor fordítva tudták. Illetve fordítva is csak abban az esetben, ha Révész Sándor (nem pogány) újságírónak sikerül végre eldöntenie: a „világvallásokat” áldjuk, vagy inkább átkozzuk. Merthogy egyelőre csak ennyit tud erről a Népszabadságot olvasó „pogány magyar”: „A kulturális homogenitást a világvallások uralma még sok, de már nem minden tekintetben fenntartja”.
Mennyire „sok”, és milyen „tekintetben”?
Nincs válasz. Tehát Révész „filozófiája” nem több egy obligát szellemi svihák ragyavert süketelésénél. Vagy pedig: Révész becsületes, ám igencsak buta ember. Ilyen is van. Miközben a Magyar Narancs (már idézett) böhönye bölcselete így hangzik: a kommunizmus és a nácizmus „összehasonlítgatás[ának] káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”. Jó, akkor most nézzünk egy konkrét (ezúttal révészi) „összehasonlítgatást”: „A kulturális homogenitás helyreállításával mindenki megpróbálkozott, aki egyeduralkodni kívánt. A felvilágosult és fel nem világosult abszolutisták, a jakobinusok, a bolsevisták, a fasiszták, a nácik, a fajvédők. A germanizáló Habsburgoktól Hitleren át Ceausescuig. Ők rontottak rá a magyar kultúrára is, a keresztény kultúrára is, a nem magyar és nem keresztény kultúrákra is.”
Lám, a primitív Orbán primitív szintagmáját használja Révész is. Pengésen? Kizárt. Mégpedig olyannyira, hogy (szerintem) az olvasók 99.99 %-a észre sem veszi az „iróniát” (ha egyáltalán a szerző annak szánta, s nem maga is abszolút kiszolgáltatottja az ellenfalka primitívségének), az olvasó öntudatlanul, passzívan szenvedi el az Orbán-Révész-terminológia koszlott „őspatkányságát”. Mert hiszen Révész is boldogan (lágyan, szőkén, másfél mázsásan) „zabál bele” abba, amit Orbán jó tusványosan „kifőzött”, vagyishogy duálisan „terjesztik a kórt”, fertőzik a közgondolkodást.
Még egyszer: nem pengés Révész szövege, hanem barbár. Persze lehet, nincs igazam, és akkor majd valaki bebizonyítja itt (Faragótól, Almásitól tudom, hogy sok a zseniálisan okos liberális gondolkodó, csak most éppen kussolnak mind, ám ami késik, nem múlik, végül majdcsak jön valaki, aki bebizonyítja), hogy például az „egyeduralkodni kívánó” Ceausescu bukása-halála után már nem romlik, hanem épp ellenkezőleg: autonómmá válik a „magyar kultúra” Erdélyben. Vagy például azt is alá lehetne támasztani, akár itt, akár másutt, ámde mindenképp liberális ésszel, hogy csak a „germanizáló Habsburgok” „rontottak rá a magyar kultúrára”. A „jiddiselő zsidók” például nem rontottak rá. Ugye?! A „germanizáló” rontó a büdös rontó.
Alaptanulság: tökmindegy, ki honnan származik, ti. mindenki hülye. A „jiddiselő” Révész legalább annyira, mint a „jiddisező” (zsidózó) Bayer (példának okáért); vagy tán’ nem így van? Ha nem, akkor tessenek rámutatni, hol leledzik Révész Sándor idézett cikkében a minimális értelem! Például ebben a szövegben hol a ráció: „A kulturális homogenitás helyreállításával mindenki megpróbálkozott, aki egyeduralkodni kívánt. A felvilágosult és fel nem világosult abszolutisták, a jakobinusok, a bolsevisták, a fasiszták, a nácik, a fajvédők”.
Tehát – tisztelt Kálmán C. György! –, tessék nekem elhinni, Révész globális (univerzális) fasz, ám azt (talán) még ő is tudja: a történelem nem úgy működik, hogy vannak benne „egyeduralkodni kívánók” meg nem „egyeduralkodni kívánók”, s az „egyeduralkodni kívánók”, jaj, mindig mindenre „rárontanak”! Ez nem így van, s ezt (valószínűleg) Révész is tudja, mégis az ellenkezőjét vartyogja annak, amit tud (vagy nem tud). Vajon miért? Szerintem azért, hogy újra (és újra és újra…) elmondhassa, leírhassa, sugallhassa: „a jakobinus, a bolsevik, a fasiszta, a náci, a fajvédő” történelmileg egy és ugyanaz. II. József a nácikkal, a kommunisták a fajvédőkkel állnak egyazon sorban. Na most, lehet, hogy mindebben Révésznek igaza van, vagyis a kérdésem „csupán” így hangzik, item: akkor vajon miért tetszenek vérkönnyesen vicsorogni, midőn mások is pontosan (olykor szó szerint) azt állítják, amiben Révésznek „igaza van”?! Miért tetszenek acsarognak egymásra? Ha egyébként ugyanazt a marhaságot fújják mindahányan. Megmondom: pontosan azért. Mert pontosan azt az idiotizmust habarják kedves kegyedék is, mint amott, az ellenségeik.
Elolvastam a teljes hozzászólást, hát, van benne hiba (elütés, betűhiány stb.) bőven. Hiába, öregszik az ember, immár nem csak téveszt, de észre sem veszi (a „visszaolvasásnál”), hogy mekkorát ütött – mellé. Például Ormos Máriát akartam írni, némi odaadással, így aztán irgalmatlanul nagyot csaptam a klaviatúrára, s nyilván ezért történt, hogy az „a” billentyű melletti „s”- betűt találtam el: „Ormos Máris”. Pedig nem a szomszédom a hölgy, s aki ugyebár ilyen értelemben nem is hölgy.
Ráadásul magam sem vagyok Mézga. Inkább legyek macesz (alliterálva), de mézga nem! Soha! Vagy netán vállaljak nemzeti ötvöző-szerepet? Legyek katolizálódott „hídember” magam is, miként a mindmáig lelkes, örökifjú Sándor Gyuri bácsi (kinek feminomegfelelője: Babarczy Eszter – hídasszony)? Legyek!
Legyek például távol-keleti, nyúlós lókumiszba mártott közel-keleti lúdkumic (vagy kubic, vagy kibuc, kibic – bevallom, ezt nem tudom pontosan, etnográfiából nem vagyok túl erős), de mindegy is, a lényeg a befogadás, az integráció, jobb esetben: asszimiláció, persze az alapidentitás szigorú megtartásával (vö. A napfény íze). Jut eszembe: a nálam sokkal inkább mézgás-nyálkás-kolloidos Kálmán C. György szerint „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi…”.
Az a nagy igazság, hogy gőzöm nincs, mi a bánatos francot jelenthet ez a szöveg („Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést”). Viszont, ha egy jeles literátor, „magyar egyetemi tanár, irodalomtörténész, kritikus, Kanyó Zoltán-emlékdíjas, Akadémia Kiadó nívódíjas, Széchenyi professzor ösztöndíjas, Soros-ösztöndíjas, a Szépírók Társaságának díjazott publicistája, az irodalomtudományok kandidátusa, Kálmán László nyelvész testvére” írja, állítja, ráadásul, ha lehet, talán még a szerzőnél is eminensebb, ragyogóbb hetilapban, akkor biztosan jelent valamit. (Az idézett fölsorolás a Wikipédiából való.)
Például: az atomháború is, vagy például: a sima halál, a pusztulás is tagad minden emberi (és nem emberi, állati, növényi, természeti) létezést.
Auschwitz az erőszakos halálnak, a tömeggyilkosságnak egy különös, sőt mindezidáig egyedi formája, ám éppen abban nem specifikus, hogy tagad „minden emberi létezést”, már, ha e megállapításnak egyáltalán van valami értelme, ha a szöveg nem szimpla zagyvaság.
Szerintem zagyvaság. Ugyanakkor a másik (szépírói, irodalomtudományi, kandidátusi) megállapításnak elvileg van értelme, viszont: teljességgel hamis a tétel. Olyan, mintha azt mondaná a kandidátus: a lélegzés teszi „földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé”.
Tessék nekem elhinni: lélegzés nélkül nem elviselhetetlen az élet! Hanem viszont lélegzés nélkül nincs élet. Vagyis a szabadság, már ami az élet értelmét, elviselhetőségét illeti, olyan, mint a levegő.
József Attila írja – nem a Levegőt című, hanem egy másik versében – „rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó”. Vagyis az „élet értelmét” a „gyerek”, a „jó”, a „rend” adja, míg a szabadság a „jó”, a „rend”, az „értelem” éltető eleme (a Levegőt című versben „szülője”), ergo fontos a szabadság, ámde nem azonos az értelemmel.
Szabolcsi Miklós akadémikus professzor szerint: József Attila „a »mai kocsmát« megveti, s túllép rajta, egész élete egyik legerősebb szavával: »az értelemig és tovább«. Az értelemig: azaz megint hitvallás az európai racionalizmus mellett és egyéni vallomás is – de tovább!? Egy értelmezés szerint a »szellem és a szerelem« megfelelője. Értelmezhető úgy is – és ez lenne a »marxibb« megoldás: a cselekvésig (a Feuerbach-tézisek ismert megfogalmazása: »A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték, a feladat az, hogy megváltoztassák«) [sic.] – és úgy is – saját akkori helyzete ezt is indokolná –, hogy „»tovább« az őrületig. Au dela’…”.
Míg Tverdota György überprofesszor szerint József Attila a „tágabb valóságba akar belehelyezkedni”, márpedig „a tágabb valóságba való helyezkedés az intuitív tevékenység, a második eszméleti forma felébresztése és működtetése révén érhető el". Vagyis – Tverdota professzor szerint – ami az értelemnél „tovább” van, az az „intuíció”.
Igen, csakhogy ez olyan, mintha az intuitív Tverdota professzor nem olvasta volna József Attilának az „Ihlet és intuíció” cím alatt jegyzett „esztétikai töredékét” (olvasta nyilván, csak nem ért belőle egy kukkot sem), mindegy, idézem a költőt: „Akadtak bölcselők, akik a müvészet szellemiségének, az ihletnek sajátos minőséget kivántak adni, igen helyesen. De ezek a gondolkodók nem vizsgálták meg belülről az ihletet, nem értették meg és megelégedtek azzal, hogy a müvészet nem ez és nem az, de arra a kérdésre, hogy hát akkor micsoda, nem tudván válaszolni azt felelték, hogy a müvészet az intuició intuiciója. Ez a meghatározás igen csinos és éppen csak a bölcsességet nélkülözi, mert az intuició nem egyéb, mint az intuició fogalma, márpedig fogalomról intuició nincsen. Az intuicióról van fogalom, de a fogalomról nincs intuició, még akkor sincs, ha ez a fogalom az intuició fogalma. Továbbá általános intuició nem lévén, minden egyes intuició konkrét intuició, igy a müvészet szellemisége tehát nem lehetne más, mint egyes konkrét intuiciókról való egyes konkrét intuició.”
Szerintem már ennyiből is jól látható, mi nincs „tovább” az „értelemnél”. Az intuíció.
Világos, ám akkor mi az, ami van? Tverdota professzor szerint „A Teremtő fejlődés… [bergsoni] fejtegetései egyfajta magyarázattal szolgálhatnak az Ars poetica híres és egyben rejtélyes »az értelemig és tovább« sorára. Ezek szerint a költő »a mai korcsmából« az eszmélet fénylő magjáig, az értelemig akar emelkedni, és az intuícióvá szublimálódott ösztön révén birtokba venni azt is, ami az értelemmel megragadható világon túl terül el.”
Közbevetőleg: az efféle akadémikusi képzavarokért (miszerint például: „a költő »a mai korcsmából« az eszmélet fénylő magjáig, az értelemig akar emelkedni”) bármely viszonylag jobb (tegnapi) kocsmában hatalmas pofon jár, míg a mai kocsmában irodalmi, elitegyetemi-tanszékvezető stallum. Ami pedig a dolog tartalmát illeti: József Attila éppen nem „az intuícióvá szublimálódott ösztön révén” akarja „birtokba venni” az „értelemmel megragadható világon túli területet”. Hanem? Mindjárt mondom, csak előtte idézem a harmadik professzor (Farkas János László) vitatézisét, mely szerint nincs igaza Tverdota professzornak, bár a professzori „magyarázat fontos [mi több: professzori!] felvilágosítást ad a versről, de úgy gondolom [ti. Farkas professzor gondolja így – Gy. úr], épp fénylő magját nem találja el”.
Persze, hogy nem, ti. nem is akarja eltalálni. Tverdota professzor nem eltalálni, hanem fölemelkedni akar. A fénylő magig! Csakhogy intellektuálisan még a makkig, a makkot bőrző fitymáig sem jutott el, ez egészen bizonyos. Ámde. Ne a makk alapján ítéljünk, gyerekek (ezen az úton Kertész Ákosig jutunk, sőt „tovább”, Heller Ágnesig!), ne a fitymát fitymáljuk (még kevésbé a fitymátlanságot, az ugyanis már parlamenti pártpolitizálás volna!), hanem a mindenkori, konkrét professzori szöveget! Arra való. Többre se. Nézzük tehát, mit lát Farkas professzor ott, ahol éppen Tverdota professzort olvassa, illetve hogy mit nem lát: „Én az idézett híres sorban nem látok semmi rejtélyest, ugyanis József Attila expressis verbis megmondja, mi az a »tovább«. Csak valóban tovább kell olvasni: »Szabad ésszel nem adom ocsmány / módon a szolga ostobát«. Az értelemmel megragadható világon túl az van, amit szabad ésszel lehet birtokba venni: kell-e ennél világosabb beszéd?”
Nem kell! Még ennyi se kellett volna! Esetleg Kálmán C. Györgynek. A Magyar Narancsban. Ahol ugye szintén „a szabadság teszi földi jelenlétünket értelmessé”. Sőt Farkas professzor meg is toldja mindezt az ő roppant tudománya révén: „József Attila nemcsak Bergsont tanulmányozta, hanem Hegelt is [tegyük hozzá: Crocét is, s ez a döntő! – Gy. úr], és ha az »értelem« és »ész« szót nem tetszés szerint felcserélhető szinonimának értjük, hanem ama distinkcióval, amelyet Hegel (illetve eredetileg Kant) tett közöttük (vagyis hát a Verstand és a Vernunft szó között), akkor a »fénylő mag« máris a szemünkbe világít”.
Vaksi szemünkbe világít. Tverdota György „fénylő magja”. Farkasvaksi szemünkbe, s azzal olvassuk Farkas professzor, ha nem is túl fénylő, ámde igen kecsegtető (legalábbis nyugtatni igyekvő) szép sorait: „Természetesen nem kell előzetesen leckét venni Hegelből [jaj, hálistennek! – Gy. úr], hogy a vers jelentését felfogjuk; éppen ellenkezőleg, a vers lehető legszorosabb olvasását: tovább olvasását javaslom”.
Én pedig azt javasolnám (természetesen nem professzorilag), hogy egyszer majd azt is tessenek elmesélni (természetesen professzorilag), milyen a „szoros olvasás”, miként kell majd minékünk „szorosan” olvasnunk?! A „lehető legszorosabban”? Valószínűleg. Sőt úgy már szerintem is érdemes volna, mert úgy már eljuthatunk akár a fénylő gondolatmakkig is, nagyjából oda, ahová például maga Farkas professzor jutott: „A Hegelre hivatkozás csak segít abban, hogy elhiggyük: József Attila pontosan azt mondja, amit mond, és nem valami mást”.
Valóban?! Akkor hát higgyük is, fogadjuk is el: József Attila „azt mondja, amit mond”! Jó, de mit mond? Azt mondja József Attila, hogy: „túl”, vagy inkább azt mondja, hogy: „tovább”? Mert nagyon nem mindegy ám! Farkas professzor szerint persze mindegy, mert Farkas professzor szerint „az értelemmel megragadható világon túl [kiemelés – Gy. úr] az van, amit szabad ésszel lehet birtokba venni”. És amely „szabad ésszel” ugyebár mi nem adjuk „ocsmány módon a szolga ostobát”. Vagyis (Farkas professzor szerint) itt vagyunk túl a „mai kocsmán”, vagyis (Farkas professzor szerint) ahol nem adjuk ocsmány módon a szolga ostobát, vagyis: az ocsmány kocsmán túl, vagyis: az értelemnél. (Benne van a versben, jó szorosan!) Vagyis: a „szabad ész” „csupán” az értelmet jelenti József Attilánál, akár a „Verstand”, akár a „Vernunft” fogalmát vesszük. Már amennyiben a költőt logikailag olvassuk „szorosan”, nem pedig vizuálisan, vagyis ha nem csak bámuljuk azt a fortélyos verset, egyébként pedig kétségtelenül szépen, jól nevelten, sorról sorra haladva.
Akkor viszont? Mégis, mi lakozik az értelemnél „tovább” (ismételjük: nem „túl” – már amennyiben a verset ebbéli vonatkozásában is „szorosan olvassuk”)?
Mielőtt válaszolnánk a kérdésre, s csak azért, hogy ne legyen nagy az ijedtség, jelzem, Farkas professzor megdicséri tekintélyes professzortársát: „Mindazonáltal Tverdota magyarázata egyáltalán nem tárgytalan”.
Nos, ha ezt a megállapítást is „szorosan olvassuk”, magunk is a professzori konklúzió kitágult horhosának fényesen magzó mezejére hágunk, mely tanulság szerint: a professzorok is bajlódhattak volna még egy kicsit (professzori gondolataikkal), mielőtt ugye „megtalálták végleges megfogalmazásukat”.
József Attila ezt írja idézett művében: „Az ihletről már tudjuk, hogy egyetlen valóságelemet végtelenné mélyit, határolt végtelenséget alkot. Ezt röviden ugy fejeztük ki, hogy az ihlet teljes valóságfogyatkozás, ami azt jelentette, hogy az ihlet egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszt, és ezzel a teljesvalóságnyivá növesztett valóságelemmel a valóság többi meg nem nőtt elemeit eltakarja, azaz létében megtámadja és megsemmisiti, holott a lényegintuició a valóság különös lényegeinek az intuiciója, mig a teljes valóság a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege és csak mint ilyen, csak a többi különös lényeghez képest különös, ebben a minőségében azonban nem szemlélhető, nem szemléleti. Az intuició tehát a teljes valóságon belül az egyes konkrét dolgok fölismerése: a teljes valóság megtámadja az intuiciót felosztja, parcellázza annyi részre, annyi intuicióra, ahány valóságelemet visel magában. Ezzel szemben az ihlet magának a teljes valóságnak fölosztója, amennyiben két részre bontja a valóságot: egyetlen, kiválasztott valóságelemre, és a többi ki nem választott valóságelemekre, amely utóbbiakat az előbbi elnyeli, azaz az ihletben egyetlen valóságelem nyeli el a teljes valóságot, mig az intuicióban a teljes valóság nyeli el egyes elemein által magát az intuiciót, ami által lehetségessé válik, hogy az exisztencia, amelynek az intuició beteljesültségi mozzanata, kétségbevonhatatlan valóságként álljon önmaga felé. A teljes valóság pedig, amely egyes elemein által alkotja az intuiciót, mint olyan sohasem jelentkezik, hanem csak egyes elemeiben, amikor is a megelőző valóságelemben való jelentkezése által létrejött intuiciót megszünteti, az uj valóságelemnek megfelelő intuicióval pótolja. Az egységes teljes valóságra az exisztencia számtalan sok intuiciónak végtelen sorozatával felel, holott az ihlet két részre bontja a teljes valóságot: arra a müalkotásra, amelyet azért alkot, hogy kitölthessen és az ezen a müalkotáson kivüli valóságra, hogy azt megsemmisithesse. Az intuició pedig mint egyetlen valóságelem nem semmisiti meg a többi valóságelemet, mert mire megsemmisithetné, már nincs is, már ujabb intuiciónak adott helyet, amely már ujabb valóságelem, ám ugyanezért számára a teljes valóság nincs, számára csupán a valóságelemek végtelen sorozata van. Ami nem is lehet másként, ha meggondoljuk, hogy az intuició maga az exisztencia a beteljesülésben, még pontosabban: maga az exisztencia a beteljesülés beteljesültségi mozzanatában, hiszen az exisztencia állandó tevékenység és megszünne az lenni, ha egyetlen beteljesültségi mozzanatában megdermedne.”
Na most, ezután jön József Attilánál egy hosszabb, részletesebb fejtegetés arról, hogy miként lehet az „ihletet maradéktalanul megérteni”, s amely fejtegetést a professzorok teljesen elmellőzik (ezúttal maga sem teszek mást), ti. a professzorok megelégednek azzal a definícióval, amely föntebb olvasható („a müvészet az intuició intuiciója”), s amely meghatározás Farkas professzor (és Kálmán C. professzor) szerint: a túliság netovábbja, más szóval, Tverdotával megsózva: a magon túliság szabadságosan fénylő tárgyiassága. Igen ám, csakhogy az efféle tudós-tojásfejeket József Attila már a huszadik század első felében rendesen kigúnyolta (a definícióikkal együtt), tehát nem a kopaszságuk miatt, ne legyen félreértés, és már csak azért sem, merthogy egyáltalán nem kopaszok. Még a Hajas Henriknél is hajasabbak.
Hogy ez is, mire vigyorog?!
A sok hajára?
Nem tudom. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy a József Attila-i értelemnél „tovább” terrénuma nem a „szerelem”, nem a „marxibb megoldás”: a „cselekvés”, nem az „őrület” (Szabolcsi), nem a „bergsoni intuíció” (Tverdota), még kevésbé az, ami az „értelemmel megragadható világon túl terül el” (szintén Tverdota; akinek ezek szerint az van „tovább”, ami „túl terül el” – a végén valóban tökön szúrom magam!), tehát, ha nem ezek, ha közülük egyik sem, akkor micsoda?
Megmondom. Az értelemnél tovább az „egyetlen valóságelemből végtelenné mélyített, határolt végtelenség”, a „megalkotott („kitöltött és megsemmisített”) valóság” található. Se több, se kevesebb, vagyis: a „teljes valóságfogyatkozás”, s „ami azt jelenteti, hogy az ihlet egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszt”. Vagyis: az értelemnél tovább az ihlet van; végső soron: az ihlet tárgyiasult formája: a műalkotás. Nem a művészet, mert az önmagában véve semmi, hanem: a tárgyi műalkotás.
A legvégső tanulság pedig: József Attilát nem „szorosan” kell olvasni, hanem részint sokszorosan, részint: értéssel. De legalább ama csöppnyi értelemig eljutva! És ami pontosan azt jelenti, hogy szabad „ésszel” is nagyon hülye tud lenni bármely professzor, ti. a József Attila-i „szabad ész” szintagmában nem a szabadság-doktrína, hanem az ész, az értelem (legyen az Verstand, Vernunft, ebben a vonatkozásban teljesen mindegy), szóval, hogy egyfelől a tudás, másfelől az okosság, a „lópor” a meghatározó. És ezt semminő doktrína („izmus” stb.) nem pótolja, horribile dictu még a szabadság dogmája sem.
Nem a szabadság révén jutunk el az értelemig, hanem az értelem és a szabadság útján a „világhiány” visszavételéig.
Nos, nagyjából ennyi jutott eszembe – asszociatíve – szegény estelen (és nem esetlen) „Jutus” Pálról.
Még egyszer a kulcsmondatok a Magyar Narancsból: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi…”.
Nem a szabadság teszi „földi jelenlétünket” elviselhetővé, még kevésbé értelmessé, a szabadság értelemtartalma: nulla;illetve a kettőnek egymáshoz nincs köze. Ez persze a Magyar Narancsot nem zavarja, a Magyar Narancs arról beszél, hogy mi szánalmas, mi nem szánalmas, illetve hogy mi az, ami a „legszánalmasabb e téren”. „A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja”.
És ami kétségkívül igaz, magam is összevetettem „földi jelenlétünkben” minden szánalmasságot, s nekem is ez jött ki: a számháború a legszánalmasabb (e téren), ám azért jegyezzük meg halkan: szánalmas számháborút – stilárisan normál körülmények között – alig-alig látni. Továbbá: nem a mennyiségnek van számháborúja, hiszen a mennyiséget inkább méricskéljük (stilárisan), vagyis a méricskélőknek van számháborújuk. Azzal együtt persze, hogy „én úgy gondolom”, hogy nálam a „számháború” már eleve „kicsapja a biztosítékot”. Vagyishogy az efféle (alig használt) kifejésekért egy közepesen kulturált jogállamban hatalmas pofon jár. S nem úgy, mint például ezért: „ne feledjék, jó, ha tudják, a legtöbb gólt nálunk látják” (RTL-klub, Sportklub), ezt ugyanis – jobb helyeken – véres statárium követi, azonnali főbelövés, esetleg (szadista súlyosbítással) Rónai Egon valamely (bármely) színes kis interjújának megtekinttetése.
Tegnap az ATV betelefonálós műsorába betelefonált egy fokozattan ingerült (antifasiszta) betelefonáló, hogy ott aztán tudassa országgal-világgal (szó szerint idézem): „nálam ezzel a Nyírő-üggyel most már végképp kicsapták a gyufát”. Hát mit mondjak?! Vicseknek látszólag sikerült kibírnia röhögés nélkül, valójában viszont – már amennyire én azt a műsorvezető önbajszának diszkréten elfojtott lerágásából meg tudtam ítélni – mégsem sikerült.
Miközben a Magyar Narancs szerint számháborúja van a mennyiségnek, s amely számháború még mindig jobb (szerintem), mint a gyufa kicsapása, ráadásul – részben – igaza is van az elit orgánumnak, midőn azt állítja, hogy „Párizsban megjelent egy… tanulmánykötet a bolsevizmus által okozott emberi és anyagi veszteségekről...”.
Részigazság. Ugyanis Bolsevizmus elvtársat biztosan nem terheli bűn. Ezért az értelmes kérdés így hangzik: mennyiben felelősek az „okozott emberi és anyagi veszteségekért” azok a személyek, aki bolsevikok voltak, vagy akik nem voltak bolsevikok, viszont aktívan (vs. passzívan) együttműködtek a mocskos komonistákkal? Ez a releváns fölvetés. Igen ám, csakhogy e kérdés mentén éppen Ormos Máriáig jutunk, továbbá Heller Ágnesig, Vajda Mihályig, Almási Miklósig, Kornisig, Ungváriig (vastagon!), P. Szűcs Juliannáig (még vastagabban!), sőt egészen Révész Sándorig. Hovatovább Bojtár Endréig, vagyishogy gyakorlatilag (valami módon, valamilyen szinten) mindenki kollaborált a mocskospiszkos „bolsevizmussal”. (Néhány Angyal István kivételével. Tehát még Eörsi is.) Egyebek közt ezért nem keresik Ormosék (sem) a konkrét, személyes felelősöket. Helyette inkább totál lebutulnak, egy absztrakcióban jelölik meg a bolsevik bűnöst, a történelmi károkozót. Für alle Fälle a náci gonoszt sem nevezik meg, legalábbis a Narancs szerint az antikommunista „szerzők közül néhány… arra vállalkozott, hogy bemutassa: a kommunizmus borzalma is volt olyan, mint a holokauszté, sőt még annál is elképesztőbb lehetett... A könyvből azóta leginkább azok merítenek, akik számára a szabadság kevésbé magasztos érték, s akiknek értékszemlélete messze áll a nyugatias társadalmakétól. (Elég, ha arra akonferenciára utalunk, amit a könyv – illetve Sztálin halálának 50. évfordulója – kapcsán a Terror Háza rendezett.)”
Vagyis a „konferencia” a bűnös. Ahogy a Hofi mondotta: „ki kéne rúgni”! Egyébként pedig miért volna elég csak a „konferenciára gondolnunk”? Mi bizonyítja, hogy ez elég? Ha „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést”, vagyis ha Auschwitz a totális rossz (s ilyen értelemben az Auschwitzcal való „összehasonlítgatás káros volta” is egyetemleges), akkor vajon miért nem baj, miért nem kárhozandó azon „Ormos-falkatagok” által művelt folytonos „összehasonlítgatás”, „akik számára a szabadság” nem „kevésbé magasztos érték, s akiknek értékszemlélete” nem „áll messze a nyugatias társadalmakétól”? Sőt egésze közel áll hozzájuk. Ugyanis, ha valóban (és általában) szánalmas (nota bene a legszánalmasabb”!) „a hullák mennyiségének számháborúja”, akkor vajon miért épp a „balliberálosok”, a „balodaliak” számháborúzó összehasonlítgatásai a dicső tettek? A mi „számháborúzónk” nem büdös? Saját magunknak nem vagyunkk büdösek? Miért nem?
A Magyar Narancs szerint az „összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja”.
Mi az, hogy „akarva, akaratlan”? Ormos Márai nem akarja a gyűlölködés történetét írni? Nem akarja. Mégis azt írja (a Magyar Narancs szerint), és vajon miért? Merthogy hülye szegény? Vagy tán’ őnéki szabad? Ormos „ralativizálásától” nem „kapnak fölmentést a nácik”? Ormos nem akarja fölmenteni őket? Nem karja. És én ezt is elhiszem, csakhogy akkor módosítanunk kell az alapviccet, mely szerint egy villanykörte becsavaráshoz két akadémikus történészprofesszor szükséges (különösen, ha mindkettőt Ormos Máriának hívják), az egyik professzor tartja az izzót, míg a másik forgatja a létrát.
Így lesz világos a balliberalizmusban (Linksgerichtet-freidemokrat-politesse mehr licht), vagyis már csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy egy világhírű (Pulitzer-díjas) akadémikus „akaratlanul” ír (még csak nem is mond, hanem kontrolláltan: szerkesztetten, lektoráltan leír) „szánalmas” és ártó baromságokat? Ti. ez olyan, mintha azt mondanánk: a tűzoltó akarva-akaratlan benzint fecskendez az égő házra.
Egy neves könyvkritikus szerint Ormos Mária (idézett művében) „különösen értékes tanulságokkal” szolgál, mondván: „Hitler nem pojáca volt, nem is az imperialisták béna eszköze, hanem bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel és semmi moralitással”.
Bűnöző óriás. Hogy oda ne durranjak, esetleg, hogy ki ne csapjam magam is magamban a gyufát! Mindegy, nézzük meg inkább közelebbről a nem semmi moralitású szellemi óriás (Ormos Mária) „különösen értékes tanulságokkal” szolgáló szövegét: „Hitler – a Röhm-eset kivételével – úgyszólván minden politikai akcióját és egész emberellenes tevékenységét begyömöszölte a »zsidó« fogalom alá, és e címen börtönözte be vagy internáltatta a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok stb. tömegeit, illetve vívta világhódító háborúját a plutokraták és a bolsevikok ellen. Sztálin számára ugyanezt a funkciót az »osztályellenség« fogalma töltötte be, amit a tényleges ellenségen, illetve ellenfélen túl alkalmazni tudott bárki ellen, aki nem parírozott feltétlenül neki, vagy akiről feltételezte, hogy esetleg nem mindenben, nem száz százalékban támogatja őt, sőt olyanok ellen is, akik egy adott jövőbeli pillanatban veszélyesek lehetettek számára népszerűségük, sikereik vagy tudásuk miatt. A már kifejlett sztálinizmus idején bárki osztályellenséggé válhatott egyik napról a másikra minden valódi ok és indok nélkül. Az osztályellenség fogalma voltaképpen jóval rugalmasabb, képlékenyebb volt a »zsidónál« is, bár a nácik – mint láthattuk – azt is kitágították annyira, hogy működjön még a művészetek és a tudományok háza táján is. E műveletre jellemző az ismert szlogen: »Ha bolsevikot mondok, zsidót értek rajta.« A nem tetsző művészeti vagy tudományos irányt egyszerűen zsidónak (egyes esetekben négernek) deklarálták. Az osztályellenség kategóriáját viszont használni lehetett a mensevikekkel, a kadet párttal, az eszerekkel szemben, hogy azután a különféle jobb- és baloldali »elhajlók« kerüljenek ugyanebbe a kategóriába, majd kisvártatva a kulákokra kerüljön a sor. Osztályellenség lett azután minden másként író, alkotó, kutató, mint ahogyan azt Sztálin, illetve Zsdanov jónak és a szocializmust építő ország szempontjából üdvösnek vélte, hogy a szinte végtelen sort a háború után a »cionista« összeesküvőkkel zárják le.”
A Magyar Narancs talán megkérdezhetné az idézett szöveg szerzőjét: „szánalmas-e vagy?”; noha nem is ez az igazán fontos, hanem annak megállapítása, hogy a Magyar Narancs is szánalmasan sumákolja el filozófiai álláspontját, már amennyiben van neki. Azért állítom ezt ennyire határozottan, mert a Narancsnál csak a Terror Házát átkozzák határozottan, ti. gyáva a Narancs is (versus intellektuálisan harmadrendű), de sebaj, az a fontos, hogy legalább mi bátrak legyünk! Javaslom tehát: halált megvetve, elemi undort visszagyűrve, minden iszonyatot heroikusan leküzdve haladjunk végig Ormos Mária szövegén; apránként, mondatonként: „Hitler – a Röhm-eset kivételével – úgyszólván [ergo „a Röhm-eset kivételével” sem!] minden politikai akcióját és egész emberellenes tevékenységét begyömöszölte a »zsidó« fogalom alá, és e címen börtönözte be vagy internáltatta a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok stb. tömegeit, illetve vívta világhódító háborúját a plutokraták és a bolsevikok ellen. Sztálin számára ugyanezt a funkciót az »osztályellenség« fogalma töltötte be”.
Tehát. Itt vagy arról van szó, hogy az akadémikus történészprofesszor szerint a zsidóirtás is az osztályharc egyik formája (miként a nácik állítják), vagy arról van szó az akadémikus történészprofesszor szerint, hogy az osztályharc éppúgy indokolatlan történelmileg, miként az antiszemitizmus (a zsidók elleni harc). Nincs harmadik lehetőség.
Ormos Máriánál az osztályellenség szó idézőjelben szerepel. Miért is? Csak egyetlen indoka lehet: ahogyan nem létezik zsidó osztály, úgy az akadémikus történészprofesszor (szövege) szerint nem létezik elnyomók és elnyomottak, kizsákmányolók és kizsákmányoltak, burzsoák és proletárok, tulajdonosok és tulajdonnélküliek osztálya sem. Hanem? Hanem viszont: Egyetlen Dicső Humanizmusból áll a progresszió (amelyben szeressük egymást, gyerekek!), s mely Győzelmes Humanizmussal szemben horkan föl mindegyre a „Banális Gonosz”, miközben persze élnek a „gonosztevő Sztálinhoz hasonló nyomorultak” is a világban, ám azok nem képeznek külön társadalmi osztályt, így osztályellenségük sem lehet.
Itt az osztályellenség már idézőjel nélkül szerepel, de vajon miért? Miért pont itt? Mármost ami a legviccesebb: az antimarxista (de főként antileninista) szerző öntudatlanul (értsd: mély hozzá nem értéssel) maga legitimálja az „osztály” („osztályharc”, „osztályellenség”) fogalmait, ti. az akadémikus történészprofesszor szerint „valódi ok és indok” kellett (volna) ahhoz, hogy Sztálin „bárkit” osztályellenségként inkriminálhasson. Ami ugye azt jelenti, hogy elvileg létezik „valódi ok és indok”. Vagyis az „osztályellenség” fogalma nemcsak érvényes (az akadémikus történészprofesszor ezen mondatában), hanem pozitív kategória is. Vesd össze: gyilkosság vádjával sem helyes az embert „valódi ok és indok nélkül” elítélni. És hogy még véletlenül se legyen félreértés: a „balliberális” történészprofesszor a sztálini „osztályellenség” mellé (a „bár” megengedő értelmű kötőszó révén) „odarelativizálja” furfangosan a „zsidó”-t: „Az osztályellenség fogalma voltaképpen jóval rugalmasabb, képlékenyebb volt a »zsidónál« is, bár a nácik azt is kitágították annyira, hogy működjön még a művészetek és a tudományok háza táján is”.
Tehát, secko jedno. A Szovjetunióban az az osztályellenség, akire ráfogják, hogy osztályellenség, a náciknál az a zsidó, akire ráfogják, hogy zsidó. Logikus, ám így is marad a kérdés: manapság ki a „kommunista”? Akire Ormosék, Révészék, Hack Péterék, Ungváriék, Gerőék, Palotás Jánosék (a már kibírhatatlanul undorító módon megtollasodott MISZOT-pondrók) ráfogják (pl. az ATV-ben), hogy kommunista?
Mennyiben kommunista valaki? Amennyiben fent nevezettek kommunistának ítélik? S itt most újra az alapkérdésnél vagyunk, mely kérdés voltaképpen kettő: (1) miben különbözik a kommunistázás a zsidózástól, már ami a dolog lényegét illeti? Vagyis eddig, mintha azonos húron pendülnék a Magyar Naranccsal, ám van egy kiegészítő kérdésem is, mely szerint (2) az antiszemiták kommunistázása mennyiben különbözik a „balliberálisok” kommunistázásától? Van lényegi (egyáltalán bármilyen) különbség a kettő között? Ha van, az miben áll? Ha nincs, akkor vajon miért kommunistáznak azok, akik szerint részint „szánalmas”, részint kártékony dolog a kommunistázás? Továbbá: a zsidózás. Továbbá: a „magyarozás”, a „fasisztázás”.
Ormos Máris így folytatja: „ismert [a] szlogen: »Ha bolsevikot mondok, zsidót értek rajta.« A nem tetsző művészeti vagy tudományos irányt [a nácik] egyszerűen zsidónak (egyes esetekben négernek) deklarálták”.
És Ormos Mária? Ő minek „deklarálja” a neki „nem tetsző irányt”? Emlékezzünk csak a szavaira: „gonosztevőnek”, „nyomorultnak” deklarálja azokat (a szerencsétlen sorsú embereket), akik – szerinte – Sztálinhoz „hasonlítanak”. Logikusan, hisz’ Ormos Mária (szövege) szerint az „osztály”, osztályellenség”, „osztályharc” fogalmai irrelevánsak. Vagy nem. Nos, akár így, akár úgy, a tény tény marad: a tudós akadémikus történészprofesszor bort(bornírtságot) iszik, miközben „vizet” (kulturáltságot, szakértelmet) prédikál. (Egyébiránt a Magyar Narancs is ezt teszi.) Ormos addig keveri-kavarja a „relativizálást” (mint olyat), hogy végül a kihabart trutymó már nem is relatív. Hanem abszolúte a „kommunisták” rovására bűzlik föl a Pulitzer-Nagyfakanál-díjas szerző stíl-fazekából; például ez a mondat: „Az osztályellenség kategóriáját viszont használni lehetett a mensevikekkel, a kadet párttal, az eszerekkel szemben, hogy azután a különféle jobb- és baloldali »elhajlók« kerüljenek ugyanebbe a kategóriába, majd kisvártatva a kulákokra kerüljön a sor”.
Tehát. Ha a „kulák” a „balliberális” krédó szerint nem „osztályellenség” (Leninnél az, csak Leninnél nem üldözendő osztályellenség, vesd össze), akkor, bizony, a valódi osztályellenség sem osztályellenség. Hiszen „az osztályellenség kategóriáját használni lehet a mensevikekkel, a kadet párttal, az eszerekkel szemben”. Írja könyvében a Pulitzer-Spongya-díjas szakirodalmár. Joggal? Nem joggal?
Tegyük föl, a „kadet párt” nem osztályellenség! Ha pedig így van, akkor ez azt jelenti, hogy egyetlen „kadetpárti” aktivista sem (lehet) osztályellenség. Már amennyiben legalább a burzsoá, a bojár osztályellenség; ti. Ormos Máriánál ez sem világos. Így hát marad a kérdés: a „kadet pártban” minden „kadetpárti” egyforma? Az MSZMP-ben minden párttag, pártvezető ugyanazt érzte, gondolta, mindenki egyformán politizált? Ormos Mária ugyanúgy, mint Biszku Béla, mint Gáspár Sándor? Vagy az MSZMP „gyűjtőpárt”? Míg az eszer, kisgazda, szocdem stb. homogén párt, melyben mindenki oly egyformán gondolkodik, egyazon irányba húz, miként tette azt például Marosán György és Szeder Ferenc, Jutus Pál és Szélig Imre? Jó, én ezt is elhiszem. Ha Ormos Mária bebizonyítja. Ám amíg nem bizonyít semmit, csak összevissza óbégat, addig nem hiszek el neki semmit!
Mi bizonyítja, hogy a „kommunizmusban”, a „bolsevizmusban”, a sztálinizmusban az antiszemitizmus éppannyira (sőt majdhogynem éppúgy) rendszerspecifikus, mint a nácizmusban? Azért indokolt a kérdés, mert Ormos Mária egészen szegyig mocskolja magát (intellektuálisan is, morálisan is), nyakig merülve a Mancs által kárhoztatott „relativizálásban”, méghozzá szó szerint így: „Osztályellenség lett azután minden [kiemelés – Gy. úr] másként író, alkotó, kutató, mint ahogyan azt Sztálin, illetve Zsdanov jónak és a szocializmust építő ország szempontjából üdvösnek vélte, hogy a szinte [kiemelés – Gy. úr] végtelen sort a háború után a »cionista« összeesküvőkkel zárják le”.
Aki nem hazudik, az egyértelműen fogalmaz. Aki nem akar hazudni, az nem szorul rá, hogy a mondata elején a „minden”, majd a mondata végén a „szinte” (vagy más hasonló) szavak használatával sumákoljon.
Vagyishogy amit a professzor állít, részint marhaság, ti. az ormosi „másként író, alkotó, kutató” fogalma éppúgy definiálatlan (nem jelent semmit), miként a sztálini „osztályellenség” fogalma (Ormos nem hiába szocializálódott az MDP soraiban, amit sztálinistaként jól megtanult, „balliberálisként” is szaporán gyümölcsözteti), részint pedig tényszerűen hamis a tétel. A sztálini gyilkolászások idején sem minden (még csak nem is szinte minden) „másként gondolkodó” volt „osztályellenség” (például nem volt az Gorkij, Majakovszkij, Eisenstein, Bulgakov, Lukács György…), hanem viszont azok számítottak kvázi osztályellenségeknek, kerültek Szibériába, akasztófára stb., akik valami módon szöges érdekellentétbe kavarodtak Sztálinnal, vagy a hatalom valamely szegmensével, alképviselőjével (pl. Gorkij halála mögött többen Jagoda machinációját sejtik). Eörsi szerint Lukács György Moszkvában mondhatott, írhatott, amit akart, nem bántották, merthogy szar lakása volt, nem kellett senkinek.
Arról a mondatról pedig, amely Ormos Máriát az intellektuális és morális pöcegödörnek már a legeslegaljára süllyeszti, legközelebb írok.
Már egészen fiatalon okos voltam. Nagyjából ilyen:
És szép. Persze nem annyira szép, mint most, ámde szívdöglesztő kuglifej, ez tény.
Megmondom úgy, ahogy van, ti. nincs ezen semmi takargatnivaló: amióta élek, imádnak a nők. Ámde mégis: csak akkor kezdtek el vonzódni hozzám igazán (értsd: testestül-lelkestül) – nyilván már egy maghatározott életkoron túl –, mikor megtudták, hogy jelentékeny (átlagban 40 fő körüli) dolgozólétszám s egy szintén számottevő anyagi bázis (főként pénzforrás) fölött rendelkezem viszonylag nagymérvű hatalommal. Ha ez kiderült rólam (márpedig időnek múltán egészen könnyen kiderült, ti. magam terjesztettem magamról), bizony, még a legjelesebb csajok is egymással versengve igyekeztek velem párzani. Szinte bárhol és bármikor. (Nem véletlenül használom a kissé rusztikusan hangzó „párzás” kifejezést, később kiderül, miért.) Mindez tehát részint személyes tapasztalat, részint az etológia tudománya által is megfelelően alá van alátámasztva.
Vágó Márta írja híres könyvében: „Emlékszem, hogy [József Attilát] magas, kissé marcona, fekete, markáns ifjúnak képzeltem, és kissé féltem is tőle. Már a legtöbb vendég ott volt, teáztunk, amikor a csengő újra szólt. – Biztosan Attila – mondta Komor Bandi… A szobalány teát szolgált fel, kimentem ajtót nyitni. A marcona, markáns, magas fekete ifjú helyett Attilka sápadt arca, leszegett feje, szöghaja, vékony, kopott ruhás figurája, furcsa, oldalgó mozdulattal fordult az ajtónyílás felé… A durva metszésű, kissé groteszk orr, a túlméretezett száj akkor még nem tűnt fel nekem, inkább elmosódottnak, fakónak láttam az arcát a markáns fekete helyett.”
Mármost a nő pontosan (értsd: ösztönösen) tudja: a „sápadt, elmosódott, fakó arcú” férfival nem szabad párzani. Tilos! Ivari közösülés céljából a férfi legyen fekete, markáns és kissé marcona. Külsőleg. Ami viszont önmagában véve nem elég, noha valami fontosat, lényegit már jelez. Lám, még egy feminista-kékharisnya számára is. Vágó Márta nem véletlenül írja később (ugyanazon könyvében): „egyedül zokogtam a szobámban, amikor apám beszólt, hogy menjek át hozzá. Ágyban volt már. – Na, gyere, ülj ide mellém. – Fölmásztam az ágyra és odakucorodtam mellé, széles derekának támaszkodva. Ő arról kezdett beszélni, hogy Attilából sohasem lesz támasz, gyönge kis ember stb. Közben éreztem az ő vízszintes, erős, hatalmas derekának támasztékát, a biztonságot és nyugalmat, ami egész lényéből sugárzott”.
Börcsök Mária szintén amazon, neves irodalomtanár (dilettáns költő stb.), ő így látja a problémát híres feminista könyvében: „Gyömrői Edit… tulajdonképpen az egyetlen nő volt, aki visszautasította [József Attilát]. A többiek – a közhittel ellentétben – mindnyájan viszontszerették. Pedig – a híres, Petőfire emlékeztető portrét kivéve – én nem találom egyetlen fényképen sem jóképűnek.”
Lám-lám, még a hős feminista sem tudja, hogy mi az valójában, ami döntő számára (általában a nő számára); én megmondom: nem a „jóképűség” (akkor ugyanis minden nő értem esengne!), a „jóképűség” esetleg jelzésértékű lehet.
A nőnek persze tetszik az esztétikus (értsd: „magas, markáns, fekete, kissé marcona”, „jóképű” stb.), továbbá az okos, tudós, bölcs férfi, ámde mikor? Csakis akkor (nem én mondom, Vágó Márta írja), ha a nő a férfi „vízszintes, erős, hatalmas derekának támasztékát” is érzi (s az sem baj, ha bájosan oidipuszi viszonylatban), mert pontosan ez a lényeg: a biológia fölött még a nőnek sincs hatalma. Azért általánosítok (túl a személyes tapasztalataimon), mert Vágó Márta idézett szövegét több pszichológus, illetve pszichologizáló női elme (pl. Nemes Lívia, Valachi Anna, Beney Zsuzsa, Börcsök Mária) nyugtázta, sőt, mint látjuk, a vizuális Börcsök még rá is tromfol Vágó Márta specifikus jellemzésére.
A nőnek – általában – tetszik a szép és okos férfi, de csakis akkor vonzódik hozzá originális nőként, ha a férfi külső-belső adottságait hatalommá tudja konvertálni. Nagyon fontos: nem pusztán pénzzé, hanem par excellence hatalommá. Gyönge mítosz, hogy a nő „pénzéhes”, „a gazdag pasikhoz vonzódik” stb., ti. a pénz önmagában és lényegileg éppúgy nem ér semmit, mint az impotens szépség és okosság. Mert mi a nő számára a döntő? Életképes ivadék nemzése. S ami a hímet nem érdekli különösképpen (megkockáztatom: egyáltalán nem), a férfi Krőzusként szórja, pazarolja spermáit, amerre áll (s ameddig áll), egyébként így van ezzel a kankutya is (miközben nem szégyelli magát miatta!), míg viszont a szuka könyörtelenül, olykor véresen marja el magától a gyönge hímet.
Ez a döntő kérdés. Mindenekelőtt alakilag a puszta tény: föláll (vagy nem áll?), illetve hogy tartalmilag mi kikerekedik ki majd a dologból? A nő számára a férfi – valójában – részint a párzási potenciáljával, részint a szaporodási minőségével azonos. Ne legyen félreértés, nem csak a Babarczy Eszter-féle értelmieskedő sznobok, hanem a valódi entellektüel csajok számára is (vö. Beauvoire vallomásával), na most, ez utóbbiak annyiban különböznek a zsigeri matrónáktól, hogy nem élből kérdeznek rá (a fórumon) valamely kiszaszerolt hímrépa állagára, hanem náluk (valahogyan) intellektualizálódik az ősi ösztön.
A nő szereti a pénzt, a sok pénzt (abból vásárol új ruhát, parfümöt stb.), ám az anyagi forrás csak kellék. Illetve kifejeződése annak az erőnek, amely – olykor – a pénztelenséget is hatalommá változtatja. A nő számára ez a legfontosabb férfitulajdonság, ti. a nő lényegileg darwinista, így hát (az „On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life” elve alapján) nem sokra tartja azt a hímet, amely szép is, magas is, marcona is (kissé), fekete is, markáns is, sőt okos is, ugyanakkor roppant mulya, pipogya, élhetetlen.
Hogy hová akarok kilyukadni? A keresztény mitológiához, melynek lényegéből szegény hülye Petri György egy árva szót sem értett annakidején, ezért próbálta meg kigúnyolni az ősasszony szentlélekkel való közösülésének mítoszát. Tudni kell: a valódi ősanya nem Éva, hanem Mária. Míg ugye Petri szerint „Zakatol a szentcsalád / Isten tömi Máriát”.
Szögezzük le: Petri „verse” többszörösen rossz, olyannyira, hogy messze nem minősül „A műalkotásnak”, mégpedig alapvetően azért, mert a „költő” az „apokrifnek” nevezett kvázi blaszfémia révén nem az általa vallásosnak hitt idiotizmust gúnyolja (nem gúnyol semmit, esetleg sajátmagát), hanem az van ugyebár, hogy Petri a biblikusan szublimált darwinizmusból nem ért egy gyönge hangot sem. Vagyishogy a „költő” itt is teljes tudatlanságról, művészi érzéketlenségről tesz mély tanúbizonyságot.
A Biblia nem csupán a vallásról szól, sőt elsősorrban nem arról, hanem az élet teljességéről. A Biblia szövegei paradigmatikusak, általános érvényűek, s ha ezt elfogadjuk, minden aggály nélkül megállapítható: a nőstény (a kutyanő éppúgy, mint az emberszuka) nem pusztán a nyers hímmel, hanem a (darwini) szentlélekkel is egyesül párzás közben! Hangsúlyozom: nemcsak a keresztény emberi lelkek teszik ezt, hanem az állatok is, még a legszégyenlősebb kutyák is (már amennyiben azok az ember közelében szocializálódó macskák közelében szocializálódnak), sőt főként a szekularizált, ateista nők azok, akik egészen szemérmetlenül pragmatikusak ebben vonatkozásban!
Kétségtelen, nem minden nő nyerhet el oly tökéletes férfipotenciált, mint amilyen én vagyok (példának okáért), vagyis olyat, akiben egyszerre van jelen az erő, szépség, okosság, továbbá a szentlélek, de minden nőnek szüksége van arra, hogy „sokasodás” közben – valamimód – a Hatalommal is egyesüljön. Ezért történik, hogy a nők – persze speciális, hisztérikus történelmi körülmények között, jobb híján, ám jellemzően – nem magát a Szentlélek-hatalmat, hanem annak „csak” képmását jelenítik meg hálószobájukban, kitüntetetten a párzó-nyoszolya fölött. Regős Sándor így emlékszik Brachfeld Sigfriedre: „Fred valamikor tizennyolc éves korában udvarolt egy német lánynak. Egyszer fölmentek a lány szüleihez, a lány lakására. Mentek be a lányszobába, ahova a szülők hálószobáján keresztül vezetett az út, és a hitvesi ágy fölött egy Hitler kép lógott. Ő azt mondta, hogy micsoda marhaság Hitlert kirakni a hitvesi ágy fölé. Másnap már Dachauban volt…”.
Méltánytalanul, ugyanis Brachfeld Sigfried nem tudhatta (mi már tudjuk), a kitűnő konferanszié nem egy „micsoda marhaságot” látott annakidején a hitvesi ágy fölött, ti. a német nők (és férfiak) hálószobájában részint a vallásosos révület kifejeződéseként, részint – s döntően – szexuál-szentlélekként, termékenyítő totemként volt jelen az Erő, a Hatalom, illetve annak képi mása. Mármost így volt ez – számos esetben – Magyarországon is. Nincs kizárva, hogy maga Ormos Mária is Rákosi „kuglifeje” alatt koitált (nem egyszer, nem kétszer), hisz’ mi mással volna magyarázható az a radikálisan primitív düh, amely ma is elő-előtör e női entellektüelből, olykor a nagynyilvánosság előtt; jól látható: ma sem képes igazán uralkodni atavisztikus női ösztönein. Pedig hát, nem ártana, szerintem, legalább alkalmanként, legalább akkor, amikor a tévében szerepel.
Nagyon valószínű: Ormos Mária számára is Rákosi volt a Férfi. Az Erő. A Hatalom. Függetlenül a diktátor konkrét kinézetétől. Ezért lehetséges, hogy Ormos Mária manapság Rákosiban nem annyira a rossz, gonosz stb. politikust, ideológust, pártvezetőt, mint inkább a hasznavehetetlen Férfit, a levitézlett, kiselejteződött Hatalomhímet átkozza, becsmérli. Nyilván öntudatlanul, ösztönösen, „öregecskedő” (már-már vénecskedő) emberszukaként vicsorog a koszlott, erejét, hatalmát vesztett, bukott, a virtuális-szentlélek-párzásra is alkalmatlannak mutatkozó nagyhímre. Vagy pedig arról van szó, hogy Ormos Mária „elitentellektüel” elméje még egy szimpla banalitás befogadásához sem elegendő; a közhely szerint nem a külcsín teszi a diktátort, hanem fordítva: jellemzően a diktátor válik szépségideállá.
Valószerűtlen púpot a háton
valószerűvé tenni kell,
méghozzá úgy, hogy világnak hátát
hajlítni kell egy púpig el.
És ha e gigászi gerinc is hajlik,
Richárdnak púpja nagy mintát követ,
meggörbedt időben meggörbedt férfi
legelső divat ím így lehet.
Viszkető háttal bámuljuk Őt,
idők hajlását felismerőt,
mert Richard király a nagy vég előtt
négy felvonásra divatba jött.
E kies hazában mutass nekem
egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William,
E kies hazában mutass nekem
egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William
Thomas Mann így mutatja be Ormos Mário esztétikai metamorfózisát, illetve ATV-beli szereplését: „De ez a Silvestra, a te Silvestrád, no, szólj már, ez azután a lány, mi? Valódi kincs! Elszorul az ember szíve, ha járni, nevetni vagy csak lélegzeni is látja, olyan elragadó. És a kerek karja, amikor mos, és a fejét hátraveti, s a haját kirázza homlokából! Földre szállott angyal!
Mario előreszegezett nyakkal mered a varázslóra. Mintha elfelejtette volna, hol van, s hogy közönség is van jelen. Szeme körül megnagyobbodtak a vörös foltok, mintha festve lettek volna arcára. Ritkán láttam ilyesmit. Vastag ajka megnyílt.
– És ez az angyal okoz neked gondot – folytatta Cipolla –, vagy jobban mondva, emiatt csinálsz gondot magadnak... Ez különbség, kedvesem, igen nagy különbség, hidd el nekem! A szerelemben adódnak félreértések, mondhatni, sehol sem olyan gyakoriak a félreértések, mint ezen a téren. Azt gondolod talán: mit ért az a Cipolla a szerelemhez, a maga csekély testi hibájával? Tévedés, nagyon is jól ért hozzá, átfogó és alapos módon ért hozzá, ajánlatos szerelmi ügyekben meghallgatni tanácsát! No de hagyjuk Cipollát, hagyjuk őt ki egészen a játékból, s gondoljunk csupán Silvestrára, a te elragadó Silvestrádra! Micsoda? Talán holmi kukorékoló kakast helyez fölébed, és az vidáman kacag, amíg te sírsz? Fölébed, egy ilyen jóérzésű és megnyerő ifjú fölé? Ez igazán nem valószínű, ez lehetetlen, ezt mi jobban tudjuk, mármint Cipolla és a kislány. Ha én a helyére képzelem magam, látod, és választanom kell egy olyan szutykos fajankó, egy olyan ostoba kecsege, egy olyan tengerimalac és egy Mario, egy serviettalovag között, aki finom uraságok közt mozog, aki fürgén frissítőket szolgál fel az idegeneknek, s igaz, forró érzéssel szeret engem – esküszöm, szívemnek nem nehéz a választás, s nincs kétségem, hogy kinek kell adnom, hogy pirulva kinek adtam már régen egyes-egyedül. Ideje, hogy lásd és megértsd ezt, szívem választottja! Ideje, hogy láss és megismerj, Mario, kedvesem... Mondd, ki vagyok én?
Borzalmas volt, amint a képmutató ott édeskedett, kacéran vonogatta ferde vállát, epekedve meresztette táskás szemét, és édeskés mosollyal mutogatta szálkás fogait. Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt. Kezét összekulcsolta ajka előtt, válla mély zihálással süllyedt és emelkedett. Boldogságában nyilván nem hitt szemének és fülének, s éppen csak azt az egyet felejtette el, hogy valóban nem volna szabad nekik hinnie. – Silvestra! – lihegte leigázottan, keble legmélyéből.
– Csókolj meg – mondta a púpos. – Hidd el, szabad. Szeretlek. Csókolj meg itt – s mutatóujja hegyével, kezét, karját s kisujját szétterpesztve, arcára mutatott, szájához közel. S Mario hozzáhajolt, és megcsókolta.
A teremben mély csönd lett. A pillanat fura, iszonyú és izgalmas volt – Mario üdvözült boldogságának pillanata. E rövid s kínos percben, mialatt a boldogság és az illúzió minden lehető vonatkozása megragadta a lelkeket, nem mindjárt kezdetben, hanem nyomban Mario ajkának szomorú s groteszk egyesülése után a förtelmes hússal, mely alácsúszott csókjának, a giovanotto kacagása hangzott föl bal felől, egyedül szakadva ki a feszültségből, durván, kárörvendően és mégis, nagyon kellene csalódnom, ha nem a szánalom együtthangzásával ennyi álomködös balság iránt, ha nem a "Poveretto!" kiáltás mellékzengésével, amelyet a varázsló az imént rossz helyre irányítottnak jelentett ki, s a maga számára igényelt.
Ugyanekkor azonban – a kacagás még tartott – a nyilvános csókkal illetett cavaliere titkon, a szék lába mellett megsuhintotta ostorát, és Mario fölriadva, hátratántorodott. Állt és bámult, hátrahajló testtel, két kezét megcsúfolt ajkára szorította, egyiket a másik fölé, azután öklével többször a halántékára csapott, megfordult, s miközben a teremben zúgott a taps, és Cipolla ölébe kulcsolt kézzel, vállrezegtetve, hangtalanul nevetett, lerohant a lépcsőn. Lenn, még teljes lendületben, lábát szétvetve hirtelen megfordult, karját előrelendítette, és két laposan lecsapó dördülés hasította át a tetszészajt és nevetést.”
Nos, e Thomas Mann-i „Maria-utó-dördülés” verbálisan így hangzott el az ATV stúdiójában: a cavaliere egy népet taszító „kuglifej”, „csúnya tojásfej”, nem „rendes magyar arc”.
Összegzésül: ott tartottunk (a kedves közbebogárkodás előtt), hogy Ormos Mária ugyebár akadémikus történész. Kitüntetett egyetemi professzor. Szakember. Aki szerint Rákosi Mátyásnak a feje undorította a magyar lakosságot. Míg magát Ormos Máriát vagy nem undorította (nem tudni, miért, ezt a történész nem árulja el), vagy őt is undorította, csak hát ő erőt vett magán, s 1951-ben (az egyetemi záróvizsgái előtt egy évvel) belépett az MDP-be.
Tehát az akadémikus történészprofesszor szerint Rákosi nem a zsidósága miatt népszerűtlen (főként az antiszemiták szemében, volt belőlük bőven), nem a kommunistasága miatt (az antikommunisták, klerikálisok szemében), nem az ateistasága miatt (a vallásos emberek szemében), nem a „moszkovitasága” miatt (a nacionalisták szemében), nem a túlsrófolt iparosítási, beruházási, illetve az abból (is) fakadó szociálpolitikája miatt (szinte mindenki szemében), nem a „kolhozosítások”, a „padlássöprések” miatt (főként a parasztok, a falusiak szemében), nem a „sztahanovista” mozgalom, a „bérrendezések”, a „racizások” miatt (a munkások, és egyéb szemében), nem a lebutított ideologizálás, a leegyszerűsítő kultúrpolitika miatt (a művészetkedvelő értelmiség szemében), nem a vérszomjasan machiavellista diktátorságra való erős hajlama, agyalágyult személyi kultusza miatt (a politizáló demokraták szemében), illetve nem az általánossá gerjedt sztálinista dogmatizmus miatt (az ideologizáló demokraták, a marxisták szemében)… Hanem? Döntően a kopaszsága miatt.
Gyakorlatilag ez a kobak taszította, sőt undorította a népet, Rákosi ezért nem volt képes a közéletet, a közgondolkodást megfelelő módon befolyásolni, sőt még a hajas MDP-tagok (az Ormos Máriák) igazán elvszerű, hű politizálásának hatásfokát is rontotta iszonyú kuglifejével, így aztán a jó magyar lakosság alig várta már (1953-ban), hogy a „csúnya tojásfej” eltűnjön végre, s a helyébe jöjjön „egy rendes magyar arc”.
Révész Sándor azt mondta vasárnap Juszt Lászlónak, hogy „nagyon sok emberben ott van a rasszizmus”, tradicionálisan, atavisztikusan, ezért „nem lehet mindenkit kizárni a szalonból”. Mondotta Révész Sándor. Aki Nagy Imrét is rasszistának tekinti, ti. Révész szerint Nagy Imre antiszemita (s ha igaz, amit a politikus megnyilvánulásairól állít, akkor Nagy Imre valóban antiszemita), egyszersmind (Révész szerint) az „antiszemitizmus a rasszizmus egyik válfaja”. Ezt mondta az újságíró a tévében, ahol a kollégája (tényszerűen: egy nedvedző médiacsiga) annak dacára tartja magát riporternek, valódi újságírónak, hogy eszébe sem jutott megkérdezni az interjúalanytól: ha nem zárható ki minden rasszista a „szalonból”, akkor ki az, akit ki lehet zárni, s ki az, akit kevéssé. Nyilván nem név szerint, hanem jellemzően. Az ATV műsorvezetőjét ez nem érdekli, nem kérdezte meg (noha hagyta, hogy szóba kerüljön), így azután válasz sem volt, vagyis a néző csak találgathat. Joggal kérdezheti: például Ormos Máriát „sem lehet kizárni a szalonból”? Verbális válasz nincs, gyakorlati válasz van: nem lehet. Noha Ormos Mária egy fiziognómus-rasszista ökör (legalábbis Szinetár és Bánhidi művész urak animál-szexvizsgálata szerint, „úgy a tizenhatos tájékán”), ti. Ormos professzor oly beható antropológiai szakértelemmel méregeti, vizsgálgatja az emberi koponyákat, állapít meg csak külsőségek alapján mély, abszolút igazságokat, ahogyan azt például Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjéből ismerjük: „ez fölsőbbrendű koponya – ez alasóbbrendű koponya”, versus: „ez itt egy kuglifej – ez rendes magyar arc” stb.
Na most, értem én Révészt, ugyanis ha minden idióta rasszistát, továbbá minden idióta nem rasszistát, szimpla doktrinert és egyéb eszelős tovarist, illetve minden gyáva, alattomos gecit kizárnánk a „szalonból”, akkor én, bizony, teljesen egyedül maradnék. Ezt pedig nem lehet megtenni! Ha pedig nem lehet megtenni, társadalmilag, akkor – magam zárom ki magam. A „szalonból”. Mindegyikből, az egyikből jobban, mint a másikból. Tudniillik ezt meg kell tenni, akár lehet, akár nem. Vagy így, vagy úgy, de ki kell zárnunk magunkat közülük.
Személyesen győződtem meg róla: Révész emberként is olyan, mint amilyen „teoretikus”: gyáva és sunyi. Tessék nekem elhinni: Révész rovatvezető-elődje (a Népszabadságnál), bizonyos Bossányi Katalin, nem volt rongyember! Ő nem volt alattomos. És egyáltalán nem véletlen, hogy végül mindig a Bossányi Katalinok zárják ki magukat fizikailag is az „élet-szalonból”, nem pedig a P. Szűcs Juliannák, a Révész Sándorok.
Révész nem antiszemita-rasszista (talán nem is filoszemita-rasszista), ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy: Révész kirekesztő. Nem az antiszemitákat, nem a rasszistákat rekeszti ki, legalábbis nem mind (szerinte „nem lehet minden rasszistát kizárni a szalonból”), hanem a kommunistákat. Azokat viszont mind. Révész ugyanis par excellence „antikommunistá”-nak nevezi, s gondolom, annak is tekinti magát. Márpedig minden anti-istaság szükségképpen kirekesztő. Azért vagyunk antifasiszta kirekesztők (Révész kivételével persze), hogy a fasizmus (vele a nácizmus, rasszizmus…) minden módját, minden megnyilatkozását kirekesszük. A Magyar Narancs írja: „Auschwitz egyszerre tagad minden emberi létezést; és persze a szabadságot, ami földi jelenlétünket értelmessé, elviselhetővé teszi. Aki a holokausztot tagadja vagy relativizálja, az nemcsak másoktól tagadja meg a létezés jogát, hanem önmaga létének értelmetlenségét is beismeri. A legszánalmasabb e téren a hullák mennyiségének számháborúja… Az efféle összehasonlítgatás káros voltát legjobban az mutatja, hogy – akarva, akaratlan – felmentést kap a révén bárki, aki már nem a szenvedések, hanem a gyűlölködés történetét írja. 1997-ben Párizsban megjelent egy – neves és kevésbé neves – történészek által kiadott tanulmánykötet a bolsevizmus által okozott emberi és anyagi veszteségekről (a 2000-es magyar kiadás címe: A kommunizmus fekete könyve. Bűntény, terror, megtorlás). Bár a szerzők – egyébként okkal – hiánypótlónak szánták a kötetet, végül mégsem érte el célját, elegendő megnézni, hogy megállapításait kik idézgetik”.
Na, kik? Például az antikommunisták. Révész Sándorék. Ami nem baj, csak mondom. A Narancs így folytatja: „A szerzők közül néhány ugyanis alig titkoltan arra vállalkozott, hogy bemutassa: a kommunizmus borzalma is volt olyan, mint a holokauszté, sőt még annál is elképesztőbb lehetett, hisz többen haltak bele. A könyvből azóta leginkább azok merítenek, akik számára a szabadság kevésbé magasztos érték, s akiknek értékszemlélete messze áll a nyugatias társadalmakétól. (Elég, ha arra a konferenciára utalunk, amit a könyv – illetve Sztálin halálának 50. évfordulója – kapcsán a Terror Háza rendezett.)”
Hát bizony, nem elég csak a „konferenciára” utalni!
Utaljunk az ATV-re is! Révész Sándorra is, Ungvári Tamásra is, Heller Ágnesre is, Hack Péterre is… Ők éppoly eltökélten, éppoly kategorikusan (értsd: bornírtan, dogmatikusan) antikommunisták, mint amilyenek a „konferencia” vicsorgói, azzal a – voltaképpen elhanyagolható – különbséggel, hogy a révészi csahosok „számára” nem „a szabadság kevésbé magasztos érték”. Hanem a nem szabadság. Révészék „értékszemlélete” nem „áll messze a nyugatias társadalmakétól”. Hanem – paradoxmód – az attitűdjük áll messze az értelmes viselkedési normáktól; de még a liberalizmustól is; nyugodtan jellemezhetjük így őket: liberál-dogmatikusak. A Narancs szerint az antiszemiták (s nyilván az antiszemita antikommunisták) közül is „Így jutnak el sokan a 20. századi zsidó szenvedéstörténet relativizálásától vagy tagadásától a társadalmak relativizált vagy épp tagadott szabadságának és nyitottságának gondolatáig, méghozzá nagyon is következetesen [itt a szerző – néhány szem fogalmazásgátló pilula elfogyasztása után – a szabadságnak és nyitottságnak az antiszemiták általi tagadásáról beszél – Gy. úr]. A legszomorúbb példa erre az az Alekszander Szolzsenyicin, akinek nemcsak gondolatai, de egész szellemisége a Fekete könyv fő ihletője volt. Az író utolsó éveit a gyűlölet árnyékolta be; a gyűlölet a Nyugat és főként Amerika iránt”.
Révész nem gyűlöli sem a Nyugatot, sem Amerikát, engem viszont kirekeszt. Dacára annak, hogy nem ismer. Vagyis azon az alapon rekeszt ki (nemcsak engem), hogy ő antikommunista. Ha Révész ismerne engem, fizikailag is kirekesztene (mindenesetre megpróbálná). Talán le is lövetne (ha tehetné). Nem a Dunába természetesen (azt a folyót már lefoglalták a „holokauszt-relativizálók”), hanem mondjuk, a Tiszába. Vagy a Balatonba. Siófoknál. Vagy másutt. Csak ne Orgoványnál, ti. az messzire (kb. félúton) van a Dunától is, a Tiszától is. Vagy nem? Mert, ha nem, akkor hadd kérdezzem meg: miben áll Révész Sándor kategorikusan megvallott antikommunizmusa? Miben, ha nem abban, hogy Révész a kommunizmus minden válfaját kirekeszti (nem csak Lenint, Lukácsot, Marxot, Gramscit, Guevarát, Ságvárit… hanem József Attilát, Ancsel Évát, Ladányit, Moldovát is...), tudniillik, ha nem így volna, akkor Révész nem antikommunistának, hanem például antisztálinistának nevezné magát. Legalábbkvázi értelmiségiként, ha már a valódi entellektüel-gondolkodásmód majdnem oly messze áll tőle, mint Heller Ágnestől. És ha Révész beperel ezért a durva sértésért, megértem, de állok elébe! Mert hellerien szégyenlős bolsevik-szalonna-kutya legyek, ha értem, miért fosnak ezek az emberek épp a „kommunizmustól”, a sztálinizmustól!? (Csak sejtem: Tamás bátya dörgölődzéssel.) Mindenesetre nyilvánvaló: ma az akut veszély a nácizmus, a fasizmus (az antiszemitizmus, a szoft-rasszizmus nem veszély, az már közéleti, sőt politikai jelenvalóság), miközben az „értelmiségi” Sárkányölő Szent Révész a (nem létező!) kommunizmus ellen küzd vitézül, totális mellszélességgel, mondván: „nem lehet minden rasszistát kizárni a szalonból”. Ügyes. Ha a kasznár pofonjától reszket a jobbágy, ha megalázva érzi magát, belerúg a komenista kutyába.
Nem azért tartom Révészéket ócska embereknek, mert rühellem őket, hanem fordítva: azért rühellem őket, mert – végső soron – ócska emberek. Antikommunisták. Antibrazilisták. Ők aztán megvédik a magyar demokráciát, szabadságot, nyitottságot még a brazilokkal szemben is! Miközben isteneknek érzik magukat. Nem pusztán képzelik (hiszen példásan szerények, akár a kórság, egyébként mindenben példamutatók), hanem több ennél: isteneknek érzik magukat. Révész agyveleje is együtt lottyan a világfejlődéssel, annak irányával, „trendjével” (ahogy Révész mondja), s nyilván pozitívan, progresszíven lottyannak együtt, ő és a trend: az áldott globalizmus, individualizmus. Na most, ami nagyon érdekes: a pozitív Révész semmi pozitívat nem tud mondani sem a globalizmusról, sem az individualizmusról, csak azt, hogy mindkettő végső világtrend. Antikommunista fejlődési irány. Magában való progresszió. És Révész nem azért mondja mindezt, merthogy volna rá bármi bizonyítéka (ti. lehet, hogy a globalizmus végső trend, lehet, hogy nem), hanem pusztán arról van szó, hogy Révész hisz a globalizációban, illetve ennyit lát csipás szemével a történelemből, a világból, a „világegészből”: globalizálódik. Ezért jó, ezért üdvözítő.
Mindenki azt tartja kizárólagos istenségnek, amiben hisz. És annyit, akkorát hisz, amennyit, amekkora szeletkét képes fölfogni a világból. A „semmi”-t nem képes fölfogni. Abban tehát nem hisz. Nem szólva arról, hogy a „semmi” nem pozitív dolog, nem lehet róla jókat papolni a tévében, ahol ugye Révész (a Steinmann) az individualizmust mint istenséget tételezi, s ahol önmagát (stréberként) individualistának nevezi, miközben a par excellence kollektivizmus (jelesül: az antikommunizmus) mocsarában dagonyázik, illetve úgy süllyedt el benne nyakig, hogy csak a talpa látszik ki a bűzös posványból.
Minden isten részint valóságpótlék, részint ihletpótlék, katarzispótlék, továbbá minden „izmus”: istenpótlék. Így a nyilvánosság előtt peckeskedő individualistáskodás sem több, mint a tudáshiány, lényegi ismerethiány, vagyis a „világhiány” elől való „gyáva, gyönge” menekvés. Végül: „összeesés”. Ezért tartom Révészt szánalmasnak is, nevetségesnek is.
Mi lett az isten? Gyávaság
és gyöngeség: eszünkbe venni,
hogy ami vár, a puszta semmi,
s a legsemmibb a túlvilág!
A tévelygés, a megfutás,
ő a vakságunk, butaságunk;
s nem fényünk, nem útjelző lángunk –
nem tűzhely, nem atyai ház!
Az isten: az összeesés
s a dühöngés, hogy ki akarta
és rá a pityergés, a zagyva
hogy múljék már a büntetés.
Hatalma ekképpen örök
affölött, kit megkönyörögtet.
De engem úgy tört, mégse tört meg,
mert én emlékezem s tűrök.
Mert csak azért, hogy földre vert,
nekem még nem bírám a törvény.
Így várok, hitem senki-földjén,
bármily fényhozót – lucifert!
Vagyis a valódi, következetes individualista (mint amilyen pl. Jézus) szükségképpen a „nemlét”-tel, a „semmi”-vel, a „legsemmibb”-bel, (illetve – emberként – annak „fényhozójával” – „bármily luciferrel”) szembesül. „Hitének senki-földjén”. Nem pedig a individualizmussal, még kevésbé a kifejezetten agyalágyult (kollektivista) individualizmussal.
Révész semmit nem tud mondani az individualizmusról, illetve csak annyit, hogy az van, létezik, miként az Egyisten (Révész szerint a monoteizmus kialakulása is a globalizmus-trend mindenhatóságát, nagyszerűségét igazolja), ám, hogy mi végre létezik, illetve minek okán nagyszerű az individualizmus, a globalizmus, azt már nem tudja.
A globalizmus istenség, Révész korlátolt hívő. Csakis intellektuális csököttsége okán mondhatja, hogy az antikommunizmus kategorikus, zárt, míg az antifasizmus, az antirasszizmus nyitott, relatív. Sőt megengedő! (Révész a tévében nem ezt a szót használta, viszont ebben az „értelemben” nyilatkozott.)
Révész buta ember. Csak a hasonszőrű buták szemében látszik okosnak.
Ormos Mária milyen? Ő is zártan antikommunista? Nyitottan antirasszista?
Ormos egybenyíló, összevissza záródó.
Ormos szerint Rákosit utálták a magyarok, Ormos szerint Rákosi nem volt képes befolyásolni a lakosságot és (Ormos szerint) főként a „csúnya tojásfeje” miatt. Na most, ugyanezen történészprofesszor szerint Hitler „tulajdonképpen világnézeti gyilkos volt… Ebben nincs párja a huszadik században”.
És miért nincs párja? Mert Hitlernek volt haja? Volt bajusza? Hitler rendes ária arc? Nem ezért, hiszen Hitler „Külsőségekben és módszerekben hasonlított ugyan Mussolinihez és Sztálinhoz [vagyis egyszerre volt kopasz és hajas], a lényeget tekintve azonban különbözött mindkettőjüktől”. Vagyis: se kopasz, se hajas.
Ámde. Ne viccelődjük ezzel, gyerekek, merthogy részint csúnya dolog a viccelődés, részint most jön csak a professzori lényeglátás legjava: „Mussolini hozzá [Hitlerhez] hasonlóan értett a tömegek befolyásolásához”.
Rákosi viszont nem értett a tömegek befolyásolásához.
Mert Rákosi kuglifej.
Jó. De mi a különbség?
Már ami a dolog „lényegét” illeti.
Ha pedig még mindig nem elég világos a „lényeg”, akkor „tekintsünk” erre a képre:
Mussolini persze nem ilyen, csupán jelzem az idézett fotóval, hogy a tömegek befolyásolására (Ormos Mária szerint is) képes diktátor nem rendes magyar arc (eléggé el nem ítélhető módon), ám nem is rendes olasz arc, ti. a tipikus olasz macsó ilyen:
Ugye?! Ez már tetszene Ormos Máriának; nyilván a frisskobra-vadász Heller néninek is tetszene:
Ezúton üdvözlöm imbecillis, pedofil-professzori geront-gusztusukat! Mindegy, mi maradjunk egyelőre a probléma történelemfilozófiai síkján! Vagyis Ormos Mária mesélhet akármit, egy pillanatig sem kétséges: ő valójában nemcsak politikai aktivistaként (párttagként), hanem nőként is a Mussolinikhoz, a Rákosi Mátyásokhoz vonzódik. Szerintem. Ami viszont egészen biztos: valamikor hozzájuk vonzódott, és pontosan ezért gyűlöli őket most. Hogy mi ezen ősi paradoxon lényege, magyarázata? Erről írok legközelebb.
De előtte még valami, ti. egyszerűen nem kerülhető meg az egyik legfontosabb aktuálpolitikai kérdés, s amely így hangzik a parlamentben: Lehet Más a Kuglifej? (LMK)
Őszintén szólva, nem tudom a pontos választ (megmondanám, ha tudnám!), így hát döntse el mindenki maga (Ormos-vizuálisan) az alábbi applikáció mentén:
Nézzük közelebbről:
Most fordított sorrendben:
Azért változtattam az algoritmuson, hogy jelezzem vele az irányt, a globalizmus trendjét, vagyishogy lássuk, honnan hová vezet az út, mutatis mutandis persze, ti., sajnos, nem lehet más a „politika”: vagy így, vagy úgy, de előbb-utóbb (metaforikusan) kiguvad minden szemgolyó. Az alternatív „csecsebogyó” is.
Mondom másként: szívesen beszélgetek bármiről (persze nem veled, mert te nem értesz semmihez), például lehet szó arról, hogy mit írt Lenin (Kádár vagy bárki) saját kezűleg (sk.); viszont, hogy mit mondott valahol egy eszelős médiagörény arról, hogy mit mondott neki valamikor egy akárki-hivatalnok arról, hogy mit mondott néki Kádár szigorúan négyszemközt… nos, ilyetén formán, itt, nem lesz beszélgetve. Legalábbis velem nem. Ha talász hozzá partnert, csináld! Végtére is, engem nem zavar.
Hát én ehhez kiskorú vagyok... Tehát ha jól értem, ha „A” állít valamit, akkor ne az állítást vizsgáljuk, hanem magát „A” -t. Mert ha „A” korábban birkabaszó volt, és most kecskebaszóvá akar lenni (jól belepottyantunk ebbe a karámba), akkor nyilván amit állít, annak hitelessége nem mérhető Strájt néni teljes és személyes történelemfilozófiai igazságának hitelességéhez, ugyanis Strájt néni maga őzike párti.
Mátraalján, falu szélén lakik az én öreg néném, melegszívű, dolgos, derék, tőle tudom ezt a mesét.
„Bogár az előadásán megosztott velünk egy roppant érdekes történetet, amit személyesen a Valutaalap egykori elnökétől bizonyos Jacques de Larosière úrtól hallott…
... Eddig egy másik birodalmat szolgáltunk odaadóan, most pedig ezt fogjuk, van már benne gyakorlatunk, tette hozzá némi öniróniával.”
Azért csak most reflektálok e valóban roppant érdekes történetre, mert csak most sikerült személyesen beszélnem egy személyes ismerősömmel (bizonyos Strájt nénivel), tőle hallottam személyesen, hogy ő maga is személyesen Jacques de Larosière úrtól hallotta, aki személyesen a neves közgazdászprofesszor szexológusától hallotta, hogy a professzor személyesen kereste föl a doktort az SZTK-rendelésen, s ott személyesen kérdezte meg: lehet-e nemi életet élni a kecskével (vesd össze), mert eleddig a birkával éltem nemi életet odaadóan, van már benne gyakorlatom, most viszont a kecskével szeretnék, tette hozzá a professzor némi öniróniával.
Tehát. Immáron ez itt a teljes (és személyes) történelemfilozófiai igazság.
Amúgy egyetlen szóval sem állítottam, hogy Lenin a kapitalizmus apologétája volna, hanem épp az ellenkezőjét állítottam! Csak hát az efféle paradoxonok már túl bonyolultak ahhoz, hogy a gyúcsány-óbányon élesre tompult nemzeti-polgári elmék is követni tudják azok furcsa fonalát.
Azon spekulálok – fórumpolitikai értelemben – h az egész Lenin-sztori a sajátosan furcsa fonalával igazából Kádár beszédének magyarázatát készítette elő. Vagyis ha Lenin, a szocializmus apologétája, már 1921 -ben az „itt és most realitása” talaján kapitalista eszközök igénybevételével akarta a szocializmust építeni, akkor ez legitimálja Kádár „racionális, és hatékony gazdálkodás feltételeit” megteremteni kívánó beszédét. Következésképp Kádár is az „itt és most realitás” talaján álló apologéta volt amikor eladósította az országot és lepapírozta a rendszerváltást.
Bogár az előadásán megosztott velünk egy roppant érdekes történetet, amit személyesen a Valutaalap egykori elnökétől bizonyos Jacques de Larosière úrtól hallott (és amely történetet egyébként már megírt a Magyar Hírlapban):
„Az adósságszolgálati ráta 1978-ban elérte a negyvenöt százalékot, majd 1982-ben a hatvanat is meghaladta, miközben a tankönyvek szerint már a huszonöt százalék feletti szint is veszélyes. Az ország 1980-tól lényegében fizetésképtelenné vált, és az adott globális politikai klímában esélytelenné vált az addig követett finanszírozási gyakorlat fenntartása. Az IMF vezetősége világosan a magyar politikai vezetés értésére adta, hogy a túlélés egyetlen esélye, ha Magyarország belép a szervezetbe. És bár ezt a szovjet birodalmi logika opponálta, a magyar vezetés tudomásul vette a diszkréten megfogalmazott, de világos ultimátumot.
A tárgyalások egy bizonyos fázisában elkerülhetetlenné vált, hogy az IMF vezérigazgatója és Kádár János személyesen találkozzon, ami Larosière számára – mint azt tizenöt évvel később elmesélte –, módfelett elgondolkodtató, megrendítő eredménnyel járt. Az lett volna a feladata, hogy közölje a rendszer urával: a játszmának vége. És bár a rendszer formálisan továbbra is fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel, de a tartalmi utasításokat most már nem Moszkvából, hanem Washingtonból, az IMF vezérigazgatójától fogja rendszeresen megkapni.
Larosière arra számított, hogy feszült és drámai diskurzusban lesz része, ám a fejlemények egészen más irányt vettek. Kádár nemcsak hogy nem ellenkezett, hanem örömmel üdvözölte mindezt. Világossá tette, hogy nincs semmi meglepő abban, ami most bekövetkezik, hiszen ez már régen várható volt, és ő is azon lesz, hogy az átmenet zökkenőmentes legyen. Eddig egy másik birodalmat szolgáltunk odaadóan, most pedig ezt fogjuk, van már benne gyakorlatunk, tette hozzá némi öniróniával. Hogy jelezze, mindez nem egyszerűen udvariassági gesztus vagy taktikai húzás, elmondta, hogy már zajlik is a kapitalizmus bevezetését megalapozó jogi struktúrák kiépítésének megtervezése.”
„Egyfelől Lenin azt írja, h ennek a kereskedelemnek az élénkítéséhez még a spekulatív, kapitalista kereskedés is (kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is) használható, másfelől ezen spekulatív, kapitalista kereskedést büntetni rendeli…”
Nem ezenkapitalista kereskedést rendeli büntetni, sőt még csak nem is azon kapitalista kereskedést.
Lenin világosan fogalmaz, s a még nagyobb világosság kedvéért magam kövérítettem ki tegnapelőtt a szövegében 4 azaz négy (magyar nyelvre lefordított) sajátos kifejezést: „a spekulációt nem lehet megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.
Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?
Nem. A spekulációról szóló valamennyi [a szovjetek, a Népbiztosok Tanácsa által alkotott, ún. „hadikommunista” – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő).”
Tehát. Lenin – mint minden értelmes ember – megkülönbözteti egymástól a spekuláció fogalmának két jelentését. Az egyiket hasznosnak, a másikat üldözendőnek tartja. Hasznos a „szabályszerű” spekuláció, s amely nem más, mint az államilag, társadalmilag szabályozott, különféle statisztikai, pénzügyi, tőzsde- és egyéb felügyeletek, állami, államközi szabványok, versenyhivatalok satöbbik által kontrollált, sőt korlátozott, „politikai-gazdasági értelemben vett” spekuláció, míg viszont üldözendő az a nyerészkedés, amely az „állami ellenőrzés, felügyelet, nyilvántartás mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülésére” irányul. Plusz a lopás.
Egyébként pedig ez ma is mindenütt (már ahol nagyjából kapitalizmus van) alapnorma.
Tanulság: először olvasni (legalább enyhe értelemmel), majd – esetleg – azután megpróbálni föltárni a Nagy Baszom Ellentmondást („ellentmondásos vélekedést”) a gonosz és ostoba Lenin filozófiájában. Ha ugyanis nem ebben a sorrendben fortyan föl a nemzeti-polgári tudomány, akkor a lelkes nemzeti-polgári fórumozó könnyen Heller Ágnesék sorsára juthat, s amely sors – lássuk be! – intellektuálisan nem túl dicső rendeltetés.
Amúgy egyetlen szóval sem állítottam, hogy Lenin a kapitalizmus apologétája volna, hanem épp az ellenkezőjét állítottam! Csak hát az efféle paradoxonok már túl bonyolultak ahhoz, hogy a gyúcsány-óbányon élesre tompult nemzeti-polgári elmék is követni tudják azok furcsa fonalát. Tehát szerintem nemigen érdemes itt Lenin böcsületes, bogárosan jó magyaros megcáfolásával erőlködni. Lehet persze, de nem érdemes.
„Magassága azt gondolja talán, h ezen kizárólag a kereskedelemre vonatkozó (mivel a termelésről ugyi szó sincs) ellentmondásos vélekedés inkább jelenti a rendszer ontológiai bukását, mint az '56 -os fegyveres felkelés a szocializmus ellen?”
Magasságom célozott rá korábban, úgy tűnik, nem elég határozottan, ezért most egy vonásnyival árnyaltabban fogalmazok: magasságom finoman, légiesen, kecsesen szarja le, hogy mi bukik, hol bukik, mikor bukik, hogyan bukik meg, úgy általában is, míg ontológiailag különösen. Ha tehát Bogár professzoréknak ötvenhatban bukik a szocializmus, akkor bukjon ötvenhatban, bukjon ötvenhétben, ötvennyolcban… magasságomnak teljesen mindegy, bukjon, ahogy a vendég parancsolja! Vagyis mindezzel érdemes volna (szerintem) Bogár professzoréknak valahol másutt fórumozni, mondjuk ott, ahol a kedves fórumozók még a „megbukott”, a „lételméletileg”, illetve a „szocializmus” fogalmakat sem ismerik, míg a többit végképp nem. Csak a „termelést”. Arról viszont Lenin nem ír. Na most, a magam kedves magassága azzal foglalkoznék legszívesebben, amit Lenin ír. Ha szabad így fogalmaznom. S ha ez kevés, akkor csak ismételni tudom magasságomat: tanácsos odamenni fórumozni, akár Bogár professzorral, akár nélküle, ahol Leninnél jóval több található terminológiailag (már a fórumozási tudomány jelenlegi állása szerint is). Magyarán: a „termelés” problémája részemről nem lesz megvitatva. Sem itt, sem másutt.
De azért nem kell elkeseredni, mert van szellemi alternatíva. Például Sziklai professzor szerint Heller Ágnes „interpretáció”-ja „önálló kritikai analízis. »Nem tudtam kibékülni azzal« – olvassuk [ti. Hellernél – Gy. úr] –, »hogy Marx a ’termelőerők fejlődésében’, azaz végső soron a technológiában és annak kezelésében látta a történelmi haladás független változóját. Bár marxistának vallottam magamat, ezt az elméletet igyekeztem nagy ívben elkerülni.« Heller Marx-analízise – folytatja Sziklai – gondolkodásának »radikális originalitásáról« tanúskodik. A termelés marxi paradigmája számára problematikus lett, és elméletileg is lényegesnek tartotta a szükségletek és az érdekek megkülönböztetését, amely már az 1957-es egyetemi jegyzeteiben, »szemben a Csernisevszkij-könyvvel, szintén fontossá vált«. Könyvében tehát alternatívát kínált, mivel szerinte Marx igazi paradigmája nem a termelés, hanem a szükségletek paradigmája volt.”
Hát persze, hogy „szemben a Csernisevszkij-könyvvel”, hiszen a „radikális originalitással gondolkodó” „filozófuszseni” maga írja 1959-ben a „tisztelt Központi Bizottsághoz” címzett levelének végén: „Szivesen megirnám pl. etika jegyzetem önbirálatát, ha erre szükség mutatkoznék”.
Ugye?! Ahogy a tisztelt Szükség elvtárs parancsolja. Sőt, amerre a filozófiai utat mutatja: „Kérem az elvtársakat arra, hogy segitsenek hibáim kijavitásában”.
Heller tehát valóban radikálisan originális, tudniillik ilyen levelet Sziklai professzor, Bogár professzor nemigen volt képes prezentálni, legalábbis eddig, mondjuk így: Heller előtt. Míg Heller nyomán könnyen előkerülhetnek hasonlóan radikális szellemi segélykiáltások, melyek viszont messze nem originálisak értelemszerűen, hiszen Heller Ágnes az originális egyedül. S én pontosan ezért mondom mintegy ismételten: Sziklai professzorék, Heller professzorék, Bogár professzorék vegyék csak elő nyugodtan szuverén originalitásukat, nem szégyen az!, s polemizáljanak a „termelés”-ről, „a termelés marxi paradigmájáról”, vitázzanak radikálisan, originálisan! Egymással. Nagyon fontos: vita közben mindenképp „különböztessék” meg „elméletileg” (sőt szocialista-kapitalista „lételméletileg” is) az „érdeket” a „szükséglettől”, merthogy e nélkül nem lehet semminő filozófia „radikálisan originális”.
Esetleg a házi kacsa bölcselete, amely kacsa viszont – mint tudjuk – originálisan szégyelli magát. A lúdtalpa miatt.
Mint tudjuk, Ormos Mária akadémikus történész. Széchenyi-, középkereszt-csillag- s még számtalan díjas tudósprofesszor. Aki szerint a magyar nép már 1953-ban teljes (de minimum kétharmados) társadalmi egységet mutatott, vagyis az egységesen föllélegző nemzet egységes kebeléből egységesen szakadt ki az össznemzeti sóhaj: „végre, végre, vége már, nem kell többé a kuglifej csúnya tojásfejét bámulnunk, helyette nézhetjük Nagy Imre rendes magyar arcát – s ez már maga a Mennyország!”. Tegyük hozzá: Ormos Mária Pulitzer-díjas entellektüel, nyilván azért kapott újságírói díjat (is), mert állhatatosan terjeszti az efféle gennyes-gilvásan rasszista nyalánkságait.
Egyébként a szakmára nézve is szégyen Ormos Mária idézett kijelentése. Ha történetesen történész volnék, bizony, szamuráji szenvedéllyel szúrnám szökön magam (banzai!), képtelen volnék elviselni generált fizikai fájdalom nélkül, hogy a céhemben egyáltalán megmaradhat ilyen „mester”, ráadásul kitüntetésekkel elhalmozva, válltól vagináig, rendes magyar felszőrzettől rendes magyar alszőrzetig ordózva.
Kérem, bármely dilettáns újságíró, műsorvezető (Hajas Henrik, vagy bárki) állíthatja (ti. épp azért, mert dilettáns), hogy a közvélemény szemében leváltották Rákosit 1953 nyarán, ilyet bárki mondhat, egyedül a történész nem, s különösen nem az a szakember, aki felnőtt fejjel, pártag „entellektüelként” élte át a tárgyalt időszakot.
Rákosit valóban „leváltották”. Hruscsovék. Sub rosa értelemszerűen! Rákosit valóban megfosztották hatalmának egy (nem csekély) részétől, ami viszont éppen nem azt jelenti, hogy Rákosi „kuglifejét” tüntették volna el a színtérről. Sőt! Rákosi 1953-ban „önkritikát gyakorol”, amelyről viszont Gerő Ernőn és Farkas Mihályon kívül egyedül Ormos Mária tudott, ő pedig – fegyelmezett párttag lévén – nem mondta el senkinek. Ez történelmi tény. Rákosi (hatalma-jelenléte) a közvélemény szemében jottányit sem változott. Mérvadó elemzők állítják: az 1953-as kormány-program későbbi bukásának egyik döntő oka az a kommunikációs hiba, mely szerint az előterjesztést nem Nagy Imre, hanem úgymond „a Párt programjaként” ismerte meg az ország. Egyébként ezt állították a sztálinisták is, ellenkező előjellel: „nem kellett volna a Pártnak fölvállalnia az ellenforradalmi programot” stb., ugyanis a „Pártnak” (mely a közvélemény szemében továbbra is a valódi főhatalom) „Kuglifej” elvtárs maradt a vezetője. Magyarán: a történelemprofesszor mai értékítéletét vetíti vissza, s láttatja azt történelmi tényként a televízió nézőivel. Ráadásul Ormos ítélete bárgyún leegyszerűsítő, megkockáztatom, teljes húgyagyúságra vall: Rákosi gonosz, ergo csúnya, Nagy Imre jó, ergo ő az esztétikus.
Hogyne, a mesében, a rút boszorkány, az iszonyú sárkány, illetve a szép, bátor, leleményes magyar királyfi történetében.
Tehát plusz még egy nagy Pulitzer-díjat a történésznek! Vizuál-Pulitzer-díjat!
Vegyük a tények esztétikai vonatkozásait, illetve vegyük az esztétikai mozzanatokat mint tényeket!
Rákosiról is (mint bárkiről) készültek jobb, készültek gyöngébb, sikerületlenebb fotók, s nyilván a jobbak jelentek meg a sajtóban. Rákosinak „tipikusan”, „átlagosan” ilyen volt a feje:
Szép? Csúnya? Milyen?
Valamilyen.
A Pulitzer-díjas stiliszta „kuglifej”-nek, „tojásfej”-nek nevezi; pulitzerileg (publicisztikailag) helytelenül, ti. az egyik szóösszetétel tökfejet, a másik értelmiségit jelent, vagyis a helyes kifejezés: golyófej. Illetve, hogy Ormos Mária is örüljön, mondjuk így: nem gój-jófely! Esetleg (további urbánus-entellektüel-női ízlés szerint) seggig érő homlok, vagy pedig: a bőrhajú zsarnok maceszgombóccal fésülködik, vs. egyszerűen csak: egy kopasz zsidó.
Na most, a Rákosiról készült propaganda-kép így fest:
Ezt a fényképet már Hajas Henrik is kommentálta a tévében, szó szerint idézem: „Jézusmáriám! Rákosi a búzakalásszal!”
Hát igen, lehet szűzmáriázni, jézusmáriázni, úristenezni, s ami ugye különösen hiteles egy katolikusan világszép média-vicsorgó szájából (vö. „nevét hiába fel ne vedd”), ugyanakkor ne feledjük: Hajas Henrik annakidején idülten lambadázott a tévében! Forró Tamással együtt lambadázott, mintegy duplikált Gyurcsányként, ráadásul a nagynyilvánosság előtt (Gyurcsány legalább fél/privátim vonaglott anno macsó miniszterelnökként). Nota bene Hajas Henrik okádék-pezsgő-szín közszolgálati egyen-zakóban lambadázott, nem hazudok, magam láttam: tánc közben obligát médiaszukát nyálazgatott, két műbőr-stúdiófotel közé tolulva riszálta hájas valagát (vesd össze), noha az is igaz, búzakalász nem volt a kezében. Mindegy, a lényeg, hogy Hajas Henrik is rendes magyar arc, rendes-magyarosan-esztétikus médiaszereplő, így joggal gúnyolódhat, vihoghat Rákosi Mátyás kalászos fényképén, ám mindennek – furcsamód – még sincs jelentősége, ugyanis az idézett Rákosi-fotó esztétikailag, sajnos, telitalálat. Művészi erejű alkotás (egy magyar Riefensthal készíthette, hiszen mint tudjuk, a német filmrendező is „levágta” Hitler fejének fölső részét stb.), ezáltal a mű propagandaértéke: maximális. A képen az ősi magyar föld szülötte, a magyar nép hű fia (egyszersmind édesapja) látható; plebejus államférfi; ki értéssel, gyöngéden, szeretettel tekint a magyar földben termett: magyar-dolgos, magyar-paraszti kéz vetette, magyar napsugár érlelte magyar búzakalászra. Mármost az öntudatosan rózsadombi, pökhendisen újlipótvárosi Hajas Henrikek (s a még náluk is hajasabb Ormos Máriák), jó szokásuk szrerint, vihoghatnak-gúnyolódhatnak annyit, amennyi épp a rendes magyar-bőr-ábrázatukra ráfér, ti. ezzel csak azt bizonyítják (újfent), hogy mindenoldalúan tehetségtelenek. Dilettánsak. Ön-Pulitzer-díjasok. Nem a teljesítményükre, hanem az ún. „sikereikre” büszkék, s ami azért van, mert a sikereiket nem az intellektuális képességük, hanem a gátlástalanságuk determinálja. Jobbára. Némelyeknél (pl. Heller Ágnesnél) teljes mértékben. Kérdezem, mikor mondta bármelyikük is: „igazam volt”!? Ki tud ilyet idézni, bármelyiküktől? Senki. Ezek az emberek ugyanis a „tévedés jogából” élnek. Büszkék rá, hogy soha nincs igazuk, nem is törekednek igazságok megfogalmazására (arra sem, hogy igazat mondjanak), hanem ún. „relatív igazságok”, „saját igazságok” dagasztásával kábítják, majd tüntetik ki – egymást. Anno a „kommunista” párt „holdudvarában”, ma jobbára a „liberálisok” között.
Joggal vetődik föl a kérdés: Ormos Mária 1951-ben miért tolakodott az MDP-be? Egyértelmű a válasz: akkoriban ugyanis a Rákosinak még volt haja. Dúsan lobogó lobonca. Mely hajkorona 1952-ben kihullott, mind egy szálig, így aztán 1953-ban Ormos Mária is együtt tapsolt, együtt éljenzett a megkönnyebbült magyar néptömegekkel: „Hurrá, éljen, eltűnt a kuglifej, s rendes magyar arc került a helyébe!”.
Világos, de vajon melyik arc a három közül?
A baloldali Nagy Imre, a jobboldali Donáth. A középső: Péter Gábor. Neki van a legtöbb haja. A bajusz secko jedno!
Ez pedig a deli-sudár Rajk László, híresen vonzó férfi. Nem volt bajusza, ennek ellenére kinyírták a „csúnya tojásfejek” (1949-ben), míg Ormos Máriának, sajnos, csak két év multával sikerült bekönyökölnie magát abba a Pártba, amelyben akkorra már jó fejlett tirannusnak számított a rusnya Rákosi.
Döntő kérdés: vajon miért éppen Ormos Máriának tetszett a „csúnya tojásfej”, ti. Ormoson kívül senkinek sem tetszett?!
Én tudom a választ. Írok is majd róla egy elragadóan szexista-mélylélektani elemzést.
Így igaz!:) Egyetlen olyan kategória létezik a mai világban, amelyre semilyen szabály nem vonatkozik!:( Ez a pénz világa:( Ott csak az számít, hogy ki tudja jobban átverni a másikat! Tipikus keleti mentalitás:(
Abban a pejoratív értelemben, ahogy az idézetben szerepel, a „spekuláció” pontosan a szabályok elkerülését, a lopást jelenti. A nagy géniusz éppen a kör négyszögesítését akarja itt feltalálni, a szabályozott szabályelkerülést. Bravó! Aki a szabályokat betartva kereskedik, az nem spekulál – mán a jelzett értelemben – hanem kalkulál. A spekuláns abban hisz v. abban bízik, hogy az ellenőrzési rendszer tökéletlenségét kihasználva megúszhatja büntetés nélkül a szabályszegést és ez a kockázatvállalása pedig busás haszonhoz juttatja majd az ügyletei révén. A nagy géniusz ettől a spekulánsi attitűdtől várná a mezőgazdaság és az ipar kereskedelmi forgalmának fellendülését, miközben pontosan ezt az attitűdöt ajánlja büntetni a szabályozással. Hisz a „szabályozás” egyenlő a büntetéssel. Skizofrén logika!
Bogár profról persze lehet ilyet-olyat mondani, de egy valamit biztos nem: azt hogy unalmas. Míg Heller – túl az irritáción – valóban unalmas. Hallotta valaha Hellert viccelni, egy poént elsütni? (Én még soha.)
„mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük.”
Persze felmerül a kérdés, h miért nem volt élénk 1921 -ben ez a forgalom? Talán a tiszta kommunizmusban törvényileg tilos lett volna a kereskedelem? És ez miért csak ipar-mezőgazdaság relációban okozott problémát, ipar-ipar és mezőgazdaság-mezőgazdaság relációkban miért nem? Egyfelől Lenin azt írja, h ennek a kereskedelemnek az élénkítéséhez még a spekulatív, kapitalista kereskedés is (kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is) használható, másfelől ezen spekulatív, kapitalista kereskedést büntetni rendeli (mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő ). Na most akkor a képlet egyszerű: vagy igénybe veszi a kapitalista kereskedést az élénkítéshez, vagy bünteti. A kettő együtt nem megy – nem kell lenini géniusznak lenni hozzá, h ezt belássuk, és ezen az sem változtat, ha napjában tízszer vizsgálnak felül minden törvényt.
Magassága azt gondolja talán, h ezen kizárólag a kereskedelemre vonatkozó (mivel a termelésről ugyi szó sincs) ellentmondásos vélekedés inkább jelenti a rendszer ontológiai bukását, mint az '56 -os fegyveres felkelés a szocializmus ellen?
„A napokban egy fórumon feltették Bogár Lászlónak a frappáns kérdést, h szerinte az Orbán kormány a rendszerváltás utolsó kormánya vagy egy új rendszer első kormánya. Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg) h a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat. Ezt ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben, de mégis évtizedekig fennállt még a későbbiekben. És ezen időszak alatt különböző arcait mutatta, a terrortól a legvidámabb barakk létig.”
Ugye?! Frappáns kérdésre frappáns válasz. Vagyis Bogár professzor frappáns jövendölése pontosan annyit ér, amennyit a frappáns hasonlat. Mindkettő (frappánsan) lényegi tájékozatlanságról, intellektuális bárdolatlanságról árulkodik. Bogár professzor szerint „a szocialista rendszer” 1956-ban „bukott meg lételméleti értelemben”. Vagyis teljesen nyilvánvaló: Bogár professzor „csupán” azt nem tudja, hogy (1) vasziszdasz „szocialista rendszer”, illetve (2) hu de fakisz „lételméleti értelemben vett bukás”? Különös tekintettel 1956-ra.
Bogár professzor nem tudja. Merthogy tájékozatlan. Mégpedig olyannyira, hogy a szimpla tájékozatlanság nála (is) par excellence tudatlanságot determinál.
Bogár professzor nem tudja, mit ír például Lenin az adott problémáról. Ami persze nem baj, csupán mosolyogtató, ugyanis az aktív nem tudás révén óhatatlanul föltalálódik (professzorilag) a cocialista lukban a lételméleti cső; tehát még csak nem is a csőben a lyuk, hanem amennyire lehet, totál összekuszálódva az egész!
Szerintem minden aggály nélkül kimondható: Bogár professzor lényegileg ugyanazon primitív gátlástalanságba, illetve idiotizmusba hajló műveletlenséggel „zsonglőrködik” (szélhámoskodik) különféle értelmezetlen, definiálatlan fogalmak révén (vakítva ezzel az obligát parasztot), miként teszi azt bármely harmadosztályú professzor, pl. az itt többször is megidézett, Heller nevű szélhámos-professzor. Aki ugyebár – Mészáros Tamás örökzöld kifejezésével – „a társadalom krémjéhez” tartozik. Tudniillik a Mészáros-féle óbersuttyók szerint a krém attól krém (vö. a zseni attól zseni, az originális attól unikális stb.), hogy nem kell ismernie értekezésének, hivatkozásának tárgyát. Az esetek többségében egyáltalán nem. Ha például Leninről, illetve a szocializmusról beszél a „krém”, nem muszáj tudnia, hogy konkrétan mit ír Lenin a szocializmusról, ezt nem kell tudniuk a professzoroknak, és persze nem is tudják. Élnek a lehetőséggel. Ilyen egyszerű. Épp elegendő egy jókorát üvölteni a médiába: „Lenin gonosz”, „a szocializmus ötvenhatban lételméletileg megbukott”; ennyi bőven elég, ugyanis a tudatlan a tudatlan szájából mindent benyal. A vak vezérürük a világtalan birkatársadalom krémje, már amennyiben a vezérkosok de jure nem tolvajok, márpedig nem azok, ti. a rendőrség is fölmentette őket.
Na most, tényszerűen a következő a helyzet: Lenin nem 1956-ban, hanem 1921-ben írja: „mindent működésbe kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, fölélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt még ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«, aki az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem mozdítja elő a cserét […] A »szabályszerű« kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, fejlesztése előnyös számunkra. Ámde a spekulációt nem lehet [kiemelés – Lenin] megkülönböztetni a »szabályszerű« kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdasági értelemben vesszük [kiemelés Gy. úr]. A kereskedelem szabadsága kapitalizmus, a kapitalizmus spekuláció, nevetséges efölött szemet hunyni.
Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?
Nem. A spekulációról szóló valamennyi [kiemelés – Gy. úr] törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak [kiemelés – Lenin] mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése [kiemelés – Lenin] büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkal nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen fölvetésével (…) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük”.
Írta Lenin. Nem 1956-ban, hanem 1921-ben!
Vagyis Lenin nem handabandázik „lételméleti megbukásról”, nem teoretizál arról, hogy elméletileg „átugorhatók-e történelmi fejlődési szakaszok” stb., még kevésbé arról, hogy általában jó-e, általában rossz-e a kapitalizmus, általában hová vezet stb., hanem viszont ezt kérdezi a maga keresetlen, ám zseniális egyszerűségével: „mi a teendő?”, mégpedig itt és most; konkrétan Oroszországban, konkrétan 1921-ben. A válasz: kapitalizmus. „Magángazdasági kapitalizmus”. „Ha törik, ha szakad”. Akár „még szövetkezetek nélkül is”!
Miért? Mert egyrészt Lenint nem az érdekli, hogy ő is jó nagyokat süketelhessen gonoszról, lételméletről, miegyebekről, másrészt: Lenin tehetséges, ergo néki nem kellet összevissza hadoválnia ahhoz, hogy valamelyest figyeljenek rá.
Lenin még azt sem mondja, hogy „megbukott a szocializmus”. Pedig tudta, hogy „megbukott”. Míg ezt Bogár professzor, Heller professzor ötvenhatban sem tudták, ők ugyanis csak most tudják, hogy ők ezt már 1956-ban is tudták.
Lenin viszont nem professzor (értsd: nem hülye), számára teljességgel érdektelen, hogy mi bukott meg, mi nem (ami „megbukott” az le van kakilva, értelemszerűen!), hanem viszont Lenin így teszi föl a legendás kérdést: Что делать? Mi legyen? Mert nem ez az értelmes fölvetés: „mi volna jó, ha jó volna?”, hanem hogy mi az, ami szükséges, illetve mi lehetséges? E kettőből keveredik ki aztán a híresen konkrét „teendő”.
Amíg Lenin úgy vélte, reális alternatíva a szocializmus közvetlen, rapid „előállítása”, addig nyilván ő is a szocializmussal foglalkozott, majd hirtelen, egy a doktriner füleknek merőben szokatlan, sőt azokat kifejezetten sértő (fülsértő) ötlettel állt elő: „A spekulációról szóló valamennyi törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni”.
Tehát: valamennyit!
Vagyis Lenin nem azon filózgat mezohülyén, hogy „lételméletileg” mi bukott meg, mi nem bukott meg, hanem világosan kimondja: módosítani kell a törvényeket, mégpedig úgy, hogy azok révén, a megcélzott kapitalista szisztémában, ne a „szabálytalan” kereskedelem, ne a „vadkapitalista” káosz uralkodjék, hanem a „szabályozott” spekuláció irányítsa a gazdaságot. És egyáltalán nem azért, merthogy a kapitalizmus jó, sőt még csak azért sem, merthogy „ezidáig nem találtak ki a kapitalizmusnál jobbat” stb., hanem azért, mert itt és most ez a realitás.
Én pedig pontosan ezért tartom Lenint gigászi intellektusnak (majdnem akkorának, mint amekkora kedves szerénységem!), továbbá ezért tartom Bogár professzort is, Heller professzort is s persze a többit is mind (a „radikális baloldali” Tojás Gáspár Miklóssal együtt!) unalmas, primitív álértelmiséginek.
Sőt nyugodtan kijelenthetjük: Lenin több mint zseni (annyira azért persze nem, mint amennyire én vagyok), Lenin tudománya máig hatón érvényes, amennyiben így fogalmaz: „Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is… az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog »elmélkedni«…”.
Mutatis mutandis: aki szakszerűen, a mindenkori realitás figyelembevételével alkot (módosít) törvényeket, jogszabályokat stb., az messze többet használ Szent Hazájának, mint aki a „nemzeti kapitalizmus”, vs. „liberalizmus” tisztaságáról, illetve a „lételméletileg megbukott szocializmus” s a „[globál]kapitalizmus” szörnyűségességéről „elmélkedik”.
Olvassunk Lenint! És – paradoxmód – nem is föltétlenül azért, mert mintha direkt hasznosítható dolgokat tudhatnánk meg tőle (Homéroszt sem, Dantét sem ezért olvassuk), hanem „csak” azért, hogy ne maradjon pohos az agyvelőnk; ne úgy bámuljunk bele a vakvilágba, miként teszi azt a mészárosi „társadalom krémje”, benne a mártír Heller professzor s vele (szemben) a szintén frappáns Bogár professzor. Aki ugye „ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben”.
A szocialista rendszer is megbukott. A kapitalista rendszer is megbukott. „Lételméleti értelemben”. Jó. És? Az utóbbi mikor? Azért indokolt a kérdés, mert ha a „szocialista rendszer” ötvenhatban „bukott” meg, akkor nyilván a kapitalizmus „lételméleti” „bukásának” is van behatárolt ideje. Legalábbis Bogár professzor „hasonlítása” szerint. Bogár professzor mit hasonlít „ahhoz”, mely évet hasonlítja ’56-hoz? Tehát hogy egészen világos legyen a kérdés: mikor bukott meg a kapitalizmus? 2009-2010-ben? Kizárt. Az ominózus bankcsődöknél jóval nagyobb válságokat is átélt már a kapitalizmus.
Magyarán: arról van szó, hogy intellektuálisan értéktelenek az efféle, puffasztott lózungok: „megbukott”, „lételméleti értelemben”, „még nem találtak nála ki jobbat”, „a történelem vége” stb. Ilyesmit vagy a borbírt hit, vagy a szellemi szélhámosság mondat az „értelmiségivel”. Sőt sokszor – furcsamódon – a kettő együtt hat; jól látható: Bogár professzor, Heller professzor bornírt is, szélhámos is egyszerre. Míg Vásárhelyi Mária csak korlátolt. Ő hittel hiszi: ha a kapitalizmus liberális, akkor a kapitalizmus jó. Akkor jó, ha liberális. Márpedig az a fontos, hogy jó legyen! Ami liberális. A többi nem érdekes. Na most, a szegény kapitalizmus azért nem képes liberálisan jónak mutatkozni, mert a „közgazdasági analfabéta lakosság” nem engedi kibontakozni nagyszerű alaptermészetét: a szabadságot. Vásárhelyi tehát nem szélhámos, nem törekszik szofisztikáltságra, Vásárhelyi leplezetlenül ingerült, kendőzetlenül brutális, szerinte a nép „analfabéta”, „infantilis”, „együgyű”, „bornírt és korlátolt”. Ha nem volna ilyen, akkor minden jó volna. Főként a kapitalizmus.
Az egyik „entellektüel” baltával, a másik máguspálcával hadonászik. Ennyi a különbség közöttük. „Lételméletileg”. Ugyanis az ember – általában – képtelen elfogadni azt az epikuroszi, marxi, madáchi, József Attila-i „lételméleti” axiómát, mely szerint a világ alapállapota nem a lét, hanem a „nemlét”. A semmi. A halál. Az ember a halálra mint állandóra „kapja ráadásként” az egyetlen életet. Magyarán: az élet után a semmi következik. Nem „mások élete”, „az emberiség jövője” stb., hanem a nihil. És ez az, ami egyrészt elképzelhetetlen (ti. valaminek lennie kell!, égi országnak, föltámadásnak, reinkarnációnak vagy bárminek), másrészt elfogadhatatlan (még a pokol is elviselhetőbb a semminél!), s nemcsak a Bogár Lászlók, a Heller Ágnesek, a Vásárhelyi Máriák, hanem gyakorlatilag mindenki számára.
Egyébként az „optimista lételmélet” valójában nem több, mint az egészen profán (mondjuk így: darwini) létösztön kvázi intellektuális humánvariánsa. Minden élőlény „tudja” (a növény is), hogy a fajt fönn kell tartani. Ezért aztán például a szukakutya könyörtelenül (Heller szerint szégyenkezve) elmarja a párzani igyekvő, ám gyönge (a faj fönntartására) alkalmatlan hímet. Ez történik a létben.
Vagyis intellektuálisan az ember nem több az állatnál, hiszen az ember sem tudja elképzelni, hogy ne legyen jövő, illetve a jövőben ne legyen valami. Ezért állítja: nem jó az, ami van, „megbukott”, de – hálistennek – csak „lételméletileg”, mert olyan nincs, gyerekek, hogy a kapitalizmus (halála) után ne jöjjön valami! Tehát – paradoxmód – ez a jámbor, vallásos hidegrázás pergeti ki az emberből a fentebb olvasható „lételméleti” derűlátását. Muszáj-optimizmus. Amelyből már nem utópiák születnek, ti. az utópista nem szükségképpen hülye. Az értelmes utópista nem az örökkévalóságban hisz, hanem azt mondja: ami most van – függetlenül a világ végességétől vs. végtelenségétől – nem jó. Legyen helyette más! Ami jó. Míg viszont a Bogár professzorok ezt állítják: semmi sem jó, minden „megbukott”, de csak „lételméletileg”, s ami azt jelenti, hogy gőzünk nincs, mi volna jobb, vagyis mindebben az a legszörnyűbb, hogy még utópiánk sincs. Ezért gyártunk frappáns „lételméleti” magyarázatokat.
Mondják a professzorok (magukban).
Persze ez sem új. Évezredes „megoldás”, klasszikus magyarázat voltaképpen mindenre az isteni gondviselés (például), illetve reneszánszát éli a Virág elvtársi bölcseletet: az a gyanús, ami nem gyanús – ami megbukott, valójában nem bukott meg (csak „lételméletileg”), mert valami azért van is, lesz is; higgyünk benne; az ezerszer áldott és átkozott kapitalizmus helyén nem lehet lyuk!
Lehet. És lesz is.
Bogár professzor azért látszik ennyire ostobának, mert gyakorlatilag nincs más választása, ennél ugyanis csak ostobább lehetne. Szíve szerint az volna, de mostanra már nyilvánvalóvá vált (még számára is), hogy igen kacagtató Bibóék, Fekete Gyulák, Bíró Zoltánék, Csoóriék, Csurkáék (egykori) utópiája, mely szerint a „forgolódó” tőkés birodalmak (az USA, Oroszország, Kína, India, Nagy-Britannia stb.) végre belátják: a kapitalista rendszer lételméleti értelemben megbukott, így aztán a globális birodalmak föloszlanak számtalan lokális, egyenlő kis Kert-Magyarországra, s a „globalizmus” tudatos fölszámolásával, a „nemzeti kapitalizmusok” kialakulásával (egy immáron tiszta: nemzeti-piaci-egyensúlyi rendszer működése révén) beáll a végső-idilli állapot.
Igen, csakhogy ebben már Bogár László sem hisz igazán (esetleg szeretne hinni benne), így hát filozófiatörténetileg bízvást kimondható: Bogár professzor „lételméleti” bölcseletének intellektuális alapjait Zsüti professzor vetette meg anno, még a szocializmus hajnalán (a zeneszerző ismeretlen), Hollós Ilona is, Koncz Zsuzsa is szépen elénekelte, s amely filozófia Bogár professzornál így hangzik: „a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat”, míg ugyanennek az eredeti, klasszikus változata így:
Bárhogy lesz, úgy lesz, A jövőt nem sejthetem, A sors ezer rejtelem, Ahogy lesz, úgy lesz! Bárhogy lesz, úgy lesz.
„Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg)… Lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve, hogy a [globál]kapitalizmus romjain nem egy gyökeresen új rendszer születik...”
Akkor hát magam is lényegileg mondom: amíg Bognár professzor nem érti meg, hogy „[globál]kapitalizmus” épp úgy (vagyis lényegileg) nincs, mint ahogyan „[lokál]kapitalizmus” sincs (lényegileg), ti. a kapitalizmus alaptermészeténél fogva (vagyis lényegileg) „globál”; szóval, míg ezt nem érti meg a professzor, addig nagyjából ekkora, illetve még ennél is nagyobb marhaságokat fog beszélni.
Mi a történész dolga? Mi a történelemtanár feladata? Mit szeretne megtudni az olvasó, mikor a történész könyvét lapozza?
Szívesen megmondom. Azt szeretné megtudni, például, hogy: mi történt. Az mikor történt. Hol történt, hogyan történt, ki volt a történelmi szereplő, milyen volt a szereplő (tényszerűen), mit mondott, hol mondta, kinek mondta, mit tett, mit nem tett és így tovább. Vagy nem így van? Netán azt szeretnénk megtudni, ha a történészt olvassuk, s nem például Katona Józsefet, Arany Jánost, Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot, Móriczot, Mórát, Kosztolányit, Déryt, Illyést, Szabó Magdát, Cseres Tibort, Ottlikot, Feleki Lászlót, Hegedüs Gézát, Örkényt, Örsit, Koestlert, Dobozyt, Nemeskürthyt, Gyurkót, Kardos G.-t, Kertész Imrét, Spirót, Komoróczyt, Moldovát, Bereményit, illetve ízlés szerint: Illés Bélát, Hollós Korvint, Berkesit, Ungvárit… hogy mi az „elképzelhető”, mi a „nagyon valószínű” a szerző véleménye szerint?
Őszintén szólva, én nem ezt akarom megtudni! Különösen nem egy negyedrangú stilisztától, illetve ötödrangú, mondjuk így: erkölcsi-szellemi vakaréktól. Kérem, az a történész, aki nem (csak) tényt közöl (pl. mások dokumentált álláspontját stb.), hanem gyakorta az ő saját véleményével is előtolakszik, legkevesebb tanuljon meg fogalmazni! Valamennyire. Minimum közepesen. Vagyishogy ismerje, értse azokat a kifejezéseket, szavakat, mondatokat, amelyeket nagybecsű tudóskedvében az érdeklődő közönség elé tár!
Ormos Mária: „Elképzelhető, sőt nagyon is valószínű, hogy Sztálin eredetileg hitt valami elemi igazságosságban, a hozzá hasonló nyomorultak felszabadításának, emberi élethez juttatásának szükségességében”.
„Elemi igazságosság”. Milyen az? Rájövünk majd, ám előtte álljon itt egy elemi igazság: Ormos Mária kutyaütő stiliszta. Aki persze nem a szégyenlős kutyát üti-veri, azt ugyanis a másik bula-stiliszta műveli originálisan, hanem a metaforikus ebet.
Alapkérdés (ez is az elemi igazságot célozza): miért nem „szegény emberekről” beszél a tudósprofesszor? A „nyomorultak” helyett. Hugó Viktornak képzeli magát? Esetleg írhatott volna „elnyomottakat”. „Kizsákmányoltakat”, különös tekintettel arra, hogy egykor tagja volt a „kommunista” párt központi bizottságának, sőt legbefolyásosabb döntéshozó testületének is. Vagy: „kisemmizetteket”. Vagy: „proletárokat”, ha már mindenáron gyalázkodni akar.
Egyébként Ormos Mária nem véletlenül kotorta elő (silányka szókészletéből) a legdehonesztálóbb fogalmat, nem véletlenül emleget „nyomorultakat” az általa „gonosztevőnek” és „minden téren dilettánsnak” minősített Sztálinnal direkt kontextusban. Ez egyáltalán nem véletlen. Mert pl. a „valami” határozatlan névmás lekicsinylő használatával is azt sugallja, hogy „valami elemi igazságosságban” csak egy dilettáns hihet (ti. az Ormos-féle entellektüelek kizárólag a „relatív igazságokban” hisznek – újabban), illetve (az Ormos-Heller-Vásárhelyi-féle „liberális” krédó szerint) aki nyomorba született, az vagy maradjon nyomorult élete végéig, vagy törje át sorsának betonfalát individuálisan, a saját erejéből. Hiszen például maga Vásárhelyi Mária is ezt tette: a Rózsadombra született, s onnan egészen a szemlőhegyi Gyurcsány-pártig zúdult föl –mentálisan is, egzisztenciálisan is. Mintegy egyenes vonalúan. Minden kitérő nélkül. Rózsadombról a Rózsadombra. És pontosan ezért átkozza, sőt olykor gyalázza a szegény embereket. Miközben Ormos a debreceni „rózsadombra” született, így aztán nem véletlenül írja róla a Wikipédia: „1951-ben belépett a Magyar Dolgozók Pártjába”, majd: „1952-ben szerzett tanári diplomát”.
Ez is elemi igazság.
És az is, hogy Ormos Mária nem 1947-ben lépett be, például a Kommunista Pártba, esetleg a szociáldemokraták közé (vagy bárhová), ha már oly hevesen lüktetett történelmi vénájában a forró, vörös forradalmi vér (ne feledjük, Heller „négyévesen” már kész „filozófus”!), hanem 1951-ben. A Rajk per után. Zöld Sándor ebben az évben irtja ki a családját (Magda Goebbelshez hasonlóan, nagymamástul mindenestül), 1951-ben módosítják az első ötéves tervet, duplázzák meg a beruházási költségeket (nyilván az életszínvonal, a mezőgazdaság stb. rovására). Persze, legyünk igazságosak: ezt a történelmi összefüggést egy végzős történész (értsd: kommersz egyetemista kispicsa) nem láthatta. A kistörténész nem tudhatta 1951-ben, hogy mi történik körülötte 1951-ben. És éppen azért, merthogy kommersz volt. Világéletében.
1951 az az esztendő, amikor a nők, főként a falusi lányok, asszonyok (tehát ne legyen félreértés, nem a „rózsadombi” egyetemisták!) „emancipációja” (értsd: téesz-traktorokra ültetése, illetve városi munkáskaszárnyákba terelése, intenzív ipari kizsigerelése) elkezdődött (vö. Bacsó: Te, rongyos élet). 1951 az újabb koncepciós perek éve. Ekkor ítélik el Kádárt, Donáthot, Losonczyt, néhány hónappal korábban Marosát, s amit egy „rózsadombi” kishurkának megint csak nem muszáj tudnia, mégis szimbolikusnak tartom: ha az „ötvenes évek” „sötét” korszak, akkor abban az ’51-es év a legsötétebb. Történelmi tény. Elemi igazság. Míg viszont Ormos Mária pontosan 1951-ben lépett be… Hová is? Forradalmi pártba? Politikai pártba? Nyilvánvalóan nem. Hanem egy olyan „állampártba”, melynek főfunkciója 1951-re már nyilvánvalóvá válhatott, még tán’ egy egyetemista kiscunci számára is, s amely kettős funkció nem egyéb, mint a brutális (munkahelyi, iskolai) elnyomás egyrészről, illetve a súlytalan emberek, az obligát karrieristák felszínre emelése másrészről. Határozott meggyőződésem: Ormos Mária nem ennek ellenére lépett be az MDP-be (1951-ben, majd szerzett diplomát 1952-ben), hanem éppen ezért. Ormos Mária nem Angi Vera volt 1951-ben, hanem egy fostos kis karrierista. Csúszómászó. Így aztán óhatatlanul lett belőle jókora szarházi. Vagyis olyan bölcsész-szakíró, aki a szegény, szenvedő, nincstelen, nélkülöző, szerencsétlen sorsú, keserves, sivár, sanyarú, gyötrelmes életű, mélybe zuhant, kínok közt tengődő, vergődő, eltiport, kizsákmányolt, üldözött, kitaszított, pária, proletár, ágrólszakadt embereket (hogy csak néhányat említsek a magyar nyelvben rendelkezésre álló jelzők, kifejezések közül!) szükségképpen nevezi „nyomorultaknak”. Nem elnyomottaknak, nyomorgóknak, megnyomorítottaknak, hanem gonosz(tevő) nyomorultaknak.
Csupán lapszus volna? Csupán arról van szó, hogy az elitizmusára pökhendi entellektüel momentán nem találta a megfelelő kifejezést? Nem találta. Mert nem is kereste. Pontosan azt írta le, ami öntudatlanul bűzlött elő fekélyes lelke mélyéről.
Tegnap Gerő András (szintén „zenész”) „értelmiségellenes támadásról” hörgött a tévében, mondván: nemcsak a filozófusokat, hanem az egész értelmiséget igyekezett lejáratni a populista kormány. Na most, magam sem látom ezt másként, vagyis szerintem sem „támadni” kéne ezeket az embereket, hanem – minden különösebb fakszni nélkül – akkorát rúgni a seggükbe, hogy visszarepüljenek egészen az általános iskoláig. Vagy az elemi szintű felnőttoktatásig.
Tehát fogadjuk el: Ormos Mária könyvében „csupán” szánalmas fogalmazásbeli csököttség érhető tetten, ti. a szerző történész-szakíró (értsd: szakbarbár), nem pedig kényes irodalmár! Magyarból kétharmad. Az persze igaz, Ormos gimnáziumi irodalomtanár (is), mármint a képesítése szerint, a debreceni bölcsészegyetemen szerzett pedagógusi diplomát; pedig akkor még nem is a Kósa volt a polgármester; ám legyünk (elemi) igazságosak: más egyetemekről se kerülnek ki különb irodalomtanárok, nem szólva arról, hogy Ormos Mária sem a saját dolgozatát hivatott leosztályozni. Amúgy persze színjelest adna magának. Külön dicsérettel. Ha viszont nem ő maga értékeli magát kitűnőre (mert ugye szerény, mint a kórság), akkor majd a másik elitértelmiségi. Például a Gerő. Akit viszont nem támadott meg a Budai. Hogy miért? Ki tudja… Vagy azért, mert nem tartja értelmiséginek, vagy pedig azért, merthogy én sem tartom értelmiséginek. A Hellert sem. A Gerőt sem. A Budait sem. Nos, ha mindezt figyelembe vesszük, jól tesszük, ám akkor is marad a kérdés: mivel magyarázható, hogy Ormos Mária például Rákosinak már nem is az ominózus gonoszságáról, hanem – egészen primitív rasszizmussal – randa-zsidó ábrázatáról, nem „rendes magyar arcáról”, „kuglifejéről”, majd (néhány héttel később) „csúnya tojásfejéről” beszél a szintén idióta ATV kamerái előtt (szerkesztett műsorban)? Nota bene az ATV-ben nem üldözik az „értelmiséget”. Hanem beszéltetik.
Ez mivel magyarázható?
Megmondom. Legközelebb…
Előtte még annyit, nemrég előtártam itt egy nagy világbölcsességet (melynek nyomán már magam is elámulok magamon, pedig régen megszokhattam volna: egyszerűen zseni vagyok), szóval, az elemi igazság szerint: az ostoba embernek nemcsak a híve, követője, hanem a „vitapartnere”, ellenlábasa is szükségképpen ostoba.
Ormos Mária az ATV-ben: „A magyarok [Trianon előtt] nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést, ez teljesen világos”.
Mi ebben a „teljesen világos”? Mi az, hogy „a magyarok”? Mi az, hogy „nem tudták kezelni”? Tolulnak a nézőben a kérdések, ám ezúttal nem az akadémikus professzor lebutult szövege az érdekes, hanem az ellenlábasának (egy Szakács Árpád nevű debatternek) pengés reflexiója: „Bezzeg az angolok, franciák, oroszok stb. tudták kezelni a nemzetiségi kérdéseket, nem is vacakoltak parlamenti beszédekkel meg törvényekkel a probléma »megoldása« során. Csak hát erről már nem esett szó [az ATV Tabu c. műsorában], mint ahogy az sem merült fel, hogy az elmúlt kilenc évtizedben, a mai napig hogyan bánnak a szomszéd államok a magyarokkal”.
Ennyi. Egyetlen betűvel sem több. Ezzel lett megcáfolva az állítás, mely szerint „a magyarok nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést”.
Miért nem igaz, hogy a magyarok nem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést? Mert „az angolok, franciák, oroszok stb.” sem tudták kezelni a nemzetiségi kérdést. Továbbá: „hogy az elmúlt kilenc évtizedben, a mai napig” mostohán „bánnak a szomszéd államok a magyarokkal”.
(Vesd össze: miért nem lopik a Gyurcsány? Mert az Orbán is lopik!)
És nem szemben? A napokban egy fórumon feltették Bogár Lászlónak a frappáns kérdést, h szerinte az Orbán kormány a rendszerváltás utolsó kormánya vagy egy új rendszer első kormánya. Erre Bogár azt felelte (nem szó szerint, de lényegileg) h a rendszer lételméletileg megbukott, de különböző formákban még sokáig fennállhat. Ezt ahhoz hasonlította, hogy '56-ban a szocialista rendszer is megbukott lételméleti értelemben, de mégis évtizedekig fennállt még a későbbiekben. És ezen időszak alatt különböző arcait mutatta, a terrortól a legvidámabb barakk létig. Lehetséges forgatókönyv a jövőre nézve, hogy a [globál]kapitalizmus romjain nem egy gyökeresen új rendszer születik, hanem még nagyon sokáig ezen romok közt fogunk vergődni. Azaz a különböző alternatívák nem a rendszerrel szemben, hanem azon belül érvényesülnek.
