Gyurcsány Ferenc: A kör négyszögesítéseA kérdés az országok többségében egy és ugyanaz: hogyan teremthető meg a gazdasági növekedés fenntartható alapja a kemény globális piaci körülmények között, hogy közben fenntartható legyen a társadalmi szolidaritás és méltányosság érzete. Akárki is van kormányon, meg kell hogy kísérelje ennek a körnek a négyszögesítését – mondta Ralf Dahrendorf német szociológus-filozófus, aki tíz évig volt ennek az intézménynek, a London School of Economicsnak az igazgatója.
Nos, a kör négyszögesítése eleve lehetetlen feladat, legalábbis matematikai alapokon. A politikában azonban nemcsak meg tudjuk, de meg is kell hogy csináljuk. Ha emlékeztetjük magunkat Dánia, Finnország vagy akár – jó néhány szempontból – Nagy-Britannia példájára, akkor arra találunk bizonyítékot, hogy mindez nagyon is lehetséges. Ha ezeket a sikertörténeteket megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a magas gazdasági és társadalmi teljesítmény alapja az a széles körű társadalmi elfogadottság, amely szerint a piaci és társadalmi megközelítések, az egyén és az állam felelősségi körei, a nemzeti büszkeség és a nyitott társadalom nem ellentétei, hanem kiegészítői egymásnak. A legsikeresebb országok esetében a társadalmi gondolkodás és gyakorlat horizontja a rövid távú kihívások felől a hosszú távú adaptálódás, alkalmazkodás irányába tolódott el: a közvetlen állami védelem felől az emberek versenyképességi felkészítése felé; a rövid távú növekedés felől a fenntartható növekedés irányába, magas környezettudatosság mellett.
Ha ismertetni kívánjuk ezeket a nemzeti sikertörténeteket, általában a következő kifejezéseket használjuk: tudatosság, hosszú távú jövőkép, bizalom és együttműködés, partnerség, befektetés, nyitottság, magánkezdeményezések, felelősség. Ezek a tulajdonságok jellemzik az érett, demokratikus és magabiztos társadalmakat.
Hogyan is állunk ezekkel a tulajdonságokkal mi, kelet-közép-európaiak? Figyelembe véve a Lengyelország, a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Magyarország közötti igen lényeges különbségeket, egy nagyon hasonló jellemzőt mégis találhatunk ezen országok történelmében. Ez pedig nem más, mint a hosszan tartó demokratikus tradíció, a nemzeti szuverenitás és a megszakítatlan társadalmi fejlődés hiánya. Régiónkban olyan ország is van, amely állami függetlenségét épp csak tizenöt éve nyerte el. Más országok nagyon büszkék évszázados vagy évezredes történelmükre, ezek az országok azonban függetlenségüket veszítették el, évszázadokig külföldi hatalmak uralmát nyögték. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején tapasztalható nagyon mély politikai és gazdasági átalakulásig – vagyis a rendszerváltozásig – ezeknek az országoknak a népei országukat nem tekintették a magukénak. A szabályok kijátszása, megsértése hazafias hőstettnek számított, és a legfontosabb egyéni kötelesség a túlélés volt, nem pedig a hosszú távú jövőtervezés. Ha az ember alárendelt helyzetben van, ha nincsenek jogai, akkor felelősségi körei is korlátozottak. E népek történetét elbukott forradalmak és felülről kezdeményezett reformok fémjelzik. Az elmúlt tizenhét évtől eltekintve történelmünkben sohasem tapasztaltuk meg azt az érzést, hogy országunk a miénk.
Országainkat visszakaptuk. Sokaknak nehéz megérteni, hogy nem vagyunk egyedül, hanem demokratikus közösséget alkotunk, ahol a jogok és a felelősségek kéz a kézben járnak. A demokratikus jogok és felelősségek megértése és elfogadása, a függetlenség és a demokratikus társadalmi és politikai élet következményei, a társadalmi piacgazdaság feltételei – ezek a legnagyobb kihívást jelentő feladatai ezeknek az új demokráciáknak. Módosítottuk alkotmányainkat, új demokratikus intézményrendszert alakítottunk ki néhány év leforgása alatt. Mindössze öt-tíz év alatt alakítottuk át állami tulajdonú tervgazdaságunkat piacgazdasággá.
Ám az emberek gondolkodásmódjának, magatartásának megváltoztatásához sokkal hosszabb idő kell, mint azt bármikor korábban gondoltuk volna. Hadd osszak meg önökkel néhány tudományos kutatáson alapuló bizonyítékot: az American Economic Review nemrégiben közzétett egy, a tárgyhoz tartozó tanulmányt a Németország két fele között fennálló különbségekről. Eredményeik elgondolkodtatók: akik a kommunizmus uralma alatt éltek, sokkal inkább támogatják az állami újraelosztást, mint nyugat-németországi polgártársaik. Ez a hatás fokozatosan eltűnik – a változás már most mérhető –, ám ez nagyon-nagyon lassú folyamat. A szerzők következtetése szerint még húsz-negyven évre van szükség ahhoz, hogy a kelet- és nyugatnémetek átlagos hozzáállása konvergáljon. Nincs okunk megkérdőjelezni, hogy ez a jelenség nem csak Németországra jellemző.
Hadd idézzem itt Sir Karl Poppert: „Az intézmények önmagukban sohasem elegendőek, ha a hagyományok nem nemesítik őket.” Mi Popper mondanivalója? Az, hogy a modernizáció nem támaszkodhat csupán az intézményi átalakításra, hanem ezzel párhuzamosan a pártfogó társadalmi magatartásformákra és hagyományra is támaszkodnia kell. A mi esetünkben hiányzik a pártfogó tradíció egyidejű fennállása a modern, demokratikus szabályokkal. Ez jelenti társadalmainkban a legnagyobb konfliktust. A demokratikus hagyomány nélküli demokratizálódás, a megfelelő organikus hagyományok nélküli nyitott társadalom és gazdaság, az együttműködési kötelezettség és a verseny egyidejű elfogadása az emberekkel, miközben társadalmi génjeikben nem létezik hasonló lenyomat.
Működnek a demokratikus intézményeink, ám a tradíciók és a magatartásformák nem illeszkednek hozzájuk.
Az elmúlt néhány évben régiónk országai példátlan politikai és társadalmi konfliktusoktól, utcai demonstrációktól, a politikai és társadalmi bizonytalanság különféle jeleitől váltak hangossá. Mi történt ezekkel az országokkal, amelyeket pedig olyan meleg fogadtatásban részesítettek és olyan nagy érdeklődéssel figyeltek nyugat-európai társaik a berlini fal leomlását követően? Véletlen egybeesés-e, hogy nagyon hasonló zűrzavart látunk minden országban kormányzataik arculatától, kormánykoalícióik szerkezetétől vagy gazdasági teljesítményük mérhető eredményeitől függetlenül?
Nem akarom alábecsülni a különféle nemzeti intézkedések, politikák és döntések hatását, de hajlok arra a véleményre, hogy ezek a politikai, társadalmi bizonytalanságok és zavarok a korábban széles körben osztott, mára azonban jórészt elveszett illúzióinkban gyökereznek. A rendszerváltást a demokrácia és a szabadság diadalaként ünnepeltük. Ám nem sikerült megértenünk, hogy az átlagembereknek sokkal egyszerűbb, kézzelfogható vágyaik vannak. A szabadság fontos, a demokrácia szép dolog, de rövid távon radikális életszínvonal-növekedést vártunk ezektől a változásoktól – ez volt a változásokkal szembeni általános várakozás.
Az elmúlt tizenhét év bebizonyíthatta, hogy a szabadság és a demokrácia nem hoz automatikusan magasabb árbevételt, nagyobb fogyasztást, jobb minőségű szociális szolgáltatásokat. Nehéz elfogadni, hogy míg a társadalmi különbségek nőnek, a hagyományos képességek – mint például a szakmák – leértékelődnek, és az érzékelt szociális biztonságot folyamatos beilleszkedési nyomás váltotta fel. Az effajta, széles körben tapasztalt csalódások a jelenleg látható zavarok fő kiindulópontjai.
Hogyan lehet reagálni ezekre a kihívásokra? Két alapvető vagy tipikus megközelítés lehetséges.
Az első a reformista, modernizáló jellegű megközelítés. E megközelítés támogatóinak és követőinek fő célja, hogy lerövidítsék a makroadaptáció időszakát, és összeegyeztessék azt az emberi hozzáállásban tapasztalható változásokkal azáltal, hogy mély szerkezeti reformokat indítanak a közszférában, az államigazgatásban, a piacszabályozásban, és így tovább. „Jobb, ha gyorsabb” – lehetne ennek a megközelítésnek a szlogenje, ami tükrözi a „felzárkózási hatásnak” nevezett, fennálló és mélyen gyökerező közérzést. Ez a modernizáló megközelítés nem tudja elkülöníteni magát az örökölt reformhagyománytól, amit korábban felülről kezdeményezett reformnak neveztünk. Ez azt jelenti, hogy az esetek többségében ezek a szerkezeti reformok – legalább kezdetben, az első szakaszukban – nem támaszkodnak széles körű társadalmi, politikai közmegegyezésre és pártfogásra, hanem koncentrált kormánykezdeményezéseken alapulnak.
A legnagyobb dilemma az, miként lehet kibővíteni és kiszélesíteni a reformprogramok társadalmi támogatottságát anélkül, hogy meg kelljen fizetni az eredeti szándék tompításának és gyengítésének árát. Nyilvánvaló, hogy – habár esetleg megvan a szükséges döntések meghozatalához megkívánt hatalom – sokak együttműködése szükséges megvalósításukhoz és működésükhöz. E megközelítés ellenzői azzal vádolják ezt az irányvonalat, hogy reformdiktatúráról beszélnek, hogy elárulja a nemzeti érdeket a globalizáció jellegének és szabályainak elfogadásával, továbbá hogy feladja a társadalmi igazságosság, az egyenlőség, a szolidaritás gondolatát, vagyis a politikai baloldal értékeit.
A második megközelítést a tradicionalista, reformellenes megközelítésnek nevezem. Ez a megközelítés nagyon szkeptikus a magántulajdonnal és a piaci mechanizmusokkal kapcsolatban, és némi ellenszenvet táplál a globalizációval – különösen a multinacionális vállalatokkal – szemben. Védekező, nem pedig proaktív hozzáállást képvisel: sokkal inkább az államra támaszkodna politikája megvalósítása érdekében, semmint több teret adna a magánszektornak. Felfogása szerint a nemzeti érdek képviselete ellentétben áll a társadalmi és gazdasági nyitottsággal, és a nemzeti büszkeség a nemzeti sérelem és/vagy nemzeti fölény érzetével párosul.
A modernizációt ellenző, tradicionalista megközelítés képviselői a változások elleni védelmet ígérnek az egyénnek és a családnak, továbbá azt, hogy az oktatásban, az egészségügyben és a nyugdíjrendszerben elkerülhetők a változások. Ez a megközelítés nagyon népszerű lehet, és az adott, történelmileg meghatározott háttér széles körű támogatását élvezheti: képes arra, hogy hatalmába kerítse az emberek józan eszét, mivel azt sugallja nekik, hogy saját magukért nem kell semmit sem tenniük, az állam úgy képes biztonságot és jólétet nyújtani, mintha holmi karácsonyi ajándékról volna szó.
Ez a megközelítés nemcsak gyengíti a demokratikus közérzést, hanem közvetlenül rombolja is azt.
A modernista és antimodernista, a reformista és tradicionalista megközelítés effajta kettőssége határozza meg régiónk politikai és társadalmi életét. Ez a leírás egyértelműbb magyarázatot ad annak megértéséhez, mi folyik Kelet-Közép-Európában, mint a szokványos módszer, amely a politikai szárnyak és szereplők közt tesz különbséget – jobb, bal, konzervatív, liberális vagy szociáldemokrata felosztás szerint.
Modernizálókat és tradicionalistákat is találunk mindkét oldalon. Van olyan baloldali párt is régiónkban, amely szerint a reformok csak a felső tízezer érdekeit szolgálják; azután ott vannak a többiek, akik a reformprogram élharcosai.
Nagyon hasonló a helyzet a jobboldalon: léteznek merész szerkezeti reformokat képviselő pártok; mások pedig már azt is ellenzik, ha az örökölt és jelenleg működő struktúrákhoz akár egy ujjal is hozzányúlnak.
Magyarország rendkívül büszke több mint ezeregyszáz éves történelmére. Míg azonban a XVI. század a modernizáció új korszakát hozta el a nyugat-európai országokban – amit Amerika felfedezése fémjelzett –, mi, magyarok elvesztettük függetlenségünket, mivel a magyar hadsereg az oszmán-török hadaktól vereséget szenvedett. Magyarországot idegen birodalmak uralták a rá következő négyszáz év során, egészen az I. világháború végéig. Az elveszített függetlenség – párosulva a nemzeti elit vonakodásával a modernizáció irányába vezető út megnyitásától – fokozatosan és folyamatosan növelte a Magyarország és például Nagy-Britannia és Franciaország közötti távolságot a társadalmi és gazdasági élet fejlődése terén.
Habár 1918-ban visszakaptuk függetlenségünket, és néhány történelmi pillanatra alkalmunk adódott arra, hogy felzárkózzunk a Nyugathoz, a II. világháború pontot tett ennek a folyamatnak a végére, sajnos nem függetlenül néhány nagyon fájdalmas belső októl sem. Háromévnyi demokratikus álom és csatározások után Magyarország a szovjet kommunista befolyási terület részévé vált: látszólag megőrizte alkotmányos függetlenségét, de valójában félig-meddig sem volt szuverén. 1956 rá a bizonyság, hogy milyen szűk lehet a nemzeti érdeket képviselő mozgalom mozgástere.
1989-ig Magyarországot a „legvidámabb barakként” tartották számon: viszonylag széles körű szabadságot élvezett a régióhoz képest, jelentős üzleti kultúrával és hozzáállással rendelkezett az 1968-as piacorientált reformoknak köszönhetően. Ezzel párhuzamosan azonban mi, magyarok örököltük az egyik legmagasabb szintű államadósságot is a szabadpiacon versenyezni képtelen vállalatokkal egyetemben.
A rendszerváltozás időszakában elvégeztük a kötelező feladatokat. Elfogadtuk a demokratikus alkotmányt, visszaadtuk az embereknek a szabad élet jogát. Független intézményeket hoztunk létre garanciahálózatként, hogy felügyeljük és korlátozzuk az államnak az emberi jogokra gyakorolt befolyását; elkezdtük leépíteni az állami tulajdont és magánosítottuk gazdaságunkat. Piacorientált privatizációs módszert alkalmaztunk, ami vonzotta a külföldi tőkét és befektetőket, ugyanakkor pénzügyi ösztönzőket ajánlottunk a magyar kis- és középvállalatoknak, illetve vállalkozóknak, hogy vegyenek részt a privatizációban. Nagyrészt privatizáltuk a biztosítási, a bank- és az energiaszektort, és bizonyos megyékben és városokban még a közműveket is.
A kilencvenes évek közepére nagyon súlyos pénzügyi krízissel kerültünk szembe, amelyre az akkori szocialista pénzügyminiszterről elnevezett szigorú megszorító csomag – a Bokros-csomag – bevezetése volt a válasz. A makrogazdasági egyensúly szempontjából végső soron sikeres program társadalmilag nagyon fájdalmasnak bizonyult, ám eredeti szándéka ellenére nem volt képes arra, hogy akár csak megérintse a társadalmi kultúrát, hozzáállást és az állami szektorok szerkezetét. Bokros merész reformista modernizáló hírében állt, de bizonyos idő után elvesztette politikai támogatottságát – nemcsak a nép, hanem a kormány körében is, és emiatt nem folytathatta tovább.
Utódja, Medgyessy Péter, akit végül 2002-ben miniszterelnöknek választottak meg, 1997-ben bevezette a nyugdíjreformot, ami az első sikeres kísérlet volt a felelősségi struktúra megváltoztatására, motiválva az embereket, hogy elfogadják az öngondoskodás gondolatát. Ez a nyugdíjreform páratlan és egyedi példája volt a reformprogram közvetlen és elkerülhetetlen nyomás nélküli vállalásának, miközben hatást gyakorolhatott az emberek mindennapi életére egészen 2006-ig.
1998-ban a szocialisták és a szabad demokraták elvesztették a választást, és a rá következő nyolc évben a hatalmi harc mindkét oldalon elbátortalanította a pártokat attól, hogy szembenézzenek a növekvő strukturális kihívásokkal, és nagyon hagyományos – mondjuk ki –, szociáldemokrata módon kívánták még több előnyben részesíteni az embereket. Az emberek rajongtak az újonnan bevezetett lakáspolitikáért, amely komoly állami támogatást élvező hitelt nyújtott; ennek állami költsége mára meghaladja a GDP egy százalékát. A köztisztviselők nagyra becsülték ötven-hetven százalékos béremelésüket, és nem volt család, ahol visszautasították volna a tizenharmadik havi családi pótlékot, se nyugdíjas, aki visszautasította volna a tizenharmadik havi nyugdíjat. Jó hírek voltak ezek negatív következményekkel.
A kormányzó és az ellenzéki pártok igyekeztek túllicitálni egymást, mindenki többet és többet akart adni a népnek. Habár számos jele mutatkozott annak, hogy a költségvetési folyamat nem fenntartható, egyikünk sem volt elég merész ahhoz, hogy levonja a végső következtetést. Szerettük volna azt hinni, hogy elkerülhetjük a kihívásokkal való szembenézést. 2006 nyarára rá kellett jöjjünk, hogy az állami pénzügyekbe való gyors és mély beavatkozás nélkül a költségvetési hiány az év végére elérheti a tizenegy százalékot. Kijózanító felismerés volt. Ha ilyen hatalmas deficitet kell kezelni, akkor nem elég csak a felszínt karcolgatni. Ha a GDP fél százalékpontjával kell lefaragni a költségvetést, esetleg adódik arra lehetőség, hogy a hatását egyenletesen osszák el. Ám a mi esetünkben ezt a helyesbítési módszert nem lehetett alkalmazni. Ideje volt, hogy feltegyük a legfontosabb kérdést: megerősíthetjük-e Magyarország gazdaságát és társadalmát a közszolgáltatások – például az oktatás, az egészségügy, a közigazgatás – reformja nélkül azáltal, hogy újra felosztjuk a felelősségi köröket a polgárok és az állam között?
Hogyan értethetjük meg az emberekkel, hogy lehetetlen azt kívánni és elvárni, hogy egyszerre többet kapjanak, de kevesebbet fizessenek?
Csak hogy értsék brit hallgatóim a magyar nyilvánosságban tapasztalható légkört, elmesélem, hogy az egyik párt két dolgot ígért párhuzamosan az embereknek: a társadalombiztosítási járulék egyharmadával való csökkentését és plusz egy havi szociális juttatást egyidejűleg.
Úgy döntöttünk, hogy fel kell adnunk az életünket az utóbbi években jellemző pusztító társadalmi és politikai kompromisszumot. Nevezetesen azt, hogy mi, politikusok azt mondtuk az embereknek, amit hallani akartak, és az emberek úgy tettek, mintha hinnének nekünk, ám igazából sosem köteleztek minket számadásra. Ha kritikusan szemlélem magunkat, be kell hogy valljam: utóbb bátrabban cselekedtünk, mint amennyi bátorságunk volt őszintén beszélni mindarról, amit tettünk és amit tenni szándékozunk.
Ebben a helyzetben kétirányú módszert követtünk. Egyrészt olyan költségvetési programot vezettünk be, amely főként a közkiadások csökkentésére összpontosított, illetve egyes kiegészítő intézkedései növelték a bevételeinket is. Az eredmény igen ígéretes: az előbb említett tizenegy százalékos deficithez képest az idei év végére 6,4 százalékos hiányra számítunk, és nem fér hozzá kétség, hogy egy éven belül le tudunk menni 4,1 százalékra, hogy azután 2009-ben elérjük a 3,2 százalékos célszámot. Ugyanakkor sikerült jelentős mértékben csökkenteni a folyó fizetési mérleg hiányát is.
Tudom, hogy olyan előzmények alapján, mint a mieink, a megfigyelők és az elemzők azt kérdezik tőlünk, melyek azok a garanciák, amelyek nem engedik, hogy a költségvetés felpuhuljon, ahogy a választások évéhez közeledünk. Elhatározásunk és kötelezettségvállalásunk rendkívül fontos, de ennél többre szeretnénk építeni. Ezért új szabályokat és új intézményeket alkotunk a túlköltekezés kifejezetten hatásos akadályaiként.
Tudatában voltunk annak, hogy ha nem nyúlnánk hozzá a szerkezeti, az intézményi és a szabályozási keretekhez, sikerünk csupán kérészéletű lenne. Strukturális reformok nélkül a kívánt költségvetési egyensúly ismét elveszne.
Mielőtt a részletekbe mennék, szeretném elmondani, hogy nézetem szerint csak egyetlen valódi reformprogramunk van. Annak a reformja, hogy miként látjuk önmagunkat mint független, ámde felelős egyéneket, és hogyan tekintjük nemzetünket. Az egyetlen és legfőbb kérdés reformnapirendem középpontjában az, hogy elfogadtassam honfitársaimmal: mi alkotjuk az országot. Magyarország csak akkor lehet erős és versenyképes, ha mi, magyar állampolgárok erősek és versenyképesek vagyunk. Magyarország belőlünk származik, nem pedig fordítva. Az ország nem olyan, mint egy „terülj-terülj, asztalkám”, ahová mindenki odamehet, és elveheti, ami csak tetszik neki.
Saját magunkkal kezdtük. Csökkentettük a közigazgatás volumenét: a minisztériumi köztisztviselők számát húsz százalékkal faragtuk le. E cél érdekében átalakítottuk az intézményi kereteket, a minisztériumok vezetési struktúráját, és a kormánytagok felelősségét is növeltük. Jóval rugalmasabbá tettük a közigazgatáson belüli rendkívül szigorú munkaügyi szabályzókat; teljesítménymérési és -értékelési programot vezettünk be, és a béreket teljesítményfüggővé tettük. A következő lépés, hogy fokozatosan bővítjük a programban részt vevő intézmények körét.
A legnagyobb kihívás az egészségügyi reform. A magyar egészségügyi rendszer megőrizte legfontosabb jellemzőit az elmúlt két évtized során, és nagyon hasonlít arra a struktúrára és működési módra, ahogy a kommunista időkben működött. Habár azt mondtuk, hogy rendszerünk biztosításon alapul, több százezer, jövedelemmel rendelkező ember egyetlen fillér járulékot sem fizetett, mégis korlátozás, illetve következmények nélkül részesült a szolgáltatásokból.
A szolgáltatásokhoz való hozzájutás sem megfelelően szabályozott. Habár az egyenlőségről beszéltünk, széles körben ismert jelenség, hogy a felső tízezer bármely tagja sokkal magasabb szintű szolgáltatásban részesül, mint az átlagemberek vagy az alsóbb néposztályhoz tartozók. Az orvosok és a nővérek alulfizetettek, azonban mindenki elfogadja, hogy sokuk magán- vagy félmagán-szolgáltatásokat nyújt az állami tulajdonú infrastruktúra felhasználásával, és nem fizetnek adót így szerzett jövedelmük után, ami időnként hivatalos fizetésük kétszeresétől a hússzorosáig is terjedhet. Így aztán határozott érdekük, hogy fenntartsák ezt a hatalmas kórházi kapacitást, mivel ez a magánjövedelem forrása számukra.
A kialakult helyzetnek az lett az eredménye, hogy a németországinál több mint ötven százalékkal magasabb aktív kórházi kapacitásunk volt, és az egészségügyi költségvetés évről évre drámai mértékben túlszaladt. Sok volt a dolgunk. Csökkentettük a kapacitásokat, háromszáz forintos vizitdíjat és kórházi napidíjat vezettünk be minden orvosi látogatásra és minden kórházban eltöltött napra; ennek éves felső korlátja évi hatezer forint, kivéve a rászorulókat és egyes szolgáltatásokat, főként a megelőzést. Ez véget vetett annak az illúziónak, hogy a szolgáltatás ingyenes, és sokkal tudatosabb hozzáálláshoz vezetett.
Erősítettük a kapcsolatot a társadalombiztosítási járulék fizetése és a tényleges felhatalmazások között, hogy a több százezer bliccelőt jó útra térítsük.
Jelenleg épp a kellős közepén vagyunk annak a – talán legszerteágazóbb – döntési folyamatnak, amely átalakítja az egészségügyi rendszer biztosítási oldalát. Megőrizzük az egységes társadalombiztosítás rendszerét, ám párhuzamosan beengedjük a magánszféra szereplőit is, hogy eredményes kapcsolat alakuljon ki a biztosító, a biztosított és a szolgáltatók között.
A felsőoktatás területén tandíjat vezettünk be az állami finanszírozásban részesülő diákok esetében is. Emellett arra késztettük az intézményeket, hogy versenyezzenek a legjobb diákokért, és köteleztük az egyetemeket, hogy a tandíjakból befolyó összeget az ösztöndíjak növelésére, valamint az egyetemek modernizálására és fejlesztésére használják fel. A fő cél a verseny növekedése, a több felelősség és az eredmények javulása mind a diákok, mind az egyetemek részéről.
A közoktatás területén a demográfiai csökkenést nem hangolták össze az erőforrások csökkentésével. Miközben a tanulók száma egyharmadával csökkent, az iskolák és a tanárok száma nem változott. Először is ez nem pénzkérdés, hanem minőség kérdése. Nem lehet kiváló minőséget nyújtani olyan iskolákban, ahol hat-nyolc tanuló jár egy osztályba. Ezért ösztönözzük és pénzügyileg támogatjuk az önkormányzatokat, hogy működjenek együtt egymással a közös iskolák fenntartásában, kapacitásaik fúziójában, iskolabusz-szolgáltatás biztosításában a tanulók részére.
Korábban automatikus gázár-támogatási rendszerünk volt, ami félrevezette a háztartásokat az energiaköltségeket illetően. Jó példája volt ez egy avítt gondolkodásmód továbbélésének. Mivel a világpiacon emelkedett a gáz és az olaj ára, az alacsony belföldi árak a kincstárnak még több pénzébe kerültek, és magukat az embereket pazarlóbb döntésekre sarkallták. A költségvetésre gyakorolt hatásán túl az ártámogatási rendszer leghátrányosabb következménye az volt, hogy többet adott azoknak, akik többet fogyasztottak, vagyis a gazdagabbaknak. Megváltoztattuk ezt a rendszert, hogy a továbbiakban ne az árat támogassuk, hanem a rászoruló családokat – célzott módon, jövedelemtől függően.
Összehangolt rohamot indítottunk a szürke-, illetve feketegazdaság ellen, annak érdekében, hogy az emberek és a vállalatok eleget tegyenek fizetési kötelezettségeiknek. Nem hisszük, hogy egyszeri akcióról van szó, és folyamatos párbeszédet folytatunk magyar és külföldi szakértőkkel, hogy megtaláljuk a legjobb utakat, módokat a gazdaság „kifehérítésére”, anélkül, hogy a legszegényebbeket sújtanánk.
Már hallom is a kérdésüket: Népszerű ez a reformprogram? Nem, még nem az.
Szükséges? Meggyőződésem, hogy igen.
A társadalmi hozzáállás megváltoztatása két szakaszból áll. Az első szakaszban lebontjuk a régi kultúrát, a régi gondolkodásmódot – ez bizonytalanságot kelt a mindennapi gyakorlatban. A második szakaszban elkezdünk új szokásokat és gondolkodásmódokat építeni. Hosszú időre van szükség ahhoz, hogy az új szabályokat széles körben osszák és elfogadják a polgárok. Mostanra már látjuk az alagút végét. Közeledünk az átalakulás legfájdalmasabb részének végéhez: a korrekciós időszak egyre kevésbé szigorú, ráadásul egyre nagyobb a haladás és a fejlődés. Új fejlődési és befektetési időszaknak nézünk elébe. Oktatási, kulturális, kutatási, egészségügyi befektetésekről beszélünk, egyszóval: a lakosságot elérő befektetésekről. Egy korábban említett kifejezéssel élve: nemcsak védjük, de „be is ruházunk az emberbe”. Az egyensúly veszélyeztetése nélküli dinamizmus és folyamatos adaptáció – ez a kötelességünk. És ez a sorsunk is.
Végül elérkeztem mondandóm utolsó részéhez, a jövőhöz. Igyekezzünk ne túl messzire tekinteni a jövőbe, válasszuk ki mondjuk a 2020-as évet!
Magyarország nem a harmadik világgal és egyes kelet-európai országokkal versenyző ország lesz alacsony adói, korlátozott szociális szolgáltatásai és olcsó munkaereje révén. Ellenkezőleg: jól képzett, kreatív munkaerővel rendelkező ország lesz, amely olyan közszolgáltatásokat ajánl, amelyek megérik az adófizetők pénzét. Továbbá ott szerepel majd kínálatunkban a kultúránk, a tudásunk, a csúcstechnológiás és magas hozzáadott értékű szolgáltatásaink.
Országunk elhelyezkedése a másik lehetőség, amelyre építhetünk és építünk is. Európa szívében vagyunk. Az áruk szállítása Magyarországon keresztül történik, és az emberek ide jönnek, hogy találkozzanak egymással.
Hadd mutassam be jövőképemnek egy prózaibb változatát is. Ha valaki 2020-ban Grazból vagy Bécsből keletre indul autóval – és vélhetően egy magyarországi, az európai szárazföldi szállítás csomópontját jelentő logisztikai központ az úti célja, ahol üzletelni akar vagy előadást tart egyik felsőoktatási kiválósági központunkban, vagy csupán fürdőlátogatást tesz –, nehéz lesz különbséget tennie, hogy még Ausztriában van-e vagy már Magyarországon.
Addigra a határőrök már rég a múlt kísértetei lesznek (heteken belül a schengeni terület részévé válunk), és a határjelző tábla könnyen elkerülheti figyelmüket. A fizetőeszköz már több mint hat éve ugyanaz lesz nálunk, mint Ausztriában. A modernizált iskolarendszernek köszönhetően az emberek, akikkel találkoznak, ugyanúgy beszélnek majd angolul, mint ma nyugat-európai társaik. Egyetlen módon győződhetnek majd meg arról, hogy már Magyarországon járnak-e: ha tartanak egy kis pihenőt, azt tapasztalják majd, hogy jobb a bor és fűszeresebb az étel, mint útjuk korábbi szakaszán.
Beszédem végén pedig hadd mutassak valamit! Hölgyeim és uraim, ez a gömböc. Nem lehet lefordítani ennek a matematikai tárgynak a magyar nevét: angolul önbeálló objektumnak nevezik, és a híres orosz matematikus, V. I. Arnold által felvetett probléma megoldására vonatkozik. Pontosabban szólva egy konvex háromdimenziós testről van szó, amelynek egyetlen stabil és egyetlen instabil egyensúlyi pontja van. Homogén matematikai „keljfeljancsi”.
Megmutatom önöknek ezt az elképesztő, teknőspáncél-jellegű testet, amelyet 2006-ban talált fel két fiatal magyar tudós, Domokos Gábor és Várkonyi Péter, mert ez annak a kreativitásnak és újítási kedvnek a példája, amelyre jövőnket kívánjuk építeni. Ráadásul reményt is ad. Nem mindig egyszerű a dolgunk, ha igyekszünk megtalálni Magyarország számára a modern világba és a jólétbe vezető utat, anélkül, hogy feladnánk alapvető, méltányosságra és szolidaritásra vonatkozó értékeinket. Időnként szinte teljességgel lehetetlennek tűnik. Ezért vidít fel a gömböc: a The Mathematical Intelligencer című folyóirat főszerkesztője szerint „olyan alakzat, amelynek a lehetetlensége elegáns tantétel lehetett, de amelynek a létezése sokkal elegánsabb lehet”.
Célom az, hogy 2020-ban ugyanezt mondhassuk el a fellendülést és az egyenlőséget tekintve Magyarországon, Közép-Európában és Európában is.
