Szeretnénk egy helyre gyűjteni a már szép számmal megjelent irodalmi jellegű írásokat (versek, saját versek, fontosabb sorozatok) hogy könnyen visszakereshetőek legyenek.
burkot von körém az est minden percet újrafest bennem átölel e tündérszép magány szárnyán repülök mint hajdanán fölöttem már más égbolt ragyog csöndmagányban fürdő csillagok
vérvörös élet bíbor nyár ha szítom lángját dübörögve fáj csöppekben hulló izzó napsugár őrizném pereg szenvedek
nyitott kezemben annyira szép lassan belém ég az élet vakítva lüktet magja éhesen szökken burok nő köröttem elfedve nyomát az idő szárnyain repülök tovább
szemeiden át más világ melyben lecsengő dallam tündököl nincs fájdalom nincs gyönyör csak a csend mi örülve fáj félve örül ahogy ürül belőlem a múlt vajúdva más jövőt szeretve izzót szenvedőt forró lávaként temetve szívem hamuját kavarva hóvirág nyílik bennem mint egy újabb hajnal mikor kibontott aggyal szívtam magamba minden égi fényt
mágnes vonz temérdek íz bennem hinni fél vérvörös barlangi fény agyamba szakító súlytalan remény barlangi tánc mint tarka ránc repít a csönd rám terít havat csóközönt a minden elköszönt álmodjuk tovább
Valami kimúlt, s kisimultan fekszik a bennünk hempergő időben. Mint isteni redőben, emésztődik bennünk a múlt, mint megannyi elgurult emlék, akár a lét és a nemlét.
Kocsonya az Idő, rezdül, ahogy nap napra nő. Létbe fagyva lüktet a vér, s ahogy magába zár a tér, belénk szívódik a múlt, s köröttünk annyi elgurult emlék: talán a lét, talán a nemlét...?
kiürült a tér nem moccan csendben véget ér bennem e lepergő emlék mi nemrég esőverte-indafonta hinta megnyúlt árnyaként házfalakba égett morzsolom magam sírok Teérted
Volt egy kert volt egy kert benne szél járt és napsütés szórta szét áldó gyöngyeit mandulák és barackok érzéki meggyek mindenütt ha csak egyet vettem ajkaim közé máris ott volt az éden de legjobb volt a július mikor a kukorica fiús termése érett s bódítóan érett illatát felraktam jókorán magamnak bajszát legényke-mágia s hátul a nagy diófa ágai közt ültek a csillagok szédültem a tátongó űrben s alatta a nem használt kút mint a halálba zuhanás tabuja tárva tükrében a jövőnk ott éltünk mind ma már oda vannak át barackok mandulák s a házból mindenki felzuhant az égbe csak én élek még itt lenn fuldokolva a vízben a kútmélyi víztükörben
lassan eltelik az élet hadd sírjon a lélek napfény bújkál még az aranyló lombokon hűvös szél nyargal a kietlen dombokon tiéd volt a világ ma senki sem vár rád
éveimből lassan negyven hagytam hogy leperegjen mert naív voltam telhetetlen s a Lét ellenem fordítja fegyverét s emlékek olvasszák szívem vastag jegét
feküdni csendben ketten túl a Mindenen mint két kielégült Isten cirógatva moccanni egymásban hagyni hogy ránktelepedjen az Idő és emlékké kristályosítsa lelkünkben a Jót hogy magunkba zárhassuk a Fényt hogy emlékezzünk arra: valaha Istenek voltunk s néha azok vagyunk ma is, holnap is
lelkembe bomló végtelen a szédítő magány dörömböl lelkem ablakán néha kívánom talán ha sápadt hajnalon lassú érverésbe omló bűnös alkalom mindent elodáz hideg ráz fénytelen átaludtam magam túl az életen
sodródó magként szálltam szelek szárnyán rádtaláltam rámtaláltál s mint kitépett szárnyú madárkát vettél magadhoz közel hát létezel…? angyal vagy ördög furcsa-furcsa lény itt heversz porban a mindenség közepén volt ember ki ilyet tett veled? s megsímogattad síró lelkemet
rámlegyint az Idő vérvörös alkonyon újra belémhatol lázas hajnalon egy angyali érzés melyben eltűnik a világ sűrű burokká nő rám a külvilág melyért könnyet ejtve mondok egy imát
