Ez a topic olyan nőkről,házaspárokról,élettársi viszonyban élőkről szól akik TUDATOSAN nem/vagy még nem/vállalnak gyereket.Hogyan élnek,mit szól hozzá a környezetük,eddig miért nem vállaltak?A késői gyerekvállalás előnyei és hátrányai.Véleményeket,hozzászólásokat,tapasztalatokat várok.
Amúgy lehet, hogy egy topik alapján sem lehet megítélni, hogy valaki mennyire boldog, mert pl. én téged sem látlak a topikok alapján boldog embernek, és simán lehet, hogy nincs igazam...
A mosógépbe rakni a zoknikat, az tényleg majdnem ugyanannyi munka, de az már nem mindegy, hogy két ember ruháit teregeted ki, hajtogatod össze, teszed szekrénybe vagy öt ember ruháit. Legalább kétszer annyi idő. És ha a pároddal ketten megtöltötök egy 12-es mosogatógépet, akkor gondolhatod, hogy öt emberre ugyanez a mosogatógép nem is elég, szóval azért ne mondd, hogy duplaannyi tányért elmosogatni nem duplaannyi idő... Természetesen a takarítás az mindegy, mert igaz, hogy a gyerekekkel több kosz jár :), viszont a porszívó ugyanúgy bánik a kevesebbel, mint a többel, és a felmosásnak is mindegy, hogy a látványosan koszos padlót törlöm fel vagy a majdnem tisztának tűnőt. De azért elhiheted, hogy a pakolás-szerű tevékenységek többszörös időt visznek el.
De, én elhiszem, hogy valaki gyerek nélkül is boldog, jól érzi magát, hasznos ember. És nem gondolom, hogy de igen, nekik is gyerekezni kell. Én azt sem értem, hogy Firedogot miért nem lehet békén hagyni gyerekileg, és miért kell bizonygatni, hogy ő nem _lehet_ boldog és majd megszívja... Nem azt a részét nem értem, hogy az ember esetleg elmondja neki is a saját érzéseit, hanem a kioktatás részét nem értem.
Ezért írtam, hogy a _többség_ ilyen. Akik odaát mocskolódnak, nekem nem tűnnek boldog családos embereknek, mégis milyen fennen hangoztatják a családi idillt, igaz, visznek bele némi nemzetesdit is, az önigazolásuk miatt, mert akkor hátha nem lóg ki annyira a lóláb. De el kell fogadni, hogy más egyedül akar élni, vagy éppen a párjával, akár egynemű párjával, vagy kommunában, vagy családban, akkor erre mindenkinek egyformán joga van. Minden életformában lehetnek hasznos és kevésbé hasznos emberek a társadalom számára. Pl. Teréz Anyára tekinthetünk úgy is, mint egy karrierista nőre, aki csak a saját önző vágyainak élt, és nem vállalt gyereket, de híres lett. Ám normális ember nem gondolja így, mert látja, hogy Teréz Anya vágyai történetesen arról szóltak, hogy minden módon segítsen másoknak, és ebbe az összes életenergiáját beleadta.
Ugyanezt miért nem lehet bármelyik másik gyerektelenről elhinni? Mármint, hogy az ő életében nem a gyereknek, családnak van helye, hanem bármi másnak, és ő ettől boldog? Miért kell ezt elítélni, miért kell letéríteni őket erről az útról? Ráadásul úgy, hogy akik ezt az inkvizítori szerepet űzik, saját maguk sem boldogok a gyerekes létben. (a testvértopikra hivatkoznék ismét)
Házimunka: ez egyénfüggő. Anyám 2 gyerek mellett is trehány volt, én kettesben a párommal is folyamatosan rohangálok a felmosóval, porszívóval a házban. Mert úgy érzem jól magam, ha tisztaság, rend van (ami néha csak abból áll, hogy a vasalatlan cuccok kosarastul bekerülnek a szekrény aljára, de akkor sincsenek elölhagyva :))) A másik, hogy ez nem függ a gyerek-gyerektelen világtól. Én spec. szeretek úgy ebédelni, vacsorázni, hogy rendesen megadom a módját, ami igen sok mosatlannal, szennyes asztalterítővel, asztalkendővel, egyebekkel jár. Ketten is megtöltünk egy 12-es mosogatógépet egy ebéd után. A gyerekes sirámokat pont ezért nem értem ebben a vonatkozásban: 2 tányért elmosogatni pont ugyanannyi munka, mint 4-et. 2 pár zoknit a mosógépbe rakni szintén pont ugyanannyi, mint 4-et.
Én, személy szerint, borzasztóan nem vágyom arra a típusú szabadságra, és ezt nagyon őszintén mondom. Mikor olyan húszéves voltam, nagyon komolyan végiggondoltam, hogy hogy a francba lesz nekem családom, mikor amolyan emberbarát-féle vagyok, sok olyan emberrel a környezetemben, akik legalább érzelmi, de sokszor tényleges támogatásra is szorulnak, és ezeknek a hívására (vagy sokszor anélkül) én azonnal indulok, ezt milyen család viseli el... Aztán lett egy párom, aki elviselte, nagyon sokáig, tényleg szinte zokszó nélkül, le a kalappal előtte, és mostanra pedig már teljesen leépült az életemnek ez a része. Nem az ő erőltetésének a következtében, hanem egyszerűen addig tartott. Az nagymértékben befolyásolta a dolgot, hogy közel két évtized alatt rájöttem, hogy nem lehet segíteni senkinek - vagy csak maximum valamennyit lehet segíteni. Mindenki a saját kis monodrámájában él és nem véletlenül, szóval a világért sem jönne onnan elő. Ezt persze az agyammal tudom már régóta, de mióta érzelmileg is megéltem, azóta elmúlt belőlem az extrém emberbarátiság, és tényleg nagyon jól érzem magam a családomban. És nem tudom, hogy milyen szabadság után kellene vágyakoznom. Illetve, az jó lenne, ha nem kéne öt ember után pakolni, mosogatni, ez a házimunka-rész az egyetlen, amiről úgy érzem, hogy ezt azért nem gondoltam át teljesen... : ))) Azt az egyet szeretném, ha legalább néha ezeket megcsinálnák helyettem. : ))) De gondolom, hogy néha mindenki érzi magát így. : )))
Ha csak futo dolgokrol van szo - persze. De egy parkapcsolat azt is jelenti, hogy a partnered tudja, hogy mikor mi a jo neked - es ez megy mind a ket iranyba.
Ha ugy megyek haza, hogy akartam fozni vacsorat, de nem erzek kedvet hozza... ha nincsenek kicsi gyerekeim, minden tovabbi nelkul meg tudom tenni. Talalunk valamit... vagy hozatunk egy pizzat, vagy dietazunk :)).
Ha... tele a mosogato, es nincs kedvem mosogatni... lehet a parom megteszi, lehet o sem erez hozza kedvet - de egy hetig nem hagyom ott, akkor sem ha egyedul vagyok :)).
Ha egyedul akarok lenni - csendben, feltoltodni - meg a kicsi gyerekeim is megertettek, most ez van - es volt eszem ugy iranyitani oket, hogy akkor eppen ok is olyasmit csinaljanak, ami enged engem pihenni.
értelek, bennem is vannak ilyenek, nem kell megmagyarázni. de van, amikor ennek ellenére is jó lehet egy társ, persze csak olyan aki ezt tolerálja. de olyan meg elég kevés van sajnos
de holnap már kevesebb leszel több évtizeddel:) (remélhetőleg)
Szerinted ezek nem tipikus helyzetek? itt az alkalmazkodás a lényeg, hogy nem egyedül vagy, nem azt csinálsz amit akarsz, esetleg akkor is szólnak hozzád, ha éppen nem akarod, stb.
Gyerek: jól látod, én is úgy gondolom, hogy ez nem a 'kipróbálom' kategória. Viszont azt hiszem, hogy akik 'kipróbálták', azok többsége iszonyú energiák árán próbálja meggyőzni magát, hogy ő valójában így boldog. Aztán ha elmegy az ember egy Poronty fórumra olvasgatni, hát ahhoz képest még a polidili is kedélyes játszótér... Hihetetlen mennyi indulat, elkeseredettség, gyűlölet van bennük. Elég csak ezen topik polidilis testvértopikjába beleolvasni. SZVSZ az elemi gyűlöletük pont abból a szabadabb életformánkra vágyódásukból ered, amit ők már sosem kapnak vissza, mi viszont nem adtuk fel ezt a szabadságunkat.
Mindenkivel ez van - legfeljebb a cukormázas, első 3-6 hónap időtartamban kevésbé vehető észre. Mint írtam, erőt szoktam magamon sokszor venni, de közben egyre jobban sík ideg vagyok. (most képzeld el, ha még gyerek is lenne! már csak hogy a topic témájánál maradjunk)
Ezeket fogcsikorgatva, belül magamat rágva kordában tudom tartani ideig-óráig - de hosszú távon mindig csak oda lyukadok ki, hogy nem érdemes. Már rögtön a kezdetektől nyílt lapokkal játszani, csakis az tekinthető tisztességesnek.
Ha valakinek az én feltételeim mellett is kellek, akkor jöhet. Mindenki döntse el, mit szeretne.
Az pedig még tiszteletreméltóbb, hogy lépést tartva a tecnikai fejlődéssel, netezel.
Kérdésedre válaszolva: mindenkivel így érzem magam; tipikus élethelyzet, és nagyon sokadik barát. Ezért próbáltam a saját példámon keresztül arra rávilágítani, hogy vannak, akiknek egyszerűen nem való az együttélés, egyedül érzik magukat legjobban.
Ha ezekre nem vagy hajlandó egy férfiért, akkor azt a férfit nem szereted, és kár vele összeköltözni. Viszont semmi rendellenes nincs abban, hogy szeretsz egyedül lenni, csak az a kérdés, hogy tényleg szeretsz-e egyedül, vagy csak, mint legkisebb rosszat.
No azért némi kompromisszum is belefér a dologba, nem kellene mindent ennyire önző szempontok szerint nézni...persze van igazságod (mint korábban említettem egyetértek a nézeteid egy részével) de azért túlzásba sem kell esni... a másik félnek is kellhet miattad kompromisszumokat kötni, attól még nem dől össze a világ. Ugyanakkor meg is értelek valahol, van aki tényleg arra van kitalálva, hogy egyedül éljen. vannak, akik ezt nagyon megdöbbentőnek találják
Ebben az a szomorú, hogy olyan könnyedén veszed, mintha egy "kipróbálom" jellegű játék lenne.
Ez nem az.
Még a házasság so-so visszacsinálható (bár több élettársi kapcsolatom is volt, úgyhogy kösz nem) de a gyerekkel mi legyen?! (arról nem is beszélve hogy számomra marha nagy ráb*szás sztem testileg, idegileg, anyagilag, egzisztenciálisan... túl drága tanulópénz)
Áztán magyarázhatod az 50 alattiakat is, és már nem is nagyon maradt senki.
Az 50 feletti korosztály eléggé kihalt már, több közeli barátomat/barátnőmet is temettünk közülük. :(
Jaaa, és pont a családosakat, kik nem bírták a hajtást, a túlórákat, a fusimelókat - mert "kell a pénz a családra". Agyvérzés, szívinfarktus a "kedvenc", de volt délutáni és éjszakai duplaműszak utáni félkómás hazavezetés közbeni autóbaleset is...
Ebben pont az a szomorú, hogy el sem tudod képzelni, hogy a TE családod, a e férjed, akit te választasz, a te gyereked, akit te nevelsz, más lehetne. :-((
Azok is javarészt a drága egyetlen családom tagjainak voltak köszönhetőek, akiket igyekszek messzire elkerülni. (a munkanélküliség csak hab volt a tortán, de a miatta való lealázó basztatás már végképp nem hiányzott).
