Néptelen esti utcán ballagok, Zsonganak bennem régi dallamok. Nézem a tornyokat, tetőket, Ezek látták születni őket. Hallották lelkem titkos szárnyverését, Lendülőfélben feléd, égi Szépség. Az alkotás ős-kohójába láttak Egyszer e csukottszemű esti házak. Mit látnak most? Vigasztalan borút, Hámor-tüzek helyett hámor-hamut. Régi dalaim nyomán ballagok, Zsonganak, zsonganak a dallamok. Már nem tudom: enyémek, nem enyémek, Nem tudom: magamat, vagy mást idézek. Csak új dal nem kél a régi nyomán, S ha kél, mint ez itt, olyan halovány.
Nearer to Thee, my God... Egy régi kép most lelkembe tolul, Szünetlenül, feltarthatatlanul, Mint hullám a süllyedõ hajóba.
A mentõcsolnakok már indulóba' Voltak, - egy messze part intett nekik, Otthontalan, kietlen sziklarév, Ahol majd roncsolt éltük tengetik A távozók...
Mögöttük elmaradt a Titanic.
És süllyedt, süllyedt menthetetlenül. A halál ült a jéghegy tetején, S hallani lehetett, hogy hegedül.
De ím, a vijjogó hegedûszóra Ének felel a haldokló hajón, S míg zuhogva tör be a vad elem, Egy kis csapat messzire hallhatón Dalol: "Közelebb Hozzád Istenem!"...
De csak a sír, a sír jõ közelebb, Szünetlenül, feltarthatatlanul, Hömpölyögve: hullám hullám után, Ahogy agyamba most a kép tolul.
Már övig ér... már mellükig... már állig... De amíg éneklõ ajkuk szabad: A sírba szállók énekelnek váltig.
Azután csend...
A mérhetetlen óceán felett Lebegõ hangfoszlányt se hallani. Nincs mozgás, lehelet, Csak fenn a csillagokban mondja valaki: Szörnyû volt, szép volt, Elvégeztetett.
Piros köd szemem előtt - semmi más, És égés, égés - kínpadi parázs, Csontigható hő - s egy vigasztalás: Hogy ez talán már a tisztítótűz, S belőlem minden rosszlelket kiűz. Most ég ki belőlem a sok salak S mi megmarad: a lélek érce csak. Most ég ki minden idegen elem, Amit a sátán gyúrt össze velem, S ez égésből ha újjáéledek, Aki lenni szeretnék: az leszek. Leszek tűzlátta phönixmadár, Ki célja felé nyílegyenest száll. Gúzs nem köti és nem bántja bilincs, Röpte: ajándék, akadálya nincs. Sosem-látott kék egek emelik, Hálákat ad, ahogy emelkedik. Önön hamvából győztes szárnyra kel, És a földnek a mennyről énekel.
Lám Bélának A rét felett Trillázva lebegett. Emelkedett. Alatta zöldesbarna folt: Az erdõ elveszett. Dalolt, dalolt. Úgy pazarolta magából a dalt, Hogy mámorába szinte belehalt. És mégis olyan üdén, könnyedén Fakadt a dal belõle, mint a lomb Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp Kondult a szívem - és eszméltem én: Ez hát a dal, ez hát a költemény! Ez a csattogó, büszke szárnyverés, Ez a szárnyaló, friss emelkedés, Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat, S hirdeti magát a széles világnak, E könnyû lélek, mely lebeg, lebeg Zöld-arany zománcos erdõk felett. És akkor egyszerre belém nyilalt: Költõ vagyok, - s még nem daloltam dalt! Sosem fakadt a lelkem könnyedén, Mint rügy a nyírfatündérek kezén. Csak puszta kézzel földet hasogattam, Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam, S mikor a munkában elnehezedtem, Fekete fenyõk közé menekedtem, Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, - Azután ismét vonatként robogtam, Örvények szája felett szédelegtem, Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelõdaruk Lendítették ki lelkembõl a bút, Az én világom a kohók világa, Csákány csapása, põröly zuhogása, Gondolatok zenétlen muzsikája! S most már hiába! Hiába lebeg A pici Mester a mezõ felett. - A dalt, a könnyût, a hivogatót, A játszit, tündét, üdét, illanót Nem tanulom már soha, soha meg!
Ott lenn, a víz alatt Egy másik, mélyebb ég; S hogy kisímult a tükör: Ezernyi csillag ég, Ragyogj, ragyogj, Te vízalatti ég!
Ragyogj, ragyogj, Te örök Ideál, Tőled el nem választ Sem élet, sem halál, Ragyogj, ragyogj, örök-idegenül, Fenn is, lenn is elérhetetlenül, Ragyogj, ragyogj!
Ragyogj, ragyogj, Örökkön tiszta kép E lélek vízalatti, mély egén, Én már tudom: Csak azt nem vesztem el. A miről sose mondhatom: enyém. Ragyogj, ragyogj Éjféli Csillag, lelkem mély egén.
Dr. Hevessy Imre fölött Nem ravatalos szűk szobában: Ott fent feküdt, a hegytetőn. Tavaszi szél suhant felette, Nappal a napfény nézegette, Éjjel a csillagok, merőn.
Fölötte, a vén almafában Rügyfakasztón, zendült az élet, S a himnuszos, mély éjszakákon, Míg ült szemén az örökálom, A rügyek hozzá így beszéltek:
"Fáradt vándor, mi fénybe vágyunk, Hozsannázunk, hogy élünk, élünk, Virágra várunk és gyümölcsre, S az Őszre, az ősz, méla bölcsre - De azért - Téged is megértünk!"
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!
E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!
És aki költő, az legyen király, És pap, és próféta és soha más, Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza -, S a kelyhet többé nem engedi el!
Izgalmas és nyugodt órák, bántó és kedves arcok, bízás, csüggedés, küszködések hosszú hosszú sorfala közt jöttem ide ki hozzád, végsõ béke, kisvárosi temetõ. Hozzád, kedves Halottam... Kövedre szelíden ejtek egypár vadvirágot. Hozom Neked mindazt, amit az élet adhat a Halálnak, az én életem: egy csokor hervadást és nehány fáradt lélekszálat... Fogadd szívesen s ne ingasd szemrehányón õsz fejed, amért csak ilyen vagyok...
Tõled cserébe elviszek innen egy repkénylevelet... A sírról... Nem félek tõle. Hiszek benne... Nézni fogom... és megpihenni szeretnék rajta és ráfektetni a lelkem, mint egy finom, kis, örökzöld hintára... s ringani rajta... Látod, olyan formás és olyan üde, mint a Te Életed... Olyan befejezett, egész, változatlan, mint a Halál élete, az el nem múló...
Ringasd a lelkem, örökzöld levélhinta. Állj keményen szuronyos õrség: szélfogó fenyves a temetõ fölött... Maradjon a Békesség Nálad, kedves Halottam...
Hiába mondom, hogy semmi a forma, S a lelkem versbe hullámzása semmi - Igazán mélyen, áldott boldogan Versben tudok még vele együtt lenni. Lélekzetemet visszafojtva várom, Hogy néha-néha fölvesse a mély, Megérkezzek egy zöld-arany hullámon. Akkor kifogom, mint ájult virágot, Bár arcán síri halványságot látok: Viszem a partra. Sóhajom se hallszik. Csókkal szárítom szétzilált haját - S hiszem: "csak alszik".
Jó Tesvérem, nem emlékszik, ugye Utolsó kórházi estémre? Leejtettem az arcomat És eltemettem két áldott kezébe. Egy pillanatra csak. Riadt-szelíden vonta volna vissza, Tán azt hitte: csókolni akarom. Pedig még egy kézcsóknak vágya sem volt, Még az sem volt ajkamon. Megérezte rögtön, s úgy hagyta mégis A két kezét és rajta szememet. Megérezte, hogy túlcsordult a hála Bennem, s a fájdalom s a szeretet. S hogy oly tiszta-jó: két áldott kezébe Eltemetni meggyötört szememet. Köszönöm ezt a pillanatot most is, És köszönöm, míg rám köszönt a vég: Hogy akkor úgy hagyta egy pillanatra A két kezét...
Kicsi leány, hidd el nekem: Nincs olyan férfi, Aki egy lány tökéletes Szerelmi szent-áldozását megéri. S ha volna is: hogy követelheti, Hogy megtagadd magad? Te Lélek vagy: kiolthatatlan Fény, Megsemmisíthetetlen külön-lény, Isten-gondolta külön-gondolat. S kötötten is szabad. Szabad.
"Semmiért Egészen"?? Istenkísértő őrült akarat Képzelhet csak el így, rabnőjeképpen. S hiába úgyis: Nem lehet egészen. Megíratott, hogy: "Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van, Csak egy parancs kötvén le: szeretet." De szeretni csak szabadon lehet. Egyenlő méltósággal. Külön világ, szemben külön világgal. Az eggyéolvadásuk: csoda, ünnep. De nincs embernek emberen hatalma. És semmi sincsen, amit követelhet. Azért, ha jönne modern Farao, Ki lelked vágyik leigázni, Az Isten képét benned megalázni S gúlához követ hordani marasztal: Pattanj vissza acélos daccal!
Kicsi leány, akárki lesz a párod: Te önmagad vagy, és ő önmaga. Együtt: Isten két iker-csillaga.
Kicsi leány, akárki lesz a párod: Szegény, szánandó embertársad ő, Nem urad és királyod.
Nem akarom, - és minden versbe mégis A Te nevedet építem bele, Isten, holt szívem élõ Istene - Mint faltörõ kos a kõfalakon, A soraimon rést üt a neved, - Tán csak szokás, - hisz Tehozzád kiáltnak Nyomorúság idején mindenek, - Isten, üres szó, vagy végtelen teltség, Mondd meg nekem most: mért nem teheted, Hogy akik egymást oly igen szerették, Varázsütésre mind eltûnjenek? Mért van az a gyilkos: egyik elõbb? És mért parancs, hogy a más végignézze Mindíg, mindíg a halálbamenõt? És mért kell tépnem magamat azon, Én menjek-e elõbb, vagy menjen õ, S engem ne lásson a ravatalon? Mért nem egyszerre, egy harangütésre Ragadtatnak az egymást szeretõk Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?! A lehetetlen kapujában állok, Tudom, Uram, hiába zörgetek, S tudom, hogy õrület, amit kívánok, - De hidd el, jobban dícsérnének téged Az egy csapásra megszûnõ világok, Az egy szélroham-eloltotta lángok, Az egy ütemre megállt szívverések!
Hullám felett, halász felett Magasan állsz, Madonna. Imádva, el nem érve. És jól van így, hogy ily magasban állsz. De nézd, Madonna, a szegény halászt Viszi a tenger és viszi a vére, S annyi a szirén, sellő, hableány... Ne neheztelj, Madonna.
A tenger zúg és zúg a vére, Száz szirén énekel. Azért, Madonna tenger szirtfokán, Ne fordulj tőle el. Mert habbá lesz, mi habból vétetett, Kihal a csalfa ének. Te megmaradsz a tengerek felett A lelke jobb felének. Imádva, el nem érve. Hát ne neheztelj, ha viszi a tenger, A tenger és a vére. Ne neheztelj, Madonna.
Tenger, tenger, hát ilyen is tudsz lenni: Ily halottcsendes, halotthalavány? Utolsó szentség fényes kenete, Örök olaja csöppent rád talán? Hogy arcodon minden ránc elsimult, S redőtlen szfinksz lettél, szelíd talány. Vagy álmodol, csak álmodol talán? Látóhatárod párás peremén Álmaid lepke-szárnyai lebegnek, Lélekzetét is alig hallani Nagy, mozdulatlan világ-kebelednek. Olajos tükröd mozdulatlan síkján Kis tarka pillangóid ellebegnek, Már túl is vannak hetedhét-határon S te nem eszmélhetsz rá, hogy amit láttál, Csak lemenő nap s rőt vitorlavászon.
Apja nem volt és nem volt anyja sem. Fészek-oduban nem költötte ki Epedve búgó madárszerelem. A legelső sirály Fehér villám a fekete vizen, Csak úgy támadt, magától, - Fészek helyett dühöngő tengerárból.
Az ős-tengeren dühöngött a szél, A hullámok dörögve tornyosultak, Majd égbe szálltak, majd pokolba hulltak, Az ős-vizek veszett démonai Vihart arattak, mert szelet vetettek, - Csak lelke nem volt még a fergetegnek. Teremtett hát lelket magamagának.
Egy hullám jött a part sziklafalának, Hegy-magas, bús-fekete, iszonyú, - Hullám, milyet még nem látott a part És nem kavart fel égiháború. Rendült a szirt, amelyre fölcsapott, A tajték szikrázott a szirt előtt, - S a tajtéknak e percben szárnya nőtt! Két hófehér szárny. Velük lebegett A vihar lelke a vihar felett.
Az üvegtestnek finomka hibái. Holt szememben a mikroszkópium Is alig-alig fogja megtalálni. Ó, nem veszélyesek, És lehet tőlük látni!
Csak - nem maradnak el tőlem soha. Már vittem őket völgyek mély ölébe, Vittem havasok ormaira. Merítettem magányba, társaságba Villanyözönbe, viaszgyertyalángba, Végighurcoltam földön és egen: Árnyékuk ott vonaglott mindenen.
Mit ér a kék azur, Ha kékjén ott repülnek? A hamvas rózsa-arc, Ha reá települnek? Az aranymintás alkonyat, Ha beleszövik magukat E minden mintát átütő Pokoli pontok, vonalak? A hó fehérje, dér ezüstje, Erdők első smaragdja is, mit ér, Ha ez az őrült szúnyog-karneval Minden látásban, mindenütt kísér? Jaj mit akarnak, mért jönnek velem Végig, végig, végig az életen?!
Csak este, ha a lámpámat eloltom, S őket a nagy rokon-sötétbe fojtom, Csak akkor adnak pihenőt nekem.
Ha adsz nekem részt a feltámadásban Ó add Uram, támadjak fel virágban, Harangvirágban örvények felett, Himbálják viharok a kelyhemet, Vagy örökkévaló csend simogasson, Csengjek misére sziklatemplomokban, Bazalt-tornyokon hajnali misére, És ne kérdezzem: mért élek, mi végre, Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban, Hadd lássam kissé szebbnek az eget, Figyeljek jobban mélységek szavára, A csengetyûmmel dícsérjem neved: Harang a harangozót, Istenem.
Uram - mióta első este ez, Hogy a kezem nem tördelem, De összefonom áldott mozdulattal, S az ölembe leengedem? S úgy figyelem a másik mozdulást: A harang lengő lebbenését, Ahogyan hangra válni indul Szinte-szinte súlytalanul A kínzott érc-tömeg. Remeg, remeg. Ámde emberi hang végre-végre S meleg - meleg. Áhítatnak és szeretetnek, Biztonságnak és értelemnek, És reménységnek és hála-adásnak, Más szívből való szent felolvadásnak És minden jónak: enyésző kevés - De legalább már nem félreverés. Szörnyű, Uram, ez: mindíg félre, mellé, És összevissza mindíg - Harang-kötelem ördögök cibálják, De most egy angyal Angelusra csöndít. Az agyongyötört; kétségbeesett, Mindíg hamis-hangra kényszerített, Mindíg félre-rángatott érc-tömeg Külső és belső háborúkon át Ma megtanulja, megtalálja mégis Az estharangszó ősi dallamát. A hóolvadásos enyhe sötétbe Ma kicsendülök, kicsendülök végre Én, én, magam, magam, Figyelem lelkem lengő lebbenését, Ahogyan indul szinte súlytalan. Remeg, remeg - Ámde emberi hang végre-végre S meleg - meleg. Kevés, kevés, háromszor is kevés Minden jóra ez a kicsike hang - De legalább már nem félreverés.
A folyam fut az óceán felé, S medre ijesztõen kiszélesül, Intenek néki messze fároszok, Habján hajó ring és sirály repül, Eltépett malmok ellebegnek rajta, És úsznak bölcsõk és úsznak koporsók És úszik egy-egy fölborított sajka, És úszik szenny és virág vegyesen.
S ahogy közelg az óceán felé: Vize, a hajdan kristályos nedû Nem édes már, de sós és keserû. És keserûn és ádázul rohan, S gúnynak érzi, ha valaki megáll, S döbbenve szól: mi hatalmas folyam!
Akkor a delta a forrásra gondol, Amely körül fekete fenyõk állnak, És csend van és csak a juhnyáj kolompol. Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok, Á fûben szivárog egy halk erecske És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog.
A forrás mellett ül egy kisfiú, Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, - És ezt a folyam a deltáig érzi, S a boldogságtól megremeg a partja.
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
Álmodsz-e róla, mondd? Eljár-e hozzád olyan suhanó, Nesztelen léptekkel, mint életében? Érzed-e édességét közelének? Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét, Lélek-kitágította pupilláját, Lezárt ajkát, a keskenyvonalút, Mely hallgatni, jaj, régen megtanult, Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban: Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját Álmodban látod-e? S azt a nehány apró, keserû ráncot, Miket az elfojtott betegség, S övéiért örök aggodalom Olyan korán szántogatott Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen? Hát ritka mosolygását látod-e? S még ritkább nevetését, Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele, Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?
Álmodsz-e róla, mondd? Álmodnod kellene. Hiszen vele élted az életed. Feleséged volt, életed fele. S szeretted, Szeretted százszor erõsebben nálam. Mert bírtad, s merted életedhez kötni Életét, ahogy férfimódra kell. S boldog voltál, és boldog volt veled - - ... Vagy - én szerettem jobban mégis, én, Aki nem mertem karjaimba vonni, Mert tudtam: nem lehetek semmije, Álmok szõnyegét teregethetem csak Szegény, megfáradt lábai elé?
Álmodj róla! Álmodnod kellene! Éltél hiszen annyit a közelében! Lényének ezer apró részletét Ismerted, mely nekem rejtve maradt. Tudtál ezer nem-sejtett édességet S lelke rejtett, pókhálós zugait, Hol mégis õszi napfény bujdosott S a pókfonálon csillogott a harmat S ezüstrezgéssel reszketett a dér: Te tudhattad talán csak - egymagad. Mit ismertem én? Pár nagy vonalat. Vajjon e pár vonal volt lényege? Nekem freskó volt - neked mozaik. Álmaidban még összerakhatod. Álmodj hát, rettentõn kifosztott ember! Gazdagok lehetnek az álmaid! Az álmaidban még gazdag lehetsz! Láttad annájd ki
És ha megbotránkoztat a te jobbszemed, Vájd ki azt, és vesd el magadtól. - Olvasom százszor is, míg rossz szemem Most minden dérvirágos reggelen Az Evangéliumra ráhajol. Vájd ki azt és vesd el magadtól... Uram, ezek a kõkemény igék Kegyetlen kéjjel telítenek engem, S Te tudod, mily keserû elszántsággal Állok néha a szemeimmel szemben, Te tudod, hogy görbülnek ujjaim Ragadozó és vájó mozdulatra, Hogy macska-körömként, tigris-körömként Körmöm a kínt szemembõl kikaparja. S a kínnal együtt a szemem világát. Semhogy így lássak, ne is lássak inkább! Mert botránkoztat az én félszemem, És ha behúnyom, folytatja a másik, És nem láthatok semmit sem olyannak, Amilyen volt, s mire lelkem vágyik. Zavaros, szürke és ködös tavak Az én szemeim s uszkál nyugtalan. Homályos tükrükön ezer szemét, Én utálom a szememet, Uram! Utálom, igen, s vadul gyûlölöm, És szégyellem is a szemeimet, Mosatlan, párás börtön-ablakok, S lemosni õket sohasem lehet! És ha megbotránkoztat a te jobbszemed: Vájd ki azt és vesd el magadtól -: Olvasom, míg átokverte szemem Az Evangéliumra ráhajol. Jaj, botránkoztat engem mind a kettõ. És mind a kettõ balga és balog És színre vak és szépségre vak immár S számára csillag hasztalan ragyog. Hogy nézzek én végtelen éjjeken Rámtekintõ édes csillagszemekbe, Hogy nézzek, könyörülõ Istenem, Ha ilyen tisztátalan a szemem??! Vájd ki azt és vesd el magadtól -: Uram, én egyszer csak nekik-esek, És vájok, tépek, irtok, kaparok, Míg nem hagyok, csak véres gödröket! És akkor talán mögöttük kigyúl, Kigyúl a tátongó oduk mögött Minden jóság, szépség és tisztaság, Mi látó szemem elõl megszökött. Ragyog a harmat és ragyog a dér is És szûzi hamva lesz mindennek újra, Mert az én gonosz szemeim mögött Lappangott minden drága szín megbújva. S akkor öltözöm tavasz bíborába, Tél fehérébe és õsz aranyába, Felöltözöm a gyönyörû világba S felöltözöm mély, túlvilági kékbe. Világtalanul, véres szemgödrökkel, Uram, úgy megyek be az üdvösségbe.
