Szerintem Isten lelkéből egy szikrányi az Istentől kapott lélek. (Mózes I. 6.rész 3.) "Ne maradjon az én lelkem örökké........." Tehát Isten nyilvánvalóvá tette, hogy a lelkünket Tőle kapjuk.
Azért azt ne felejtsük el, hogy a lélek definíciója kettős és senki nem tudja, melyik az igaz. 1. A "lélek" általában az ember gondolkodásának és emócióinak összessége.Mindezeket generálhatja az agy. 2. A hívők által feltételezett lélek, Isten lelkének része, amelyet létrejöttünkkor "kölcsönöz" az embernek és a halál után visszatér Istenhez.
"a változatlan belső "lényeg", szubsztancia, lélek fogalmával pedig van egy alapvető probléma: még senkinek sem sikerült definiálnia, hogy mi az, sem megmutatnia, hogy hol van, vagy miből áll."
Ez a dolog bizonyítottan létezik és definiálva van. Aki ezt nem tudja, nincs tisztába a tényekkel.
"ha végiggondolod, hogy honnan származtatod valójában a metafizikai igazságot, oda fogsz jutni, hogy egy tapasztalaton kívül létezőnek kell lennie, amiben eredezik. persze ha szerinted nem így van, kíváncsian olvasnám az erről szóló eszmefuttatásodat..."
Nagyrészt leírtam a lenti hozzászólásomban azt, ahogy én erről gondolkodok. Kiemelném, nyomatékosítanám azonban azt a közkeletű tévedést, amivel most Te is éltél, miszerint a metafizikai igazságnak "egy tapasztalaton kívül létezőnek kell lennie, amiben eredezik". Metafizikáról nemcsak a tapasztalaton, világon kívül értelmes beszélni, vagyis nem feltétlen transzcendens eredetű. Nem elég rejtélyes maga a világ, a természet körülöttünk? Nem ad épp elég kérdést a tudománynak, filozófiának? A világban lévő jelenségek, létezők (beleértve az állatokat és önmagunkat is) szemlélete lehet az út a metafizikához. A buddhisták nagyon jól ismerik ezt, az ő gyakorlatuk ugyanez, tudásuk, bölcsességük ezen alapul. A világot megpróbálták elfogultságoktól, előítéletektől mentesen szemügyre venni, ahogyan az magában van, illetve önmagukba néztek mélyen és olyan igazságokhoz jutottak el (pl. a vágy természetrajzához), amely egyszerre van jelen ebben a világban, immanens tehát, mégis metafizikai természetű, hiszen nem valami tanult vagy tapasztalt dologról van szó.
"gondolom, a nézőponttól független metafizikai "igazság"-hoz tartozónak tartod azt az állítást is, hogy létezik nézőponttól független metafizikai "igazság"."
Így van, jól gondolod.
"ám ez a kijelentés máris a nézőpontodtól függ."
Szó sincs róla. Például Wittgenstein szerint erre erre a metafizikai igazságra (amit nem átallott még ő, a logika egyik legnagyobb mestere is "rejtélynek" hívni) rá lehet mutatni. Létezik, mégsem függ egy egyén kijelentésének szubjektivitásától, nézőpontjától. Nem hiszem, hogy az állásfoglalástól való tartózkodás kényelme vezérelte volna, ennél becsületesebb gondolkodó volt. Vagy ott van Kant és a magánvaló. Spinoza szubsztanciája... És még sorolhatnám. Ma, a poszt-posztmodern korban egyikük sem számít "modernnek". Sőt, komikusnak hathat a metafizikájuk. Én mégis velük tartok, s nem a neopragmatikus, cinikus, és némiképp szellemtelen filozófiával.
"a változatlan belső "lényeg", szubsztancia, lélek fogalmával pedig van egy alapvető probléma: még senkinek sem sikerült definiálnia, hogy mi az, sem megmutatnia, hogy hol van, vagy miből áll."
Ez tipikusan egy materialista, pozitivista (és egyben az analitikus filozófiai argumentációra jellemző) érvelés. Hibás. Egy "változatlan belső lényeg" - amely igazságként lenne megragadható - nem a mérhetőségével, definiálhatóságával lenne verifikálható. Még azzal sem, hogy valaki rámutat: itt van és ebből és ebből áll... Ez a fogalomból következően is lehetetlen. Platón ideái, Kant magánvalója, Schopenhauer akarata, Spinoza szubsztanciája, Leibniz monászai stb. egyfajta intelligibilis szemlélet révén megragadható csak. Kizárólag az ész révén. Esztétikai szemléletnek helye itt nincs, épp ezért értelmetlen a kérdés, hogy hol van ez a szubsztancia és miből áll, mert ezzel implicite is azt feltételezi, hogy valami olyasmiről van szó (akár entitásról, akár másról), ami valami transzcendens, a világon, annak jelenségein kívül való. Valójában pedig beszélhetünk metafizikáról immanens, tehát a "világban benne lévő" értelemben is, nemcsak transzcendens viszonylatban.
Hogy plasztikusabb legyek: ha belenézel az Élet Kaleidoszkópjába, ahol látod magad és a világ jelenségeit minduntalan változni, feltűnni számtalan formában és relációban - mindez esztétika, az érzékek birodalma. A legtöbb ember megreked itt és realitást ad minden átmenetnek, állapotnak, egyszóval ezeknek a változásoknak. Ez lenne az érzéki szemlélet. De ott van ezen változó jelenségek, fenomének mögött az állandó struktúra, az a szféra, amely csak elgondolható és így az ész által ragadható meg és korábban ezt hívták intelligibilis vagy intellektuális szemléletnek. Egyfajta intuícióról van szó. A korai Wittgenstein szerint a világnak ez a stabil hálója a logika. Platón szerint az ideák. Nem beszélve a misztikus gondolkodókról.
szerintem legtöbbször inkább csak a remény hívja életre, hogy kell lennie valami állandónak magunkban, amitől a jelenlegi önmagunkat összekapcsolhatjuk régebbi önmagunkkal, ami biztos pontot jelenthetne a múlandóságban, amitől sokan oly mélyen és oly indokolatlanul rettegnek.
Ez a remény inkább a vallás, az Isten képzetét eredményezi véleményem szerint. Antropomorf igény. A vallás létrejöttét azonban nem hasonlítanám a metafizikához, valamilyen szubsztancia, princípium feltételezéséhez, amely nem a remény szülötte, hanem a becsületes filozófiáé. A filozófia legújabb, posztmodern képviselői, akik antimetafizikusoknak, -esszencialistáknak, relativistáknak, pragmatistáknak tartják magukat, szerintem túl gyávák, felületesek és komfortosak ahhoz, hogy szembenézzenek a mélyebb igazságokkal, amelyek szükségképp metafizikaiak. Tudomány és metafizika nem zárják ki egymást. Még Darwin elmélete is metafizikai! Csak ennek beismerése nyilván nem vállalható az elmúlt évtizedekben (egész napjainkig), hiszen kínos, diszkomfortos lenne a tudomány számára...
A matematikai igazságok is metafizikai igazságok, amennyiben azok a priori érvényesek. (Ezt Kant bizonyította a Tiszta Ész Kritikájában.) És én azt állítom, ahogy a XIX. század végéig, XX. század elejéig a legtöbben, hogy léteznek a létre vonatkozó, a priori ontológiai igazságok is. Ettől még azonban teljes mértékben ateista vagyok, semmiféle Istenben nem hiszek.
"Én úgy tudtam, hogy az ateizmus csak a teizmus elvetését, a teista Isten tagadását jelenti. Ennyiben én maximálisan ateista vagyok. Az ateizmus ugyanakkor nem jelenti a metafizika-ellenességet. Ez a belemagyarázás nemcsak önkényes, de tökéletes tévedés is."
én nem gondolom tökéletes tévedésnek. ha végiggondolod, hogy honnan származtatod valójában a metafizikai igazságot, oda fogsz jutni, hogy egy tapasztalaton kívül létezőnek kell lennie, amiben eredezik. persze ha szerinted nem így van, kíváncsian olvasnám az erről szóló eszmefuttatásodat...
gondolom, a nézőponttól független metafizikai "igazság"-hoz tartozónak tartod azt az állítást is, hogy létezik nézőponttól független metafizikai "igazság". ám ez a kijelentés máris a nézőpontodtól függ. a változatlan belső "lényeg", szubsztancia, lélek fogalmával pedig van egy alapvető probléma: még senkinek sem sikerült definiálnia, hogy mi az, sem megmutatnia, hogy hol van, vagy miből áll. szerintem legtöbbször inkább csak a remény hívja életre, hogy kell lennie valami állandónak magunkban, amitől a jelenlegi önmagunkat összekapcsolhatjuk régebbi önmagunkkal, ami biztos pontot jelenthetne a múlandóságban, amitől sokan oly mélyen és oly indokolatlanul rettegnek.
"Igen, ez a perspektivizmus, relativizmus útja. (Nem az enyém.)"
Én úgy tudtam, hogy az ateizmus csak a teizmus elvetését, a teista Isten tagadását jelenti. Ennyiben én maximálisan ateista vagyok. Az ateizmus ugyanakkor nem jelenti a metafizika-ellenességet. Ez a belemagyarázás nemcsak önkényes, de tökéletes tévedés is.
(Az a másik valaki pedig nevetséges mindazonáltal...)
Igen, ez a perspektivizmus, relativizmus útja. (Nem az enyém.)
"nem vagyok az, aki 10 éve voltam, de mégsem szűntem meg létezni."
Az, ami msmks lényének egyedi, csakis őrá jellemző részét illeti, az változatlan maradt benned. Ugyanaz az inherens rész, amivel születésedkor rendelkeztél és amivel a halálod másodperceiben is rendelkezni fogsz. A személyiség változása sokszor csak látszólagos, de még ha valóságos is, minden individuum egyedi lényegiséggel bír. Az élet kaleidoszkóp-szerű: a formák, megnyilvánulások váltakozása, tarkasága csak látszólagos. Nem kivétel az emberi jellem változása sem.
szerintem az igazság mindig nézőponttól függ. adott nézőpontból egyes állítások igazak, mások nem, de más nézőpontból ez változhat. meg kell keresni azokat a szempontokat, amikből érdemes nézni a világot, mert az igazságok boldogítanak is. ez persze változást követel meg az embertől. ezt erre a mondatodra értem:
"Egy ismert rádióriporter vallotta egy alkalommal magáról, hogy ha egyszer is kijelentené magáról, hogy ő boldog, megszűnne létezni. Valahogy így vagyok ezzel én is."
nem vagyok az, aki 10 éve voltam, de mégsem szűntem meg létezni.
Az igazság nem lehet praktikus eszköze a boldogságnak, illetve nem jelenthet utat a boldogsághoz. Épp ezért helytelen a kérdésed, mert eleve korrelációt feltételez a kettő között. A boldogság mindig valahol kapcsolódik ahhoz, ami "földi", ami közönséges. Boldog az ember csak abban a világban lehet, amiben él, ez tiszta sor. Az igazság azonban tér és idő felett, minden közönségességen felül áll: metafizikai természetű. Ergo: az igazságba - etikai aspektusból - bele kell halni, mert tartósan élhetetlen.
1. az igazság (ismerete) és a boldogság kizárják egymást. Minél inkább közelíti meg valaki az előbbit (és marad egyúttal őszinte önmagához!), annál inkább kerül távol az utóbbitól. Már csak azért is, mert a boldogság földi körülmények között (amely alatt tartós derűt, harmóniát, a világgal és az embernek önmagával való kiegyezését értem) - elvileg és gyakorlatilag is lehetetlen. Hogy igazság és boldogság összefüggnének, az leginkább lapos konvenciónak, előítéletnek, tévhitnek tudom be. Ismerni az igazságot (pontosabban csak bizonyos igazságokat) a legjobb esetben is csak múló intellektuális örömre adhat okot.
2. vannak emberek, akik genetikailag alkalmatlanok a boldogságra. Egy ismert rádióriporter vallotta egy alkalommal magáról, hogy ha egyszer is kijelentené magáról, hogy ő boldog, megszűnne létezni. Valahogy így vagyok ezzel én is.
Egy nagy előnye mindenképp van az örökös kívülállóságnak, keserűségnek, létundornak, magánynak: ha eljön az óra, a fellépő - egyszerre szánalmas és állatiasan alantas - zsigeri életösztön jajszaván túl a béke mosolya fog majd átderengeni. A világ bántó tolakodása, az emberek kisszerű nyüzsgése, a megoldhatatlan, őrjítő paradoxonok zárójelbe kerülnek.
Csakhogy - folytatva ezt az argumentációt - az embert is Isten teremtette, épp ezért par excellence magának az Istennek a bűne az, ha kreációja, "Az ember maga szerzője a saját gonoszságának és jóságának is. "
Egy univerzális, permanens, időtlen Jó állapotának nincs szüksége a Rosszra, a gonoszra. A Rossz évezredes problematikáját, az ún. teodícea problémát sem az amúgy általam nagyra becsült Swedenborg nem volt képes plasztikusan megoldani, sem más vallásos gondolkodók. És itt vége. Minden egyéb csak szofizmus és circulus vitiousus.
"...Vannak, akik azt hiszik, hogy Isten az embertől tekintetét elfordítja, pokolra veti és a gonosz miatt rá haragszik, bünteti.
Isten maga jó, a szeretet, az irgalmasság, senkire gonoszt, büntetést nem bocsát, hisz ez lényege ellen való. Az embertől soha el nem fordul, szeretetből cselekedik vele.
Az embert, aki a mennyben van, folytonosan a jóra vezérli, aki a gonoszban van, azt folytonosan a gonosztól vonja el. Az ember maga szerzője a saját gonoszságának és jóságának is. Sőt, ha az ember saját gonoszságában lenni nem szeret, elvonja attól, megszabadítja. Az ember saját akarata miatt kerül a pokoli szférákba és nem az Úr veti oda le."
"Az ember a dolgokban végsősoron csak azt találja meg, amit maga tett bele. Ezt a megtalálást nevezik tudománynak. A beletételt művészetnek, vallásnak, szerelemnek, büszkeségnek. Mindkettőt, még ha gyerekjátékok is - folytatni kell. A másik lehetőség a nihilizmus, azaz a káosz bevallása, a csalás beismerése."
"Mindig rakenyszeritesz, hogy a fejembol kilokodo gondolatokat, erzeseket utolag megprobaljam beleilleszteni egy logikus es ertelmes keretbe. Ez valahol jo, mert reflexiora es on-reflexiora kesztet, de nem biztos hogy sokkal elorebb visz."
Egy kis kitérővel hadd kezdjem: elismerem, van bennem - nem is kis mértékben - törekvés egyfajta rendszerszemléletre, rendszeralkotásra, gondolatoknak valamilyen filozófiai gondolatrendszerbe, szemléletbe való integrálására. Fontos, hogy itt egyáltalán nem racionalizálásról, vagy logikai sémákba való erőszakos belegyömöszölésről van szó, hanem annak igényéről, hogy az adott (akár érzelemszülte) gondolatokat el tudjam helyezni valamely koherens filozófiai szemléletben, még ha az egyes gondolatoknak csak egy laza konglomerátumáról is van szó. Ha nincsenek meg számomra azok a koordináták, útjelzők, ha nem megragadhatók az explicit és/vagy implicit állítások valamely filozofémában, amelyek orientálhatnák az én gondolkodásomat is, amelyekre tehát reflektálni lehet és érdemes, akkor - legalábbis számomra - könnyen parttalanná, súlytalanná, tét nélkülivé válhat az eszmecsere (vagy akár monológ); egy sajátos művészeti jelenséggé, még ha annak tárgya épp a gondolat is. Kevés kivételt említhetnék itt (tipikusan pl. Kierkegaard-t). Hogy ez eleve belőlem fakad, vagy valamilyen tudattalan reminiszcencia és a XIX. századi filozófiai gondolkodással való szimpatizálásból fakad - nem tudnám megmondani. Elismerem azt is, hogy ez tényleg nem feltétlen visz előrébb, sőt, akár akadálya is lehet a termékeny gondolkodásnak. Mindazonáltal ez egyfajta reakció is lehet a posztmodern dekonstruktivista, és egyéb, anti-esszencialista, relativista felfogásaival szemben.
Ha már itt tartunk különben, nekem a filozófia valahol a tudományosság (de nem a Husserl-i vagy a pozitivista felfogás értelemben vett szigorú tudomány) és a művészet (sőt, akár a -z elsősorban német - miszticizmus) sajátos egyvelege. Ez persze alapvető önellentmondást hordoz magában, hiszen tudomány(osság) - mint az egyik szélső érték - és a miszticizmus, a művészet termékeny, fantáziadús világa - mint a másik szélső érték - természetszerűleg zárják ki egymást. A legimpozánsabb példák az ilyen filozófiai gondolkodásra kétségtelenül a német idealizmus idejére tehetők (elsősorban Hegel, Schelling rendszereire). Egyszóval elismerem amit írtál, de egyelőre nem áll módomban félretenni ezt az igényemet. Remélem, ez érthető így valamennyire és elfogadható.
Amit a holizmus-szinkretizmus "kapcsolatáról" illetve különbségeiről írtál, teljesen világos, és ha valóban a fogalmak azt takarnák, amit írtál, akkor kétségkívül én is a holisztikus felfogás híve vagyok. A szinkretizmus ilyen értelemben csakis kompromisszum lehet, mert az összehangolás vágya ugyan nemes feladat, de eleve kudarcra ítéltetett és nem sikerülhet tökéletesen. Különböző, akár vallási, akár filozófiai felfogások egymáshoz való fogyatékos, tökéletlen illesztésének eredménye aligha közelíthet az igazsághoz (bármi is legyen az), hanem épp vakvágányokra vezethet. A holisztikus megközelítés nemcsak szimpatikusabb ebben a vonatkozásban, de igazságosabb is lehet. Egy komoly fenntartásom van azért ezzel kapcsolatban: a különböző interpretációk relevanciáinak "közös nevezőre hozása", nem hierarchikus elrendezése, hanem - fontosságuk, jelentőségük szempontjából - egymáshoz képesti mellérendelődése szükségképp hozza magával azt a kockázatot, hogy valamely interpretáció, amely közelebb állhat adott paradigma belső igazságához, hátrányt szenved eme megközelítés miatt, és egy gyengébb interpretáció mellé "degradálódik", miközben persze a holizmus jóhiszeműen jár el és tartja egyformán relevánsnak az egyes interpretációkat. Másképp fogalmazva, a holizmus hátránya a szememben az lehet, hogy alkalmazásával a "fürdővízzel a gyereket is kiönthetik", pl. azon egyszerű okból, hogy egyes pontokon A interpretáció ellentmond B (C, D, ...) interpretációknak, miközben mondjuk az A interpretáció jár a legközelebb, vagy írja le tökéletesen az adott paradigmát, világnézetet, akármit. Ez pedig a relativizmus csapdája maga. Csak merem remélni, hogy érthető és követhető vagyok.
"Az hogy a paradigma valtozasakor felismerni velem a kreativitas es a tolerancia jelenseget nem implikalja feltetlenul az ok-okozat kovetkezmenyet."
Rendben, ez így teljesen érthető és ezzel én is egyetértek.
"Van egy olyan megoldas, (amely nekem mint szkeptikus embernek nagyon szimpatikus) mely szerint a ketto egyutt jelentkezik, de nem fejtheto meg, hogy melyik az ok es melyik az okozat."
Én is alapvetően szkeptikus embernek tartom magam, még ha jellemző is rám egyfajta gondolati dogmatizmus, de ez utóbbi csakis azért lehetséges, mert "megigazul rajtam" Fichte kijelentése (s bármennyire is próbáltam és próbálok küzdeni eme kijelentés pszichológiai gyökerű, filozófiai értelemben relativista felhangja és némileg talán cinikus tónusa ellen, nem sikerül egyelőre), mely szerint "hogy valaki milyen filozófiát választ, az tehát attól függ, milyen ember: mert egy filozófiai rendszer nem valami holt ruhanemű, amelyet tetszés szerint felölthetünk és llevethetünk, hanem átlelkesíti annak az embernek a lelke, akié."
Egyszóval kénytelen vagyok egyetérteni ezzel a szemlélettel, az ok és az okozat - metafizikai értelemben vett - tökéletes distinkciójának lehetetlenségével, de ez csakis azért lehet így, mert az emberi szemlélet, belátás, intuíció, percepció eredendően fogyatékos és tökéletlen, és mert következésképp az ember nem vehet fel olyan perspektívát, ahonnan ezek, ok és okozat minden esetben világosan különválaszthatók vagy megragadhatók lennének. És innen egyenes út vezet a különféle, akár egymásnak gyökeresen ellentmondó filozófiai rendszerekhez, vallásokhoz stb.
"ennyi, amit mondani tudok errol, de a tapasztalat sokkal fontosabb mint ennek raionalizalasa."
A racionalizálás, intellektualizálás sem kevésbé fontos, de sikere nagy valószínűséggel örökre vágyálom, illúzió marad.
Mindig rakenyszeritesz, hogy a fejembol kilokodo gondolatokat, erzeseket utolag megprobaljam beleilleszteni egy logikus es ertelmes keretbe. Ez valahol jo, mert reflexiora es on-reflexiora kesztet, de nem biztos hogy sokkal elorebb visz.
Nem tudom, hogy pontosan mint ertesz szinkretizmus alatt. Mindenesetre a holizmus szamomra azt jelenti, hogy a kulonbozo tudomanyok, muveszetek stb. bizonyos tenyeket interpretalnak es az interpretaciojukat elszigetelik a tobbi interpretaiotol es abszolutizaljak, ezert nem johet letre ertelmes parbeszed az iranyzatok kozott, de ami meg rosszabb ennel, hogy a vilagot az interpretaciok altal megsokszorozzak es elszigetelik ezeket a 'vilagokat' egymastol. A holisztikus gondolkodas ennek a fajta vilagnezetnek a felszamolasa. A szinkretizmus szamomra olyan megkozelitest jelent, amely ezeket a paradigmakat osszekeveri es megprobalja osszehangolni oket. Nem ez amire gondolok a holizmus alatt. A holisztikus gondolkodas nem osszehangolja a kulonbozo interpretaciokat, hanem elfogadja mindegyik relevanciajat.
"ok vagy kovetkezmeny?" Nem gondoltam at ilyen osszefuggesben, de hogy megprobaljak ra erdemben is valaszolni, akkor sem nem ok sem nem kovetkezmeny. A paradigmak valtozasa (illetve egy egyen erre valo kepessege) a kreativitas es tolerancia egymast erositi. Nincs elsobbsege egyiknek sem, es nem gondolom, hogy ok-okozati viszonyban allnanak. Az hogy a paradigma valtozasakor felismerni velem a kreativitas es a tolerancia jelenseget nem implikalja feltetlenul az ok-okozat kovetkezmenyet. A buddhizmus kulonbozo iskolai hosszu es mar mar elcsepelten unalmas vitakat folytattak azzal kapcsoladban, hogy hogyan fugg ossze az ok az okozattal. Van egy olyan megoldas, (amely nekem mint szkeptikus embernek nagyon szimpatikus) mely szerint a ketto egyutt jelentkezik, de nem fejtheto meg, hogy melyik az ok es melyik az okozat. Ket esemeny egyideju jelenlevese, amelyek egymast implikajak, de nem ok-okozati ertelemben.
ennyi, amit mondani tudok errol, de a tapasztalat sokkal fontosabb mint ennek raionalizalasa.
