Mikor élt Pomponius Mela, akinek kézirata (Cod. Vaticanus lat. nr 4929) nagy jóindulattal X. századi és a Tanais vidékén tud egy Turcea nevű vadásznépről...
Interchanges between fluvial and marine communication networks in Bronze and Iron Ages Veneto, Italy
This paper focuses on the movement of commodities and peoples in the region of Veneto. The Veneto was a key area between the Emilian Terremare and the lake-dwellings of Trentino, at the heart of a large communication and exchange system centred on lakes, rivers, lagoons, river mouths and sea. Movement on land before the construction of Roman roads appears of secondary importance. The Veneto was inserted in long-distance exchange networks at least since the Bronze Age. Such networks have brought in the region Aegean-type pottery during the Late Bronze Age, but more importantly exotic raw materials were imported, worked and exchanged at Frattesina. The ability of the ancient Veneti to move on waters was one of the principal reasons for their success, and their familiarity with water was then inherited by the Venetians and continued to be a key reason for the success of the region.
A magunk részéről maradnánk a Velencének nevet kölcsönző etnikum fő folyójának latin forrásokból adatolható Padus elnevezésénél. Hogy kótyagos szerzők irományaiban miféle ostobaságok szerepelnek, az végül is nem tartozik szorosan e topik tárgykörébe.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a parthus topik 3444. hsz.-ában balamberke (a.k.a. turtur-besnye) a következő érdekes felvetéssel állt elő:
"Nem beszélve a Padanus folyóról, ahol Gallia Transpadana és Gallia Cispadana elválasztódott egymástól. Én úgy hallottam, hogy a névadók valóban padányiak voltak"
3445. bejegyzésünkben kénytelenek voltunk a hiányosságokra felhívni a figyelmet: "a folyó neve nem Padanus, hanem Padus volt".
Erre a reakció a következő volt (3450.): "Mindenkinek jogában áll megtudni, hogy Kr. e. 420 táján a padányi kelták túlszaporodván délre indultak Itáliába. Itt birtokba vették a Pó (Padan, Padanus) környékét, hisz földművesek voltak ... Kr. e. 200 körül a rómaiak nagy csatában kiverték a padányiakat a Pó völgyi királyságukból, akik ezután visszatértek a Csallóközbe. Az itáliai félszigeten több tucatnyi magyar eredető helynév maradt fenn. Imola, Buda, Nána stb."
Kérdésem így hangzott (3452.): "vajon azt is jogunkban áll-e megtudni, hogy ezek az állítólagos 'padányi kelták' mitől padányiak, azaz hol, melyik írott forrásban maradt fenn velük kapcsolatban ez az elnevezés."
A válasz (3454.): "A szakirodalom. A szakirodalom tanulmányozása juttat el a forrásokhoz."
Kénytelenek voltunk ezt követően utánanézni a "szakirodalom"-nak. Megtaláltuk.
Kiderült, hogy Mesterházy Zsolt Az etruszk összeolvadás (etnogenezis) c. "remek" kötetéről van szó, amely a hasonló bölcsességeket és párját ritkító, kútfőelemzések útján nyert következtetéseket csak úgy ontja magából. Ebből lehet tehát megtudni, hogy az itáliai venétek (Velence névadói!) a folyót nem Padusnak, hanem Padanusnak hívták. Forrás? Forrás az nincs rá, helyette egy csomó tamanás meg Badiny Jóstól átvett zagyvaság ingatja meg úgy általában az akadémikus tudomány hitelét...
Sztrabón írja a Velencének nevet adó venétekről, azaz henetoszokról (V, 1, 3–5):
„...most pedig vegyük vizsgálat alá az egyes részeket, először is az Alpok alatti vidéket. Ez nagyon gazdag és termékeny halmokkal tarkított síkság. Körülbelül a közepén szeli át a Padus, s az egyik felét »Padusoninnen«-nek, a másikat »Padusontúl«-nak nevezik; Padusoninnen az Appenninek és Liguria felőli rész, a többi a Padusontúl. Az innenső részt liguriai és kelta népek lakják, részint a hegyeken, részint a síkságon, a túlsó részen kelták és henetoszok. A kelták törzsrokonok az Alpokon túliakkal, a henetoszokat illetőleg kétféle vélemény ismeretes. Némelyek szerint az Ókeanosz melletti hasonló nevű kelta törzsnek a gyarmatosai, mások szerint a trójai háború után Anténórral ide menekült paphlagóniai henetoszok; erre bizonyságul hozzák föl a lótenyésztés körül kifejtett buzgalmukat, mely ugyan most teljesen megszűnt, előbb azonban nagy becsben állott náluk az öszvérkancák iránti ősi szeretetüknél fogva. Homérosz is megemlékezik erről:
A henetek, hol az öszvérek szabadon növekednek.
(Íl. II, 852.)
Dionüsziosz szicíliai türannosz innen szerezte be versenyistállójához az anyagot, úgyhogy meg is volt a hellének közt a jó híre a henetoszi csikótenyésztésnek, s ez a faj sokáig megtartotta hírnevét.
Az egész vidék bővelkedik folyókban és mocsarakban, legjobban azonban a henetoszok földje; hozzájárul ehhez még a tengerparti fekvés. Jóformán ugyanis csak a mi tengerünknek ezen a részén történik olyasmi, ami az Ókeanosznál, és észlelhető ahhoz hasonlóan az árapály jelensége, s ennek következtében van tele a síkság nagyobb része a tengerártól visszahagyott mocsarakkal. Át meg át van szelve csatornákkal és töltésekkel, mint az ún. egyiptomi alföld, s az egyik rész kiszáradt és művelés alatt áll, a másik pedig hajózásra szolgál; városaik egy része sziget jellegű, másokat csak részben vesz körül a víz, mindazon városokhoz pedig, amelyek a mocsarakon túl a belföldön vannak, csodás hajóutak vezetnek a folyókon, különösen a Paduson; ez ugyanis a legnagyobb, s az esőzések és havazások következtében gyakran kiárad, minthogy azonban a torkolatánál sok ágra oszlik, ott majdnem felismerhetetlen, s csak nehezen hajózható; a tapasztalat azonban a legnehezebb dolgokon is győzedelmeskedik.”
"a sokfelé szétszóródott, az etruszkokkal rokon lovas népről"
Sztrabón (I, 3, 2): „Nem jogosan számíthatjuk-e a régiek közé Aineaszt, Anténórt, a venetoszokat, s egyszerűen mindazokat, akik a trójai háború után minden lakott vidékre elvetődtek?”
There is also a mythical story on the origins of the Venets, which according to ancient accounts, they came from Paflagonia, a region located in today's northern Turkey on the Black Sea. Homer talks about the Venets, and so do the Greeks using the name "Henetoi". Roman historians claim that their leader was Antenore, originary of Troy. It is possible, however, that this tradition was made up to celebrate the friendship between Venets and Romans.
Mit mondjak... ha megnézi az ember a ljubljanai múzeumban a venét műalkotásokat és feliratokat, amelyek egyértelműen és napnál világosabban jelzik a kis-ázsiai eredetet, legfeljebb jót röhög ezeken az őskövületként ható szánalmas indogermanistákon...
"mintha a venéteknek tulajdonított Este-kultúra a cölöpre építkezésről lett volna híres"
Nem baj, a Wikipedia szerzői a településnév etimológiájával kapcsolatban pl. le mernek írni ehhez hasonló zagyvaságot:
Venice (Italian: Venezia, Venetian: Venesia or Venexia) is a city in northern Italy, the capital of region Veneto ... The city stretches across 118 small islands in the marshy Venetian Lagoon along the Adriatic Sea in northeast Italy ... Etymology: The name reflects the belief the first recorded inhabitants had when they came to marshy islands fleeing the Huns -- Veni (past tense of venire - to come) and etiam -- this far.
Bojtár Endre: "A venet(d)-kérdés különlegessége abban rejlik, hogy a déli veneteknek és az északi venedeknek csupán a megfejtetlen eredetű neve maradt ránk, az viszont órási területen szétszórva, amint ez G. Labuda (SSS/6:377.) térképvázlatából kiderül (1. a feltételezett türingiai őshaza, 2. a feltételezett nagy-lengyelországi–luzsicei őshaza, 3. az adriai venetek, 4. a Bodeni-tó vidéke, 5. az Alsó-Rajna vidéke)."
A Türingiából való kirajzás ötlete természetesen indogermanista marhaság. A venétek elő-ázsiai bevándorlók. A szarmatákhoz, a szigünnákhoz vagy a szküthákhoz hasonlóan.
Ahol illik alkudozni... Jó másfél évtized távlatából rémlik, mintha a venéteknek tulajdonított Este-kultúra a cölöpre építkezésről lett volna híres...
Bohács Krisztina: "Az illír eredetű venétek az Alpokból telepedtek le az Alpok, az Adria és a Pó közötti síkságon i. e. 1000 tájékán. Az a hír maradt fenn róluk, hogy szívós, kitartó, szorgalmas nép, asszonyaik pedig különös hűséggel és odaadással vannak férjeik iránt. A szóbeszéd szerint gerinces, megbízható, kissé rátarti, büszke kereskedők ezek, akik jól értenek a hajózáshoz. (Velence városában járva eszünkbe ötlik, mintha az ódon üzletekből ma is egy-egy büszke venét nézne ki…)
A népvándorlás idején Itáliában először a venéteken söpör végig „isten ostora”, Attila, a hun vezér lovas hadaival. 452-ben földig rombolja Aquileiát, a síkság egyik legnagyobb városát. A közhit innen datálja Velence keletkezését. A sík vidékekről ugyanis sokan a velencei lagúnavilágba menekülnek. (A valóság azonban az, hogy – korábbról fennmaradt dokumentumok alapján – e vízi világban már előtte is letelepültek néhányan, főleg sópárlók és halászok, sajátos naturális gazdálkodást folytatva e szigetecskéken.)
489 táján a keleti gótok, 568-ban pedig a germán longobárdok a hunoknál is nagyobb pusztítást végeznek – lagúnákba húzódók száma újra megnő. A kezdeti telepek falvakká nőnek, ezek a falvak pedig közösségbe rendeződve a Bizánci Birodalom védelmét keresik. A 10. századig Velence a Bizánci Birodalom része volt.
A 9–10. század tájékán már egyenesen „lagúnavárosról” beszélhetünk, hiszen az idevalósiak a tenger túloldalán fekvő Isztriából a cölöpözéshez alkalmas sudár fenyőtörzseket hoznak át. Ezeken a csonkított ágakat meghagyják, így döngölik a mocsaras vízbe. Ki tudja, ha ma a Canal Grandén a víz alatti talajba láthatnánk, néhol még most is ezt a fordított fenyőerdőt találnánk-e?
Akik először utaznak Velencébe, általában azt tudják a legnehezebben elképzelni, hogyan tudnak a város alatti cölöpök ily sok és nehéz épületet megtartani. Nos, valóban nehéz erre megadni a választ, annyi azonban bizonyos, hogy ezt a jól bevált technikát már régen ismerték és alkalmazták a mocsárvilágban. A cölöpök közötti részt kátránnyal és kőzettörmelékkel töltötték meg, így kaptak viszonylag stabil és szilárd alapzatot, amely kőépületeket, palotákat, templomokat is elbírt. Igaz, ennek a „talajnak” a teherbírása nem volt olyan, mint a szárazföldi részeké, ezért van az, hogy a velencei építészetre még a középkor idején is a könnyedség, a karcsú, levegős formák kedvelése a jellemző."
Venetica c. tanulmánysorozatában (Antik Tanulmányok XXXII–XXXIV) Harmatta kifejti, hogy nemcsak a vend (venét) helynévanyag, de a Pécshez közeli Szentlőrinc község mellett talált feliratok is messzemenően alátámasztják azt a régészeti felismerést, hogy a venétek a mai magyar Dunántúl területéről vándoroltak Észak-Itáliába. Velence névadói eszerint a mai Magyarország területéről költözködtek nyugatra, de helyben maradt csoportjai nyelvüket még a Kr. e. IV. században is őrizték. Ezek a Balaton–Dunakanyar vonalától délkeletre élő vend közösségek a leletanyag tanúsága szerint közvetítő szerepet játszottak Itáliába szakadt rokonaik és a környező más népek között. Hérodotosz (V, 9) említi, hogy a Médiából származó, méd viseletben járó szigünnák határai közel estek a venétekéhez, és a helynévanyag mellett ezt a képen látható paduai lovas zablája is megerősíti, ez a típus ugyanis a kocsitemetkezéseiről ismert szentes-vekerzugi sírokból ismert. A lovas babérlevél alakú lándzsahegyéhez hasonló a szentlőrinci temető 18. sírjából került elő.
Erről a sokfelé szétszóródott, az etruszkokkal rokon lovas népről kapta tehát nevét Venetia, azaz Velence... A lagúnák városát nyilván nem véletlenül hívják így. Láttuk, hogy a betelepülők egyebek mellett a venét városként számon tartott Pataviumból vándoroltak Altinumba, majd a lagúnák szigeteire...
Németország területén a középkorban rengeteg különféle szláv nép élt, amelyeket mára kiirtottak, illetve asszimiláltak. A helyükön a német kolonizáció során új városok születtek, melyeket vend városoknak neveztek, közülük a legjelentősebbek a két Hansa-alapító, Lübeck és Hamburg, valamint Lüneburg, Rostock, Greifswald és Starlsund. A németországi szorb nemzetiséget ma is vendeknek nevezik maguk között a németek.
A venetek, venedek nevét rengeteg helynév őrzi Európában: a Balti-tenger latin neve Sinus Veneticus, a Skagerraké Vendsyssel. Ausztriában és Németországban különösen a szláv országok határainál számos helység neve előtt jelen van a winid, wenid, illetve windisch, wendisch tő. A Német lovagrend egykori poroszországi és livóniai államának német helyneveiben is felfedezhetők a went, wenet, wint tövek (a porosz Sambia-Weonodlande (Vendföld), a litvániai Wendziagola, a livóniai Wenden, a kurzemei Winda folyó stb.
A szlovénok lakta vidék, a Vendvidékrégebben Tótság néven szerepelt a térképeken. A tót elnevezés pedig arra utal, hogy itt régente, hihetőleg a var-khun időkben gepidák vagy longobard maradékok éltek teuton, azaz tót néven. Innen eredhet a vendek németes elnevezése.
The Veneti were a seafaring Celtic people who lived in the Brittany peninsula (France), which in Roman times formed part of an area called Aremorica. They gave their name to the modern city of Vannes.
Other ancient Celtic peoples historically attested in Aremorica include the Redones, Curiosolitae, Osismii, Esubii and Namnetes.
The Veneti inhabited southern Aremorica, along the Morbihan bay. They built their strongholds on coastal eminences, which were islands when the tide was in, and peninsulas when the tide was out. Their most notable city, and probably their capital, was Darioritum (now known as Vannes), mentioned in Ptolemy's Geography.
As a seafaring people, the Veneti built their ships of oak, with large transoms fixed by iron nails of a thumb's thickness, and navigated and powered their ships through the use of leather sails. This left their ships strong, sturdy, and structurally sound, capable of resisting the Atlantic winds and waves.
57 BC, the Gauls on the Atlantic seaboard, including the Veneti, were forced to submit to Caesar's authority as governor. They were obliged to sign treaties and yield hostages as a token of good faith. However, in 56 BC, the Veneti captured some of Julius Caesar's officers while they were foraging within their regions, intent on using them as bargaining chips to secure the release of the hostages Caesar had forced them to give him. Angered by what he considered a breach of law, Caesar prepared for war.
Given the highly defendable nature of the Veneti strongholds, land attacks were frustrated by the incoming tide, and naval forces were left trapped on the rocks when the tide ebbed. Despite this, Caesar managed to engineer moles and raised siegeworks that provided his legions with a base of operations. However, once the Veneti were threatened in one stronghold, they used their fleet to evacuate to another stronghold, obliging the Romans to repeat the same engineering feat elsewhere.
Since the destruction of the enemy fleet was the only permanent way to end this problem, Caesar directed his men to build ships. However, his galleys were at a serious disadvantage compared to the far heavier Veneti ships. They were resistant to ramming, and their greater height made them difficult to grapple, which by extension made them immune to boarding parties. To worsen matters, the greater height of the Veneti ships gave the Gauls the advantage in any exchange of projectiles, coupled with their intimate knowledge of the coast and tides, rendered the Romans in a difficult, if not impossible, situation.
However, these advantages could not stand in the face of Roman perseverance and ingenuity. Caesar's legate Decimus Junius Brutus Albinus was given command of the Roman fleet, and in a decisive sea battle, succeeded in destroying the Gaul fleet. Using sickle-like hooks fitted on long poles, the Romans attacked the enemy's rigging and sails, tearing them up. Since the Gauls did not make use of oars, this left their ships dead in the water, vulnerable to Roman vengeance. The Veneti fleet was annihilated, and without their fleet, the defeat of the Veneti was only a matter of time. Caesar dealt with the Veneti ruthlessly, executing their leaders and selling the entire tribe into slavery.
Vendek: Tágabb értelemben a németek minden területükön kívül és azon belül élő szláv népcsoportra használt elnevezése. Ma szűkebb értelemben a németországi szorbokra és magyarországi szlovén kisebbségre alkalmazzák, akik a Vendvidék tájegységen élnek.
A vend népnév a mai Észak-Lengyelország területén élt ókori vened vagy venet nép (venedes, veneti, wendi, gwyned, enetoi, venetos) nevéből származik. A németek a középkorban a venedek helyébe települő szlávokra és néhány balti népre is a vend kifejezést kezdték el használni. A felnémet nyelvben ez wenid, winid formában jelentkezik, az alnémetben wendisch, windisch alakban. (Lásd: Windisch-Graetz...) A magyar nyelvben az utóbbiból alakulhattak ki latinosítás útján a vendus és vindus alakok. A kettő közül a vendus/vend marad meg, és használják a magyarországi szlovénekre.
Vö. a szarmaták földrajzi elterjedésével Közép-Európában!!!
Szibaritavaz: "Julius Caesar találkozott Gallia nyugati partjainál egy venet nevű hajósnéppel..." (23. hsz.)
Cyprus People: "Elég logikus, ha a művet a 15. században írták..." (24. hsz.)
A venétek egy ókori nép volt, amely a mai Észak-Olaszország, Svájc és Szlovénia területén élt. Legfontosabb ókori városaik az ókori Itáliában Patavium (Padova) és Ateste (Este) voltak. A Kr. e. II. századtól a Római Birodalom uralma alatt éltek. A venétekről kapta a nevét a középkorban alapított Velence városa (latinul Venetia) és az olaszországi Veneto tartomány.
Vagyis apróbb települések, falvak már létezhettek a lagúnáknál, a szigeteken a IV. században is, de nagyobb tömegben csak az V. század közepén népesültek be a partközeli szigetek, amikor a hunok Altinumot lerohanták. Altinum lakói voltak tehát azok, akik a települést felvirágoztatták, ők viszont Ravennából, Pataviumból, Aquileiából érkeztek erre a vidékre.
A hatti topik 4559--61. hsz.-aiban idéztem és írtam:
Maurizia De Min
New Archaeological Evidence from the Sites of Torcello and San Francesco del Deserto in the Northern Lagoon
The paper presents the results of the recent excavations carried out on two islands in the northern part of the Venetian Lagoon, San Francesco del Deserto and Torcello. In both cases, the investigation was undertaken as part of the work on the restoration of a monument of architectural interest. On San Francesco del Deserto (the site of a Franciscan monastery since the 13th century A.D.), the earliest pottery comes from a redeposited context and involves wave-rolled sherds that date to the 1st and 2nd centuries A.D. The excavations next to the church have also yielded coins, fragments of polychrome painted wall plaster and a wooden drain pipe all dating to the 4th century A.D. On the north side of the island, there are also the remains of a series of waterside structures (made of wooden poles and planks) which were built in the 5th and 6th centuries A.D. Found in association with them are numerous fragments of amphorae, including those imported from the eastern Mediterranean. In the case of Torcello, an inscription found during the course of restoration work at the turn of the last century indicates that the bishop at Altinum (a Roman town on the mainland just behind the Lagoon) relocated his seat to the new Basilica established there in A.D. 639. The earliest architectural remains are those recovered from the excavations beneath the fourth nave of the Basilica. They take the form of a narrow walkway which dates to the 2nd century A.D.; it was laid down directly on the natural land surface of a small marsh island. Below the portico at the west end of the Basilica, the walls of a small rectangular room built in the 5th century A.D. have been recovered. On the north side of the basilica, there are the remains of a large hearth and a road, which both date to the 6th century A.D. The work beneath the fourth nave has brought to light several brick walls that may relate to the construction of the first Basilica. The excavations at Torcello now also reveal that the foundations of the first baptistery date to around A.D. 700.
Vagyis abból, hogy az írott források esetenként szűkszavúak, nem szabad olyan messzemenő következtetéseket levonni, mint amilyeneket Cyprus people olvtárs ebben az esetben levont belőlük. Paulus Diaconus az első, aki Velencét kifejezetten városként említi a VIII. század végéről, az új régészeti feltárások azonban nyilvánvalóvá teszik, hogy ezen a területen nagyobb településsel számolhatunk már az V. századtól.
Michela Sediari
Rereading the Ancient Sources on Venice
The paper reviews what the literary sources dating from classical times through the 8th century A.D. have to say about the situation in the Venetian Lagoon. To begin with, the ancient sources pertaining to the area near Venice are limited in number. While most of the passages were already known in the 18th century and have been the subject of frequent discussion since that time, they have not been gathered together as a corpus before in a convenient form for the student of Venice. It is time to do so. Thus, the aim of the paper is to bring the sources together and reread them as a group in light of the new evidence from archaeology. Particular attention is paid to what the sources tell us about topography. In this regard, it is fair to say that the passages seldom go beyond the first or more general level of description. With only a few exceptions, they refer simply to a wide area, the whole system of lagoons at the head of the Adriatic, and not to any one specific place. The classical sources that are most informative are those by Strabo, Livy, Vitruvius and Pliny. In addition, there are two itineraries from the 3rd and 4th centuries A.D. that outline the distances between Roman towns. What Vergil and Martial have to offer are visions that are poetic and metaphorical in character. It is striking how few place names — other than the cities and the major rivers on the mainland of the large imperial province known as Venetia et Histria (Regio X of Italy as reorganized by Augustus) — are mentioned in the sources. There is only the city of Altinum, two local rivers (Meduacus Maior and Minor), two places that functioned as ports (Brundulum and Portus Edronis), the Septem Maria and a few artificial canals in the region. The only toponym that is regularly mentioned over the course of four centuries is Septem Maria, the internal waterway of "seven seas," which posed a challenge to navigation in Roman times. Even in the 6th century, the two sources that are available, Cassiodorus and Procopius, do not provide more in the way of topographical detail. The first time that Venice is mentioned specifically as a town is by Paul the Deacon at the end of the 8th century.
Jennifer Mass
Early Glass in the Venetian Lagoon
While the technological and artistic achievements of Renaissance Venetian glassmakers are internationally renowned, much less is know about glass in Venice during earlier times. Recent archaeological excavations at the Basilica of Santa Maria Assunta on Torcello, as well as on the island of San Francesco del Deserto, have led to the recovery of numerous glass finds that date to late antiquity. Previously, the best evidence for early glass in the Venetian Lagoon came from the glass furnace (dating to the 8th or 9th centuries A.D.) excavated on Torcello in the early 1960s. The new material from the site now provides good evidence for the period from the 4th century A.D. through the 7th century A.D. The finds are predominantly Byzantine ecclesiastical forms, which include bases of footed cups, vessel fragments with decorative or functional handles and shards of hanging oil lamps. Of special interest are several pieces of semicircular window glass. The chemistry of the glasses has been studied by means of electron probe microanalysis. It reveals that the glasses were prepared from natron, the mineral source of soda that was used in making Roman glass. The transition to a plant ash source of soda, the alkali source employed by Renaissance glassmakers in Venice, did not occur until much later in the medieval period. The elevated iron and manganese contents of the Byzantine glasses from Torcello (when compared to Roman imperial glasses) indicate that a lower quality glassmaking sand was used in their production. Events such as the Gothic Wars and the Lombard invasion of northern Italy may have disrupted the long-distance trade networks that were needed to obtain sand of high quality. The limited range of glass colors at Torcello as well as the notable absence of colors produced by manipulating the oxidation states of iron ions in the glasses suggests a decline in furnace atmosphere control following the Roman period. The impure sand available for glassmaking during the Byzantine period, together with a loss of furnace atmosphere control, may well have provided the impetus for Venice’s two major glassmaking innovations: the use of quartz pebbles as a source of silica and the use of purified plant ashes as a source of alkali.
Így nemigen tartozik a mesék világába Prokopiosznak az az elbeszélése sem, hogy a keleti-gótok ellen vonuló Belizár 539-ben felszólította a velenceieket kikötőik megnyitására...
Az Este mellett talált híres Benvenuti-situla
Kr. e. V. századi venét bronz sisak Oppeanóból (Veronától 22 km-re)
A tóban bronzkori cölöpépítmények maradványaira akadtak. Rekonstruálták is őket, mint az a képen látható. Van még valakinek kérdése?
Ennyire egyszerű...
Bojtár Endre: "A venet(d)-kérdés különlegessége abban rejlik, hogy a déli veneteknek és az északi venedeknek csupán a megfejtetlen eredetű neve maradt ránk, az viszont órási területen szétszórva, amint ez G. Labuda (SSS/6:377.) térképvázlatából kiderül (1. a feltételezett türingiai őshaza, 2. a feltételezett nagy-lengyelországi–luzsicei őshaza, 3. az adriai venetek, 4. a Bodeni-tó vidéke, 5. az Alsó-Rajna vidéke)."
Venét lovas ábrázolása egy paduai síremlékről
