… „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van…”.
„Valóban így van”. És? Akkor mi van?! Tegyük föl, valóban így történt. Akkor ebből mi következik?
Semmi. Mert a semmiből egy másik (még nagyobb) semmi következik.
Tegyük föl a kérdést: az irredentizmus, a fasizmus (legvégső formájában: a náci fasizmus) mire „hivatkozott”, ha nem az „életlehetőségekre”, a Lebensraumra? Vagy vegyük a Lukács, Heller, Fehér, Vajda, Márkus és mások szocializmusábrándját, a polgári normák „sikertelen kétségbevonását”: „csaló az államok törvénye, / mert minden bajt szegényre mért” – fújták telitüdőből Hellerék a taggyűléseken! A kommunista „lázadók”, majd a diktatúrák, a „zsarnokságok” apologétái harcosan „hivatkoztak” egyfelől a szabadságra („Föl, föl, ti rabjai a földnek!”), másfelől a nyomor megszüntetésére, mint „életlehetőségre” („Föl, föl, te éhes proletár!”). Olyannyira, hogy Bajnai Gordon ma is éhes proletár. Vagy pedig Szabadságra vágyik (majd a filozófus eldönti)! Minderre persze lehet az a válasz, hogy még a lázadó Bajnai elvtárs elvhű nótázása is Heller Ágnest igazolja, aki szerint a „kétségbevonók” „minden esetben az Életre vagy a Szabadságra hivatkoznak”. Igen ám, csakhogy így is marad a kérdés: originális filozófia-, egyáltalán filozófia-e a tézis, mely szerint a fing minden esetben légnemű?, mert, ha nem, vagyis amennyiben darabos a fing, akkor mi ugyebár végleg beszartunk. Ráadásul Heller épp az ellenkezőjét állítja annak, mint amit állít. Egyrészt „sikerességről”, másrészt „ideiglenes sikertelenségről” beszél: a „sikeres” lázadók, vagy az „Élet”-re, vagy a „Szabadság”-ra „hivatkoztak”, de: „Sokszor az ideiglenesen sikertelen esetekben is, mint például a parasztháborúk esetében”.
„Sokszor”. Milyen sokszor?
Azért indokolt a kérdés, mert a valódi bölcselő minden esetben konkrét példákra, paradigmákra hivatkozik, míg az önnönmagára filozófusi lepkeszárnyat igéző politikai hernyóhatározatlan számnevek mögé bújik – ösztönösen is, tudatosan is.
A játékos bujkálás, a szellemi sumákolás nem filozófia, hölgyeim, hanem csak amolyan von Hinfällig-puppenHaus aus fontoskodás (vö. H. I.: Nóra), esetleg művészet (lehet), már amennyiben a szöveg katartikus erejű.
Babarczy szövege „játékos” (na most, nem mondom meg, hogy ebbéli mineműségében micsodámhoz hasonlít, mert az dicsekvésnek tűnne, ráadásul a lompos igazságnak csak a felét árulnám el), szóval: Babarczy „játékos”, míg Heller a semmit számlálgatja: „sokszor”. Értem, de milyen sokszor? Melyek a kivételek? Nem tudjuk. A mondat kvázi értelme szerint a „parasztháborúk esetében” minden lázadás „ideiglenesen” volt „sikeretlen”, mégpedig azért, mert a parasztok liberálisak voltak. Vagy – az „Életre” hivatkoztak. Biztosan így történt, ám épp ezért nem ártana tudni, melyek azok a „nem sikeres lázadások”, amelyek azért sikertelenek, mert a lázadók nem az „Életre” vagy a „Szabadságra” hivatkoznak. Hanem valami másra. Nyilván a Zománcos tésztaszűrőre. Vagy a Pöttyös csokornyakkendőre. Mert, ha nem, akkor mire? Az Elnyomásra? A Halálra?
A fasizmus is, a nácizmus is a munkának, a munkásságnak a tőke (illetve a zsidó-tőkés financiális rabigája) alóli fölszabadítására „hivatkozott”, méghozzá úgy, hogy „kétségbe vonta” részint a „plutokrata zsidónormák”, részint a kereszténynormák rendszerének jogosultságát, sőt „faji” képviselőinek létjogosultságát is. Sikeresen? Történelmileg nem, társadalomlélektanilag igen: a különféle „lebensraumokra” („életlehetőségekre”), illetve a „zsidó pénzügyi elnyomás” alóli fölszabadulásra való „hivatkozás” ma is virulens demagógia. És amivel csak azt akarom jelezni, ismételten, hogy Heller gyakorlatilag nem állít semmit, túl azon, hogy a fing általában nem darabos. (Szívből flatulálok ezen unikális filozófiai tételéhez!)
Tegyük hozzá – s persze csakis a kéjenckedő nyelvi „germózás” kedvéért –, voltaképpen a „lázadás” sem különbözik a „kétségbevonás”-tól. Sikeres/sikertelen lázadás nincs. Akár megkülönböztetjük a „lázadás” fogalmát a „fölkelés”, a „zendülés”, a „forradalom”, a „szabadságharc” fogalmaitól, akár nem, tudniillik minden forradalom sikeres, már csak azáltal is, hogy létrejött. Nyilvánvalóan sikeres a szülés, melynek során egészséges négyes iker jön a világra (s akik majd matuzsálemi kort érnek meg, Nobel-díjas tudósok, Oscar-díjas művészek, olimpiai bajnok sportolók lesznek), ám akkor is sikeres a szülés (mint tevékenység), ha csak egy, az inkubátorban másfél órát vegetáló gnóm csecsemő született (amennyiben megszületett), ráadásul ez nem csupán formállogikailag van így, hanem történelmileg, történelemfilozófiailag is. Minden elkezdődött (majd levert) forradalom sikeresnek minősül, minimum egy vonatkozásban: legenda marad. Sőt a forradalomnak épp ez az egyik alaptermészete: permanenciájában áll a sikeressége.
Dózsa népe, bontsd ki zászlód itt a helyed,
Őseidnek akarata jár teveled,
Jobb magyar jövendőt, kürt szava harsog a földeken át,
Jólétben független, szép Magyarország nyer ma csatát.
A munkásmozgalmi dalban szereplő „jólét” és „függetlenség” a helleri „Élet” („életlehetőség”) és „Szabadság” nyilvánvaló megfelelője, a „filozófus” mégis (minden bizarr reminiszcencia dacára) sületlenséget beszél (gimnáziumi dolgozatban kettesalát érne a szövege). Tudniillik az induló mondja jól: nem „Dózsa népe” hivatkozott a szabadságra, Dózsa őseinek „akarata” csak relatív szabadságakarat, ugyanis megkerülhetetlen a kérdés: ki volt a parasztvezér autentikus elődje? Vajk? Koppány? Koppány a szabadsághős? A kalandozások kényszere volna a szabadság?
Nem akarom kiábrándítani Faragó Vilmos „okos nő”-jét, Almási professzor „originális gondolkodóját”, Ungvári professzor „Heller Ági”-ját, ám a tény akkor is tény: a keresztes hadjárathoz verbuválódott jobbágyok nem SZDSZ-esek voltak. Sajnos. Hanem (keresztény) hívők, akik – nem mellesleg! – idegen földek, városok, falvak kifosztásában, fölgyújtásában, népek leigázásában, kiirtásában, a legyilkolt férfiak védtelen asszonyainak, lányainak megkúrásában (mint „életlehetőségben”) reménykedtek. Így volt ez Magyarországon is, és így volt a reformáció közép-németországi parasztháborúiban is.
Heller Ágnes Spartacus, Husz János, Dózsa, Müntzer mozgalmaira most úgy erőszakolja „nagyszerű könyveiben” a modernista libertiánus dogmatikát, mint amekkora sztálinista hévvel ragasztgatta nevezett népi hősökre a „kommunisták nemzeti elődei” címkét. Az „ötvenes évek” apologetikájában Dózsáék már majdhogynem maguk is filozófuszsenik voltak (marxista géniuszok nyilván), ma pedig (miután a tudós „Vajda Misu” rájött, hogy „Marx érvénytelen”) Budai Nagy Antalék, Cserni Jovánék Bokros Lajos elvhű követői lettek. Vagy nem? Ha nem, akkor Dózsáék nem „Szabadság”-ra, hanem „Élet”-re vágytak értelemszerűen. Az is jó! Egy baj van! Hogy az „Élet”-et Bokros nem adja meg a parasztnak, arra általában Orbán miniszterelnök úr hivatkozik: Lebensraum!
Szögezzük le: Heller alapvetően torzít, így a „filozófiája” nem valódi bölcselet (hanem csak hitvány politikai propaganda), szerintem hazudik az öregasszony (de azért engedjük meg: elvileg nincs kizárva, hogy nem hazudik, hanem a von Haus aus műveletlenségéből, tudatlanságából adódóan ferdít). Ugyanis a parasztháborúkban az alapvető ideológiai hivatkozás nem libertiánus, sőt – minden dézsmanyomorítás dacára – nem is létorientáltan populáris, hanem főképpen vallási-etnikai-nacionalista jellegű. Luther döntő hatását a Biblia német nyelvre történő lefordítása, Husz János meghatározó erejét a csehnyelvű prédikálás jelenti. Nyilván nem elhanyagolható az sem, amit mondtak, írtak, prédikáltak (ezt egyébként Heller éppúgy nem tudja, nem érti, mint Savonarola gondolatiságát, illetve az eretnekség történelmi szerepét), mígnem az volt a meghatározó mozzanat, ahogyan mondták: németül, csehül. A nép nyelvén beszéltek, így lettek azután a népekből nemzetek. Minderre Heller Ágnes abszolúte süket, stilárisan totál zokni (lábszagú kékharisnya), bármely szövege erről tanúskodik, durván töri az anyanyelvét (nyilván az idegen nyelveket is), ezért nem fogalmaz, hanem rikácsol, amikor beszél (tessék megfigyelni!), sőt írásban is rikácsol, vagyis szemantikai, stiláris, logikai csököttségét hangerővel, primitív agresszivitással, notórius fecsegéssel igyekszik kompenzálni. Heller töksüket a nyelvi differensek iránt, és pontosan ezért dogmatikus. Hol „marxista”, hol „liberális”, egykor anticionista, máskor cionista, illetve Ábrahám és Árpád kevertvérét Bende-buzgatjamagában – persze csakis misztikusan.
Aki képtelen megfogalmazni egy épkézláb mondatot, az szükségképpen lesz liberális. Misztikus liberális. Vagy antiliberális. Marxista. Vagy antimarxista…
A dogmatikus ember nem fogalmaz, hanem tételez. Igen ám, csakhogy attól a von Kochlöffel aus harcos asszonyság nem válik gondolkodóvá, hogy hirtelen dogmát vált.
Nemrég hallottam a fölpofozott Vajda Mihályt a tévében. Kiderült: ma már látja az öregúr, hogy Marxnak van igaza, ám még mindig nem érti. Vajda valószínűleg nem fog „visszaváltani”, nyilván röstellné is a dolgot (ő nem egy Tamás Gáspár Miklós), de nemcsak ezért. Mert – mondom, a szavaiból úgy tűnt – ma sem érti igazából, mi zajlik körülötte. Ady szerint „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak”. Hát nem. De milyenek a „holnaphoz húzó” nem „rongy pulyák”? Aki kíváncsi rá, megtudhatja például Bánó András politikai vitaműsoraiból. Na, azok aztán telve vannak fiatalokkal, olyan „Lyányok s ifjak szívei”-vel, akiket a világon semmi nem érdekel (és ez nem túlzás, a világon semmi!), csak az, hogy miként lehet „szavazatokat maximálni”. Az a jó párt, amely képes sok „szavazatot gyűjteni”, slussz. Ennyi. S az efféle ifjúi „fölséges Tűz csiholóival” tökéletesen megértetik magukat az olyan negédes öreg pöcsök („vén huncutok és gonosz ostobák”?), mint: Ungvári professzor, Bánó, Bauer, Gerő, Ágh Attila (Bauer még Babarczyval is leült vitázni!), miközben Vajda az egyetemen gyártja az üresfejű, üreslelkű hatalomtechnokratákat. Tagadja persze a dolgot, de akkor is így van. Vajda professzor arról beszélt a tévében, hogy ő gondolkodni tanítja az egyetemistákat. Elképzelhető, akkor viszont Heller hazudik: „A [budapesti] iskola közös alapelvei közé tartozott, hogy valamiféle szocializmusban hiszünk. Ha ezt nyíltan feladjuk, feloszlatjuk az iskolát. […] Márkusék lakásán, az Izabella utcában Vajda Misu bejelentette: Marx érvénytelen, és a kapitalizmus meghaladhatatlan. Azaz: nincs Isten. Ezért [Márkus] Gyuri és [Fehér] Feri pofon vágta”.
Meg is érdemelte, tudniillik aki „hisz”, például abban, hogy „van Isten”, „hisz” a „Szocializmusban”, majd „bejelenti”: „Marx érvénytelen”, „a kapitalizmus meghaladhatatlan”, ergo mától „nincs Isten”, nos, annak még akár igaza is lehet, ám, hogy a hívő kontra „bejelentő” ember nem gondolkodó, az egészen biztos. Kérdezem: hogyan nevelhet fiatalokat gondolkodásra az a professzor, aki maga sem gondolkodik, hanem hol „hisz”, hol meg „bejelenti”: mától eddigi dogmáinak az ellenkezőjét fogja hinni? Sehogy. Az efféle neofita hívő – paradox módon – hitetlen, elvtelen, értékek nélküli hatalomtechnokratákat nevel.
Most miben hisz Vajda Mihály? A „holnapban” hisz. Jaj, de már abban se nagyon! Mert milyen az a „holnap”? Egyáltalán, lesz-e „holnap”? Ha összeomlik az Euro, maga alá temeti-e „Vajda Misu”, „Heller Ági” legújabb álmát, „modern világát”, üdvözítő szép „Szabadságát”, vagy sem? – kérdezte Vajda a tévében, persze a maga infantilis, hányaveti módján. Miközben az is nyilvánvalóvá vált a portréműsorból, hogy még mindig haragszik Marxra. Pedig hát nem Marx mondta néki, hogy legyen hülyén vicsorgó sztálinista. Sőt épp ellenkezőleg, Marx az ilyen Heller-féle, Vajda-féle, indulatvezérelt tovarisokat „szamarak bandájának”, „korlátolt állatoknak” nevezte a maga idején; ha tehette, hanyatt-homlok menekült a közelükből. Vajdának pedig (vénemberkorára) marad a csipás csodálkozás, hogy: Hát,nahát!, Marx primitív leköpdösése sem vált üdvözítővé, éppúgy, mint anno Marx primitív agyonnyálazása, jaj, hogy hát akkor most akkor mi legyen!?
A Wikipédia írja: „A nemesi szemléletű, gyakorta elfogult történelemírás később alaptalanul hangoztatta, hogy Dózsa György példát szolgáltatott más, a magyar korona területén történt nagy megmozdulásoknak, így Cserni Jován felkelésének… a Gubecz Máté vezette horvátországi parasztfelkelésnek. Valójában egyikre sem volt közvetlen hatással”.
Nem is kell, hogy „közvetlen hatással” legyen. Merthogy közvetett hatása – miként a fent idézett munkásmozgalmi dal is jelzi – évszázadok múltán is lehet (és van) minden hősi (jellegű) megmozdulásnak.
Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Hol van itt szó szabadságról, életről? Itt a tűz, a láng, a pusztítás, a (vissza)rablás a konkrét fenyegetés rekvizituma.
Heller: „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”.
A bús bocskoros Ady (mint unoka) meglehetős eréllyel vonta kétségbe a „nagyurak” „normáinak és szabályainak érvényességét”, több alkalommal is, sőt úgyszólván csak kétségbevonással foglalkozott egész életében. Például:
Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a Nyár heves.
A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy dühvel özönöl?
Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?
Ady sem a szabadságra, hanem a „kósza nép dühére” hivatkozik. Már, hogy Ady „kétségbevonása” nem volt „sikeres”? Nem volt. Amennyiben nem tekintjük sikereseknek a különféle szellemi „kétségbevonások” politikai hozadékait: az 1918-19-es forradalmakat, az 1945-48-as átalakulást, az 1956-os fölkelést, az 1988-90-es „rendszerváltást” (amelyről ugye mostanában kezd kiderülni: csak erősen korlátozott módon és mértékben hozott szabadságot, jólétet, demokráciát). Szóval, ha mindez nem számít (100 %-os) sikernek, akkor is egy történelmi, forradalmi („kétségbevonási”, „lázadási”) permanencia része, s ebbéli vonatkozásában mindenképp sikeres, hiszen a Petőfiék, Adyék által kárhoztatott („kétségbe vont”) feudális-úri normarendszer nem létezik már, legalábbis annak „kétségbevont” formájában semmiképp. A feudalizmus a Heller Ágnesek, Babarczy Eszterek, Vásárhelyi Máriák, P. Szűcs Juliannák… korlátoltságában, bornírt dzsentri-agresszivitásában él tovább, ami viszont nem jelenti, hogy a polgári, szocialista forradalmak, forradalmi kísérletek történelemfilozófiailag ne volnának sikeresek.
Sebő pajtás, mit szól a gyomrod?
Pajtás, ebeké a vérünk:
Fejünk fölött varjak kárognak.
Pajtás, meghalt a vezérünk.
Különb volt, mint nyolcvan apátúr,
Szentebb úr nem vala itten,
Úgy trónolt ott, a tüzes trónon,
Mint az egekben az Isten.
Tréfás gyilkosok csiklandozták
S meghalt komoly, büszke fővel.
Háta mögött egy püspök állott
Szentelt vízzel és füstölővel.
Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer,
Holt ember varjaknak étkük.
Pajtás, mi voltunk a rossz varjak.
Mi éhesen széjjeltéptük.
Gyomrunkban az élet s az átok,
Hajh, gyomor, haj, kutya bendő,
Ti vagytok Magyarország sírja
S ti lesztek majd a jövendő.
Lesz bőjtje a nagy lakomának,
Lesz új vezér és új Dózsa,
Sebő pajtás, ne köpködj: megvált
Bennünket a Dózsa trónja!
A szabadságra hivatkozik Ady? Az életlehetőségre? Nem. A gyalázatra, az átokra, a dühre, de leginkább a szégyenre. Illetve: a komolyságra, büszkeségre, az emberi nagyságra, tartásra, méltóságra, mi több, az emberi szentségre, istenségre: „Szentebb úr nem vala itten, / Úgy trónolt ott, a tüzes trónon, / Mint az egekben az Isten”. Sőt a költő – paradox módon – épp a reális „életlehetőséget” átkozza: „Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. / Mi éhesen széjjeltéptük. // Gyomrunkban az élet s az átok, / Hajh, gyomor, haj, kutya bendő”.
Hogy Ady „kétségbevonása” sikertelen volt? Elhiszem. Tudniillik egyedül „Heller Ági” Viktorkája volt sikeres a magyar történelemben, a magyar politikatörténet egyik legsunyibb demagógiájával, a Heller (és mások) által máig csodált „ruszkiűző” temetési beszédével.
Mindegy, nem variálom tovább, mert a lényeg, hogy: ezt a jókora szart kajálják (magasfilozófia gyanánt „Heller Ági lakomáján”) az Ungvári professzorok, Almási professzorok, Sziklai professzorok, Radnóti professzorok, Habermas professzorok, P. Szűcs professzorok, Faragó professzorok (Vili pajtás, mit szól a gyomrod?!), Magyar Bálint professzorok, Bánó professzorok… egyedül Kálmán Olga professzorasszony (áldassék a neve!) fogott ülve kezeta „zseniálisan”, „originálisan” világhírű és „nagyszerű” „antikommunista filozófussal”.
Egyébként a fölsorolt kakalakomázók (különösen Almási pajtás) szerint Babarczy Eszter is „originális gondolkodó”. Babarczy ugyebár a demokratikus, liberális normákat vonja kétségbe (a HVG-ben), s a helleri magasfilozófia maximái alapján sikertelenül ugyan (mert nem a szabadságra, nem az életre, hanem a „szebb jövőre” hivatkozik), ám a valóság jelei szerint mégiscsak sikeresen. Tudniillik nem a helleri szabadságra és életre hivatkozó pártok („ló”-ként az SZDSZ, illetve ha az nincs, akkor „szamárként” a Dávid-Bokros furcsa pár) jutottak tavaly a parlamentbe, hanem (a fülkefényes Fidesz mellett) egy hamisítatlanul neonyilas (a zsidóktól, a cigányoktól és a parlagfűtől való megszabadulásra, illetve az anti-trianoni lebensraumra hivatkozó) politikai alakulat, méghozzá nem is jelentéktelen pozícióban. Ilyen értelemben tehát Babarczy „hivatkozása” sikeres, s amellyel – vicces módon – igazolja Heller filozófiai tézisét. „Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”.
Akkor lássuk! De most már ne Babarczyt, hanem magát a „filozófuszsenit”! Akár itt is „igazolhatja” a „nagyszerű filozófus” az ő nagyszerű állítását, ám nyomatékosan figyelmeztetem: itt a „magasfilozófiai” egérút („Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”), szóval hogy ez itt nem érvényes, nem járható út. Ha ugyanis ezen az „egérúton” próbálna botorkálni Heller, itt (vagyis egy valódi vitafórumon, nem pedig idióta nyálgépek lelki nedvedzésétől ragacsosulva), bizony, újra és újra nevetségessé válna.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)
Mit fog igazolni az igazolni fogó?
„Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak”. Sőt akkor is, amikor nem volt sikeres a „kétségbevonás”: „Sokszor az ideiglenesen sikertelen esetekben is, mint például a parasztháborúk esetében” (167. oldal).
Vagyis itt a világhírű, Széchenyi-, Goethe- és Kanceleb-díjas antikomenista filozófus három fogalmat kavargat, habargat von Greisin-küche aus, úgymint: „kétségbevonás”, „lázadás”, „parasztháború”.
Kössünk beléjük sorjában (soros kötés)!
A „kétségbevonás” nagyjából olyan, mint a csuklás. Vagy jön, vagy nem. Na most a csuklás nem azért tör ránk (olykor), merthogy sikeres a csuklás (olykor), míg, ha elmarad, nem azért marad el, mert sikertelen; illetve az efféle jelenség tényéből, meglétéből adódik annak „sikeressége”. „Sikeresen” aggódik a tudósfilozófus, ha megbetegszik a gyereke, „sikeresen” lesz szomorú, ha meghal valakije, „sikeresen” lesz boldog, ha szép, egészséges unokája születik és így tovább.
A „kétségbevonás” (miként az öröm, a félelem, a hit, a hitetlenség) nem cselekvés, hanem történés, illetve állapot. Ha egy etikai norma, szabály, törvény érvényességét, igazságosságát, helyénvalóságát kétségbe vonta a nagyszerű filozófus, akkor éppen azáltal járt el „sikeresen”, hogy a kétségbevonás megtörtént. Vagyis nem a „kétségbevonás” sikeres valójában, hanem például a cáfolat. Illetve a bizonyítás (amely szintén cáfolat – a tétel inverzének cáfolata).
Heller Ágnes ígéri Ungvári professzor kedvenc könyvében: „azt fogom igazolni”. Majd nem igazol semmit. Soha. Sehol. Sem előtte, sem utána. Egyébként, ha van helleri attitűd, akkor ez az: a „kétségbevonás” azonosítása, még jobb szó: összecsúsztatása az „igazolással”. Szimpla szélhámosság. Heller váltig állítja: amit ő egyszer „kétségbe vont”, az „igazoltan” hamis. Miért? Mert Heller puszta kétségbevonása is bizonyító erejű; a helleri „kétségbevonás” logikai hozadéka a helleri „igazság”, mégpedig azon a furfangosan helleri-filozófiai alapzaton, amelyet a zseni Kierkegaard-nak tulajdonít: „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom”. Vagyis: ha ezt „Kierkegaard írja”, akkor onnantól minden helleri „kétségbevonás” a helleri „igazságot” „igazolja”. Ügyes. Mondaná Kohn bácsi.
Az ügyes filozófus szerint minden „sikeres kétségbevonás” során a lázadók „vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”.
Vagy pedig valami egészen másra. De mindegy is, mire hivatkoznak a lázadók, tudniillik ez az állítás is Heller kierkegaard-ilag jogosult „saját igazsága”. Vagy nem? Ez már abszolút igazság volna? Heller szubjektív-abszolút igazsága? Azért kérdem, mert, ha nem abszolút igazság, akkor miért nem azt írja nagyszerű könyvében a „filozófuszseni”, hogy: szerintem, miért expressis verbis állítja: „igazolni fogom”?
De, rendben van, tegyük föl, a sikeres „kétségbevonás” során „vagy” az „életlehetőségekre”, „vagy” a szabadságra hivatkoznak a hivatkozók, tegyük föl, így van; nos, akkor mi történik filozófiailag?! Ha ugyanis a „kétségbevonó” nem az „életlehetőségekre” hivatkozik és nem is a szabadságra (amely a filozófos szerint nem életlehetőség, hanem a másik „végső értékeszme”), akkor mire hivatkozhatna még? Már persze a kismogyorónyi nagyságú helleri-gondolati körön belül maradva. Mire „hivatkozhat” a lázadó, ha nem az absztrakt „életre”, „életlehetőségekre”? A sikertelen (de nem parasztháborús) „kétségbevonás” során. Mire? A „halállehetőségre”? Ez persze így van (vö. Leláncolt Prométheusz, Antigoné, Elektra, Szókratész védőbeszéde, Újtestamentum, Hamlet, Bűn és bűnhődés, A tragédia születéses avagy görögség és pesszimizmus, Eszmélet, [Karóval jöttél…], A tragédia metafizikája, Minden ember halandó, Ötödik pecsét, Írás az éthoszról, Negyven prédikátor, A napló…), míg viszont Heller Ágnesnek minderről (mármint a „halállehetőségről”) halvány fogalma nincs.
Persze semmiről nincs fogalma, soha nem is volt, többek közt ezért állítja, hogy az élet érték, az élet eszme, az élet „végső értékeszme”, sőt az „Élet” az „életlehetőséggel” (illetve többes számban: „életlehetőségekkel”) azonos. És ezt nyilvánvalóan senki nem érti (még Ungvári professzor sem, talán még Radnóti professzor sem), ami viszont messze nem azt jelenti, hogy a szélhámoskodó szótaknyolás filozófiai zsenialitás volna.
Az „élet” szó nem nyer attól új értelmet, hogy egy többszörösen megordózott „hülye nő” nagybetűvel írja hirtelen, illetve „végső értékeszmének” nevezi. Nota bene még a szabadság sem princípium. A halál a princípium, míg a szabadság a halál függvénye (potenciálisan), s pontosan ezért kérdezi Lukács: „Lehet-e asszony életében a szabadság igazi érték?”. Tudniillik az „asszonynak” más a viszonya a halálhoz, a tragikumhoz, mint a férfinak, s amire éppen Lukács „legjobb tanítványa” az egyik élő példa. Merthogy Heller szerint a halál, a tragikum nem abszolútum. Heller szerint a halál is az „Élet” és a „Szabadság” közötti „paradoxonok” egyike: „Már régóta (a filozófiakönyv óta) szerettem volna megalapozni azt a régi gondolatomat, hogy a modern világ két egyetemes (univerzális) eszméje az Élet és a Szabadság, s éppen ezért a modern világban e két szélső értékeszme közötti konfliktusok paradox jellegűek, azaz megoldhatatlanok”.
Nos, ez is egy helleri „saját igazság”: a paradoxon megoldhatatlanságot jelent. Sőt már a „paradox jelleg” is. Viszont (immár túllépve a nyelvi analfabétizmuson), ha igaz az állítás, mely szerint a „modern világ” „univerzumában” (ami egyébként egy külön nyelvi és gondolati agyrém) a két végső pólus az „Élet” és a „Szabadság” (vagyishogy a „modern világ” nemcsak a történelmet, de a biológiát is fölülírta), ha ez igaz, akkor is marad a kérdés: mi bizonyítja, hogy a „két szélső értékeszme közötti” (például: a politikában, a sportban, a közlekedésben, a strandon, a liftben, a kórházban, a busófesztiválon… adódó) konfliktusok „megoldhatatlanok”? Mi bizonyítja ezt? Túl azon az „originális” filozófiai tézisen, amely szerint a „paradox jelleg” megoldhatatlanságot jelent.
Heller szerint a lukácsi „végig-elmenés” a „leglényegibb szükségszerűség útján”, a tragikum, a katarzis nem megoldás semmire. A modern világ egyetemes univerzumában. A filozófus szerint a szabadság nem a tragikum, nem a halál függvénye, hanem egy ócska politikai-nagybetűs lózung. Az „Élet” ellenpólusa.
Nem vagyok filozófuszseni. Egyetemes (univerzális) zseni vagyok, ez mondjuk kétségtelen, ám filozófuszseninek nem mondanám magam (bármennyire is szeretném), kérdezni viszont, talán még én is kérdezhetek: olvasott-e már valaki Heller filozófuszseni fent idézett szövegénél nagyobb hülyeséget? Nem Hellertől természetesen, mert úgy könnyű! Hanem akár Babarczytól is.
Ami pedig külön csoda: Heller szerint nem csak a „modern”, hanem a pre- és a posztmodern „világ” univerzumára vonatkozóan is érvényes a zseniális filozófiai tézis: mindenkor, mindenütt (még a sikertelen „parasztháborúk esetében” is!) az „Élet” és „Szabadság” közt verődnek a dolgok, megoldhatatlanul: „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van…”.
Valóban így van. És? Akkor mi van?! Tegyük föl, valóban így történt. Akkor ebből mi következik?
Megmondom, mi következik belőle. Legközelebb… Addig tessenek izgulni!
Amit a legjobban utálok, az a másolás (egyebek közt ezért nem lettem tervező, és pontosan ezért nem csatlakoztam soha a tervezőket ócsároló építésvezető, művezető kollégákhoz, legalábbis az alábecsülés tekintetében). Könyvből pedig még inkább utálok másolni, mert amíg írok, becsukódik a könyv, könyvjelzőt pedig basztam beletenni, így azután lapozhatom az egészet újra. Olyannyira utálom a másolást, hogy most például az idézett szöveget egyszerűen átugortam a visszaolvasásnál, a haverok szóltak, hogy reggel Heller Ágnes „nevében” egy csomó marhaságot (betűhibát, szóismétlést) követtem el. Na most, ha van valami, akit a másolásnál is jobban utálok, az éppen Heller Ágnes személyesen. Nem tartom jó embernek. Hanem viszont rossz embernek tartom. Ám ami egyáltalán indokolja, hogy ne legyek vele szemben (is) korrekt. Ezért gondosan kijavítottam az idézetet, s most újra bemásolom:
„Az igazságosság statikus fogalmától megkülönböztetem az igazságosság dinamikus fogalmát. (Ebből a koncepcióból nő ki mindaz, amit a modernitás dinamikájáról mondani fogok.) Itt már nem arról van szó, hogy bizonyos normákat vagy szabályokat következetesen vagy következetlenül (önkényesen) alkalmazunk, illetve nem alkalmazunk, hanem maguknak a normáknak és szabályoknak az igazságossága válik kérdésessé. Nem azt mondom, hogy X vagy Y igazságtalan, hanem azt, hogy a norma vagy a szabály igazságtalan, akárhogyan alkalmazzák is. »X norma igazságtalan, más normával, mondjuk Y normával kellene helyettesíteni, az lenne az igazságos.« Itt lép be az a tapasztalat, amelyre az előbb hivatkoztam. Mindenki tudja, hogy mi az igazságosság, és mégsem értünk egyet abban, hogy mi igazságos.
Nos, racionális-e tagadni azokat a szabályokat, melyek ésszerűsségét eddig senki sem vonta kértségbe? Az értelem racionalitása szempontjából semmiképp, de az lehet az ész racionalitása szempontjából. Meg kell mondanom, hogy miért igazságtalan az a bizonyos norma vagy szabály, amelynek igazságtalanságát deklarálom. De milyen alapon? Mire hivatkozom? Az igazságosságra nem hivatkozhatom, mert az efféle hivatkozás tautológiába torkollik. (Azért igazságtalan, mert igazságtalan.) Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak” (Filozófiám története, 166-167. oldal).
És már csak azért is lényeges a pontos szöveg ismerete, mert a későbbiekben tartalmilag is foglalkozom vele.
Mottó: „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás)
A dinamikusan statikus megkülönböztető
A professzori tekintélyt méltán tisztelő emberek tudatában teljes a zűrzavar. Radnóti professzor szerint ugyanis „undor és émely”, amit Heller Ágnessel művelünk, „undor”, „émely”, „bizalmaskodó bunkóság”, „lovagiatlanság”, „bosszúszomj”, „gyűlölet”, hovatovább: tárgyi kritika! Radnóti professzor joggal haragszik érte. Míg Ungvári professzor szerint nyugodtan beleköthetünk „Heller Ági” könyvébe, miközben Ungvári professzor is forrón tanácsolja: ne törődjünk most azzal, hogy a „nagyszerű antikommunista” moralista, liberális „pária-filozófus” anno spicli-patkánymód vallott az éppen bitófával fenyegetett Mesterére, ezzel most ne foglalkozzunk, hanem az „Ági” „nagyszerű könyvét” olvassuk híven (akár mind a 40-et). Így azután máig nem tudható (merthogy erről valahogy nem beszélnek a liberálisok), Biszkuék zsarolták Hellert a besúgói levéllel, vagy sem? Továbbá: milyen mineműségében (politikai üldözöttként?, politikai ügynökként?) volt Heller Ágnes világhírű antikommunista Melbourne-ben, New York-ban? Ki volt a balfasz? Kit sikerült a hős Hellernek totálisan átvernie? A Totális Gonoszt? A Liberális Demokráciát? De talán nem is fontos (sőt biztosan nem fontos, ha Ungváriék ily következetesen nem beszélnek róla!), inkább kössünk bele a könyvbe, kössünk bele intellektuálisan! Ungvári professzor is így kívánta a tévében. Jó, belekötünk, ám akkor Radnóti professzornak meg kell ígérnie: nem írja majd rólunk a Népszabadságban oly ironikusan, hogy „habzó szájú filozófiai szakértőkké avanzsáltunk”, tudniillik ez sérti fórumos érzékenységünket, megbontja lelki harmóniánkat.
Talán úgy a leghelyesebb, ha idézek a kötetből egy hosszabb, a maga nemében koherens filozófiai tételt (illetve annak kontextusát), s ha tetszik a szöveg, elismeréssel adózunk érte, csettintünk is hozzá, hogy hát igen, ez igen, ez aztán a nagyszerű könyv, benne számos nagyszerű gondolat, bőven megszolgálta a Nemzeti Kulturális Alap állami támogatását, sőt még egy fürge celeb reneszánsz faszára is méltónak mutatkozik; ha van csiptetője a könyvnek, rá is akaszthatjaa professzorasszony az ő von Starpimmel-Klapsmühle aus saját kezével. És akkor magát a szöveget nem kritizáljuk nyilván. Se undorral, se undorítón. Se émelygéssel, se émelyítőn. Tehát. Vegyük mindenekelőtt a „nagyszerű antikommunista filozófus” állításait szó szerint, aztán majd elválik, mitévők leszünk!
„Az igazságosság statikus fogalmától megkülönböztetem az igazságosság dinamikus fogalmát. (Ebből a koncepcióból nő ki mindaz, amit a modernitás dinamikájáról mondani fogak.) Itt már nem arról van szó, hogy bizonyos normákat vagy szabályokat következetesen vagy következetlenül(önkényesen alkalmazunk, illetve nem alkalmazunk, hanem maguknak a normáknak a normáknak és szabályoknak az igazságossága válik kérdésessé. Nem azt mondom, hogy X vagy Y igazságtalan, hanem azt, hogy a norma vagy a szabály igazságtalan, akárhogyan alkalmazzák is. »X norma igazságtalan, más normával, mondjuk Y normával kellene helyettesíteni, az lenne az igazságos.« Itt lép be az a tapasztalat, amelyre az előbb hivatkoztam. Mindenki tudja, hogy mi az igazságosság, és mégsem értünk egyet abban, hogy mi igazságos.
Nos, racionális-e tagadni azokat a szabályokat, melyek ésszerűsségét eddig senki nem vonta kértségbe? Az értelem racionalitás szempontjából semmiképp, de az lehet az ész racionalitás szempontjából. Meg kell mondanom, hogy miért igazságtalan az bizonyos norma vagy szabály, amelynek igazságtalanságát deklarálom. De milyen alapon? Mire hivatkozom? Az igazságosságra nem hivatkozhatom, mert az efféle hivatkozás tautológiába torkollik. (Azért igazságtalan, mert igazságtalan.) Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak” (Filozófiám története, 166-167. oldal).
Nos?! Mi legyen? Szerintem mindenekelőtt azt nézzük meg, milyenek vagyunk mi magunk e kényes szituációban! Milyenek vagyunk például Radnóti professzor bájos megítélése szerint. „Idillikus hangulatokat kedvelő habzó szájú uszítók” vagyunk – mondja Radnóti professzor nem habzó szájjal –, olyan uszítók vagyunk, akik – mint fentebb jeleztem – „filozófiai szakértőkké avanzsáltak”. És persze „förtelmes düháriáival lassan világhírre vergődött heccmesterek” vagyunk. „Szerencsétlen provinciális zsurnaliszták”, „moralista giccsőzök”, akik, „bár mindig csak megérteni szeretnének – keserű sors! –, folyton-folyvást ítélkezésre kényszerülnek”.
Pontosan így van. Ítélkezésre kényszerülünk. Ezért hát hadd kérdezzem meg újfent, ha már ily megátalkodottan vagyok kérdező moralista-giccsőz: Biszkuék zsarolták Hellert a spicli-levéllel, vagy nem zsarolták? Ezt szeretnénk tudni. Ha nem zsarolták, miért csak Hellert nem zsarolták a totálisan orwelli Gonoszok? Ezt szeretnénk megérteni. Mármost, amíg nincs válasz a „megértéshez”, addig „folyton-folyvást ítélkezésre kényszerülünk” értelemszerűen, és hogy kedvesek legyünk Ungvári professzor szívének, intellektuálisan is ítélkezünk. Mely ítélet így szól: Heller idézett szövege tipikus parasztvakítás. Professzorokká doktorált flaszter-suttyók szellemi ámítása, etetése, már ti., hogy ezt Heller szándékosan csinálja, biztos vagyok benne, ennyire ugyanis nem lehet műveletlen, tudatlan, tájékozatlan; szerintem célzatosan handabandázik, kevergeti-kavargatja az „igazságosság”, „igazságtalanság”, „statikus igazságosság”, „dinamikus igazság”… üres, értelmetlen, semmitmondó, illetve egymásnak ellentmondó fogalmait. Egy jellemző példa: „Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető” – írja a „filozófus”; s ha én most nem csupán egy kicsit volnék giccsőz, hanem nagyon, de nagyon nagy heccmester volnék, akkor betűhibával írnám szót: filozófos. Aki szerint valami „valóban” úgy van, „ha a »valóban« szó értelmezhető”.
És ha nem? Egyébként pedig miért ne lehetne a „valóban” szó értelmezhető? Például, ha tényt közlünk. Például olyan tényt, amely nem köztudott (horribile dictu), például: Hellert valóban zsarolták Biszkuék a spicli-levéllel, vagy valóban nem zsarolták? Akár válaszolni is lehetne a kérdésre, itt ugyanis a „valóban” szó igencsak értelmezhető. Volna. Ha a liberálisok nem lapítanának immár hónapok óta, mint légy lepte civilkurázsi a totalitárius zsombékon.
Tehát: Heller hazudik (szerintem). Mert, ha nem, akkor vészesen ostoba és vészesen műveletlen. Durva szavak? Azok. Ámde Heller szövege is „durva” (ahogy mondani szokás), ti., ha értelmes (tárgyi) gondolatokkal vetjük össze, kiderül: a „filozófuszseni” „okfejtése” szimpla, átlátszó halandzsa. Vegyünk mondjuk (összehasonlító példának) egy középiskolai tananyagot, vegyük az Antigonét, ha jól emlékszem, a technikum első osztályában tanultuk! Először persze nézzük Heller „nagyszerű könyvének” nagyszerű filozófiai tézisét: „Azt fogom igazolni, hogy minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (…) hivatkoznak. Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető. Az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak.”
Tehát így hangzik a helleri bizonyítás, a helleri „igazolás”: na de istenbizony! Merthogy ez volt a helleri állítás: „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét […] kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (életlehetőségekre) hivatkoznak”. Bizonyítás: „Ez különben valóban így van, ha a »valóban« szó értelmezhető”. Igen? És értelmezhető? Nem tudjuk, de nem is fontos, hiszen „az igazságosság hagyományos normái igazságosságának kétségbevonása és más normákkal való helyettesítése során a lázadók valóban a szabadságra vagy az életre hivatkoztak”. Vagyis a „filozófus” bizonygatással „bizonyít”, filozófusi állítását kétszer nyomatékosítja a „valóban” határozószóval.
Ügyes. Ha szabadelvű celeb volnék, könyvparavános káricsom is eldurranna tőle.
Na most, a filozófusi „bizonyítás” során a nagy „filozófus” már nem írja le a „mindig” határozószót, s hogy miért nem? Ki tudja… Mindenesetre a helleri állítás csak akkor volna valóban igazolható, ha a „filozófuszseni” minden „kétségbevonást” ismerne, azokat fölsorolná, és persze bizonyítaná: a „kétségbevonó”, „lázadó” alany minden egyes alkalommal az „életre vagy a szabadságra” hivatkozik. (Mellékesen: miért ne hivatkozhatna akár mindkettőre, a szabadság netán az élet kizáró alternatívája volna?) Ám ilyen bizonyításra Heller nyilván nem képes, és még akkor sem, ha amúgy „nagyszerű antikommunista” e történelmileg levelezőszagos filozófos. Miközben a helleri állítás egyetlen (ellen)példával is cáfolható. Értelemszerűen, ugyanis a szerző nem az „általában”, „lényegileg”, „döntően”, „alapvetően” stb., hanem a „mindig” kifejezést használja. Egyébként, ha a „mindig” helyett a „lényegi” szóval határozná meg filozófusi állítását, akkor is cáfolná azt például Szophoklész drámája, merthogy Antigoné története általános érvényű.
Heller Ágnes szerint: „minden olyan esetben, amikor létező normák és szabályok érvényességét – végső soron sikeresen – kétségbe vonták, vagy a szabadságra, vagy az életre (…) hivatkoznak”.
Az persze elképzelhető, hogy Antigoné öntudatlanul a szabadság, az élet érdekében cselekszik, amikor föllázad a város (vagyis az élet!) egyik alaptörvénye ellen, ezen lehet vitázni, ám, hogy Antigoné nem a szabadságra, nem az életre hivatkozik, az egészen biztos. Mondhatni tény: „Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is, / Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt / Halok meg, én még avval is csak nyerhetek”. Sőt éppen Kreón hivatkozik az életre: a város törvényére, s amely törvény általános, kizárólagos, ti. a város az élettel, az élet a várossal azonos; vö. Szókratész védőbeszédével. A platóni etika Kreón kérdésében így fogalmazódik meg: „Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?”, ugyanis a város végső soron a „jó”-val azonos. És amire Antigonénak nincs racionális (evilági) válasza, ezért hivatkozik részint a legfőbb istenségre („Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett, / S az alvilági istenek között lakó / Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket”), részint Hádészra („De mégis. Hádész egy törvény szerint itél”), részint a szeretetre: „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak”. Sőt a tragikus éthosz szükségképpen intranzigens, ezért Antigoné is könyörtelenül elutasítja Iszméné méltó halálért való esdeklését: „az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem”.
Nota bene Antigoné nem tudta, hogy Diké maga Heller Ágnes, aki ugyebár megkülönbözteti a „statikus igazságosságot” a „dinamikus igazságtól”, majd dinamikusan statikus igazságként tételezi nagyszerű könyvében, hogy: „a lázadók a szabadságra vagy az életre hivatkoztak”. Méghozzá: „valóban”!
Jézus is lázadó, aki, József Attila szerint, így szól a jóságos, de nem igazságos Úrhoz: „aranyszavad átváltozott rossz, kongó / Érccé”. És valóban. Az újtestamentumi banalitás szerint Jézus nem a szabadságra, még kevésbé az életre hivatkozik, főként, amikor az „élet” alapnormáit (például a Jóságot) vonja kétségbe. Márpedig olyannyira érvényes a párhuzam Antigoné és Jézus között, hogy voltaképpen egyiküknek sem a tételes normaszegés miatt kell meghalnia, hanem a „hübriszük” (itt értsd: a szuverenitásuk, József Attilával szólva: a „bűntelen vétkük”) okán. Szophoklész világosan fogalmaz: „E lány a gőgösséget úgy tanulta ki, / Hogy városunk törvényén tette túl magát”. Sőt mint tudjuk, Iszméné el sem követte a törvényszegést, Kreón mégis erősen megorrol rá: „Eszét veszté e két leány szemlátomást, / Egyik csak most, a másik, már mióta él”. És bizony Jézus is gőgös ilyen értelemben, vagyis a „főtanácsot” elsősorban a hübriszével hergeli maga ellen; Jézus: „Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról; ha pedig jól, miért versz engem” (János 18. 23.).
Hát éppen ez az, kedves Jézusom, merthogy némelyek bármire kaphatók, bármire képesek, csak bizonyítaniuk ne kelljen, például ez a topik, kedves Jézusom, pontosan erről szól! Az élet hatalmát, a hatalom életét, a bornírt gőgösök uralmát igazából a „lázadó gőg”, a tiszta éthosszal alapozott hübrisz irritálja. A hatalom megtestesült normarend (a zsarnoki, a demokratikus, tradicionális, liberális hatalom is), célja (már persze az épeszű hatalomé, ideértve a normális diktatúrát is) nem a lázadó megsemmisítése, hanem a lázadó megtörése, megalázása. Sőt Sánta Ferenc szerint még a teljesen elfajzott (pl. náci) hatalom szándéka sem az ember fizikai elpusztítása (leszámítva az „alacsonyabb rendű” népeket, „rasszokat”), hanem a nép, illetve az individuum öntudatának, önbecsülésének kiirtása. Márpedig az önbecsülés nem evilági jelenség. Jézus lényegileg ugyanazt válaszolja Pilátusnak („Az én országom nem e világból való”), mint Antigoné Kreónnak: „Ki tudja, hátha ott lenn ez tisztán marad?”.
Az önbecsülés mértékét Hádész szabja meg: az meglett (öntudatos) ember, aki tudja: az életet halálra ráadásul kapja. Becsületét ezért őrzi meg.
Tehát, ami tény: a valóságos mártírium során a lázadó részint nemhivatkozik szabadságra, életre, részint nem a szabadság, nem az élet normái, racionalitása, logikája szerint cselekszik. Amely lázadó cselekvés persze bölcseletileg vonatkoztatható a jón és rosszon túli, az „értelemnél további”, nem a társadalmi morál, hanem az istenek világának normáival szabályozott, igazi életre (Marxék szavaival: az „valódi történelemre”), ám ami már egy egészen más kérdés. Heller nem erről beszél, hanem azt hablatyolja, hogy „mindenki az életre vagy a szabadságra hivatkozik”, aki „kétségbe vonja az igazságosság hagyományos normáit”.
Ráadásul a normáknak és az „igazságosságnak” (a tárgyalt vonatkozásban) nem sok közük egymáshoz. Hogy miért? Erről írok legközelebb. És persze még valamiről: Heller „dinamikusan” különböztet meg sikeres és sikertelen „kétségbevonást”, s amelytől a fenti elemzés során eltekintettem, merthogy a „filozófus” it is marhaságot beszél, a „kétségbevonásnak” nem lehet a jelzője sem a „sikeres”, sem a „sikertelen”. Vagyis nem akartam túlbonyolítani a hozzászólást, ám egy-két keresetlen szót ez a tipikusan helleri szamárság is megér a későbbiek során.
Nagydoktorinak nagydoktori, csakhogy ebben a hozzászólásban spceciel Babarczyról nincs szó. Mondom a neveket, idősorrendben: Vásárhelyi, Heller, Tverdota, anonim Kiszel, Öveges, Ranschburg, József Attila, Hermann, Aczél, Varga Imre, majd megint Aczél és megint József Attila (s az egész újra Tverdotával megundorítva). Szinte orrvérzésig. Ámde. Babarczy nincs köztük. Akarod, hogy legyen? Egy szavadba kerül.
Hogy 1956-ban … nem sikerült visszavenni az elidegenülést? Nem sikerült. És? Mit bizonyít ez történelemfilozófiailag? Már, hogy legújabban (a „polgári demokráciákban”) a kulákagyú Vásárhelyi Máriák pöffeszkednek a hetilapok, folyóiratok hasábjain, hogy a morálisan is, intellektuálisan is korlátolt Heller Ágnesek, Tverdota Györgyök lehetnek proccos tanszékvezető professzorok? Ez igaz, miként az is igaz, hogy ma egy bugyigyüjteményes manifesztpuna nagyobb sztár (celeb), mint amilyen egy Öveges tanár, egy Ranschburg professzor volt annakidején és így tovább és így tovább, ez mind igaz. Na, de mit bizonyít? Hogy nem József Attilának, nem Hermann-nak van igaza (noha igazuk van, ugyanis a mondataik, megállapításaik, fölismeréseik cáfolhatatlanok), hanem viszont arról volna szó, hogy a politikai bukás intellektuális bukás is egyben?
A politikailag tételezett igazság bukott igazság (már amennyiben megbukott), és még akkor is, ha egyébként intellektuálisan megáll (ti. a természete politikai), míg a fölismert, megvilágosult (tudományosan, bölcseletileg, művészileg tételezett) igazság akkor is érvényes (már amennyiben valóban igazság), ha politikailag (valamilyen körülmények közt) „megbukott”. Például: Aczél György (amennyire én tudom) mindenben egyetértett József Attilával (a legenda szerint Varga Imre úgy igyekezett kedveskedni Aczélnak, hogy józsefattilásra vette a portréját: „Bajszom mint telt hernyó terül / elillant ízű számra szét”), szóval, a lényeg: Aczél megpróbálta a politikába konvertálni, konvergálni József Attilát – majd megbukott. Vagyis paradox módon ugyanazon igazsággal bukott meg Aczél (ő ugyanis politikus, így nem mondhatja, hogy „a történelem majd engem igazol” stb., a történelem ti. nemcsak hosszútávon történelem, hanem rövidtávon is), amellyel viszont József Attila nem bukott meg. Lényeges: Aczélnál a József Attila-i igazság nem politikai, puszta demagógiai eszköz (legalábbis tudomásom szerint), hanem valódi, identifikálódott igazság, csak épp a praxisa politikai, míg József Attila (ugyanazon) igazsága költői, hangsúlyozom: nem „elvi”, „elméleti”, hanem ihleti-költői igazság. Nagyon nem ugyanaz!
Hadd tegyem hozzá: Tverdota nyilván nem erről beszél, Tverdota simán félreérti (pontosabban: egyáltalán nem érti) József Attila versét, költői paradigmáját, így Tverdota hülyeséget beszél. Tverdota intellektuálisan Aczélnak a bakancsát sem pucolhatja meg.
(Csak azért, hogy ne legyen félreértés: a fent használt birtokos szerkezet nem a bornírt helleri birtokviszony, vagyis a „József Attila igazsága” szintagma nem József Attila „saját igazságát”, véleményét stb. jelenti, hanem a költő által fölismert, rögzített abszolút igazságot.)
Tudom, az akadémia szentesítette a szót, továbbá: tudom, hogy a nyelv logika, de nem tudomány, sőt még csak nem is logika (szükségtelen kioktatni például Nádasdy Ádámból, illetve József Attilából, aki szerint a nyelv közös ihlet), de ha mégis logika volna (s persze csak akkor, ha az volna!, de nem az!!!), szóval, ha viszont mégis dafke logika volna, akkor: miként a „société” szóból lett a „szocializmus”, így hát „szocialistát” mondunk, ha személy az alany, nem pedig: „socialisme”, illetve „szocializ”, úgy (szerintem) igen sajátosan veszi ki magát, hogy egyszersmind az „irredent” szóból képződött „irredenta” kifejezést, noha „irredentizmust” jelent („Italia irredenta”), az „irredentista” szó helyett használjuk. Én magam is sokszor. Ha nem figyelek oda (míg Nádasdy szerint ezt nagyon helyesen teszem).
Azért vétettem el a szavakat, írtam „igazságosság” helyett „igazságot”, mert öreg vagyok már, az agyam nem minden pillantban képes megfelelően szelektálni, különösen nem a Heller Ágnes által zagyvált szövegekben. Vagyis: gyakorlatilag az egész Heller-könyv a fejemben van, márpedig a „filozófuszseni” is (miként Babarczy Eszter) originálisan, unikálisan kevergeti a szavait, fogalmait, kategóriáit; na most, amikor ezt másoltam: „megkülönböztetem az igazságosság dinamikus fogalmát”, csak a szememmel követtem a szöveget, mert közben az alábbi (két oldallal odébb olvasható) idiotizmus járt az agyamban: „Örültem annak, hogy ezt a gondolatot most együtt tudtam elgondolni a szabadság és az élet megalapozó szerepével – a dinamikus igazság megfogalmazásakor –, továbbá az ész racionalitásának szerepével”.
Vagyis pontosan Heller az, aki kutyulja az „igazságot” az „igazságossággal”, én „csupán” eltévesztettem a szót (egyik mondatából „áttettem” a másikba). Mechanikusan másolok, sőt nem csak másolok, hanem fogalmazni is úgy fogalmazok, hogy általában már a következő (ötödik, tizedik, huszadik) mondaton gondolkodom. Ebből lesznek azután a jókora elbaszások, már amennyiben az ember a visszaolvasásánál sem veszi észre a hibát.
József Attila jobban ismerte az 1945 és 1956 közötti történelmi korszakot, mint például Tverdota professzor, s ugyanez elmondható Hermann, illetve Heller-Vásárhelyi viszonylatában is. Amit Hermann fizikailag nem ért meg, azt az eszével érti meg.
Papp Zsolt el-eltűnődik A halászlé megfőzése közben: milyen a Kunsági-öntözőcsatorna kékje? Kék. Ez így nyilvánvaló. Ámde: milyen kék? „A megfáradt egzisztencialisták kékje”? „Beauvoire oly kedves kékje”? „Chartres-i kék”? Nem! És nem is „agávékék”, „nem szuverén kék”, „nem nekifeledkezett kék”.
Hanem?
„Talán, mint a tinta”.
„Mint a tinta, Sartre töltőtollában”. Sartre arról ír (sartre-i tintával sartre-i tollában), hogy „a szimbólumok érdekmentessége az érdektagolt társadalom fesztelen legitimációját szolgálja”. Merthogy az ember híján van a szabadságnak, miközben telve „tikkasztó egyenlőtlenséggel”, a „pórusokból is áradó elnyomással”. Furcsa – gondolja Papp Zsolt a halászlé átható fövése közben (a bugyogó lé már tekintélyesen bordó, „középütt téglavörös”, a bogrács szélén „megfontoltabban liláspiros”) – furcsa dolog ez. Mert itt van például Habermas – gondolja Papp Zsolt (közben a bölcsen forrongó lé bizalmasan bugyog) –, Habermas szerint „a szimbólumok, kivált kidolgozott nyelvi formáikban, az érdektagolt társadalom tagolt érdekeinek lecsiszolására, mi több, áthidalására és közvetítésére szolgálnak”. Sartre tinta-kékjében szabadsághiány, az egyenlőtlenség, az elnyomás töppedt feketéje tükröződik, míg amott: „a tikkasztó történetű térségben” a térség „gyermeke [Habermas] fütyül az egyenlőtlenségre, és elméleteiben sok-sok szabadsággal ruházza föl az embert: szabadok és egyenlők, azok vagyunk!, már a természet jogán is!”. És Luhmann! (Bugyogj, lé, csak bugyogj!) Luhmann most „Bielefeldben a modernizáció elismertetéséért harcol”.
Milyen az igazság színe?
Merre leng az igazság bográcsillata? Luhmann „a hetvenes években megkockáztatta, hogy az értelem filozófiai definícióját adja”. Furcsa – gondolja Papp Zsolt, miközben a különös hallé általánost suttog a bográcsban – „a filozófus feladata, hogy a léttel és a semmivel foglalkozzon”. Objektum és szubjektum. Lét és nemlét. Majd a megfőtt „lét, a halakkal, fehér s mély, csöbörszerű edényekbe merjük. Vörös, fehér, vörös”. „Színek és kontúrok próbálgatják egymást”. És megint Luhmann, aki „azt mondta, hogy a lét kontingens”. „Igen – morfondírozik a fatörzsön ülő ember (egy falat hús, egy kanál lé) –, alighanem így van. A lét másként is lehetséges. Negyvenen alul. Mert azután? Azután mégiscsak azon kezd el rágódni az ember, hogy csakugyan – miért is van inkább a lét, mint a semmi? Hát nem? Nem inkább a semmi? Negyvenen felül.”
És akkor idáig érkeztünk. És itt áll, az immanensen lobogó hallé külsővé lett partján a huszonnyolc éves költőzseni. Jóval negyvenen alul. Ő persze vas-színű égbolt alatt tűnődik, tündöklőn hideg acélra kékült kucorgással.
A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.
„Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége”.
A halászlé nem abszolútum. A halászlé főzése az abszolútum. Mint lehetőség (vö. a 11. Feuerbach-tézissel), és éppen azért, mert a „lét csupán tulajdonság” („a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága”), de tulajdonság. A szabadság, elnyomás, egyenlőség, egyenlőtlenség… mind-mind tulajdonság. A „nemlét” alapzatán. Az ember a tulajdonságot a semmire ráadásul kapja, és mint talált tárgyat, visszaadja. Bármikor. Örökre. S éppenezért őrzi meg!!!
Sartre? Habermas? Luhmann? Negyvenen fölül? Negyvenen alul? Ki tudhatja? Ami tudható: a harminc alatti, húsz év alatti zseniben alakul végessé a mélykék határtalanság, sűrűsödik bíborvörös abszolútummá a véghetetlen idő. Vagyis. Az 1937-ben meghalt József Attila jobban, pontosabban ismeri az 1937 utáni történelmet, mint a tíz év múltán (1947-ben) született „Dr. Prof. Tverdota György egyetemi tanár, tanszékvezető” professzor; aki az irodalomtudományok Doktora. Professzora. S aki épp ezért nem érti, mit tartalmaz a József Attila-i „sötét gyár” szintagmában a „sötét” jelző. Azt pedig még kevésbé érti, hogy miért éppen „öntött” az Ember csillaga? Egyáltalán: mi lehet az Ember melegen-forrón „öntött csillagának” alternatívája? Aki ismeri József Attilát, tudja: részint a törvényes mostoha szürke hajával oldott kozmikus kékítő (a zseni versében a hidegszín nem véletlenül hideg), részint a lelkekbe döfött „rozsdás, durva vastőrök” csillagarzenálja. Míg a professzor éppen a proccos Doktorság, a pöffeszkedőn irodalmi Professzorság okán nem érzi az idióta „hübrisz” jelenlétét. Ezért „oktatja” tudásra, történelemismeretre a zsenit. Noha nyilvánvaló: „Dr. Prof. Tverdota” a történelmet sem érzi. Nagyjából semennyire.
Papp Zsolt tűnődik. A „Doktor”, a „Professzor” oktat. Kioktat. A géniuszt is kioktatja. Merthogy ő ugyebár tíz év múltán született… Látja, amit a zseni nem láthatott. Hát persze. Ahogy azt Tökfej Vaksi bácsi elképzeli…
A tűnődés tanít. Az oktatás butít. Ha nem is mindjárt egészen le, egészen Doktorrá, Professzorrá, ámde totálisan butít.
Papp Zsolt tűnődik. Morfondíroz. Kérdez: Sartre? Habermas? Az öntözőcsatorna kékje? Milyen kék? Miféle kék? Egzisztencialistán kék? Lilásan-bugyogón bíborkék?
A tűnődés, az okosan-kérdezés – tanít. A korlátolt elme vélekedése, véleményformálása, véleményközlése – korlátol.
Heller Ágnes nem tűnődik. Nem kérdez. De még csak nem is vélekedik. Heller is Doktor Professzor. „Megkülönböztet”; ezt írja „nagyszerű könyvében”, méghozzá Ungvári professzor kategorikusan doktori ámulatára: „Az igazság statikus fogalmától megkülönböztetem az igazság dinamikus fogalmát”. Már hogy miért különbözteti meg? Azért, hogy végeredményül leszögezhesse az ő, minden Kierkegaard-okat professzori nyárson forgató, „saját” és abszolútnak tekintett „igazságát”: „Mindenki tudja, hogy mi az igazság, és mégsem értünk egyet abban, hogy mi az igazság” (166. oldal).
Ungvári Doktor Professzor szerint „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Bele fogok kötni. „Heller Ági” doktori-professzori „megkülönböztetésébe” is.
Elöljáróban annyit (ti. a tárgyhoz tartozik): itt egy erélyesen csetelő ember – különféle nickeken – notóriusan igyekszik engem „megvetni”, gondosan megsérteni. Mert még annyit sem értett meg e topik tartalmából, történetéből, hogy éppen az bántana, de nagyon ám!, ha nem rosszmájú, kopasz, „elsőgenerációs” „germózóvá” emelnének, hanem nyálas, bongyor-baba, többdegenerációs-diplomás kreténné inszinuálnának. Amivel persze nem azt állítom, hogy a „többgenerációs”, a „von Haus aus” entellektüelek között mindenki degenerált; Hermann, Papp Zsolt, Ancsel Éva kiváló tudósok, sőt egy Marx például zseni is lehet, ugyanakkor megfigyelhető: az igazi tehetség, az integránsan, átfogón alkotó szellem jobbára „elsőgenerációs” elme, míg a többgenerációs furvézer doktor-professzorként is marad maximum diplomás szakbarbár (általában még annyi sem). És aki nemcsak magyarul, de akár több nyelven is képtelen megfogalmazni egy épkézláb gondolatot. Mert a tuskót hiába gyalulják, akár egy életen át, tradicionálisan, von Haus aus, már a címeres pelenkájában is, a tuskó tuskó marad; esetleg lehet belőle abrichtolt farönk, kevéske száraz forgács, korhadt eszmereszelék.
Vásárhelyi Mária szociológus szerint: meg van metélve. Ezért aztán jobb lesz, ha a szaktudósi állítást a maga szövegösszefüggésében idézzük: „A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük »keresztény-úri-magyar« mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból. A Horthy-korszak pedig – amelynek legfontosabb társadalmi bázisát épp ez, az identitását a származásából merítő középosztály jelentette – legitimációjáért cserébe készen állt arra, hogy e középosztály kívánságát teljesítve hozzálásson a történelem kerekének visszaforgatásához. Törvények és rendelkezések sorával elérte, hogy az állami hivatalok betöltésekor a szakértelem és a teljesítmény helyett a feudális előjogok váljanak meghatározóvá. Olyannyira, hogy még az oktatási rendszert is az előjogok konzerválásának szándékához igazította. A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.”
A kérdés így hangzott: miért zsidóz egy Vásárhelyi Mária egy 168 Órában? És ami konkrét formában is megfogalmazható: miért zsidóz Vásárhelyi a 168 Órában? – ez ugyebár egzakt, ámde fölösleges kérdés. Ősi tapasztalat: Vásárhelyi is, a 168 Óra is, a 169 Óra is, 170 Óra is… megnémulnak, ha érdemi fölvetéssel találkoznak. Kis túlzással így is mondhatjuk: csak zsidózni tudnak. Válaszolni nem. Például arra a kérdésre, hogy: miért zsidóznak? Illetve miért gerinceznek, s miért épp a szerencsétlenke zsidózásukkal összefüggésben?
Miért gerincezik Vásárhelyi Mária, ha tudja (márpedig jól tudja), hogy ez a szó foglalt a zsidózás terén? Már, hogy vissza lehet hódítani egy bekebelezett fogalmat? Elvileg nincs kizárva, csakhogy ahhoz különösen erős, határozott intellektusra van szükség, vagyishogy éppen Vásárhelyinek kéne stilárisan több súlycsoporttal magasabban állnia Szabó Dezsővel, illetve Csurkával szemben, csakhogy, mint tudjuk, ez pontosan fordítva van. Tehát, ami tény: a „gerinc”, a „gerinchúr” fogalma úgy szabadult el a magyar politikai közbeszédben, mint a rosszul rögzített hajóágyú, Vásárhelyi Máriának halvány esélye nincs arra, hogy megfékezze, a maga lőállásába terelje irodalmilag (már ha egyáltalán volna rá szándéka), vagyis a neves szociológus szövege több vonatkozásában is szánalmas. Vegyük ezt a mondatot: „A numerus clausus már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból”.
Hogyan lehet a „gerincet” „kiszorítani”? De ezt igazából nem is Vásárhelyitől kérdezem, hanem a 168 Óra főszerkesztő-helyettesétől, ő volt valamikor irodalomtanár (ha jól tudom); bár, ilyen erővel kérdezhetném akár Vásárhelyi Máriától is. Vagy éppen Mátyás király bájos hadnagyától Heltai darabjában. Bölcs István megmaradt Tanár úrnak. Néma Tanár úrnak. Relatíve néma természetesen, akkor válik megkukulttá, ha érvelni kellene, ha indokolnia kéne valamely döntését.
Mit jelent az, hogy a „zsidóság” „gerinc”?
Azért kérdezem (egyebek közt), mert Vásárhelyi Mária (és a 168 Óra) megállapítása így hangoznék egy, legalább stilárisan nem koszlott, nem toprongyos mondatban: „a polgári középosztály vázát, meghatározó egységét kitevő zsidóság”. Esetleg: kritikus nagyságú tömegét kitevő zsidóság...
Vásárhelyi Mária szociológus, szakember, nyugodtan használhat korrekt szakkifejezéseket, ti. ha Bölcs tanár úrnak nem tetszik a megfogalmazás, majd „kijavítja”, ő a főszerkesztő-helyettes, megteheti, egyébként pedig meg is kéne tennie, na de ne „gerincre” javítsa már, bassza meg tanár úr, hanem találjon a szakértelmiségi sületlenséghez valami normálisabb kifejezést! Mert, még egyszer kérdezem: mit jelent az, hogy a „zsidóság” „gerinc”? Mi az, hogy „a polgári középosztály gerince”? A legtöbb polgár zsidó? A legjobb, legjelesebb polgárok a zsidók? Mit fed a „zsidó” szó Vásárhelyi Mária cikkében? Azt jelenti, hogy középiskolai tanár? Vagy nem minden tanár zsidó? Ha nem, akkor a (nem zsidó) földrajztanár lehet-e része a „polgári középosztály” gerincének? Vásárhelyi Mária szerint nem lehet. Hogyan, milyen logikai úton jutott a szociológus eszébe a zsidó? Vagy nem is a zsidó jutott eszébe valójában? Hanem a középiskolai tanár? A líceumigazgató? A megyeházi hivatalnok? A körorvos? Az akadémiai főtitkár? A folyamszabályozó mérnök? Kire gondolt Vásárhelyi Mária? A lapszerkesztőre? Bölcs István zsidó? Mester Ákos zsidó? Buják Attila zsidó? Vásárhelyi Mária zsidó? Kire gondolt Vásárhelyi Mária, mint gerincre? A bankárra? A nagytőkésre? A kistőkésre? A szatócsra, aki nem söpri le a mérleget? Arról van szó, hogy Vásárhelyi szerint is legitim a potenciálisan antiszemita közbeszéd?, például: „szaladj át, fiam, a zsidóhoz, hozzál sót, ecetet, szerecsendiót”!
Mire gondol Vásárhelyi Mária? Kire gondol Vásárhelyi Mária? Almási Miklósra? A kulák a zsidó? Vagy: Almási Miklós a zsidó? Kire gondol Vásárhelyi Mária? Hatvany Lajosra? A hatvani báróra? Hatvany milyen alapon zsidó? Vallási alapon? Vagy az Alfred Rosenberg-i kritériumok alapján? Szociológiailag tudományosan? Vagy azon az alapon, hogy zsidó? Mit kell ezen itt kukacoskodni („germózni”), mindenki tudja, mi a helyzet: a zsidó az zsidó… így tarcsa a közbeszéd is! Jó, de mi van akkor, ha Deutsch Sándor éppen nem „zsidó furfangból” vásárolt a családnak bárói kutyabőrt (vö. Szabó István: A Napfény íze)? Mi van akkor, ha Hatvany nem „zsidó furfangból” tanulmányozta Gyulai Pál munkásságát, Petőfi költészetét? Petőfi zsidó vagy nem zsidó? Hatvany „zsidó furfangból” támogatta Adyt, Tóth Árpádot, József Attilát? A Nyugat zsidólap? A 168 Óra zsidóorgánum?
Mi értelme van a zsidózásnak? Félreértés ne essék, nem szépelegni kívánok itt, hogy így meg úgy, meg hogy hallgassuk el szemérmesen az illető származását meg ilyesmi, hanem egyszerűen csak nem értem: mi a faszom fitymabőrös firmamentuma alatt emlegeti Vásárhelyi Mária (az adott szövegösszefüggésben) a zsidót? Ráadásul, mint gerincet.
Szociológiai eszközökkel kimutatható történelmi tény: „a polgári középosztály gerincét adó zsidóság” gerince nemigen akart zsidónak látszani. Hanem viszont grófnak akart látszani, bárónak, baroness-nak, de minimum arra törekedett, hogy az ő lakáját is hippodronynak híják, ha már egyszer van hozzá pénzük. Vagy mégiscsak Vásárhelyi Máriának volna igaza? Az volt a gerinces középosztálybeli gerinc, aki gerincesen ellenállt az asszony akaratának, és közölte: márpedig ő a hagymát is hagymával…
Mire gondol Vásárhelyi Mária a 168 Órában? Azért kérdezem, merthogy írni ezt írja: „A Horthy-korszak pedig – amelynek legfontosabb társadalmi bázisát épp ez, az identitását a [„keresztény-úri-magyar”] származásából merítő középosztály jelentette – legitimációjáért cserébe készen állt arra, hogy e középosztály kívánságát teljesítve hozzálásson a történelem kerekének visszaforgatásához… A numerus clausus már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből”.
Ja. Vásárhelyi Mária pedig „hozzálátott” a józanész kerekének visszaforgatásához, mégpedig az általa kárhoztatott „logika” mentén. Mert amíg a „Horthy-korszak” a zsidót (a „polgári középosztály gerincét”) szorította ki pozícióiból (és a „szellemi életből”), addig Vásárhelyi Mária (a 168 Órában) mindenkit „kiszorít” a „polgári középosztály gerincéből”, aki nem zsidó.
Vásárhelyi Mária zsidó? Kérdezem ezt azért, mert nekem nagyon úgy tűnik: nem zsidó. Tudniillik a mítosz szerint a zsidó von Haus aus, sőt: von Rasse aus okos (legalábbis Czeizel így adja), márpedig számomra Vásárhelyi Mária, tisztesség ne essék szólván, meglehetősen butácska publicistának tűnik. Ezt írja: „A Horthy-korszak… Törvények és rendelkezések sorával elérte, hogy az állami hivatalok betöltésekor a szakértelem és a teljesítmény helyett a feudális előjogok váljanak meghatározóvá”.
Valóban? Ezt a „Horthy-korszak” érte el?
Hadd kérdezzem meg: Vásárhelyi Mária nem olvassa (például) Mikszáth műveit? A Noszty fiú… 1907-ben íródott. Hermann így fogalmaz: „A fantasztikum igen sokszor vált már a realista kifejezés eszközévé. A realista regénynek lehet fantasztikus tárgya, amely hihetetlen ugyan, mégis csak azért hihetetlen, hogy a mögötte levő valóságot rendkívüli élességgel fejezze ki. Mikszáth regénye [A Noszty fiú…] viszont kivétel. A magyarokon kívül mindenki számára tökéletesen hihetetlen – az ilyen nincs kategóriába tartozik, anélkül, hogy formája a fantasztikummal valaha is érintkezne és anélkül, hogy egy pillanatra is elhagyná a realitás talaját”.
Míg Vásárhelyi Mária szerint nincs igaza Mikszáthnak, és persze Hermann is hülyeséget beszél, ti. Vásárhelyi szerint az történt, hogy jött a zsidógerinc, pikk-pakk véget vetett a feudalizmusnak (illetve ha mégis van valami igaza Mikszáthnak, akkor a zsidógerinc 1907 és 1920 között gyűrte le a feudalizmust), majd jött rá a „Horthy-korszak”, s amely „törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből”. Hát persze! Ahogy azt Mariska néni elképzeli.
Hermann így fogalmaz: „a dzsentrigondolkodásnak, sőt azt mondhatnók, az egész magyarországi polgári gondolkodásnak olyan elemét ragadja meg Mikszáth, melynek feudális gyökerei egészen nyilvánvalóak”.
Vagyis Vásárhelyi Mária nem zsidó. Hanem tipikus dzsentri. Mármint, ami a kiszorítósdira vonatkozó spekulációit illeti. Horthyék, Bethlenék, Gömbösék kiszorítják a zsidót a szellemi életből. Heller kiszorítja a „parvenü” Hermann-t a „pária zsidóságból”. Vásárhelyi pedig mindenkit kiszorít az „erdőből”, a polgári progresszióból (a zsidó kivételével természetesen). Vagy vehetjük akár Almási professzort is (ceterum censeo), aki a kulák-magasabbrendűségről alkotott gondolatát szorította ki ennen agyvelejéből. Ezért aztán énbennem is úgy áll most az alapkérdés, mint Katiban a kulákpöcök: nincs-e máig hatóan igaza Hermann doktornak, miszerint Magyarországon nem csak a dzsentri dzsentri, „hanem úgyszólván az egész magyar társadalom” deklasszált, illetve parvenü ilyen értelemben?
Minderre persze mondhatja Vásárhelyi Mária, hogy Hermann egy rohattmocskospiszkos komonista. Egyébként általában is, nagyjából ennyi a válaszuk. Hermann parvenü. Hazudik. Ezzel szemben Heller Ágnes, Vásárhelyi Mária a gerinchúros polgári középosztály oszlopos (gerincoszlopos) tagjai. Zsidógerinces kulákemberek. A fődet a főddel, a hagymát meg hagymával. Ebböl is egy kicsit meg abbol is kicsit… Vásárhelyi Miklós is zsidószármazású sváb kulák. Szociológus kislányának ámuldozó szemeláttára birkával a vállán ülte meg Pölöske gerincét, úgy ugratta át a horthysta-komonista szart a palánkon. Hermann meg a mocskospiszkos parvenü gernyó. Befeküdt a mocskospiszkosoknak! Egyébként pedig Mikszáth is komonista, jobb, ha tőlem tudjátok! Semmi a gerincük.
És értem én ezt, tökéletesen értem, viszont, ha konkrétan vesszük a pró és kontra gerincezők (Vásárhelyitől Bayer Zsoltig, P. Szűcstől Bencsik Andrásig, Hellertől Makoveczig… és vissza) bármely konkrét mondatát, mindegyre kiderül: jobbára baromságokat beszélnek. Míg például Hermann, Papp Zsolt, Ancsel Éva szövegei (szinte kivétel nélkül mind) szellemesek, nota bene igazságokat tartalmaznak. Na most, ezt nem drukkerségből mondom (én ugyanis már a Dózsának sem drukkolok, nota Bene nem azért, mert ma már nem Dózsának hívják, hanem azért, mert nem drukkolok), vagyis az állításom tényeken alapul. Itt korábban szövegelemzéssel bizonyítottam: József Attila jobban ismerte az 1945 és 1956 közötti történelmi korszakot, mint például Tverdota professzor, s ugyanez elmondható Hermann, illetve Heller, Vásárhelyi viszonylatában is. Amit Hermann fizikailag nem ért meg, azt az eszével érti meg. Heller megérte, ámde meg nem érti (például a „liberális kapitalizmus” természetének lényegét). Ott áll, ott szaglik az orra előtt a dolog, s mégsem érti. Hát igen, ész, értelem kéne hozzá, nem a „történelmi valóság” megélése. A korlátolt ember nem lát az orránál tovább (ezért korlátolt), például: a magát okos tudósnak képzelő polgári professzor ezt írja híres könyvében: József Attila „pillanatnyi helyzetfelismerése tévesnek bizonyult… A vers [ti. a Munkások] zárlatában kilátásba helyezett, majd a valóságban is véghez vitt szertartás visszavétele, a győzelemmel hivalkodó »öntött csillagok« középületekről történt leverése nem kisebb emfázissal és elégtétellel történt, mint évtizedekkel korábbi felszerelésük”.
Tehát azt írja a József Attilát oktatgató irodalmár tudósprofesszor (nyilván ő is a zsidó-sváb-kulák elit büszke képviseletében), hogy „tévesnek bizonyult” a „felismerés”. Ugye?! És ezek oktatgatják a költőzsenit. Nem tudja, mit jelent a „felismerés” szó (mert ha tudná, talán nem állítaná, hogy a „helyzetfelismerés” „téves” s nem a „helyzetértékelés”), nem tudja, semmi érzéke hozzá, ámdeviszont: ő az okostudós! Éspedig?! Vajon milyen alapon? Kettős alapon. Mindenekelőtt azon az alapon, hogy nem érti József Attila költészetét, például az „Ember [a versben szájbarágósan nagy E-vel írva!] öntött csillagát” (egyes számban) keveri a „középületekre fölszerelt” (majd onnan „levert”) pléhcsillagokkal (többes számban), illetve azon az alapon „okos” az irodalmárprofesszor, hogy ő ugyebár a „történelmi valóságot megélt, így azt jól ismerő utókor” tagja. Azt ugyan nem tudja, hogy a Munkások „zárlatában kilátásba helyezett” „szertartást” soha (sehol) nem „vitték véghez a valóságban” (hiszen a tudós nem érti József Attilát), ám, mert látott korabeli filmfelvételeket arról, hogy ötvenhatban ledöntötték a Sztálin-szobrot, leverték a csillagokat stb., József Attila költői képét „be nem vált jóslat”-nak minősíti. Nem érti sem József Attilát, sem a történelmet, és pontosan ezért nem tudja, hogy ötvenhatban éppen nem „leverték”, hanem megpróbálták „fölszerelni”, a „sötét gyárra szögezni” az „Ember öntött csillagát”. Például a munkástanácsok.
Hogy nem sikerült? Filozófiai zsargonban fogalmazva: nem sikerült visszavenni az elidegenülést? Nem sikerült. És? Mit bizonyít ez történelemfilozófiailag? Már, hogy legújabban (a „polgári demokráciákban”) a kulákagyú Vásárhelyi Máriák pöffeszkednek a hetilapok, folyóiratok hasábjain, hogy a morálisan is, intellektuálisan is korlátolt Heller Ágnesek, Tverdota Györgyök lehetnek proccos tanszékvezető professzorok? Ez igaz, miként az is igaz, hogy ma egy bugyigyüjteményes manifesztpuna nagyobb sztár (celeb), mint amilyen egy Öveges tanár, egy Ranschburg professzor volt annakidején és így tovább és így tovább, ez mind igaz. Na, de mit bizonyít? Hogy nem József Attilának, nem Hermann-nak van igaza (noha igazuk van, ugyanis a mondataik, megállapításaik, fölismeréseik cáfolhatatlanok), hanem viszont arról volna szó, hogy a politikai bukás intellektuális bukás is egyben? Elhiszem, hogy erősen így látszik, épp ezért nyomatékkal kérdezem: miféle gondolkodás révén lehet erre a következtetésre jutni? És amíg nincs válasz a kérdésre, élek a gyanúperrel: selejtes gondolkodás révén. Bourbon-fölismerés útján, ti. amikor a Bourbonok visszatértek, ők is meggyőződéssel vallották: a polgárság a történelem szemétdobjára került. Hogy milyen alapon van így? Hát azon az alapon, hogy mi vagyunk itt az urak megint! Bourbon-gondolkodás. Vagy – Hermann szellemében fogalmazva – dzsentrigondolkodás. Amíg a József Attilát „oktatgató” Tverdota a posztmodern X. Károly, addig Vásárhelyi Mária az a zsidógerinces (Izsák Izidor) báró, aki „az állatok tanítványaként” zseniális kulákésszel „tanulta meg”, s egyazon lendülettel mindjárt ki is „parodizálta” a „szintén” Poltáry báró köszöntő beszédét. Vagyis önnönmagát. Aztán, hogy konkrétan melyik Malinka adta báró ulvecki Kopereczky-Vásárhelyi Izidor Izsák Mária Emese szájába a 168 Órában közölt gerincgondolatot? Nem tudni. Valahonnan vette a szerző, eltanulta, elsajátította, megörökölte… ti. ez a dzsentriszellem lényege. Vásárhelyi szerint „A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza”.
Mi köze a „visszatelepülés”-nek (ami egyébként áttelepülés volt, nem „vissza”) az osztályidentitáshoz? Mi köze ennek Koperczky Izsák Izidor, illetve Deutsch-Hatvany Lajos tényszerű báróságához? Mi bizonyítja, hogy a magyar „középosztály” „kétféle” és nem többféle „identitású”? Vagy egyféle: dzsentriidentitású. Tudniillik az a vicces a dologban, hogy a magyar polgári-úri-keresztény (így, hermanni kötőjelekkel!) középosztály részint egyidentitású, részint többidentitású, csak éppen kettő nem!
Vagy igen? Mert, ha igen, akkor szívesen olvasnék érveket is, nem csak amolyan, bölcsistvánilag abrichtolt „szociológusi” süketelést. (Ha Vásárhelyi cikkét nem Bölcs István, hanem maga Mester Ákos gondozta, akkor sem kérek elnézést Bölcs Istvántól, ugyanis mindegy, mindketten kulákgerinces emberek. A múltban is azok voltak, csak 1990-ben szabadult börtönéből sasgerinc lelkük.)
Nem azért ülünk a tóparton, a folyóparton, a patakparton, hogy dagadtra csipkedjenek a szúnyogok, ti. a horgász nem hülye (már amelyik), nem mazohista. Hanem türelmes. Férfi. Ha nincs kapás, hát nincs kapás. Majd lesz. Ha pedig nem lesz, akkor nem lesz. A horgászat nem a „lesz”-ről szól, az ti. a halászat, még kevésbé a „legyen”-ről, hanem a „lehet”-ről.
Kizárt, hogy legyen „kapásom”? Például ezen a topikon. Nem kizárt. Valószínű? Nem valószínű. És? Akkor ne pecázzunk?
Papp Zsolt „katarzisforrása” után – ugyanez – egy Oscar Peterson-parafrázissal: minden hódolatunk az olvasóé, ámde nem az olvasónak írunk. Főként nem a „kommentelőknek”, és még annyira sem az olyan „fórumtársaknak”, akik úgy tesznek, mintha „kommunikálnának”, noha valójában a saját szövegük sem érdekli őket, kizárólag a puszta megjelenés fontos számukra. Egyébként pontosan ez a csetelés lélektanának paradoxona: a csetelő szubjektumnak azért van szüksége „társra”, hogy megvillanthassa valamiképpen pőre, üres „személyiségét”. A „társ” szimpla rekvizitum. Na most e paradoxon „másik oldala”: a csetelőember azt sem óhajtja (sőt kifejezetten nem akarja!), hogy őt többnek tekintsék szimpla rekvizitumnál, csetelési eszköznél. Gondolata, intenciója, szövege nincs, olyan pedig végképp nincs, amelyben a „személyisége” tartalmat nyerhetne, formát ölthetne, ezért a csetelőember tartalmilag teljesen föloldódik (gyakorlatilag elenyész) a tömegben, csak formailag próbálkozhat a kikristályosodással. Vagyis: a csetelőember menthetetlenül tömegember. Kvázi személyiségként létezik. Nem véletlen, hogy a fórumokon egyetlen épkézláb gondolat nem olvasható. A fórumokon sem.
A valódi személyiség igazságok megfogalmazására törekszik, ezért őt egyáltalán nem izgatja, hogy a szövegeit hányan olvassák, hányan nem, hányan értenek vele egyet, hányan vitatják, ti. az igazi individuumot kizárólag az érdekli, hogy igazság-e, amit megfogalmazott: valamely konkrét állítás igaz, vagy hamis? Bizonyítható, vagy cáfolható?
Az írás, a fogalmazás, egy bizonyos lélekponton túl, olyan, mint a zene. Formailag centrifugális, expanzív, tartalmilag centripetális, totálisan immanens. Oscar Peterson a közönség előtt sem a közönségnek játszik. És nem is önmagának nyilván. Hanem a zenének. Az igazság nem az olvasóé, nem a megfogalmazójáé, hanem az igazság az igazságé.
Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend, mellyel az elme tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...
A döntő a megvilágosulás. Az elme nem alkotja az igazságot, hanem „csak” tudomásul veszi. Épp ezért Heller Ágnes sem megvilágosuló elme, hanem úgynevezett „saját igazságokat” „alkotó” (értsd: fűzfaigazságokat farigcsálgató, majd azokat előhablatyoló) szellemi pojáca.
A megvilágosuláshoz nincs szükség tömeges jelenlétre, tömegerők befolyásolására, politikai monstrumok megnyerni akarására (innen érthető Moldova ars poeticája: a „captatio malevolentiae”); megkockáztatom: talán még társakra sincs szükség, de csetelő „társakra” semmiképp. Ha a gondolat (amely valakié), ha a könyv (amely valakié), társ, akkor persze szükség van társakra is. Marx szerette Engelst, de neki, mivel zseni volt, (szerintem) még Engelsre sem volt szüksége szellemileg. Ha nem vagy képes egyedül látni a világot (hol a színén, hol a fonákján), akkor elvesztél, mint gondolkodó (már, még mielőtt megkerültél volna). Ha pedig képes vagy a szuverenitásra, akkor „normális”, „hétköznapi”, ún. „politizáló társas lényként” vagy elveszett ember. Akár teljesen is, már amennyiben nincs óriási szerencséd, s nem akadsz össze egy-két (de általában inkább egy, mint két) odaadó, áldozatos lénnyel.
Akit sokan szeretnek (mint például Babarczy Esztert), s akiben ez nem kelt gyanút, sőt még örül is neki (mint például Babarczy Eszter), az gondolkodóként kampec.
Persze a gondolkodó ember is törekedhet szeretetre (már ti. arra, hogy őt szeressék), de nem a gondolatai révén. Hanem udvariassággal, előzékenységgel, kedveskedéssel, ilyesmivel. Egyébiránt pedig szögezzük le: a csetelőember sem nem kedves, sem nem okos, a csetelőembernek az a konszenzuálisan kínált elvárása, hogy elismerést és szeretetet (de minimum valami érzelemfélét) sugározzanak felé! Miközben ő is „sugároz”. Ennyi. És e hipokrízis rajzolata nem egyéb, mint a szmájli. Nincs szükség arra, hogy miattam erőlködj (én se teszem meg miattad), nincs szükség arra, hogy miattam megpróbáld szép szavakba önteni az „elismerésedet”, „szeretetedet”, „vonzalmadat” (én se teszem meg miattad), elég, ha odabaszol a képernyőre valaminő „emotikumot” (ha lehet, nyilván: szmájlit), abból aztán kitűnően látszik, hogy mi mostan szeressük egymást, gyerekek. Értem. Na, de ez micsoda? Mint mondottam, gyönge hipokrízis. Majd abból lesz a kiteljesült lelki krízis, végül a bárgyú sírdogálás a tévékamerák előtt.
A költő – ajkán csörömpöl a szó, de ő, (az adott világ varázsainak mérnöke), tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.
A „benti” és „kinti” „harmónia” nem szükségképpen vonatkozik, sőt az esetek zömében egyáltalán nem vonatkoztatható egymásra. A költő „szava” nincs alárendelve az ún. nagybetűs Praxisnak, nyilván a gyakorlat sem a Költeménynek, hanem: a műalkotás maga a praxis. És pontosan így értendő Marx híres tézise: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.
A „különbözőképpen” való filozófiai „értelmezés” nem azonos az ihleti megvilágosulással. Vagyis a József Attila-i megvilágosulás a művészi alkotással, a totális világmegváltoztatással, a „világhiány” megszüntetésével azonos. Miként Oscar Peterson, Dave Brubek, Mikisz Theodorakisz, Bartók Béla zenéje is megvilágosulás. Nem azért jó, mert sokaknak tetszik (maga Peterson nem is törekszik föltétlen tetszésre, Bartók még kevésbé), hiszen azok, akik a koncertterem nézőterén „állva tapsolnak”, hujjogatnak a pénzükért, általában szimpla sznobok, hanem azért jó, akkor jó a műalkotás (a „befogadó műalkotás” is!), ha katartikus erejű.
ó európa hány határ
minden határban gyilkosok
ne hadd hogy sirassam a lányt
ki két év mulva szülni fog – –
ne hadd hogy szomorú legyek
mert európai vagyok
szabad medvék komája én
szabadságtalan sorvadok – –
verset irok hogy szórakozz
a tenger a hegyfokra jött
s egy terített asztal uszik
a habon fellegek között – –
Ez prózára fordítva így hangzik: a szabad medvék komája azért szabadságtalan, mert mások szórakoztatására kényszerül verset írni (mindegy, hogy pénzért, vagy sem!). És ha tudná a szabad medvék komája, hogy most hányan imádják a költészetét, hányan „szórakoznak” a versein, pontosabban: a versei révén, miközben egy kukkot sem értenek a költeményekből, hát, nem tudom… Nevem, ha van, csak áruvédjegy – vagyishogy József Attila verseit úgy szeretik, annyira, oly mélységig értik a költő rajongói (az Oscar Peterson-i „közönség”), mint bármely mosóporreklám vonzalmas szövegét, illetve bármely szmájlisan szimpike, vagy éppen gyűlöletittasan turbulens csetelői hozzászólást.
„... el vagy magaddal olyanjól, neked nem kell más ahogy a Költönek sem kellettett más verse .”
Azért nem érted a dolgot, mert nő vagy. A neved: Er-nő. Így helyes.
Ha férfi volnál, például ha horgásztál volna valaha, de legalább pecáztál volna gyerekkorodban (mint én), akkor tudnád: a férfi nem siet. Nem azért ülünk a tóparton, a folyóparton, a patakparton, hogy dagadtra csipkedjenek a szúnyogok, ti. a horgász nem hülye (már amelyik), nem mazohista. Hanem türelmes. Férfi. Ha nincs kapás, hát nincs kapás. Majd lesz. Ha pedig nem lesz, akkor nem lesz. A horgászat (Angelfischerei) nem a „lesz”-ről (kommen, Gesamtergebnis) szól, az ti. a halászat (Angeln, fischend), még kevésbé a „legyen”-ről (müssen), hanem a „lehet”-ről (möglich sein).
Kizárt (ausgeschlossen), hogy legyen „kapásom”? Például ezen a topikon. Nem kizárt. Valószínű (präsumtiv)? Nem valószínű. És? Akkor ne pecázzunk?
Na most, pontosan így kapcsolódik ide József Attila:
Ha lelked, logikád, mint patak köveken csevegve folyik át dolgokon egeken –
ver az ér, visz az ár eszmélhetsz nagyot: nem kell más verse már, költő én vagyok! ------------- Kertemben érik a leveles dohány. A líra logika; de nem tudomány.
Az ember lelke-logikája csevegve folyik át dolgokon, egeken, köveken, nickeken… Egyiken sem akad fönn, mert ha megtenné, már nem volna patak. A pataknak éppen ez a természete, illetve ebben áll a patakparton horgászó ember s az idő viszonyának lényege. A „költő én vagyok” megállapítás József Attilánál nem minőséget, hanem állapotot jelöl. Részint a véghetetlen mozgásban kifejeződő teljesség állapotát (ezt Farkas János László verstani, hangtani, grammatikai elemzéssel is igazolja), részint a Bergsontól átemelt, de tipikusan József Attila-i eszmélet-állapotot.
Az meglett horgász, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy a nickeket [a] szövegre ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszadobja bármikor – ezért „fogja” meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
Így értendő a „verstöredékben” szereplő „költő én vagyok”, illetve az, hogy „nem kell más verse már”.
Kétségtelen: az eszmélet-állapotnak létezik olyan stádiuma, amikor az ember úgy véli, úgy érzi, de ez a legjobb kifejezés: úgy eszméli, hogy már semmi új dologra, viszonyra nem ébredhet rá. Már mindent tudunk, mindent értünk, merthogy már mindennek megjelent bennünk az ellenkezője is.
Vad, habzó nyálú tengerek falatjaként forgok, ha fekszem, s egyedül. Már mindent merek, de nincs értelme semminek sem.
És ez sem minőség, hanem állapot, létállapot kérdése, illetve hogy hűek maradjunk József Attila bölcseletéhez, szóhasználatához, mondjuk így: a „nemlét”, a „semmi” ősállapotának, az „állagok állagának” megértése, illetve az értelemnél is „tovább” ható, az értelmen túliság dimenziójában való megragadása. Nota bene értelmen túli (és nem értelmen kívüli) állapotról van szó József Attila költészetében, vagyis a József Attila-i értelmen túliság (vö. Ars poetica) magában hordja az értelem mozzanatát. Így értendő a líra, a logika és a tudomány jelzett viszonya. A líra túl van a tudományon (így a logikán is), de nem létezik logika nélkül.
Papp Zsolt ír arról, hogy a horgászat, egy bizonyos eszméleti szinten túl, katartikus erejű tevékenység, pontosabban: állapot. Vagyis egyáltalán nem véletlen, hogy ugyanezen Papp Zsoltnak egy másik írásában a „halászlé megfőzése” már egy egészen más viszonyulási módot jelöl. Ha erről, mármint a horgászat-katarzisnak, illetőleg a „halászlé megfőzésének” speciális (Papp Zsolt-i) vagy általános viszonyáról van véleményed, azt szívesen elolvasom, a pártok viszont nem érdekelnek, a „nem volt kutyaszar” az utcán pedig még kevésbé.
„A politikai pártok, szervezetek közül a Fidesz programja és politikája, szava és cselekedetei között volt a legkisebb eltérés” – szólott a „Kisgeneráció”, Szécsényi történész vallomásában (1989-ből). Ez pedig itt a Heller-korosztály, a Fényes Szellők nemzedéke, momentán a HírTV stúdiójában: „a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.
Igen? És most mekkorát tetszik hazudni, kedves kiskegyednek? Kicsit vagy nagyot? A levél szövegösszefüggése ugyanis így fest (betűhíven): „Szeretném politikai hibáimnál kezdeni. Mindenek előtt: az 1956-os évben rendkivül alábecsültem az ellenforradalmi veszélyt. Ugy láttam, hogy egyenlőre a főprobléma a régi hibák leküzdése s csak ez után kerülhet sor a feltámadt jobboldal elleni harcra. Nem vittem át gyakorlati térre azt a helyes elvet, hogy a kétfrontos harcot mindig együtt és egyszerre kell vivni, s hogy hazánkban az ellenforradalmi polgári restauráció a főveszély. A kitört ellenforradalom csattanósan cáfolta meg álláspontomat”.
Ezt írta Heller Ágnes. És még mindig van pária-liberális mellbősége azt állítani, hogy ő nem beszélt ellenforradalomról. Csak „lebecsülésről” (a levélben „alábecsülésről”). De, tegyük föl, nem hazudik a liberális pária (csak egy kicsit), tegyük föl, a férjével, egymást mondatonkéntváltva fogalmazták a levelet, s Heller azt a mondatot írta, amelyben az „alábecsülés” szó szerepel, míg Hermann azt, amelyben expressis verbis „kitört” „ellenforradalomról” van szó. Tegyük föl, valóban így történt, nem pedig a teljes hülyének nézés minősített esetével állunk szemben (noha azzal állunk szemben!), de mégis, tegyük föl, nagyjából igazat beszél Heller Ágnes! Nos, akkor sem menti őt semmi. Ugyanis a hivatkozott mondatában sem az október végén „alábecsült” „ellenforradalmi veszélyről” ír, hanem az „1956-os évben” (vagyis már a Petőfi-köri viták során) mutatkozó „ellenforradalmi veszélyről”, illetve annak alábecsüléséről, s ebből logikusan következik az a mondat, amelyben már az ’56 októberének végén „kitört ellenforradalmat” említi. Vagy ő, vagy a férje. De teljesen mindegy, mert Heller valójában a „saját” mondatában is ellenforradalomról beszél. Miért? Mert ’56 júniusában (pl. a sajtóvita idején) még nem volt „ellenforradalom”, csak „ellenforradalmi veszély” lehetet, s melynek „lebecsüléséből” szükségképpen következett az „ellenforradalom” „kitörése”. És Heller pontosan erről beszél a levélben. Illetve levelének abban a részében, amelyet fölvállal, amelyet nem csak az aláírása, hanem a bevallása szerint is maga fogalmazott, méghozzá teljesen egyedül, a férjuram segítsége, „politikai nyomása” nélkül.
Vagyis még mindig hülyéknek néznek bennünket, pedig hát legszívesebben én nevezném hülyének, de minimum korlátoltnak a „filozófiazsenit” (túl azon persze, hogy egy fostos kis hazudozó), ti. egyszerűen nem érti: ma már inkább jó pontnak számít, hogy valaki az ötvenhatos felkelést megelőző évben következetesen, tántoríthatatlanul állt a reformisták mellett, vagyis az ún. „baloldali dogmatizmussal”, a „Rákosi-Gerő-klikkel” szemben foglalt állást, politizált, ráadásul olyannyira, hogy közben „alábecsülte az ellenforradalmi veszélyt”.
Már, hogy miért ez lett volna a hatásos magyarázat? Részint azért, mert hiteles. És azért hiteles, mert valóságos. Nem most találta ki a „nemtelenül megtámadott filozófus” (hiszen pontosan ezt tartalmazza a levél). Részint pedig azért ez lett volna a hatásos magyarázat, merthogy mértéktartó. Magyarán: ennél többre semmiképpen sem futja a helleri mártíriumból, neofita páriamúltból, ti. azt, hogy Heller „hős forradalmár és szabadságharcos” lett volna, így sem, úgy sem tudja bebizonyítani, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt hős szabadságharcos. „Revizionista kommunista” volt. 1959-ben is párttag: „ezt az utolsó esztendőt középiskolában töltöttem, ahol a kis pártcsoport áldozatos hétköznapi munkájában egész kézzelfogható valóságában tárultak elém azok a nehéz feladatok, melyeket a kommunistáknak hazánkban meg kell oldaniok”. Mindez persze csak viszonylagos pozitívum (manapság), ám még e relatív jó pontját is elcseszi a „zseni” azzal, hogy összevissza hazudozik. Ahelyett, hogy egyenes derékkel vállalná a nem pária, de nem is szélsőségesen „parvenü” („revizionista”, reformista) múltját.
Ami pedig immár a döntő kérdés: Heller Ágnes – az idézett HírTV-s nyilatkozata után – miként tud úgy végighaladni az utcán, hogy nem csulázzák le a járókelők orrba-szájba? Simán megúszta egy „Sánta Kutya díjjal”. Sőt, nemhogy nem köpik le az emberek, hanem ma is be-bejár (stílszerűen: besántikál) például az ATV-be, ahogy mondani szokás: „osztani az észt”, a „zsenialitást”, mi több: pária morált példázni öregeknek, fiataloknak, munkásoknak, értelmiségieknek egyaránt. Miféle világ ez? Ezt mondja meg nekem valaki! Heller hazudhat, amekkorát akar, nem köpik le. Sőt Ungvári professzor még nyalókázik is hozzá; a saját szememmel láttam, Baló műsorában úgy nyelvelte meg a „nemtelenül megtámadott Heller Ágit”, mint geront-szingli-nyösznyöszkére idomított kispincsi a cukrozott muffot. Ungvári azt állítja, hogy Heller a „nemtelen” emberek miatt „nem tudott jól tiltakozni”. A nagy filozófuszseni. Kérdésem: mi a szabadelvű szomorúságért kellett „tiltakoznia” egyáltalán?! De ha már „tiltakozott” a szerencsétlen, miért nem arról beszélt, ami menthette volna valamelyest, relatíve nyilván (lásd, mint fent)? Ungvári professzor váltig állítja: Heller nagy filozófus. Elhiszem, de akkor vajon miért nem képes a nagy filozófus „jól tiltakozni”? Ungvári szerint azért, mert, ha „az embert megtalálják ilyen nemtelen vádakkal”, akkor arra „nincs jó válasz”.
Nincs??? Mi volna a „jó válasz”?! Elvileg. Hogyan képzelték volna professzor uramék? Hogy „Heller Ági” a mennybe megy, lólengőjelebben az égen, sok könyvet ír a még izében? Vagy micsodát? Miért ne lehetett volna „jó válasz”, mondjuk, az igazság (horribile dictu), például így: „Revizionista voltam, részt vettem az ötvenhatos forradalom eszmei előkészítésében. A forradalom szellemisége mellett kitartottam a bukás után is, egészen 1959-ig, végül megtörtem. Mert élni akartam”. Ennyi. És akkor még csak „mutogatni” sem kellett volna másokra, hiszen mindenki tudja: sokan megtörtek (ki jobban, ki kevésbé), Kopácsi is, Donáth is, Vásárhelyi is, Déry is, Zelk is, Illyésékről, Németh Lászlóékról, Csurkáékról, Szabó Istvánékról nem is beszélve. Aki nem tört meg, pottyant a levesbe. Moldova például évekig kazánszerelők, kőművesek mellett végzett fizikai munkát. Ismétlem: szükségtelen lett volna ilyesmire hivatkozni, mindenki ismeri a történetet, sőt a másra mutogatás rontotta volna a (viszonylagos) „jó tiltakozás” morális hatásfokát, a korrekt magyarázatot szánalmas magyarázkodássá hígította volna.
Heller viszont nem képes értelmesen megmagyarázni a történteket. És Ungvári sem! Ő is hatalmas baromságokat hordott össze a tévében. Heller csak hazudozni képes. Kicsit. De nagyon kicsit! És ami szerintem egészen elképesztő, ti. a levelet bárki elolvashatja, ott áll benne a szó fehéren-feketén: „ellenforradalom”. Heller pedig szemrebbenés nélkül állítja: ő ilyet nem írt. És ez, kérném tisztellettel, messze több mint hercig sántakutyaság!
Amíg élek (remélem, már nem sokáig), képtelen leszek fölfogni: mit esznek ezen az ostoba, immorális pszeudopária galagonyagörcsön az emberek, főként a Faragó Vilmosok, Sziklai Lászlók, Almási professzorok, Ungvári Tamások… Jó, persze, nem tartom sokra az említett urak okosságát (sem), na de hát ennyire birkának lenni, gyerekek?!?!
Továbbá: milyen alapon állítja Hankiss Ágnes, hogy Heller „okos ember” (Magyar Hírlap)? Milyen alapon állítja Csintalan Sándor, hogy Heller „filozófuszseni” (HírTV)?
Szeretném külön hangsúlyozni: nem vitázom Heller Ágnessel (miként Babarczyval sem)! Nem érdekel a véleménye, semmilyen vonatkozásban. Nem érdekel, hogy győz-e a Dicső Liberalizmus, vagy sem, nem érdekel, hogy TGM gyűlöli-e Izraelt, „méltatja-e a Hamasz nőgyűlöletét”, vagy sem, nem érdekel, hogy Orbán lerombolja-e a jogállamot, vagy pedig nem rombolja le… szóval, semmi olyasmi nem érdekel, ami feszt (és manifeszt) izgatja Heller Ágnest. Kizárólag arról beszélek, hogy a „filozófuszseni” intellektuálisan is, morálisan is annyit ér, mint egy szakadt szotyolás stanicli. Nulla. Lett légyen bármi az ideológiai, politikai álláspontja.
Ungvári Tamás szerint „Heller Ági… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története, tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!”
Elolvastam. Kiderült: „Heller Ági” nem csak buta (mint liberáltök), hanem a könyvében is notóriusan hazudik. Önmagáról elsősorban, ti. a könyv róla szól, nem a „filozófiájáról” (a filozófiához semmi köze a dolognak), illetve azon szellemi katyvaszolásról, melyet a szerző az ő „saját filozófiájának” tekint. Ami persze nehezen érhető tetten akkor, ha valaki a művet csak kedvtelésből, időtöltésből, a klotyón üldögélve olvasgatja, mint Ungvári professzor (gondolom én), nem pedig jól kifent intencióval, mintegy szélsőbalosan germózva (hogy a P. Szűcs-Esterházy észtandemet is ideidézzem). Egy biztos: soha nem olvasom el Heller könyvét, ha Ungvári Tamás nem ajánlgatja pökhendi szájjal a tévében; igen ám, csakhogy: ha én egyszer kinyitom a könyvet, ha én egyszer elkezdek olvasni… akkor általában emlékszem arra, mi áll a szövegben tíz-tizenöt oldallal elébb; ha pedig még provokálnak is a „belekötésre”, menthetetlenül rájövök, hazudik-e, kamuzik-e a szerző, vagy sem. Márpedig Heller hazudik is, kamuzik is a könyvben. Lesznek rá példák.
Még valamit a „kis hazugságról”. Orbánék össznemzeti fülkeforradalmárok ugyebár. Hellerék pedig filozófusok. Nagy filozófuszsenik. Írtak fejenként 40 nagyszerű könyvet. Megöregedtek, és még mindig nem értik: nem az a hazugember, aki egyszer (kétszer) hazudik egy kurva nagyot, hanem épp ellenkezőleg, az a hazugember, aki kicsikéket hazudozik. Sorozatban. Folyamatosan. Megátalkodottan. Miként a Fidesz például (már 1988-ban is), vagy mint Heller 1959-ben, majd 2010-ben, ’11-ben, és aztán hazudik, hazudik, ameddig a szája ér.
Ti pedig nyaljatok hozzá molyrágta, liberálszagú szőrcundrát, öreg farkaskutyák!
Papirius Cursor 2011.07.07 19:58:11 (21729) csak úgy hemzseg benne a logika @
Semmi logika nincs benne. Az általad idézet mondatom teljes egészében indulati elemekből épül fel, ugyan úgy mint a te egész hozzászólásod.
Ha a reakciódban közlöd, h téged aztán „egyetlen nyögés sem érdekel az általam összehordottakból” akkor egy sorral lejjebb minek teszel fel kérdést? Miért gondolod, h megválaszolom az érthetetlen okból feltett kérdésedet, ha már előre közlöd, h válasz nem is érdekel? Ez volna az a „logika” amit annyira hiányolsz?
Vagy esetleg azt nevezed logikának, amikor a kommentem sajátos kreativitásod általi interpretációját tekinted az egyetlen lehetséges értelmezési lehetőségnek - melynek következtében olyan gondolatokat tulajdonítasz nekem, amik valójában te elmédből fakadnak [és így azokért engem semmiféle felelősség nem terhel, akárhogy próbálod azokat a terhemre róni]?
Papirius Cursor 2011.07.07 19:58:11 (21729) a baj csak az, hogy amiből ezt finanszíroznák, abba én vélhetően több adót teszek bele, mint te. Ezt így látatlanban lefogadom. @
Áááá, ez nem baaaaj! :-D
Vicces alak vagy! Olyan arckönyves, krumpliorrú civilnek gondollak.
Addig jarsz a kútra amíg...ne gondold h ha az IP cimedet elrejted - már ha egyáltalán volt annyi eszed - akkor nem tudsz lebukni! Egyszercsak csöngetnek majd rendőrök és visznek mindent ami árammal működik, mint bizonyítékot. Aztán lesznek majd költségeid is...nem kell sorolnom, ugye? Szóval ha nem vagy tisztában tökéletesen a folymatokal, protokollokkal, ha nem érted amit rendszergazdák beszélnek egymásközt, akkor ne vagánykodj ilyesmivel, mert esélyed nincs arra h megúszd - különösen, ha visszatérően csinálod! Gondolom künnyű belátni, h mások az esélyeid ha csak egyszer úgy beledurrantasz valami törvénytelent a nagy internetbe, és más az amikor már számítani lehet rá[d] egy konkrét helyen.
Ne fizessük már a rusnya banyájának a repülőjegyet meg szállodai szobát, hogy aztán a messzi Brüsszelben fajtársi szeánsz keretében fröcsögjenek arról, h Magyarországon a végidők vették a kezdetüket: jajj a sajtó, a jajj az alkotmány és még ez a mellény is, jaj-jaj! Ennek nem a demokráciához van köze, hanem a hülyeséghez.)
Nagyon szép mondat, csak úgy hemzseg benne a logika, a demokráciaismeret és sok más dícsérendő elem.
Ami belőle leszűrhető, hogy viszont akkor fizessünk sok-sok repülőjegyet és szállodai szobát fiatalabb hölgyeknek, akik elmondják Brüsszelben, hogy Magyarországon minden a legteljesebb rendben van, az Alkotmány egy jogi műremek, a gazdasági szabadságharc sikerrel ostromolja a multinacionális világrendszer bevehetetlennek hitt bástyáit, a Velencei Bizottság szklerotikus aggastyánok gyülekezete, és különben is mindenki fogja be a pofáját, máskülönben kap egy sallert, vagy kokit vagy tarkónverést.
Tehát erre költsük a pénzt szerinted. Értem.
Ezzel szemben, kis barátom, a baj csak az, hogy amiből ezt finanszíroznák, abba én vélhetően több adót teszek bele, mint te. Ezt így látatlanban lefogadom. Én viszont nem akarom, hogy az ilyesfajta felhasználás folytatódjék, és ezért egyetlen nyögés se érdekel az általad összehordottakból.
Akkor most mi a helyzet ezzel a "ne fizessük"-dologgal?
jav.: az autentikus értékelések szerzői (András Ferenc, Gothár, Bereményi, Cseh Tamás) olykor öniróniával, vagyis könyörtelen őszinteséggel mutatnak a „nagy generáció” kvázi „nagyságára”.
Szó szerint így fogalmazott a „kisgeneráció” Fidesz-árvája: „Én egy nagyon őszinte ember vagyok, tehát soha nem próbálok semmit titkolni, tehát olyan szemtől szembe beszélgetésben is nagyon őszinte vagyok, és ahogy a média közelébe kerültem, ezt az őszinteséget én nem vetettem le”.
Most pedig nézzük az „árván hagyó” Fidesz-atya szövegét, egy korabeli sajtótudósításból idézek, Orbán saját szavai »dőlt betűkkel« szedve: „Arra a kérdésre, hogy mit szól Gyurcsány Ferenc kijelentésére, mely szerint valamennyi politikai erő hazudott, Orbán Viktor kifejtette: a magyar politikában kétféle hagyomány létezik. Az egyik a kommunista párt hagyománya, a hazugság, amelyet a baloldal tovább vitt, a másik pedig az ellenzéké, az egykori illegális »másképp gondolkodóké«, akik sohasem hazudtak. »Én sem hazudtam soha az embereknek« – hangsúlyozta Orbán”.
Tehát: … a kommunista párt hagyománya: a hazugság…
Ők viszont nem hazudnak. Se Orbán, se Babarczy Eszter.
Orbán szerint az egykori illegális „másképp gondolkodók” sohasem hazudtak…
Az persze elképzelhető – elvileg –, hogy Orbánék „másképp gondolkodókként” nem hazudtak verbálisan. Csak épp a lényük-létük volt velejéig hazug. (És ma is az.) Ami pedig már az alapító okiratukból is kiviláglik, szövegszerűen kimutatható. Továbbá: Kövér és Stumpf az MSZMP Központi Bizottságának apparátusában dolgoztak (Fidesz-alapítókként), nem tudom, lehet, hogy Orbán akkor már nem volt KISZ-titkár, de nem is érdekes, mert az biztos, hogy a Fidesz 1988-ban (alakulásának évében) alapítója, teljes jogú tagszerve (és bizony fideszes társelnöke volt) annak a MISZOT-nak, melynek elnöke a Hazafias Népfront képviseletében Stumpf István, a másik társelnöke: Gyurcsány (a KISZ képviseletében), illetve a MISZOT teljes jogú tagszervezetei: az Úttörőszövetség, a SZOT, a Magyar-Szovjet Baráti Társaság és még számos pártállami intézmény, épp csak a Münnich Ferenc Társaság nem.
És Babarczy Eszter ekkor volt dajkált Fidesz-bébi, innen indult mentálisan, morálisan, ez a genezise: „kisgenerációs” szövetségben a KISZ-szel, az úttörőkkel, a szovjetekkel, a SZOT mocskospiszkos tovarisaival. Csak jóval később (1993-ban) vált Babarczy Eszter „Fidesz-árvává”. Hát, gusztusa válogatja.
Én ismertem ezeket az embereket annakidején, nem a Bibó Szakkollégiumból, mert oda nem jártam, hanem a Rajk-kollégiumból, a Münnich-kollégiumból, a Rakpart-klubból, a Jurta Színházból, ti. Fodorék több helyen megfordultak. Mit mondjak, már akkor erősen viszolyogtam tőlük, mindig éreztem a szavaik mögött valami lappangó alattomosságot. Akkoriban persze még nem tudtam, hogy a MISZOT alapítói, szervezetileg nem tartoztam sehová, a reformnak („a politikai intézményrendszer átalakításának”) csak az elvi-intellektuális része érdekelt, kizárólag a vita vonzott, a szervezkedő fazonokat nagy ívben elkerültem. Tudtam, hogy létezik a MISZOT, ám hogy kik kavarnak benne személyesen, egyszerűen nem érdekelt. Szóval, az elméleti-ideológiai jellegű vitákról ismertem a fideszeseket, s mondom, valahogy mindig olyan érzésem volt a közelükben, hogy ezek sunyi emberek. Még talán Babarczy Eszterrel is találkoztam valahol (ha járt efféle vitákra), míg Orbánra, Fodorra, Kövérre, Stumpfra biztosan emlékszem.
Mindenekelőtt szögezzük le még egyszer: Babarczy Eszter abból a „másképp gondolkodó” Fideszből indult, amelynek egyetlen lényegi megnyilvánulása sem minősül korrektnek, egyenesnek. Tőlem bármelyik Fidesz-dokumentumot elemezhetjük! Bemelegítésül vegyük mondjuk Szécsényi Mihály (egykori vezető Fidesz-aktivista) vallomásának kulcsmondatát: „A politikai pártok, szervezetek közül a Fidesz programja és politikája, szava és cselekedetei között volt a legkisebb eltérés” (a szöveg kelt 1989-ben).
Ízlelgessük az ősfideszes szintagmát: „szava és cselekedetei között” a „legkisebb eltérés”! Vagyis már akkor tudatosan torzítottak, mondjuk ki: hazudtak. Csak – szerintük – nem akkorát, mint a többi, s ezt pontosan tudták, hiszen maguk vallották meg 1989-ben.
Milyen az ősfideszes „legkisebb eltérés”? Például:
Részemről azonban, függetlenül attól, hogy tudom, hogy ki vagy, nem fenyeget a veszély, hogy feltárok bármit abból, amit tudok. Netán bemásolom ide a nekem személyesen írt elektronikus leveleidet.
Tipikus Fidesz-trükk: arról biztosít engem az „őszinte” ember, hogy ő semmit nem fog feltárni abból, amit tud, miközben föltárja, hogy „tud” olyan „levélről”, amelyet állítólag „személyesen neki írtam”, s amely „levél” létének a „föltárására” sem hatalmaztam föl. Na most, az őszinte Babarczy Eszter megígérte, hogy „nem tárja föl” a „levél” létét? Nem ígérte meg. Csak azt ígérte meg, hogy a „levél”-ből nem tár föl semmit. Hazudott Babarczy? Tételesen nem hazudott (legalábbis egyelőre), hanem a lénye hazudik. Zsigerből hazudik. Ősfideszes originalitással. Mindez persze csak modell, vagyis föltételezi: létezik olyan levél, amelyre Babarczy célozgat, mert ha még csak nem is létezik, akkor az őszinte ember hazugsága hatványozott nyilvánvalóan. Kérdezem: Orbán mondta azt, hogy a Fidesz-többség nem fog visszamenőlegesen diszkriminatív törvényeket alkotni, nem fog visszamenőlegesen adóztatni? Nem mondta. Hazudott Orbán? Tételesen nem hazudott „az embereknek”, hanem viszont Orbánnak is a lényege hazugság. Már akkor hazudott, amikor a kommunizmus erkölcsi-ideológiai normái mellett tett hitet (kommunista ifjúsági vezetőként).
És én pontosan ezért mondom, hogy a „kisgeneráció” (a kivételek kivételével), atavisztikusan sunyi. Olyan, mint a Heller-korosztály (a kivételek kivételével nyilván).
A mi korosztályunk nem hazug korosztály. Mégpedig – sajátos módon – épp azért, merthogy mi nem hazugoztunk le senkit. Mi nem minősítettük hazugságnak azt például, hogy: „reszket a hold a tó vizén”, ilyesmiről szó nem volt, ha reszket, hát reszkessen, egyszerűen csak ezt mondtuk: Németh Lehelék, Vámosiék, Zárayék, Sárosi Katiék menjenek a picsába! Merthogy mindenekelőtt: sílavjú je-je-je, illetve ájkeen-getnó, s ha még mindig maradt valami, „ami nem mondható ki angolul”, akkor arról magyarul énekeltünk: „nincsen semmihez se kedvem”… Mi a rövid hajat nem neveztük hazug hajnak, hanem a sajátunkat hosszúra növesztettük, a térdig érő szoknyát nem neveztük hazug szoknyának, csak épp a miniszoknyás csajok jobban tetszettek. Nem hazugoztunk, ezért nem voltunk hazugok, dacára annak, hogy nyilván mi is hazudtunk, olykor, konkrétan, személyesen, egyben-másban. Igen, csakhogy, ha hazudtunk, élből hazudtunk, vagyis nem a lényünk volt hazug. Míg a Heller-Antall-korosztály, az Orbán-Babarczy-korosztály azért hazug korosztály – paradox módon –, merthogy nem élből hazudnak, hanem a hazugság belső, lényegi mozzanatként jelenik meg a lelkükben. Nem hazudnak, hanem hazudoznak.
Kérem, tessék egyetlen olyan embert megnevezni a „nagy generáció” tagjai közül, aki szentnek képzelte volna magát (Charles Manson itt nem játszik természetesen, több okból, döntően azért, mert ő sokkal inkább sátánnak tekintette magát, mint szentnek, Lennon pedig ironizált, provokált azzal, hogy a Beatlest „népszerűbbnek” nevezte Jézusnál), míg a Heller-Babarczy-Orbán szintézis számos tagja tetten érhető ilyen értelemben. Az egyik Szent Péter, a másik Szent István (még, ha ennek kinyilvánítását egyelőre nem is tartja „politikusnak”), a harmadik pedig Szent Johanna. Babarczy nemes egyszerűséggel Jeanne d’Arc-ká nyilvánította magát ezen a topikon.
Csak egyetlen hozzájuk fogható „szent” hipokritát tessenek megnevezni a beat-korosztály tagjai közül! Szerintem tökéletesen jellemzi a generációt, hogy még az idióta Koltay sem bírta Szörényiéket szentekké buherálni, míg az autentikus értékelések szerzői (András Ferenc, Gothár, Bereményi, Cseh Tamás) olykor könyörtelen öniróniával mutatnak a „nagy generáció” ennen „nagyságára”.
Lehet, hogy Ungvári Tamásnak nincs csőlátása (szerintem Vámos Miklósnak sincs, Moldovának sincs – amúgy persze nem tudom, milyen a csőlátás konkrétan), de semmi jelentősége, merthogy én regényíró-mestert „ajánlottam” egy kedves, regényírással próbálkozó asszonkának. Megvallom, főként a magam szórakoztatására, ugyanis pontosan tudom: Babarczy Eszter egy nyikkot nem ért abból, amit írok.
Szóval, lehet, hogy Ungvárinak nincs csőlátása, ám, hogy nem regényíró, az is biztos. Mester viszont csak az lehet (szerintem), aki gyakorló regényíró. Illetve az lehet mester, akiben van hajlam, szándék a mesterszerepre; mondjuk így: tanítótípus. Márpedig Ungvári nem tanító, még csak nem is oktató, hanem kioktató fazon. Minden gesztusa öntelt egocentrizmusról, primitív nárcizmusról árulkodik. Nem állítom, hogy nem tud regényt elemezni, ám ami édeskevés, legalábbis nem segítség a regényíróvá válásban. Szerintem Moldova tudna segíteni, és szerintem Vámos Miklós is. Szerintem Ungvári nem. Na most, szerintem azért szaporítom itt a „szerintem” szót, merthogy a fórumozósdi nem több, mint játék. Hülye az, aki halálos komolyan veszi. Vagyis, ha Ungvári, akkor legyen Ungvári. Sag’ schon. Babarczy folyamodjék ahhoz, akiben bízik! Egyébként senkihez nem fog folyamodni, ezt én most borítékolom, ti. Babarczy Eszter kb. olyan, mint valamely Ungvári professzor negyedosztályú változatban, kiszerelésben. Bornírtan egocentrikus. Patológiásan nárcisztikus. Mondok egy példát. Rónai Egon ugyebár az ő „kis generációját” igyekszik favorizálni az ATV-csatornán gründolt műsorában. Rónai nem csekély nagyralátással generációnak minősíti a korosztályát, igaz, csak „kisgenerációnak”, de generációnak, így nyilván Babarczy Esztert is „generációs alapon” szólaltatta meg a múltkor, tekintve, hogy az ég egy adta világon semmi nem érdekelte a műsorvezetőt, sem Babarczy Eszterből, sem pedig általában, semmiből semmi. Attól volt boldog, hogy idióta, talmi riportocskák bejátszásával sikerült valamelyest megríkatnia az egyébként idegileg nem egészen stabil interjúalanyát. Nem férfi az ilyen, gyerekek, még női takonykának is kevés. Na most, ha az ún. Fidesz-korosztályt egyetlen szóval kellene leírnom, a sunyi jelzőt választanám. Már a genezisük is alattomos, már a Fidesz alapító okiratában ez olvasható: „Felhívjuk a KISZ tagjait és szerveit, hogy anyagi és politikai eszközökkel támogasson minden olyan kezdeményezést, amely az ifjúság politikai képviseletét teljesebbé teheti… A Fidesz elsősorban nem valami ellen, hanem valami érdekében óhajt politizálni”. Magyarán: az a mocskospiszkos rohattegy bolsevikszemétanyjukba a rohatmocskospiszkos komonistáknak, hogy azok támogassák a Fideszt! „Anyagi és politikai eszközökkel”. Ez volt a fiatalosan avantgárd demokratikus imperatívusz. Alapító okiratban rögzítve! Továbbá: Orbán 1989. június 16-ai temetési beszéde is sunyi szereplés volt, mert kizárt, hogy Orbán ne tudta volna: pontosan úgy kergeti ő az országból a ruszkikat kifelé, mintha Vitéz László a magamagától kipurcant ördögöt püfölné a liberális palacsintasütővel. Míg Babarczy Eszter „Fidesz-árvának” vallotta magát a tévében, s amire Rónai Egon jó nagyokat bólogatott az ő példásan kopasz fejével (ami pedig külön szégyen a kopasz férfiakra nézve – mert egy „kisgenerációs” Fidesz-korosztálybeli ember ne legyen kopasz, bassza meg, hanem viszont legyen haja, követelem: ezek ne hasonlítson ránk semmiben!), de mindegy, Babarczy Fidesz-árvaként (értsd: jó fideszesmód) azt állította a tévében, hogy ő őszinte ember. És közben nem szakadt le az őszinte smink az őszinte arcáról.
Hogyan illik össze a manifeszt „rejtekezés-bujkálás” az őszinteséggel, illetve fordítva? Ha erre a kérdésre ad valaki megfelelő választ, visszavonom az állításomat, mely szerint a Fidesz-korosztály (árváikkal és nem árváikkal, édeseikkel és mostoháikkal) sunyi korosztály (kivételek persze mindenütt vannak). Mármost oda akarom kifuttatni az én furfangos logikámat, hogy: miként az unokák általában a nagyszüleikre hasonlítanak, úgy a Fidesz-korosztály voltaképpen az alamuszi Hellerek, Almásik, Vajdák, Faragók, Ungvári Tamások színtézise. És nem az antitézise. Kivételek persze mindenütt vannak (pl. Moldova). Tehát. Nem tartanám életszerűtlennek, ha Babarczy Eszter Ungvári Tamásban keresné a mesterét, olyannyira, hogy praktikusan egyáltalán nem érdekel a dolog, a „tanácsom” annyiban játék, amennyiben játék volt elképzelnem, hogy én Babarczy Eszter aggódó papája lehetnék.
A regényírásnak négy alapföltétele van. Az egyik a tehetség, s ami több mint íráskészség. A másik az ihlet. Vagyis Babarczy Eszternek hiába volna íráskészsége, ha nincs ihlete, nem alkothat valódi regényt, csak amolyan haverilag-államilag dotált, obligát szélhámosságot kapirgálhat össze. A „személyesen megélt élmény”, „közvetlen tapasztalat” nem azonos az ihlettel, vagyis hiába érez az „unatkozó” kékharisnya az ő izzó lelkében valami egészen különös ambivalenciát, keserédes („borderline”) szerelmet, hiába röpül szuverén a mennyekig s zuhan a pokloknak mélységes fenekére és így tovább és így tovább – ihlet, illetve művészi megformálás nélkül a leggyönyörűségesebb lelki sajgás is csak szimpla banalitás. Lektűrnek való hordalék. Na persze ez is közhely, csupán annyiban létjogosult, amennyiben aktuális a megállapítás: Babarczy Eszter tehetségtelen; az ihlet úgy kerüli őt, mint hipochonder a lepratelepet.
A harmadik alapföltétel: a szorgalom. Babarczy Eszter nem szorgalmas (az írástevékenységet illetően persze, másban lehet, hogy példamutatóan serény), Babarczy Eszter csetelős alkat: csetelős író, csetelős olvasó. Az ilyen ember szótárában a „szabatos” kifejezés azt jelenti, hogy rövid; illetve a „rövid” azt jelenti, hogy karakterszámban csekély. Noha tudjuk, a jó írás akkor is rövid, ha nyolcszáz oldalas.
A csetelős (lelkületű) ember azért kavar fórumokon, facebookon, blogon meg mit tudom én még, hol, merthogy a csetelésben „rövid”, „frappáns” szövegek mennek. Relatíve rövidek, mert amúgy mind hosszú, ti. a szarságból ötven karakter is sok. Mégis divatos „műfaj” a csetelés, hiszen hamar a végére érhetünk egy-egy hozzászólásnak, így aztán „élvezetes” az olvasás is, az írás is.
Hermann István szellemesen bizonyítja: a dolog lényegét tekintve az epika is líra, illetve így pontosabb: a regény is költészet, mert ha nem az, akkor a regény nem műalkotás. Csak íráshalmaz. Aki regényt akar írni – állítja Hermann (persze lehet, hogy ezt én állítom, csak már összemosódnak bennem a különféle zsenialitások) –, annak behatóan kell ismernie az Odüsszeiát is, az Iliászt is, a Kalevalát is meg még egy csomó mindent, nota bene behatóan, művészileg motiváltan, illetve a katarzis, a föltétlen áhítat örvényében sodródva, s nem a „magasan művelt kultúrafogyasztó aszkéziséből” kancsalul kikandikáltan. És még kevésbé hülyén „unatkozva”. Állítja Hermann. Vagy állítom én. Ezt most így hirtelen nem tudnám megmondani, egy, ami biztos: a már kissé megkorosodott írópalánta szerint „A vállalt, megélt, végigdolgozott unalom az aszkézis egy neme. A várakozás-jellegű unalomra gondolok, amelyben figyelmünk ingerszegény vagy csak lassan feldolgozható ingereket nyújtó tárgya valamiféle abszurd, hősies lojalitást ébreszt az emberben, hitet és reményt, hogy a végén lesz a dologból valami. Lassú, kínzó involválódás, tartós szerelmi következményekkel. Mindezzel annyit akartam volna mondani, hogy rendben van, ha némileg unatkozunk kultúrafogyasztás közben”.
Igen, csakhogy a művészi szorgalom nem ezt jelenti. A művészi szorgalom azt jelenti, hogy nem csetelek, mint vérnősző „civil”, hanem olvasok. Megismerem az olvasott művet, annak velejéig hatóan. Továbbá a szorgalom azt jelenti, hogy (amennyiben magam is írok) a már „elkészült regényemet” háromszor-négyszer, sőt ha kell, kilencszer-tízszer fogalmazom át, írom újra.
A negyedik alapföltétel: az alázat. Melynek két alfaja van: az alkotói tevékenység iránti totális alázat, illetve a „Mester” tudása, kompetenciája iránti majdnem föltétel nélküli figyelem, odaadás – szakmai alázat.
Babarczy Eszter számára az írás nem szent dolog, Babarczy az írás iránt nem alázatos. Hanem gyalázatos. Köpi, gyalázza a szavakat, mondatokat. Aki például ilyen szövegekkiharákolására képes, az nem az írásművészetet, nem az írástudó embert tartja magasabb rendűnek, hanem a saját, privát idiotizmusát. Tessék elhinni: efféle segges izét véletlenül nem lehet írni. Szándékosan sem. Ez zsigerből jön. Babarczy tehát híján van minden szakmai alázatnak, Babarczy ostobán fölfuvalkodott.
Ha én Babarczy Eszter (mint serkenő írósüvölvény) lelki tanácsadója volnék, nem beszélném le a regényírásról, ti. még rossz regényt írni is üdvösebb időtöltés, mint hülye politikusok és még hülyébb „civilek” között ordibálni az utcán, szóval, azt mondanám Babarczy Eszternek: írjon! Alkosson! Majd, miután elkészült az első fejezettel, vigye el, mutassa meg a szöveget egy írónak. Név szerint én Moldovára, illetve Vámos Miklósra gondolnék. Esterházyt azért nem ajánlom, mert szerintem Esterházy nem tudja, mi a regény. Ő maga ezt így fogalmazza meg (egyébként éppen a Babarczy-könyv „kritikája” ürügyén): „Elvileg valóban csak regényt lehetne írni. (Ha-ha: de mi a regény?!)”.
Nem vitatom, teoretikusan még akár igaza is lehet az efféle „poénos” ürgének („ha-ha”, hi-hi stb.), na de kérdem én: milyen Mester (volna) az, aki maga sem tudja, mi a regény, sőt a nemtudomságából farigcsál „misztikus” teóriát, s amelyre azután a birka sznobok ugyebár… mint pulyka a takonyra ugyebár.
Vámos nevét három okból említem. Először is azért, mert noha nyálas a fazon (jómagam gyárilag irtózom az ilyenektől), ám a megcélzott téma szintén szirupos („édes gyilkosom”), vagyishogy tökéletesen passzolnának egymáshoz. Másodszor azért, mert Vámos szívből vállalná a mesterszerepet (ez döntő szempont!), harmadszor pedig azért, merthogy: Vámos Miklós ért a regényíráshoz. Nem ha-ha meg hi-hi meg hü-hü, hanem ért hozzá. Alany, állítmány stb. Na most, Vámos nyálassága egyszersmind azt is jelenti, hogy puszedli ízű kritikus. Túlzottan habcsókos a lelke. Nem ismerem a manust személyesen, ám én az éteren keresztül is a mélyvesébe vagyok látó (mintegy valódi Gyurcsók), nincs ezen mit szerénykednem, vagyis elképzelhetetlennek tartom, hogy valamely herebájos nyálgúnár egy hercigen cuncikás kismuncinak élből a szemébe mondaná: „ez így, ebben a formában, hölgyem, sajnos nem megfelelő, a szöveg átdolgozandó”. És itt érkeztünk el Moldovához. Vagyis. Ha Babarczy faterja volnék, így szólnék hozzá: lyányom, keresd föl – mély tisztelettel köszöntve az agg Mestert – Vámos Miklóst is, Moldova Györgyöt is (Esterházyval ne töltsd a drága időt), majd teljes figyelemmel, alázattal hallgasd végig mindkettőjük értékelését, véleményét, s ha Moldova azt tanácsolja, fogalmazd át a regényt (ő azt is megmondja majd, miért, hogyan stb.), akkor elsősorban rá hallgass! És még akkor is inkább Moldovának érdemes hinned, ha netán Vámos azt mondaná nedveskedőn, lecsúszó bugyi-orientáltan: „a regénye, kedves asszonyom, voltaképpen kiadható”.
Hát igen. Nagyjából ezt javasolnám én Babarczy Eszternek, ha az ő fájdalomittasan körülrajongott, édes-gyilkos apukája volnék. (Ha viszont a mocskospiszkos férje volnék, ezt mondanám: főzd meg a vacsorát, nyanyus, aztán pedig azt csinálsz, amit akarsz! Én meg addig nézem a meccset; értsd: a vizespólós mézbirkózás helyszíni közvetítését. Mert így beszél egy modern, toleráns férfi.)
