Meseország, mesevár, tavaszi szél arra száll, mesevárnak ablakából három kislány kandikál. Egyik ékes almaág, másik csengő gyöngyvirág, harmadik még gyönge bimbó, szél sem érti sóhaját ...
- Három édes lányom, három szál virágom, szépséges Arankám, nevető Fodorkám, kedves kis Szeplőcském, melyikőtök szeret engem igazán? - kérdezte minden áldott reggel Meseország öreg királya, mire a három kisleány vidám kacagással, hízelegve, kedveskedve borult a nyakába: - Én! Én! ... Én szeretlek igazán! Az öreg király alig győzte kapkodni a fejét a reá záporozó csókok, hízelgő simogatások elől. De amikor a három kislány elszaladt játszani, mégis elborult a homloka. Éppen jött a kincstartó jelenteni, hogy minden hiánytalanul megvan a palota kincseskamrájában, a legnagyobb kincs: a Tündérek Köve is, az a csodálatos gyémánt, amelyből csak egyetlenegy van egész Meseországban. De a király arca ettől sem derült fel. - Miért búsulsz, felséges királyom? - kérdezte meg tőle az udvari bolondja. - Azért búsulok, mert nem tudom eldönteni, hogy három lányom közül melyiknek adjam a Tündérek Kövét. Melyik érdemli meg igazán? - Csakis az, aki téged a legjobban szeret. - Igen ám, de honnan tudjam, melyikük az? A hízelgés, kedveskedés még nem szeretet. A két nagyobbik lányom olyan szép, hogy minél tovább nézem őket, annál kevésbé látok a szívük mélyére ... Szeplőcske meg olyan csendes és csúnyácska, hogy a szeretetét azért nem látom. - Mi sem egyszerűbb ennél! - kiáltott fel az udvari bolond. - Ugyan mit tehetnék? - csodálkozott a király. - Vakulj meg, felség, hogy egy kicsit láss! - halkította le hangját az udvari bolond, s utána nyomban összesúgott-búgott a királlyal ... Ezalatt a királykisasszonyok vígan énekeltek, táncoltak a rózsáskertben az udvarhölgyekkel. Azok bizony hízelegtek, kedveskedtek a két nagyobbiknak, de a játék vége mindig az volt, hogy Szeplőcskét kicsúfolták. Most is azt énekelték, hogy:
Szép Aranka, szép Fodorka, mintha meggyfa ága volna, úgy kivirágzik, úgy kivirágzik! Egyikért jön egy királyfi, másikért egy herceg áll ki, lesz csuda lagzi, lesz csuda lagzi! Harmadik meg szemlesütve itt marad a sámlin ülve, senki se kéri, senki se kéri! Orrocskáján annyi szeplő, homlokán is tizenkettő, jaj, de csúnyácska! Jaj, de csúnyácska!
És kacagva hozzátették: - Pulyka tojása! Pulyka tojása! Szeplőcskének már éppen lefelé görbült a szája, amikor lélekszakadva érkezett egy apród a palotateremből. - Jaj, királykisasszonykák! Borzasztó baj történt! A felséges király megvakult! Amilyen hangos volt az imént a nevetés, ugyanolyan hangos lett egyszerre a zokogás. Aranka, Fodorka szívettépő sírással borultak egymás nyakába. Szeplőcske pedig csak állt, és egy szót sem tudott szólni. - Sem orvosság, sem pápaszem nem használ - csóválták fejüket a tudós doktorok, akik a világ minden szemüvegét felpróbálták a király orrára. - Igazán semmit sem lát, felséges királyapám? - kérdezte sírva Aranka. - Semmit! - bólintott búsan a király, és hogy bebizonyítsa, még a kristálypoharát is leverte a könyökével. - Engem se lát, édesapám? - kérdezte szepegve-szipogva Fodorka. - Csak a hangodat hallom - mondta a király. Az udvari bolond is szomorúan bólogatott. - Bizony, bele kell törődnünk, hogy őfelsége nem látja sem a napot, sem a csillagokat, sem a leánykái rá mosolygó arcát. Az öreg király attól kezdve egész nap a karosszékében üldögélt, odavárta reggelenként köszöntésre a leányait. Aranka, Fodorka lábujjhegyen jöttek, csöndesen, szepegve. Nem is mosolyogtak, nem is hízelegtek. Csak Szeplőcske szaladt be ezután is mosolyogva. Arcocskája felderült, valahányszor a szobába lépett. Meg is rótták érte, szívtelennek mondták a testvérei. Egy szép napon Szeplőcske vitte be édesapjának az uzsonna-kávét. - Nem unatkozik, édesapám? - kérdezte kedvesen. - Dehogyisnem, kislányom - felelte a király. - Ezért arra kérlek, hívd ide Arankát, hogy játssza el kedves dalomat a hárfán, Fodorka pedig énekeljen nékem. Úgy érzem, attól felvidulnék. Szeplőcske szaladt a testvéreiért. Aranka éppen labdázott az udvarhölgyeivel. - Most menjek, amikor olyan jól mulatok? - duzzogott kedvetlenül. - Ráérek akkor hárfázgatni, amikor rossz idő lesz! Szeplőcske továbbszaladt, Fodorkához. Fodorka új ruháit próbálgatta a tükör előtt. - Nem érek rá! - mondta. - Annyi az új ruhám, mind fel kell próbálnom, hogy csinosan állnak-e rajtam. Elszomorodott Szeplőcske. Mit tegyen? ... Nem akarta megmondani a valóságot az édesapjának, nehogy elszomorítsa. Egy kicsit gondolkozott, majd felcsillant a szeme. Eszébe jutott, hogy hiszen az édesapja úgysem lát ... Visszament szépen, egyedül a király szobájába, de a hangját kissé elváltoztatta, úgy mondta: - Itt vagyok én, Aranka! ... Itt vagyok én is, Fodorka! Azután leült a hárfa mellé és játszani kezdett, mint Aranka, és úgy énekelt hozzá, mintha Fodorka énekelt volna. A király meg se moccant a karosszékében. Végighallgatta a dalt, azután meleg hangon így szólt: - Köszönöm, S z e p l ő c s k e ! ... Még sohasem örültem úgy ennek a dalnak, mint most. Gyere ide hozzám, hadd jutalmazzalak meg érte! Szeplőcske elsápadt. - Édesapám honnan tudja, hogy én vagyok itt? - Hiszen látlak, édes kicsi lányom! - mosolygott a király. - Sőt, még a szívedbe is beleláttam! - Hát nem veszítette el a szeme világát? - Nem bizony! Csak azért tettettem magam vaknak, hogy megtudjam, ki szeret engem igazán, és melyikőtök érdemli meg a Tündérek Kövét. - Nem való az nekem, hiszen csúnya vagyok - szabadkozott Szeplőcske. - Az igazi szépség nem rózsás szájacska, sem formás orrocska, hanem a jóság fénye, ami az arcot beragyogja! - felelte az öreg király, és a gyémántot a legkisebbik lánya szíve fölé tűzte. Azután nagy ünnepség volt a mesevárban. Mindenki örvendezett, hogy lát az öreg király, nem is volt semmi baja. Csak a két nagyobbik lány szégyenkezett lesütött szemmel, és a csúfolódó, csípős nyelvű udvarhölgyek hallgattak mélyen. Az öreg király valamennyiük előtt magához ölelte Szeplőcskét és így szólt: - Még csak egy kérdésemre válaszolj, Szeplőcske! Miért jöttél hozzám minden reggel mosolyogva akkor is, amikor úgy tudtad, hogy én azt úgysem látom? - Azért, mert örültem, hogy én láthatom édesapámat ... súgta halkan Szeplőcske.
Valamikor réges-régen az árnyékok is színesek voltak. Az embereknek nem kellett tükörbe tekinteniük, ha meg akarták nézni magukat. Elég volt rápillantaniuk az utca kövére vagy a ház falára, és rögtön látták, hogy csálén áll a kalapjuk vagy leszakadt a kabátaljuk. Az árnyékok engedelmesen követték az embereket, és nagyon büszkék voltak pompás külsejükre. Nem volt közöttük két egyforma, mint ahogy az emberek világában sem akadt ilyen. Ha az emberek megálltak, hogy elbeszélgessenek, az árnyékok is szóba elegyedtek egymással: – Hallottátok, mi történt azzal a zöld kockás fickóval? – kérdezgették. Vagy: – Nem tudjátok, mi lehet a piros sapkással? Olyan régen láttuk! És hol van az a sárga hasú a csíkos nadrágjával? Talán örökre így is maradt volna, ha egy napon az egyik árnyék azt nem gondolja magában: „Miért kell nekem folyton az ember nyomában járni? Miért nem mehetek oda, ahová én akarok? Unom már, hogy mindig őt kell követnem, az ő ritmusára kell lépnem, az ő mozdulatára kell emelnem a karom. Akkor kell ébrednem, amikor ő kikel az ágyból, s csak akkor aludhatok el, ha ő már álomra hajtotta a fejét. Elég volt ebből!” Az árnyék még aznap elmondta bánatát a többieknek. Az árnyékok sugdolózni kezdtek egymás között: – Igaza van! – mondogatták. – Mi nem akarjuk többé követni az embereket! Így hát azon kezdték törni árnyékfejüket, hogyan szabadulhatnának meg tőlük. A kisfiú árnyéka azt eszelte ki, hogy délben, amikor a legkisebbre kell zsugorodniuk, töpörödjenek kicsire, és ne kezdjenek növekedni, amikor a nap továbbindul az égen. De a többiek nem akarták ezt, mert attól féltek, hogy örökre kicsik maradnak. A mesemondó árnyéka azt találta ki, hogy bújjanak álruhába. Elmesélte, hogy az állatok között is vannak álruhás állatok. Nem hitték el neki, de a tudós árnyéka elmagyarázta, hogy a tövises sáska a levelekhez tud hasonlítani, a botsáska a fák ágaihoz, az üvegsügér pedig a víz színéhez. Ezen az árnyékok jót nevettek, és már sorolták is, ki milyen álruhába bújna legszívesebben: teáskanna… füles kosár… hintaszék… vitorlás hajó. De egyiknek sem sikerült, hiába próbálgatták. – Tudjátok mit? – szólalt meg akkor a futó árnyéka. – Szökjünk meg tőlük! – De hogyan? – Talán akkor a legkönnyebb, amikor alszanak. Lemászunk az ágyukról, és csöndben kisurranunk a házak ajtaján. A tisztáson megvárjuk egymást… – mondta az árnyék, de befejezni már nem tudta a mondatot, mert a futó futásnak eredt. Nagy volt az izgalom azon az estén az árnyékok között. A kislány árnyéka annyira izgatott volt, hogy elfelejtette utánozni a kislányt fogmosás közben. A táncosnő árnyéka mindent összekevert: ha a táncosnő a bal kezét emelte, ő a jobbot tette fel, ha a jobb lábát lendítette, neki a balja lendült. Szerencsére senki sem vette észre a tévedéseket. Aztán eljött az éjszaka. Az árnyékok búcsú nélkül hagyták ott az embereket, és boldogan gyülekeztek a tisztáson. Hang nélkül indultak az erdő felé. Vándoroltak egész éjszaka, siettek, hogy minél messzebb kerüljenek az emberektől. Menet közben arról álmodoztak, milyen jó lesz majd ezentúl azt csinálni, amihez kedvük van. Az éjszaka után eljött a reggel is. Fölkelt a nap, ébredeztek a színek is. De hiába jött szemét dörzsölgetve a piros, ásítozva a zöld, álomittasan a világoskék, az erdő közepét nem tudták beragyogni. Ott, az erdő közepén, száz meg száz fekete alak kuporgott, ott kuporgott az egész árnyékvilág. Abban a pillanatban, amikor leváltak az emberről, elveszítették színeiket, kockáikat, pöttyeiket meg csíkjaikat, és egyformák lettek valamennyien. Bánták már a szökést, és szerettek volna visszafordulni, de nem találták a visszafelé vezető utat. Az emberek a keresésükre indultak, és késő délután rájuk is találtak. De attól kezdve az árnyékok nem láthatták többé az emberben magukat, és az ember sem láthatta magát bennük.
Esők szaladnak piszkafa-lábon, most tiszta az égbolt, most havazgat, a hónapvégi maszkabálon a tél beöltözik tavasznak. Felébred a medve kócos orral, szemében álmok zöld csipája, kinéz a barlangból, és ó, jaj, bajszát a napfény megcibálja.
Varró Dániel
*
Víznek jege már gyenge, emberfia kerülje! Februárt, ha hó borítja, búza nyáron meghálálja. Égtiszta nappala – bő termést jósola. Hamarosan itt a tavasz, de lehet még hóra panasz. (népi megfigyelés)
*
FOHÁSZ
Segíts meg Teremtő – hogy telelhessünk! Segíts meg Teremtő – hogy elvethessünk! Segíts meg Teremtő – hogy legeltessünk! Segíts meg Teremtő – hogy begyűjthessünk! Segíts meg Teremtő – hogy szüreteljünk! Segíts meg Teremtő – hogy megbékéljünk!
*
SZÁMOLÓ
Szökőévnek fölös napja, rendes évet fölhizlalja. Mert, mikor e nap beszökken, év kereke is megdöccen. Mikor ugrik be a napja? Számlálás, azt jól kiadja. Év, ha néggyel elosztható – szökőnap, úgy sorolható! Nem szökik be százévente – de jut minden négyszáz évre. Kalendárt így rendben tartja – Eget ‘s földet összehozza.
*
VENDÉGJÁRÓ
Szökőnap – jó vendéglátó! Messzi rokont megláttató. Aki soros, keljen útra, kóstolóval böjtasztalra. Aki nem, az majd fogadja, éttel-borral, ággyal várja. De bármilyen kedves vendég, három napig untig elég.
*
"Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kis madár."
Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak ébredezni kezdtek már mély álmukból. – Alszol még? – suttogta szomszédjának az egyik fűszál. Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De szomszédja hamar visszaterelte a valóságba: – Miért mosolyogsz? – Nem a szellő hív játszani? Erre elnevette magát a füvecske. – Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk ezt a vastag fehér dunyhát! A másik fűszál csak most tért magához. – Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem láthatjuk az eget, a napsugarat! Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni. – Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk! – Ne aludj! – suttogta a másik – Nézzük meg, mi van a világban. – Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni fejünket a nehéz hótakaró alól. De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben. – Meg kell keresnünk a módját! – De hogyan? Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt: – Én már kitaláltam! Még jobban odalapult a földhöz, hallgatózott. Aztán megkopogtatta a földet. – Fölébresztem a föld alatt alvókat – mondta titokzatosan. – Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól. De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve hallgatózott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt. Megörült a kis fűszál. – Jó reggelt – kiabált jó erősen. – Kialudtátok magatokat? A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon: – Ki az, mi az?! – Fűszálacska! – volt a válasz. Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett. – Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! – kiugrott csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben ott állt a fűszál előtt. Boldogan ölelték meg egymást. – Csakhogy itt vagy! – mondogatták a fűszálak. Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni – gondolta az első fűszál. – De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni? – Te voltál az egyetlen reményünk – mondta a másik fűszálacska. – Én tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot látni, és megtudni: van-e már meleg napsugár. A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai voltak. A két fűszál észre sem vette, a hóvirág már a szabad ég alól kiáltott hozzájuk: – Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég! Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett. A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára ott álltak ők is a szabad ég alatt. – Most már nemsokára jön a szellő is – mondta az első fűszálacska a szomszédjának. – És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam – válaszolta a másik füvecske –, harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítkozom. A hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé fordította.
Több helyen a farsangot hamvazó szerda délutánján eltemették. Egy férfialakot kitömtek szalmával, a kocsma asztalára fölfektették, majd tréfás beszédet mondtak körötte az elmúlásról. Közben jókat kacagtak. Később bordalok, strófák kíséretében a faluvégére vitték, majd onnan visszatérve a kocsmába megitták az előző évben elásott borocskát, újat földeltek el, s hajnalig ropjták a táncot.
Székesfehérváron, s annak környékén a nagybőgőt temették hamvazó szerdán. A vacsora étlapját így sorolták:
Ecetes pióca, híg esszenciával. Cifrára spékelve, sült egér farkával. Csizmadia csiriz, szurokkal keverve, Záp tojás sárgája, avas zsírra verve. Makkon hízott disznók bájos röfögése. Szelíd vadgalambok nyájas nyöszörgése. Sóstói ebihal hidegvízbe főve, Szaladó nyúl füle piszkafával lőve. Penészes csizmatalp, pocsolya mártással, Katona profont héj, üres patrontással. Szeméten kaparó özvegy tyúkok körme, Száz zsák mogyoróhéj, bíróhátán törve. Kétszer sült uritök jégbe hűtött magja, Bakonyban turkáló vad disznók haragja, Vasúti gyárban főtt kozmás köleskása, Szerelmes elefánt ködös sóhajtása. Töltetlen káposzta, nyersre főtt mócsinggal, Zsírba sült tót bocskor, disznóbőr szatyinggal. Kőbányában hizlalt szúnyogok sonkája, Belzebub konyháján risztéit libamája. Sült ürübika szem, rudas pápaszemmel, Oláh jajveszékelés magyar türelemmel. Kan pulykák bősz mérge, páva kevélységgel. Jeges medvék talpa, télen aszalt jéggel, Túrós palacsinta, ecetes tormával, Idétlen bakugrás, szaladó nyúllábbal. Kolerás krumplinak hámozatlan héja Torok gyíkban elhalt Kakasok taréja! Sületlen pék cipó, agár szalonnával, Leves, laska nélkül, benn főtt sodrófával. Éhes hast ingerl fokhagymás sült szaga, Nyárson sült pityernek végs búcsúszava. Némaságra ítélt, vén anyósok nyelve Rozsdás huszárkarddal jó vékonyra szelve, Szociális gombócz, burzsoá mártással, Papakoszta kosztja, ajtó nyikorgással. Börtönőr nyakleves, anarkista képen, Kenderkóc kolbásszal adjusztálva szépen. Kifutott tej gőze, pirított tej őrrel, Rostélyon sült szappan, fagygyúteper ővel. Petróleumba főtt bablevesnek habja, Páczolt vén leány nyelv-, éles mint a szablya, Eszlári barkhesznek bacillusos bélé, Benne hajnövesztő , Csillag Róza felé Öregbéres ködmen, kifordított szőrrel, Zöld bolondok magja, nyári jége ővel Fonnyadt lapulevél, ecetbe pácolva. Hízott ludak talpa, simára mángolva. Abált marhapacal, timsós vízbe ázva, Ránczos vászon gatya, lúggal leforrázva. Ki ezt mind megeszi - Hamvazó Szerdára, Bátran felülhet a szent Mihály lovára. Élte órájának megáll mutatója, S a nagybőgő hasa lesz koporsója! (Lukács László)
Alighogy elbúcsúztatták a nagybőgőt vacsora előtt kivitték a helységből, majd étkezés után behozták mert föltámadt. Muzsikált hajnalig, a mulatság végéig.
Február 2. - Gyertyaszentelő napja - Gyertyaszentelő Boldogasszony napja - Mária megtisztulásának ünnepe - Jézus bemutatása a templomban A népi hagyomány szerint, ezen a napon, ha szép napsütéses időben besüt a nap a templomba, s a miséző pap meglátja az árnyékát az oltárnál..., a tél még hosszúnak ígérkezik. A megszentelt gyertyát szalaggal átkötve a falon lévő két szentkép közé helyezték, vagy a sublótba tették. Villámlás idején elővették, s a védelem hitében meggyújtották.
Február 3. – Balázs napja – Torokbajok elleni balázs-áldásnak vagy balázsolás napja. Régi időkben, Szent Balázs kedvelt püspöke volt a diákoknak, ezen a napon nem volt tanítás. Kezdetben maga a mester – így nevezték a tanítót – járta a házakat, később a gyerekek járták a falut, s a jókívánságokért adományt kaptak.. A füstölt húst, szalonnát, kolbászt, sonkát hosszú nyársra szúrva gyűjtötték, ez volt a taníttatásuk fizetsége.
Emlékezzél kicsi gazda, ma van Balázs napja. Dobd el bundád az ágy alá, s mondjad: heje-huja. Már minékünk vagyon kedvünk, s mesterünknek parancsától éppen ma nem félünk.
Háziasszony arra kérünk, légy szíves mihozzánk, ne gondoljad, hogy mi azért hálákat nem adnánk. Lásd, a nyársunk üres, a gyomrunk is éhes. Ne sajnáld a szalonnádat, hát nekünk megfizess!
Emlékezzünk szent Balázsra, mert ma vagyon napja. Az Úr Jézus akaratát általunk mutatja. Örömet e háznak, asszonynak, urának, hogy hirdessük és említsük, nékünk parancsolja.
Hol volt, hol nem volt, még a világon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Nagy legény volt mind a három, szerettek volna megházasodni. Mondják az apjuknak, hogy mit akarnak.
- Jól van - mondja a szegény ember -, hanem elég, ha egyszerre egy fiam házasodik. Menjetek el, s amelyik a legszebb virágot hozza közületek, az házasodjék meg.
A két nagyobbik legény a faluból ki sem ment. Mind a kettőnek volt kedvese, hoztak azoktól szép virágbokrétákat. Hanem a legkisebbiknek nem volt senkije, semmije, az elment a faluból, s ment nagy búsan hegyeken-völgyeken át. Egyszerre csak egy rengeteg erdőbe ér, s rengeteg erdő közepében meglát egy régi palotát, palota körül egy virágoskertet.
- Hej, istenem, istenem - sóhajtott a legény -, bezzeg ebből a kertből vihetnék szép virágokat!
Amint így sóhajtozik magában, kijön a kertből egy csúnya vén banya, s kérdi:
- Mért búsulsz, te szegény legény?
Mondja a legény, hogy mi kellene.
- No, ha csak virág kell, gyere velem, adok én neked.
Bevitte a kertbe, szedett szebbnél szebb virágokat, s azt mondta, ha valami még kell, csak jöjjön ide, majd segít ő rajta.
Hazamegy a legény a szép nagy bokrétával, de az olyan szép volt, amilyent még emberi szem nem látott. Ahogy messziről meglátta a szegény ember, mindjárt mondta az idősebb fiainak:
- Na, fiaim, az öcsétek házasodik, mert annak van a legszebb bokrétája.
De az idősebb legények addig beszéltek, hogy így meg úgy, tegyen még egy próbát, hogy a szegény ember azt mondta:
- Jól van, nem bánom, még egyszer próbáljatok. Aki a legszebb kendőt hozza, az házasodik meg.
Elmennek a legények, az idősebbek a faluba a kedvesükhöz, a legkisebb az erdőbe a vén banyához. Nekidőlt a kerítésnek, s hát jő a vén banya.
- No, fiam, mi kellene?
Mondja a legény, hogy mi. Csak befordult a vén banya a palotába, s hozott a legénynek olyan szép aranyrojtos keszkenőt, hogy a szeme is káprádzott a ragyogásától.
Kaptak a bátyjai is keszkenőt, de legszebb az öccsüké volt. Olyan szép volt, ragyogó volt, hogy olyat emberi szem még nem látott. Csodájára gyűlt az egész falu. Azt hitte minden lélek, hogy a királytól hozta azt a keszkenőt.
Mérgelődtek az idősebb legények. No, most az öccsük megházasodik, s ők szégyenszemre legények maradnak. Addig beszélnek az apjuknak, hogy még ad egy próbát. Azt mondja a szegény ember:
- Hát, jól van, menjetek, s hozzátok el a kedveseteket. Aki a legszebb leányt hozza, az házasodik meg.
Hiszen könnyű volt a két idősebb legénynek, mind a kettőnek volt kedvese a faluban, de uramistenem, hová menjen, merre facsarodjék a legkisebb legény. Ugyan bizony kit hozzon ide? Talán bizony a vén banyát, aki neki virágot s keszkenőt adott?
Elindul a legény nagy búsan, bemegy az erdőbe, megáll a palota előtt, rákönyököl a kerítésre, szomorú volt az arca, mint a háromnapos esős idő. Kijön a vén banya, s kérdi:
- Hát neked, fiam, mi bajod van megint?
- Hej, ne is kérdje, öreganyám, mi az én bajom! Azt mondta az apám, hármunk közül az házasodhatik meg, aki a legszebb leányt viszi haza.
- Azért egyet se búsulj, fiam, gyere velem a palotába.
Bemennek a palotába, s hát ott nincs senki lélek a vén banyán kívül.
- No, fiam - mondja a vén banya -, itt van egy kályha, csinálj tüzet. Ahány láng kicsap a kályhából, annyi boszorkány ugrik ki belőle. De te meg ne ijedj, csak állj meg bátran a kályha előtt. A legutolsónak s legcsúnyábbnak egy csomó kulcs van a szájában. Te csak bátran kapd ki a kulcsot a szájából, mert különben a boszorkányok összeszaggatnak. A többit reád bízom.
Azzal a vén banya elment, a legény begyújt a kályhába, csak úgy ropogott, pattogott a tűz, s hát egyszerre csak kicsap egy láng a kályhából, s a lánggal egyszerre kiugrik egy boszorkány. Úgy megijedt a szegény legény, hogy a hideg is kirázta. Kicsap a második láng, azzal a második boszorkány. S ugrottak ki egymás után a boszorkányok, hogy szerük-számuk nem volt. Megtelt a szoba boszorkányokkal, csak úgy nyüzsögtek. Hát egyszerre csak kiugrik az utolsó is, amelyiknek egy csomó kulcs volt a szájában. Nekibátorodik a legény, odakap, kirántja a kulcsot a boszorkány szájából, s ím - halljatok csudát! - abban a szempillantásban a vén banyából egy szépséges szép leány lett.
Nézi, nézi a legény, szeme-szája tátva maradt a nagy csudálkozástól. A sok boszorkány mind eltűnik a szobából, s jönnek helyettük szép belső leányok, inasok s mindenféle udvarbéli emberek. Mondja a szép leány:
- Ugye csodálkozol, te legény. Hát tudd meg, hogy én voltam az a vén banya, aki neked a virágot s a keszkenőt adta. Az Isten vezérelt ide, mert én elátkozott királykisasszony voltam, s az is maradok, ha te ide nem jössz. Te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.
Azzal mindjárt felpakoltak, s mentek a szegény ember házához, hogy megtartsák a lakodalmat.
De még csak most jött a falu csudalátni, hogy a szegény legény királykisasszonyt hozott a házhoz. Ott mindjárt papot hívattak, csaptak lakodalmat, hét országra szólót. Nagy kedve kerekedett a szegény embernek, s azt mondta:
- Isten neki, nem bánom, hadd házasodjék meg a két idősebb fiam is.
Na, megházasodtak azok is, kaptak az öccsüktől házat, földet s mindent. Akkor aztán a kisebb legény fölkerekedett a feleségivel, visszamentek a palotába, s még ma is élnek ott, ha meg nem haltak.
Ó, hó, hóóóó! Ó, de szép a hó! Nézi ablakán a boglyos, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kicsi Vackor, s olyan szépet érez akkor, hogy nincs arra szó. Fehér a világ. Nézdel ablakán az apró kölyökmackó, s hát az ablak csupa jégvirág! Kinn az udvaron Jolán néni unokája, a csöpp Zsuzsi guggolászva játékba merűl nagyon. Mit mesterkedik? Keze alatt a sok hóból egy hóember kikerekedik.
Héjj! Hajj! Hóóóóóóóó! Bámulja a kismackó. Ő is futna már, futna ki, hol két barátja Zsuzsi munkáját csudálja, s a hóembert körüljárja, s kezd épp rikogató táncba Gerzson s Bendeguz komája: a kecske és a szamár. Hanem futna csak, mert szól Jolán néni szépen: – Kötelességemnek érzem, hogy a bajtól óvjalak, Nesze sapka, sál, cipő! Ezek nélkül ilyen apró, meztélábas kölyökmackó könnyen megnáthásodik ám, olyan ez a télidő. Cipő? Húzza hát! Aztán a nagy piros sállal bebagyulálja nyakát. Fejére pedig, boglyos barna bozontjára a csöpp svájcisapkát vágja, úgy hetvenkedik:
– Hóha, hóha, hóha, hó! Egy nagy hómackót csinálni, ez a sok hó arra jó! S megy Vackor, megyen, nem is megyen, hanem szalad, nem is szalad, hanem lohol, vágtat a havas udvarra, hoppsza, sebesen! Mindjárt nekiáll, hogy a frissen hullott hóból, a sok jóból egy nagy hómackót csinál. A hóba hasal. Előbb belenyal, aztán hógolyót gyúr s hoppsza, úgy a ház falának dobja, hogy porzik a fal. Aztán hóha, hó! Ugyan nekiveselkedik, ügyeskedik, mesterkedik, csak a hómackó a gondja, s nem bánja, hogy a bozontja, füle-orra, az a pisze, csupa hó. Készen is hamar! Kerekít olyan hómackót, olyan nagyot, nem is aprót, amilyet ugyan hiába próbálna bárki utána, akármennyire akar. Szén a két szeme! Csak úgy villog ki a hóból, olyan fekete. Szája fésű. És az orra? Jolán néni kabátgombja.
Héjj! Hajj! Hóóóóóóóó! Büszke is a kismackó. Barátja mind körülállja: balról Bendeguz komája, jobbról Gerzson, száját tátja, Jolán néni unokája, a csöpp Zsuzsi is csudálja, vele fekete macskája, Mörrenmorcogi Micó, kinek nagy volt bámulása, s csak ezt mondta egyre-másra: – Óóóóóóóó! Egy rakáson ennyi hó! Hogy egy ilyen apró kölyökmackó milyen nagy tehetséggel bíró!
Tarara, tarara , tarará! Gyere a, gyere a víz alá! Sohase, sohase fuj a szél, Idejön, idejön, aki fél. Na komám, gyere, bujj víz alá Idelenn sohase fuj a szél.
Kész lett, kész lett a ruhám,
szép lett, jó lett igazán, épp csak jobbról feszített, aztán balról kirepedt.
A kocsmában nagyban megy
a vigalom még, én is ottan táncolnék, ha legény volnék. A kocsmában nagyban megy a, táncolgat a, kurjongat a vigalom még, én is ottan táncolnék, ha, dobognék, ha dalolnék, ha leány volnék.
Kip-kop, kip-kop ver a szíve valahánynak, kip-kop, a fiúnak, a leánynak.
Fölszáll a szép páva,
de nem a szép házra, odaröppen bogárszemü rózsám kicsi ablakára.
Egy-két napi dínom-dánom holtig tartó szánom-bánom.
Jaj, jaj, nagy a bukta, nem fér a hasamba. Vágd szét a felire, úgy fér a hasamba.
Így tedd rá, úgy tedd rá, azt a ragyogóját! Bíró eszi a kalácsot, kutya lesi száját.
Vígan táncol a kanász érti jól a táncát, a kanászné vele jár, rázza szoknya ráncát.
Egyre ropja Csiszicsoszi, lobog hosszú orra, vele fordul Biribum, hét köpenyét hordja.
Hegedül a kicsi tücsök ej, haj víg a dalom
táncol rá a bubos vöcsök ej, haj lakodalom ne táncolj te bubos vöcsök ej, haj lakodalom nem neked húz az a tücsök ej, haj lakodalom a konyhába rétest sütök nekem húzza az a tücsök.
Van nekem egy kedves furulyám,
azon minden nótát fujok ám. Nem adom a kedves furulyám, Hogyan fújnék nótát ezután.
Ide-oda jártunk keltünk,
mesebeli kastélyt leltünk, no de sose szebbet, jobbat, mint a kicsi hajlékunkat.
Nagy a feje, busul a ló, A malomban őrni nem jó. Egymagában topog körbe, Esze utja girbe-görbe.
- Édes gazdám, Kedves gazdám, Hej ha én azt megtudhatnám, Mért van, hogy más két lovat fog S nálunk rám néz minden dolog.
- Istenadta jó lovam, Hiszen nincs egy bogaram, Kit fogjak be, ha nincs párod, Tán magamat? Nem kivánod?
- Jó, jó, elég nekem ennyi, Nem kell mindjárt mérgeskedni, Engedd meg, hogy hozzá lássak, Hozok én magamnak társat.
- No ha hozol, én nem bánom, - Bőröd ne hagyd a vásáron!
Én felőlem elmehetsz, Akár egy ménest szerezz!
A fehér ló árkot-bokrot, Árkot-bokrot általugrott. Erdőtövén gyalogut, Gyaloguton rókalyuk. A fehér ló kapja-fogja, Ráfekszik, mint dög, a lyukra.
Felneszel a róka erre: - Ej be sötét lett egyszerre! A legnagyobb fiának int: - Nézd meg nekem, mi van ott kint?
Kimegy, bejön: Né te apó, Odakint ám esik a hó! - Nagyapádnak beszélj mesét, Nyár közepén, még hóesést! - Pofoncsapja csakugy csattan, - Eredj másik, mi van ottan?
Siet, leskel s jön ez vissza - Bizony hó az, pedig tiszta, Telistele vele a lyuk, Lesz baj mig ellapátoljuk. - Ez is kikap: Te legkisebb Eredj 'sz te vagy a legfrissebb.
Ez is bejön, de szepeg: - Hó az, akármi legyek! Olyan fehér, olyan jó! Olyan meleg, - nyári hó! - Már valami van ott mégis, Már megnézem akkor én is!
Kimegy: Buksik, hisz ez nem hó, Hanem inkább egy fehér ló. Idedöglött. Hasznunk, kárunk: Enni jó, de ki hogy járunk?
De hamis a róka ész, Egy friss tervvel hamar kész, - Ne féljetek gyerekek, Ma még egy jót nevettek. Majd segít a farkas koma, Hátsó kapun gyerünk oda.
Azzal kapják, egy kicsit Uri maguk kicsipik. Farkaséknál bekopogva Megjelennek mosolyogva.
- Jónapot én kedves komám, Jó erőben jól vagy, no lám! Jóllakottan, jó kamrával, Komámasszony mi jót tálal? Jöttünk egy kis vendégségre, A fiukkal jó ebédre.
Farkas koma, komámasszony, Összenéznek nagy bosszuson. - No ha jösztök, akkor lesztek, Hogyha hoztok, akkor esztek! Rossz aratás, rossz kereset, Más fogadót keressetek.
- No, nem jöttünk üres kézzel, - Szól a róka nyájas mézzel. Segítségre hijlak koma, A házamnál a lakoma.
- Ugy? hisz az más! ravasz kópé! Hát mit főztél, süttél, jót-é? Hiszen akkor jól van koma, Ha nálad van a lakoma! Siess asszony öltözz, gyere, Ne várjon kománé vele.
Csapatostól nemsokára Visszaérnek Rókavárra. A fehér ló csak ott fekszik, Róka koma így vetekszik:
- Tele van a pince, padlás, Azért hijlak kedves pajtás: Eltehetnénk tinálatok Egy darabot, egy falatot. Idáig ezt csak elhoztam, Vidd el komám tovább mostan.
Farkas koma, komaasszony, Összenéznek nagy ravaszon: - Hogyne, mért ne, jószívvel, Elvisszük mi innen, el. De hogy visszük?... Az ördög! Jaj de nehéz ez a dög.
- Áh, gyerekség, - szól a róka, - Könnyen teszünk ne félj róla. Farkad a farkához kötöm, Elviheted innen rögtön. Mint a semmit, úgy viheted, Ép így hoztam, - elhiheted.
Egy-kettőre hozzá kötik, Farkas neki veselkedik. Húzza, vonja, de megunja: - Gyere te is, segíts anyja! Ez is kéri róka komát, Oda is kötteti magát.
Alig mondják: Meg van, éljen! Nem szakad el, sose féljen! Mi történik: Ugrik a ló, S két farkassal vágtat, a ló! Ugy elrepül a lakoma, Ma is bámul róka koma!
Róka koma otthon vagyon, Szimatjának örül nagyon. De farkasék lóvá lettek Árkon-bokron repülhettek.
Repültek is ők annyira, Egy jó futamodtányira, Hogy akárcsak a gondolat Otthon voltak egy perc alatt.
- Itthon vagyunk édes gazdám, Édes gazdám jöjj ki hozzám! Gazda kiront, falu csődül, - Lovat vettek farkas bőrbül...
Nagy a feje, - okos a ló, A malomban őrni már jó. Vigan sétál párja balról, Elnyihognak erről, arról...
„... a színek arról vitatkoztak, ki ér a legtöbbet, kit szeretnek jobban az emberek.
Sárga állította, a nyertes csak ő lehet. A napfény, sok virág és gyümölcs az ő színét hordja. Az irigységről persze mélyen hallgatott, de a sárgadinnyét büszkén emlegete.
- Na! Mindenki jegyezze meg, hogy én, a Kék vagyok a legfontosabb, mert én a tenger színe vagyok, és a szem színe is lehetek. Nekem is vannak híveim a gyümölcsök és virágok között.
- Na persze! -replikázott a Piros. Mindenki maradjon csendben, most rólam beszéljünk. Én jelzem a szeretetet, és szerelmet. A tüzet én festem meg. Követőim nekem is vannak a gyümölcsök és virágok között.
- Most aztán elég legyen! Miért nem rólam a Fehérrről beszélünk? Hisz én vagyok a szűzies ártatlanság, a tiszta lélek jelképe.
- Ha egy kisgyerek fehér köppenyt lát, sírvafakad félelmében, az is miattad, a Fehér miatt van! - dörmögte a Fekete.
- Hallom mit morogsz! Te..., te..., aki maga a sötétség, a félelemmel telt éjszaka. Tőled is sokan félnek! -közölte mérgesen a Zöld. A Fekete bőszen kiabált.
- Ne gondold, hogy nyerhetsz! Tudod minek a színe vagy te? Az éretlen gyümölcsnek, vagy... a keritésnek.
- Nana, és a remény, annak is én adom a színét!
A Sárga és Kék csitítani kezdte őket. A Piros egyetértően lengette hozzá kalapját.
- Fogjunk inkább össze. Mi ketten például helyettesithetjük a Zöldet, mikor nem ér rá.
- Tééényleg! A Kék és a Sárga összekeverve Zöld, ismerték el a többiek. Most kezdődött az igazi hangzavar. Mind azt találgatta, kinek-kivel kell párt alkotni ahhoz, hogy minél színesebb legyen az égi szivárvány. Így varázsolt barna,... rózsaszín..., ibolya... és végtelen színben pompázó köntöst a mesevilág."
Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt. Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt. Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul. - Istenem! - kiáltott fel Juliska -, meghalt! - Ki halt meg? - kérdezte Mariska. - A kis madár. Megfagyott szegény. Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába. Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában. A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele: - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna. A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába. Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni. Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény. Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat. Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott. A lányok örvendezve állották körül. - Dalolj, dalolj, aranyos cinege! És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott? Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült. Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék. A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul. - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik. - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem? - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk. - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon. De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét. - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve. - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet. Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át. Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának
Kiszakadt az angyaloknak Párnája, dunnája, Hull a pehely az udvarra, Erdőre, pusztára. Nyisd ki, baba, tenyeredet! Fogd meg jól, fogd meg jól! Vigyázz, vigyázz, el ne szálljon Rózsás kis markodból!
Megy a baba pelyhet szedni Párnába, dunnába: Jól megfogja, de elolvad Rózsás kis markába. Álmélkodik, bámészkodik A baba, a bohó – Nem pehely az, kis báránykám, Hanem hó, hanem hó.
Nini! nézd csak, de szépek a Mezőcskék, hegyecskék! Az angyalok fehér hóval Behúzták, befedték. Száll az égből, szállingózik, Hull a hó, hull a hó – Szegény földnek a hidegben Jó meleg takaró.
Pósa Lajos
*
MONDÓKA
Ha-ha-ha havazik, He-he-he hetekig, Hu-hu-hu hull a hó, Hi-hi-hi jaj de jó!
*
TÉL
Kopog a jég Kipi-kopi, kopogó, Kopogós a táncunk.
Ropog a hó, Ripi-ropi, ropogó, Hóembert csinálunk.
Fütyül a szél, Tipi-topi, topogó, Topog fázó lábunk.
Az úgy vót, hogy ugye Heródes király, amikor gyüttek a háromkirályok, ugye ők királyok vótak, először ugye Heródeshez mentek be. Ugye oszten elmondták, hogy ők gyüttek egy csillag után, hogy a kis Jézus megszületett hogy az lesz a zsidók királya. Ugye Heródes nagyon megijedt: „Jaj, hogy a zsidók királya, zsidók királya!... Aztat nem lehet engedni!" No akkor ugye mingyá az agyába beleszületett neki, hogy ő eztet elpusztítja. Ezt a kisdedet. Aztat ugye meg kell tudni. Mondta a király.
- Visszafelé erre gyertek, mondjátok meg nekem, hogy hol van!
No de mikor a királyok odaértek, megtalálták a Betlehemet a kis Jézust, akkor az angyal megjelent nekik álmukba, hogy:
- Vissza ne menjetek Heródeshó, mert mán Heródesnek gonoszság van a szívibe! El akarja pusztítani, meg akarja ölni a kis Jézust!
Na akkor egy más úton tértek vissza. No akkor az angyal, ugye a Szent Család szépen nyugodtan pihent aludtak, az angyal megjelent, ugye Szent Józsefnek:
- Keljetek föl, ártatlanok, menjetek, mert Heródes haragja föllázadt el¬lenetek, meg akarja ölni a kis Jézust!
Erre Szent József fölkeltette, megrángatta Szűz Máriát:
- Kedvesem, keljél, menekülnünk költ, mert a kis Jézusnak az életére tör Heródes!
Na akkor Szűz Mária belecsavarta a köntöseibe a kis Jézust, magához szorította, oszt mentek. Az esső esett sűrű hideg szél fújt Akkor már a Szűz Mária már sírdogált nagyon féltette a kis Jézust. szorította magához. Oszt ahogy szorongatta. egyszer már úgy fönt vótak a könnyei, annyira hulltak, már jobban, mint az esső, oszt akkor az nem veszett hiába, mert ahova lecsor¬dultak a könnyei, otten mindig fölfakadt egy gyöngyvirág. Meggyökere¬dzett a könnye, és abból illatos gyöngyvirág lett Én gondolok reá, mikor a kezembe veszem, hogy milyen illatos gyöngyvirág, hogy ilyen picike és milyen illata van. A Szűz Mária könnyeiből van.
Mán nagyon elfáradt, mondta Szent Józsefnek:
- Kedvesem, mán én ledűlök egy kicsit, nem tudok menni!
Osztén lehajtotta a fejit a fődre Szűz Mária, ugye köves talaj vót, a kűbe úgy beleakadtak hajaszálai, ott maradt a hajaszála, oszt az szépen meggyökeredzett. Abból lett az árvalányhaj.
Hát ahogy mentek siránkozva, kivirradtak, hát nagy síkságos út, nagy síkság, nagy terület vót. Hát egy szántóvető ember éppen vette a búzáját, akkor fejezte bé, akart már felpakolni a kocsira, hogy megy. Hát egyszer Szent József hátranéz, meglátja, hogy mán a lovak... lódobogás hallatszott, mán nem messze vótak a Heródes katonái. Mondja a gazdának:
- Jaj, gazduram, gyorsan bújtasson el minket valahova, mer a Heródes katonái megölik a kis Jézust!
-Jaj - azt mondja -, ártatlan emberek, hova bújtassalak benneteket? Most vettem ezt-búza vót-, mán legalább nagy vóna, hogy belebújnátok! De hát most vettem el.
-Nem bánjuk mink, csak a kis Jézust bújtassa el!
Na de van ilyen takarmányos ponyus (takaró), aztat a takarmányos ponyust rádobta a kis Jézusra, betakarta a gazda. Hát mire betakarta, mán a katonák ott is vótak. Mán oszt a Szent Józsefet a gazda nem is látta, meg Szűz Máriát, hogy hova lettek. Mondják oszt neki:
- Te gazda, mőre ment, mondd meg nekünk, mőre ment az az asszony meg ember aval a kisgyerekvel?
- Hát én - aszongya a gazda, ugye meg vót lepődve -, hát én nem láttam, hogy mőre mentek.
Azt mondja neki az egyik:
- Ne hazudj, ... Láttuk, hogy beszéltél velük!
- Az igaz, hogy beszéltem velük, az élő Istenre esküszöm, de azt nem láttam, hogy merre mentek! Beszélni beszéltem velük, akkor beszéltem velük, mikor ezt a hold búzát elvetettem.
Ezek összenéztek, a katonák:
- Te szerencsétlen ember - azt mondja -, ahelyett, hogy össze-vissza hazudozol, inkább ezt a búzát arattad volna le, mán más rég learatta! Neked meg még most is itt van a búza.
Akkor néz hátra a gazda: hát egy nagy tábla búza, amit akkor vetett. Egy
nagy tábla búza vót, nagy érő kalászokat lengetett a szél.
- Na evvel - aszongyák a katonák -, gyerünk innen, evvel az embervel nem tárgyalunk tovább!
Akkor a katonák elmentek, Szent József, Szűz Mária előjöttek a búzából. Akkor oszt elmentek, hazavitte őköt, az a gazda elvitte a házába. És a Szűz Mária meg a kis Jézus otten megbújtak, a Szent József meg segített aratni. De aratták a búzát, de mennél többet learatattak, annál több vót. Úgyhogy a gazda meggazdagodott, a búzából, mert annyi búzája termett neki. Utána oszt mán elköszöntek, oszt elmentek tovább, ugye tovább bujdosott a Szent Család.
minden jót kívánok, amerre csak járok, nyíljanak virágok! Még a hó felett is virág nyiladozzon, dalos madár zengjen minden rózsabokron! Minden szép, minden jó, legyen mindig bőven, szálljon áldás rátok ez új esztendőben! Boldog újévet kívánok! (népköltés)
„Te kis madárkák, szálljatok ide: Itt fekszik Jézus jászolba téve, Fülemile, stiglicke, Szép kanári, csízecske Szóljatok ékesen. Kik vannak e háznak drága lakosi, Kik Betlehembe jött pásztori, Itt született Isten fia, Egy kis gyermekecske, Angyaloktul származott Egy szép kisdedecske. Annyi gyöngyök, annyi könnyek Érte hullanak, A mennyei drága vizek Lelkünkre folynak.”
Húsvét napján havas a föld. Midőn karácsony éjszakáján esik a földre a hó, Az reménységet ád, hogy lészen minden jó, Első napján hogyha fénylik, Az esztendő úgy tündöklik. Másod napján, hogyha fénylik, A drágaságot reménylik."
KARÁCSONY BÖJTJE
„Böjt van ugye, nem ettünk. Haldoklott a gyereksereg éhen. Nem eszünk. Kisjézus jön, teli hassal nem várhatjuk. Hej, néztük, nem baj mán, kiszedte édesanyánk a gubát. Egy nagy szakajtónyit kihúzott a szénvonóval (a kemence földjén sült, nem tepsiben). Megsült! Nem baj, már nem tart soká. Akkor már hajnali mise sincs, éjféli mise van. Tizenegyre kisült a guba. Édesanyám bedagasztott, fel volt téve vagy bableves vagy rizskásaleves vagy tojásos leves. Azt mondta édesanyám, majd meghányjátok a gyomrotokat mézesgubával! Volt az a nagy cseréptálunk, háromszínû csíkkal – ez egy háztól sem maradt el. Beletette édesanyám (a gubát), rá meg egy fazék forró vizet, a megsült gubára. Mikor látta, hogy most már jól el van ázva, kiszedte csíkszedõ kanállal és beletette a haluskás tálba. A méz már ott forrott. Szegény méz. Hát mit? Vettünk egy kis bádoggal (bögre) vagy két decit. Jól felolvadt, olyan volt, mint a víz. Mikor megettük a levest, körülültük azt a nagy tálat, végig- csurgatta így ni, körbe-körbe. Akár a cérnaszál, magasról. Hát egy nagy tálra annyi mézet! A felit meg el is lopkodtuk, ahogy beledugdostuk az ujjunkat. Akkor aztán: egyétek. Belenyúltunk kézzel – villát nem adtak, mert sok volt olyan, aki kiszúrta a szemit. Kézzel biztosabb volt. Van öt ujjad, azt mondták, oszt kész. Édesanyám, adjon már villát! Van neked ötágú. De még így se eshettünk neki, pedig bizony már szakadt érte a szívünk, de mondani kellett elõbb: „Kisjézuska gyere nálunk, mézesgubát sütnek nálunk. Adunk Neked mézesgubát, csak Te vegyél nálunk szállást.” Akkor aztán ehettünk, mindenki jóllakott, de estig megint nem ehettünk, mert karácsony böjtje volt. Hanem sült mákoskalács is, meg az a nagykalács húsvétra is, minden ünnepre, az asztalra. Abból tudtak szegni nagy karajt a koldusnak. Mert akkor egyik koldus a másiknak adta a kilincset. Jöttek kérni karácsonyi ajándékot a Kisjézus jászolához. Édesanyámék meg még szétnéztek, hogy mit is tudnának még adni, tojást is, pénzt is, meg ha egy kis hús is volt. Mert azt gondolták, hogy vajon az a szegény tudott-e egy kis húst venni? Hogy a Kisjézus örömbe születik-e meg annál? Aztán ez az öröm most de nagyon hiányzott, mert most nincs koldus. Igaz, fájdalmas volt nézni, hogy dideregtek azok a szegény gyerekek, meg azok az öregek, de azért valahogy ez nekünk szép volt. Gyerekek voltunk, kinéztük a szájukból a szavakat: „A Kisjézus megszületett, jaj szegény de fázik, könnyeitõl de ázik” – így volt valahogy az énekükbe. Mert a nép azt tartotta, hogy az Úrjézus a maga képében küldte azt a szegényt...”
A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is. Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül. S aztán tanulni kezdtünk. Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre. Karácsony este lett. Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; és öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől. Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása. A falu is megbolydult egészen. Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este; hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget. Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:
Örülj és örvendezz, nemes házigazda: Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja. Örülj és örvendezz, kedves háznak népe, Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.
A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:
Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan: Gyertek azért beljebb; akármilyen bátran.
S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgy annyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük a fejünkről a kucsmát, s én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván
Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk, Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk. Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.
Napkelet országból így el is indultunk, S ezen kedves házba hozott el az utunk. Dicséretét zengjük Júda nemzetének, Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.
Származásunk felől sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben; S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak, Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.
Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté, Hanem angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejöve világ megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ámen.
S erre az „ámenre”, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt. Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:
- Szent jó estét kívánunk!
Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között. Aztán enni kezdtünk... elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.
Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit tesz: „az Úr eljövetele”. A karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben éri el jutalmát. Népszokás emlékezik meg arról a bibliai eseményről, amikor a gyermekét váró Szűz Mária és Szent József Betlehembe érvén szállást kerestek maguknak.
December 13. - „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja.” (szegedi, zalaszentbalázsi kalendárium)
„Megjöttem én jó este, Luca köszöntésére. Luca fekszik ágyában Az õrzõ angyalával.
Gyere Luca menjünk el, Mennyországot nyerjük el. Ha mi aztat elnyerjük, Boldog lesz az életünk.”
Bálint Sándor gyűjtése
„LUCA-LUCA KITY-KOTY”...
„Luca napján sok mindent megcsináltunk, hogy szerencsing legyik az aprojószágho. Éjjel, 12 órakor megpiszkafáztuk a tyúkokat, hogy jól tojjanak. Ha nem vót tojás, aszt montuk: Nem jól piszkafáztunk! Az ősszel eltett ágas-bogas, újas tingirit (= tengeri, kukorica) Lucanapján reggel és karácson másnapján etettük meg, hogy sok legyík belőlük, jól szaporoggyanak:
Pipi, pipi pipikéim, Gyertek elő picikéim! Fijas tingirimet adom, Tik meg nekem tojást attok...
így hívogattam az eresz alá, a reggeli etetísre. Darált napraforgóval apró pogácsákat sütöttünk, hogy a tyúkok sokat tojjanak. Legalább hét féle magot szórtunk nekik Lucakor. Körbe szórtam nekik a tingirit, mikor etettem: Szent Luca, abroncsba szórt kukorica!” - Berettyóújfalu; Sándor M.
„Tyúkom, tyúkom tojj tojást. A másé meg Koktokodácst!” – Kopács
„Heverő legyen a tyukjok, ludjok, bornyazzon meg a tehenjek, csikozzon meg a lovok, fiazzon meg az asszonyok, vas legyen fazekok, cin legyen tányérjok! A lánnak szép mátkát, a leginnek azok szerint, Dicsértessék az Ur Jézus!” - Csáky
„Ülni kell a kuckóban, hogy sok kotlóstyúk legyen!” – Zagyvarékas
„A lucaszéket tizenhárom darabbú kell csináni, minden nap egy darabot és minden nap másik fajta fábul kell csináni.Tizenhárom nap alatt készült el. Éjféli misekor odamegy a templom bejárata elé, ottan vagy föláll rá, vagy leül rá. Általában fölállni szokott, mert ha a boszorkány megjelenik, előbb le tud ugrani. Még mielőtt a lucaszéket letette, előtte mákkal körbeszórta a lucaszék elejit, a lucaszék hátújját hagyta szabadon, amerre tudta, hogy menni köll. Mikor fölállt rá, meglátta a boszorkányt, megijedt, akkor ekezdett futnyi. De a lucaszékre előre odakészítette a mákot. Mikor a székkel a hóna alatt elkezdett futnyi, a mákot szórta maga után. Aboszorkánnak azt fő köllött szennyi, akkor nem érték utol."
A hófehér pamutgombolyag társaival együtt a rövidárubolt polcán várakozott. Egy didergős téli napon megfogta valaki, nézegette, forgatta, majd a táskájába tette és hazavitte. Otthon Kisgombolyag egy kosárkába került, sok-sok színes fonal közé. Este, amikor a család elcsendesedett, az asszony a kezébe vette a fehér horgolócérnát. – Te csodaszép cérnácska, mit horgoljak belőled? – kérdezte, miközben megsimogatta a puha gombolyagot. Apró horgolótűt vett elő, majd lapozgatni kezdett egy újságot, melyben szebbnél szebb horgolások leírása volt. Megállt az egyik oldalon, elolvasta a leírást és munkához látott. Finom ujjai közé fogta a cérnát és a tűt, majd apró láncszemeket készített a duci Kisgombolyagról letekeredő hajszálvékony cérnából. – Juj, de hideg ez a tű – gondolta a Kisgombolyag –, és milyen jó meleg az asszony keze…! – ez volt a következő gondolata. A cérnaszál, a horgolótű és az asszony ujjai tökéletes összhangban dolgoztak. A tű vidáman táncolt, a fonal engedelmesen követte, az ujjak magabiztosan irányították a tű és a fonal mozgását. A hozzáértő kezek munkája nyomán egyre nagyobb lett a horgolás és egyre kisebb a gombolyag, de ettől ő nem lett szomorú. Boldogan figyelte, ahogy elkészült a fejecske, majd utána szép csipkeruhát és leheletfinom szárnyakat kapott az angyalka. Amikor az óra éjfélt ütött, már ott állt az asztalon a csupacsipke hófehér cérnaangyal. Kisgombolyag apróra fogyatkozva csodálta a bájos, légiesen könnyű kézimunkát. Angyalka kinyitotta a szemeit és körülnézett. Mellette az asztalon ott pihent a horgolótű és a Kisgombolyag. Odakinn apró pelyhekben hullani kezdett a hó, amely olyan fehér, csillogó és könnyű volt, mint az angyalka a meleg szoba asztalán. Másnap reggel az angyalkát langyos cukormázba mártotta az asszony. Ettől nyerte el igazi formáját és szebb lett, mint valaha. Amikor megszáradt, egy dobozba került, ahol sok-sok apró horgolt dísz volt már: csillagok, csengőcskék, apró gyönggyel díszített karácsonyfák. Odakint a hó egyre hullt, fehér bundát terített a fákra és hósipkát rakott a háztetőkre. A házban frissen vágott fenyő illatozott, melyre a gyerekek apró díszeket akasztottak. Nagy izgalommal készültek a Szentestére, amikor a Kisjézus ellátogat minden család várakozással és reményekkel feldíszített otthonába. A kis angyalka becsomagolva a többi ajándék közé került a karácsonyfa alá. Mire leszállt az este, a karácsonyfa teljes pompájában állt, és az ünneplőbe öltözött család izgatottan várta, hogy megszólaljon egy csepp harang… – Mennyből az angyal lejött hozzátok… – csendült fel a karácsonyi ének, és boldog izgalom töltötte be a szobát. Az asszony a kezébe vette az angyalkát és átnyújtotta édesanyjának, aki reszkető kézzel bontotta ki a csomagot… – Ó, hát ez csodaszép! – suttogta, miközben egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Forgatta, nézegette a kis angyalt, miközben gondolatai a múltba révedtek. Látta az asszonyt, aki akkor még kislány volt és ő tanította kézimunkázni. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal… A kislányból nagylány lett és a hosszú évek alatt szebbnél szebb munkák kerültek ki a kezei közül...
– Anyu, taníts meg engem, hogy én is tudjak ilyen csodaszép angyalkát horgolni! –szólalt meg ekkor a kislánya. Vacsora után a család elcsendesedett, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek az új játékokkal játszottak. A hó szakadatlanul hullott odakint. Egy apró hópihe az ablakra szállt és benézett a szobába. A kandalló mellett ott ült a nagymama, az anyuka és a kislány. A kislány apró ujjaira sután, bátortalanul tekerte fel a fonalat, ügyetlenül forgatta a horgolótűt. Ahogy teltek a percek, egyre ügyesebben bánt a tűvel és a fonallal…
December 8. - Földtiltó Boldogasszony napja - Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napja. -
"rorate coeli" - "harmatozzatok, egek"
A próféta égi titkos látásban Emlékezik rólad a szentírásban, Hogy nemes gyökeret látott, Melyből szép vessző származott, S illatozva kedvesen virágzott.
Te vagy az a drága gyökér, Szent Anna, Kinek ágán termet az igaz manna. Te szűlted a Szűz Máriát, Ő szűlte az Isten fiát, A világnak szerelmes Megváltóját.
„...a hó is eleredt, a háromkerekű téli álomba szenderült, az öreg szánkó pedig a múlt tél óta berozsdált talpait fényesíthette ismét csillogóra. Borzontorz a jó meleg szobából a hideg jégvirágos ablaknak nyomott orral figyelte a hatalmas pelyhekben hulló, gomolygó hóesést. Határozottan az a benyomása támadt, hogy odakint a Mikulás (más néven: Télapó) rázza hatalmas, hófehér kenderszakállát odafentről, a sötét fellegek közül. Már nagyon várta, hogy hatalmas puttonyával eljöjjön a jóságos Télapó. Nemcsak Borzontorz (és valamennyi gyermek) várta meleg szívvel a Mikulást, hanem szemlátomást az egész világ is. A városban ellepték a boltokat a csoki Mikulások, az "előregyártott", a "félkész", illetve az alkatrészekből tetszés szerint összeállítható Mikulás-csomagok... „Csak azt nem értem - füstölgött magában -, hogy minek vannak tele a boltok Mikulás-csomagokkal, mikor azokat úgyis az igazi Mikulás hozza majd... Biztos a boltosok így tisztelegnek a Mikulás nagysága előtt" - zárta le magában az ügyet. Azokon az embereken azonban továbbra is csodálkozott, akik ilyesféle dolgokat vásároltak maguknak. - Nem tudom miért - válaszolt neki Anya -, talán emlékbe veszik maguknak, hogy soha el ne feledjék e szép napot. Akárhogyan is legyenek ezek a dolgok, a Mikulás varázslatos éjszakáját megelőzően Borzontorz minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy minden rendjén menjen. Ezen belül is különös hangsúlyt fektetett az ajándékozás céljára legalkalmasabb pár cipőjének fényesítgetésére. (Szerencsére ez a pár cipő egyrészt vadonat új volt, s így nem kellett sokat pepecselni vele, másrészt Borzontorz lábának várható növekedése miatt jó két számmal nagyobb is az éppen szükségesnél, így jócskán fért bele ajándék.) A csillogóan fényesre sikált cipellők orrán bizony még a fénysugár is csúsztában hasra esett volna, olyan alapos munkát végzett a mi Borzontorzunk (tán még az ő pisze orra hegyére is kenődött egy kis cipőpaszta). Mindenesetre nyugodt lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét. - Jó éjszakát, szép álmokat! - köszöntek el egymástól sorra a családtagok, s készülődtek egymás után arra, hogy egy pár órára álomba szenderülve egy kicsit kilépjenek ebből az "árnyékvilágból" - ahogy a felnőttek nevezik ezt. Borzontorz egy pillanatra arra gondolt, hogy talán érdemes lenne meglesni a Mikulást, de szempillái úgy elnehezedtek, mintha ólomból lettek volna, s olyan jólesett lehunyni szemét, hogy még az sem érdekelte, hogy Gyöngy vajon mit kuncoghat... Lecsukott szemeivel már azt a világot látta, ahol bár csodálatos dolgok léteznek, árnyékot mégsem vet semmi. Ebben az "árnyéktalan-világban" már az első pillanatban nagyon elcsodálkozott, ugyanis szembetalálta magát a Mikulással!! Rögtön látszott rajta, hogy a szakálla igazi, a puttonya rendkívüli, piros köntöse egyszerű, mégis fenséges, a derekán feszülő széles, fekete öv a hatalmas csattal pedig eredeti (se nem kölcsönözték, se nem otthon tákolták). Arról nem is beszélve, hogy olyan káprázatos rénszarvasszánon ült, melyet bizony addig csak mesékből ismert. - Szervusz, kisfiú - szólította meg barátságos, dörmögő hangon a Mikulás - hát te mit keresel itt, ahol még a madár sem jár? A Mikulás szeme olyan szépen, a csillagoknál is szebben, fényesen és melegen csillogott, hogy még ha lett is volna Borzontorznak bármi kétsége afelől, hogy a Mikulással találkozott-e, avagy sem, hát bizony ez a kedves, huncut csillogás a Mikulás szemében mindenképpen meggyőzte volna. Ráadásul ő egyáltalán nem is kétkedett. - Szervusz, Mikulás! Téged kerestelek. Tudni akartam, hogy vagy-e! - Hát, most megtudtad! Ügyes vagy, Borzontorz! - Honnan tudod, hogy Borzontorznak hívnak? És miért mondod, hogy ügyes vagyok? - O-hó! Hát ez nagyon egyszerű: a Mikulás minden gyermeket eleve személyesen ismer, ez ugye nálam munkaköri kötelesség. Azt meg, hogy ügyes vagy onnan tudom, hogy megtaláltál. Ez pedig nem olyan könnyű feladat... - Gyere, Borzontorz, pattanj ide mellém a szánra! Indulnunk kell, nincs sok vesztegetni való időnk, még ma éjjel minden gyermeket meg kell látogatnunk. "Ha én ezt otthon az Árnyékomnak elmesélem..." - játszott el a gondolattal Borzontorz vidáman és felpattant a díszes rénszarvasszán kényelmes párnázatú ülésére. A Mikulás megrántotta a kantárszárat. - Aztán óvatosan! - szólt oda hűséges szarvasainak a Mikulás - ezúttal vendégünk is van. Ezzel kezdetét vette a csodálatos utazás. A ropogó hóban csilingelő, csodaszép szerkezet fantasztikus sebességgel száguldotta be a világot; hegyeket, völgyeket, folyókat, tavakat, óceánokat szelt át pillanatok alatt; Borzontorznak mégsem tűnt úgy, hogy rohannak, a szélsebes száguldást csak az arcát simogató kellemes, hűs szellőnek érezte. Az út legjavát a csillagos égen száguldva tették meg a sötét égboltra függesztett karácsonyfadíszek között kacskaringózva, onnan szálltak alá a gyermekek szépen kifényesített cipőihez. Borzontorz azt is láthatta, hogy bizony nem minden cipő olyan szép csillogó még megtisztítva sem, s hogy néha a legcsillogóbb cipőbe is kerül több-kevesebb virgács. Egy-egy nagyobb ugrásnál (a Déli-sarknál, vagy a Csendes-óceán felett, ahol viszonylag kevés a kisgyerek) Borzontorz kíváncsian belekukkantott a Mikulás pompás, bűvös puttonyába és csillogó szemmel kotorászott a szépen becsomagolt apró kis ajándékok, csokoládék, mogyorók, cukorkák között. Amikor pedig elértek egy célállomáshoz, segített kipakolni a Mikulásnak, s ő is óvatosan belopózott a gyerekszobába. Természetesen szabályosan a kéményen keresztül. Ez bizony nem volt mindig könnyű feladat, különösen ott, ahol még egy igazi kémény sem akadt. Szégyen, nem szégyen: Borzontorz bizony már az első tízmillió kémény után szerfölött eltikkadt, különösképp az utolsó három lakótelep tízemeletes vasbeton épületei miatt, ahol kémény helyett a szűkös távfűtő vezetékeken kellett közlekedniük. - Te, Mikulás! - szólt nagyot ásítva, miután szárnyrakeltek egy újabb város felé. - Mondd, te kitől kapsz ajándékot!? - Az én ajándékom a gyermekek mosolya. - Jó, jó - felelt csaknem leragadó szemmel Borzontorz -, de mégis; olyan igazi ajándékot nem kapsz? A választ azonban már nem hallotta, hiszen egyrészt mélyen elaludt, másrészt a Mikulás nem válaszolt. Ezt a pillanatot kihasználva a rénszarvas szán tett egy pár másodperces kerülőt és hazavitte Borzontorzot a jó meleg, puha ágyba, egyben az ajándékokat is elrejtette a Mikulás a cipőkben. "Még jó, hogy elaludt - gondolta a Mikulás - így legalább meglepetés lesz az ébredés."... - Jó reggelt, kisfiam! - ébresztette Anya - Nézd csak, itt járt a Mikulás! - Tudom - felelte Borzontorz és csillogó szemmel felbontotta a cipőjébe rejtett csomagot. Borzontorz szülei egy kicsit elcsodálkoztak ezen a határozott tudáson, de aztán elterelte a figyelmüket valami: - Te, figyelj csak, ez a mi fiunk úgy aludt, hogy az orra hegye tiszta fekete volt a cipőpasztától?! - kérdezte Anya Apától. Borzontorz azonban a fürdőszoba tükrébe nézve rögtön tudta, hogy ami az orra hegyén éktelenkedik az nem cipőpaszta, hanem egy kis kéménykorom. Egy apró emlék a csodálatos éji utazásból. - Apa, én szeretném megajándékozni a Mikulást! - Nagyon jó ötlet. És hogyan akarod? - Hát, ez az.... valahogy szólni kellene neki! - No, várj csak! - mondta reménykeltően Apa és felemelte a telefonkagylót. - Te tudod a Mikulás telefonszámát? - Azt minden szülő tudja - vetette oda magabiztosan Apa és már tárcsázott is. - Halló, itt Borzontorz Apukája beszél, személyesen a kedves Mikuláshoz van szerencsém?.... Nagyon örülök!.... Nos, arról lenne szó.... - És ha hiszitek, ha nem: Apa megbeszélte a Mikulással, hogy azon a karácsony éjjelen egy pár percre látogasson vissza (az Északi-sarkról) Borzontorzhoz egy kis meglepetés ajándékért. És lám csak: pár nap múlva, mikor a gyönyörűen feldíszített karácsonyfa tövében ücsörgő családot beragyogták a fa gyertyáinak, csillogó díszeinek fényei (úgy, hogy még az árnyékaik is színesen ficánkoló sokasággá változtak) ott lapult Borzontorz Mikulásnak szánt kicsi csomagja is. Egy szép fényes gesztenye, mogyoró, cukorka, egy szép rajz és más hasonló kincs lapult a piros zacskóban. Aznap Borzontorz különösen jóleső érzéssel feküdt le aludni, biztos volt benne, hogy éjjel eljön a Mikulás az ajándékért, hiszen Apával megbeszélték. Reggel Borzontorz álmos szemeit dörzsölgetve először szüleit látta meg: mogyorót eszegettek a reggelizőasztalnál. - Jó reggelt, Borzontorz! Visszajött a Mikulás. Borzontorz soha nem örült még annyira annak, hogy nem lát semmit a karácsonyfa alatt, mint akkor. Ha netán kétkednétek a Mikulás létezésében, legyen eszetekben: akit szeretnek, az van!”
