Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe, És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Akkor lettem kiváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villódzik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s mit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamba, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kiváncsiság.
Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibújt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág?
De ez még messze volt, ez az idő. Szemeimben egyre szebb lett a nő. - Ők fínomabbak - mondta valaki - sok évezred nemesítette ki ízlésüket, bőrüket, húsukat. - Hát persze! - bólintottam; s hallgatag lelkem lányokkal zendűlt, akiket ismertem, s újak, ismeretlenek jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek, szőkék, feketék, barnák, vörösek, földöntúliak és álmodozók, tündérek, mese-illusztrációk, s egy perc alatt újabb századokat fínomultak, már olyan fínomak voltak bennem, hogy az irtózatos: eltünt belőlük minden, ami rossz, de minden más is, ami emberi: lobogtak a jövő lidércei.
Ha egy hajszálat százfelé hasítasz s minden uj szálat megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz, mint egy hajszálat, s megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz, dobhatsz kutyák és fürészek elé, porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz: ha szétmorzsoltál százszor száz felé és tovább gyilkolni már képtelen vagy, ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól, kit száz bilincsed huzott lefelé: eltemettél, mégis ujjászülettem s mosolyogva állok szined elé: egy hajszálam felfogni képtelen vagy, istened vagyok, egy és végtelen nagy.
Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött minden gondolat; s vele, benne nőtt az igazság igénye. Szellemem ugyanekkor célt kívánt. Könyveken, elméleteken rágtam át magam hogy értsem végre, tudjam, pontosan, az érthetőt, tudhatót. De amit megláttam, a bőrét, a bőreit cserélte folyton, s új nevek alatt értelme a megúnt titok maradt; úgyhogy amikor a Matériát kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy volt a kétely tétlen kincsei és dac, a szegény test daca, tüntetés a túlsok lélek ellen, büszke düh: a szellem fogott vele keserű ostort magára, lángolt, prédikált: hasznot követelt és terrorizált.
Ellenem könnyű! Harmadéve már? Tizedik éve? Óh, emberi táj, be ürűlsz, be fogysz! Ami jó akadt, csak délibáb volt mind, csak pillanat, régen is csak az; s most oly szörnyü, oly álmodhatatlan borzadály s nyomor benned minden évem, órám, napom, hogy csak itt élek, belül magamon. Nyelvét ölti rám egy utcagyerek? Szúrom ki, századszor, a szememet! Szitok dörög, vagy fúj fogak között? Kést a fülembe, megsiketülök! Mondom: könnyű! S még könnyebb is lehet, messze vagyok, még messzebb is leszek: magam pusztítom, irtom magamat, magam ütöm le minden tagomat, magam ölöm meg bent a Kintet, és csak a szívem, az iszonyú nehéz.
A lányok, nők -- nem tudtam, mi lehet, de titkuk volt. Másféle emberek? Jobban bántak velük, s mégis csak úgy, hogy lenézhettük őket, mi, fiúk. Valami seb (sugdosták torz szavak) rejlik -- nem is a ruhájuk alatt, hisz ott, mondták, szépek, gyönyörüek (de szép akár egy bogár is lehet!), hanem beljebb, mélyebben, bent, a bőr alatt, a húsban, hiba (amiről nem szólunk, vagy csak kíméletesen), sőt annál is több: bűn, veszedelem, valami rémség... Ahogy kés, golyó és tűz, a lány is kerülnivaló, véltem, és sajnáltam szegényeket, hogy oly idegenek, törékenyek, s csattanjon bár belőlük az öröm, titkos ítélet van a fejükön.
Idegeidben azt a lobbanást, tudod, melyiket, a villámcsapást, amely megolvasztott, megvakitott, s egy percre csillagokig tágitott, s az utat közben, mely lángként sodort és mind jót, ami előtte volt, s az utózengést, mely oly lankatag zsongatta még ájult tagjaidat, mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, testedben azt az édes robbanást, azt a legfőbb, közös pillanatot, melynek nevet még semmi sem adott, hacsaknem vallás, s amelyben velem együtt haltál-születtél, gyermekem, mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, mondd, édes, azt a percet, s társait (ne is szólj, elég ajkad mosolya) -- el tudnád felejteni valaha?
Mint kagylóból bontottalak ki, mint héjból: s nemcsak ruháidból: amint felnéztél rám, a végső pillanat előtt, mikor megláttad sorsodat, de még tiltakoztál, igen: amint felnéztél, akkor már, s lélek szerint, te vetkőztél tovább: hívó szemed úgy menekűlt, oly kétségbeesett álmot tükrözött s oly belső csatát, hogy a szívem elszorúlt. De a vágy győzött lassan: fájdalmas bizalom mosolya remegett át ajkadon s a győzelmes, halálos gyönyöré, karod emelted a nyakam köré: be szép voltál! Azt a tekintetet, mellyel vállaltad titkod-szégyened, s mely jövőd és szíved bontotta ki, sose tudtam többé felejteni.
Hogy megy ez az álló galagonya! Rőt bogyóin át ami valaha volt, az áramlik, legelső nyara. -- Honnan és hova, Növény, te örök? Csövekbe zárva gyökér s mag között sose hagyod el dolgos börtönöd, soha, te, majdnem mozdulattalan, és mégis haladsz, lassan, biztosan, ahogy óvó alagútjaiban belülről, lassan, kitüremkedő mozgással, titokzatos agyvelő, a termeszállam épül. Vak erő, vakon is látsz? Ágbogas ritmikád türelme Év s Nap roppant taktusát maggá lassítja: azaz lépsz tovább a közös táncban, s ami valaha, magadba zárva a végben is a kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya.
Mézed sok volt, tíz mázsa, tizenöt, mikor hogy; és tele cin-bödönök, fazekak, csöbrök, hasas üvegek sorakoztak, a földre rakva, meg az éléstárban, öreg polcokon. Viasz-szag mindenütt; a sonkolyon méhek raja; csakúgy illatozott az egész ház; volt olaj (barna), volt virág s akác (ez szőke), s pergetett és lépes méz... Jó bátyám, kenyered édesen ettük! s alma, szilva és dió járt hozzá, boldog fényüzés! De a legjobb a nap volt, az arany ragyogás a nyár hő napjaiban, s a ragyogásban a zsongó mezők, a méhjárt kertek, rétek, legelők, s rajtuk a mézküldő tenger virág, és üzenetük, hogy Egy A Világ!
A Nap! a Nap! – Nézd, emeli már nagyságos homlokát s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.
Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.
Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész; a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?
Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal? – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!
Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:
mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én! A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.
Szeretlek, szeretlek, szeretlek, egész nap kutatlak, kereslek, egész nap sírok a testedért, szomorú kedves a kedvesért, egész nap csókolom testedet, csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom, nem múlik ízed az ajkamon, csókolom a földet, ahol jársz, csókolom a percet, mikor vársz, messziről kutatlak, kereslek, szeretlek, szeretlek, szeretlek
Vagy társ voltál egy örök tévedésre? Fáradt vagyok már... És, jaj, mi "igaz"?! A valóság egy darabig az... Tévedés? Szivem legszebb tévedése! Ha véletlen, bár ma is igézne! Ha látomás, tüntödben is vigasz! Akármi, minden veled sugaras: kettõ kellett hozzá, a szivem és te. Rád vágyik vissza minden örömöm. A legnagyobbat neked köszönöm, s hogy nem még többet, csak az én bünöm. Alkalom voltál, hogy boldog legyek. Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. Alkalom, hogy sose felejtselek.
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. - Álmomban - mondta - ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
- Lepke - mesélte, - igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi... És felébredtem... És most nem tudom,
most nem tudom - folytatta eltünődve -, mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? -
Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! - Ő mosolygott: - Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! -
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
Szokatlanul nyugalmas most a reggel; az úton csak vigyázva járhatunk, mert a hajnali eső arany csigákat vert le a fákról. Tisztább vonalakban sorakoznak fel a távoli dombok és mikor a lassan melegedő föld a hajnal könnyét már visszalehellte: oly friss a szín, üveglelkünkön át oly zenében úszik minden, mit a szem lát, hogy e forró és nedves ragyogásban levedlik rólunk az ember magánya s nem is magunkat, nem idegeinket érezzük zsongani: oly mély gyönyörré sürűsödik az élet, hogy ilyenkor hajam az erdő ruganyos hajával összefolyik, karom ölelve nő a kék láthatárba, mellem eke vérzi, hangom a szél dala és az örök Nap az én szemeimből nevet a földre.
Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén,boldogan, mint a pipacs vagy ott alább a margaréta, a szarkaláb - jó volna egy kis tanyai ház előtt őrt állani, nyurga akác, és megborzongani, szótlanul, ha az égre éji vihar vonúl, és reggel a fényben kéjesen belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem, kék fátyol lenni a hegyeken, felelőtlen, kóbor szelek módján futkosni, egyre szebb és távolibb országokon át, jó volna, mint a kis kacsák, fürödni, patakban, szitakötők fia lenni, vagy malacok között, akiket nem kínoz öntudat, heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna - óh, de nehéz a szivem! - átszűrni magam az elemeken, hisz csoda-balzsam a puha sár, mit esőből s porból kever a nyár: óh , elaludni a föld vegyész kezében, úgy, hogy az ébredés kihagyja a bűnt, embert - s virág lenni csak, pipacs szarkaláb, vagy legfeljebb a tanyai ház előtt az a szép ártatlan akác!
Először ő, bátyám, a becsi pap, tárgyalt meg velem olyan szavakat, hogy irodalom és romantika és pantheizmus és anarchia; a szellemet számomra szeretet benne fogadta először s tisztelet, vagy legalább is, ha sok, ha kevés, egy szent ösztön: Igazságkeresés. Folyton intett, tréfásan, komolyan, hogy "mindeneket megpróbálj, fiam, s ami jó, tartsd meg!" S "tanulj, egyedűl, furj-faragj, nótázz, rajzolj, hegedűlj, ahány nyelvet tudsz és művészetet, annyi ember vagy!" A drága öreg oktatott így; az első volt, aki kezemből a könyvet nem nézte ki, s ha - "ép test: ép ész!" - megdolgoztatott, egészségemért napibért adott.
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem? Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
