:-)))) Én is sokáig gondolkoztam, hogy nem-e kellene másik nicket használnom, aztán végülis úgy döntöttem, hogy nem. Így is nagyobb a "lebukási lehetőségem". :-))
Hát most éppen elbizonytalanodtam... Most, hogy normális(abb) még jobban félek, hogy a maradék "munkaviszony"t is megszakítaná.... És ahogy Te is írtad, hogy nem voltál képes mindent felégetni, én is így vagyok vele. De attól tartok Ő nem. Ha már ilyen "simán" vette azt is, hogy barátságból egy visszafogottabb barátság legyen (mert azért ez még mindig több, mint egy szimpla munkaviszony - már ha épp "jó" passzban van).
Vazze! Tudtam, hogy előbb-utóbb véletlenül a másik nickkemmel írok be... :)) Na mindegy, kényes dolgokat egyikkel sem írtam, minden írásomat vállalhatom :).
Nem vágtad haza a topicot, csak én ált. órán olvasok/netezek, és az nem elég idő arra, hogy "normálisan" végigolvassam. De most sikerült:-)))))))))))))))))
Az a júniusi PeCsa-buli nem Depeche Klub volt? Mert a hozzászólásaidból (idézetek) erre lehet következtetni.
Volt néhány dolog, ami most nálam is aktuális. A barátság az egyik. Bár az én helyzetem, mint olvashattad, kicsit más. Te azt írtad, először nem akartad a barátságot. Én már most a barátsága elvesztésétől félek...
Azzal is ugyanígy vagyok, hogy minél többet szertnék vele lenni, de épp emiatt vesztünk össze. Bár most, hogy együtt szervezkedünk, egész normálisan viselkedik. Bár ma közölte, hogy "ma már nem akarlak látni...", de nem az útszéli stílusával adta elő. Szóval most(anáig) egész mormális volt. De előbb-utóbb el kell mondanom... Vagy nem?
Jelentem , nem tüntem el végleg , csak látom hogy
időközben elég sok tartalmas beirás született (nagyon helyes), most nincs időm , de majd figyelmesen elolvasom és jelentkezem.
-
U.I.- Nem ide tartozik (?), de az orvosok azt mondják, hogy ha egy felvetelen ugy latszik hogy valami nincs(hiányzik), akkor az lány lesz. :-)
Na,szegény Macisajt vén fejére majd légycsapóval hajkurászhatja a Kawacukival zümmögő udvarlókat...
Mondd, Ó Uram , mondd , miért kell ilyen vaskos tréfákat velem űzni ??????? o)
Jelentem , nem tüntem el végleg , csak látom hogy
időközben elég sok tartalmas beirás született (nagyon helyes), most nincs időm , de majd figyelmesen elolvasom és jelentkezem.
-
U.I.- Nem ide tartozik (?), de az orvosok azt mondják, hogy ha egy felvetelen ugy latszik hogy valami nincs(hiányzik), akkor az lány lesz. :-)
Na,szegény Macisajt vén fejére majd légycsapóval hajkurászhatja a Kawacukival zümmögő udvarlókat...
Uram , mondd , miért kell ilyen vaskos tréfákat velem űzni ??????? o)
Part III. (március)
----------
Befejezem a történetet - ezúttal próbálom rövidebben :).
Néhányan azt mondták a barátaim közül D. válaszlevelét olvasva, hogy nehogy már a lelki "bástyája" legyek... Bevallom, ezt nem nagyon értettem, hiszen azért ez túlzás, hogy én a lelki bástyája lennék... Pláne nem a lelki szemetesládája. Az egy dolog, hogy szeret, mint barátot, sok mindent megoszt velem, de azért nem vár szerelmi tanácsokat tőlem.
Egy része az elmúlt a véleményeknek, amiket kaptam, az exbarát (like me) szerepét taglalja.
Állítólag egy idő után:
1. Láb alatt van
2. Unalmassá válik
3. Ha szakít az exnő az új pasival is, majd a válamon fogja kisírni magát... Hááát az első kettő remélem nem így lesz. Igyekszem nem "rászállni", hanem inkább reális lenni. Majd ha útban leszek, észre fogom venni. Nyílván ilyen helyzetben most már hiába "kaparnék", csak hülyét csinálnék magamból. Ezért csak annyiszor beszélünk, amennyiszer elégséges. Ne váljon már unalmassá a "kapcsolat".
Persze, ehhez akaraterő kell, hiszen legszívesebben naponta hívnám fel és nem csupán hetente... :-) De mondom, balek nem vagyok :-).
Igazán most két dolog esik szarul. Az egyik, hogy arra jöttem rá, hogy tulképpen fogalmam sincs, mi miért szakítottunk anno. Illetve, hogy az ő érzései mitől változtak át szerelemből barátságba? Bár, ha belegondolok, mit lehet megindokolni azon, hogy már nem szerelmes? A másik, hogy miben ad többet számára az a nála is fiatalabb alig 20 éves másik? (persze ezek csak az ilyen szituban adódó "szokásos" kérdések, amik előjönnek...) Nyilván a kapcsolatok eleje általában igen jó, ezt D. is mondta. De lelkileg talán csak később erősödhetnek meg. Hogy velem jól érzi magát, ismeri - ahogy ő fogalmazott - a "csodálatos lelkem"-et, abból még sajnos az nem következik, hogy járnia is kell velem. Nem tehetek neki szemrehányást azért, mert csak egy ideig szeretett. Ráadásul könnyen elképzelhető, hogy egyre kevesebb szüksége lesz rám, amennyiben a kapcsolatuk egyre komolyabbá válik...
A legrosszabbak a hétvégék, amikor tudom, hogy biztosan együtt vannak...
Magammal kapcsolatban főleg az is aggaszt, hogy mikor fogok tudni ismét öszinte lenni egy lánnyal, mikor fogok érezni némi motivációt egy új kapcsolatra? De legföképpen attól félek, mit
fogok érezni, amikor majd (remélhetöleg :-)) valóban kisírja magát a vállamon? Majd újból elkezdek reménykedni... És ez nem jó (max. ha tudnám, hogy révbe érek vele :-)).
Egy barátom szerint túl magasak az igényeim. Szerinte nekem inkább egy olyan lány kéne, aki törödik velem és nem csupán barátként szeret. Mint ahogy pl. az ö barátnője törődik vele. Hááát ez mind OK, de annak a csajnak a "top"-pon kell lennie minden más szempontból is... Nem fogok összejönni egy akármilyen ronda csajjal (most ezzel nem a barátnőjére céloztam, aranyos csaj, de nem az esetem), csakhogy elmondhassam, van barátnőm, van aki törődik velem. Jó, ez a "ronda" elég szélsőséges példa, de pont ez az, nem is kell, hogy ronda legyen, lehet, hogy végülis helyes, de ha csak 1-2 dolog nem jön be rajta, már nem lesz elég OK nekem... Lásd: "kis" kompromisszumok az előző levelemben. Bár nem mintha én olyan tökéletes lennék :).
Pont azt a szenzációs egyensúlyt hiányolom másokban, ami D.-ben benne volt(van), hogy qrva okos, értelmes, inteligens (vagyis akivel szellemileg egy hullámhosszon vagyunk), és persze nagyon jó nő (gyönyörű arc, kiváló alak).
A tényeket ismerve viszont, mint mondtam, csak elrontanám még a meglévő kapcsolatunkat is, ha elkezdenék küzdeni. Gondoljatok bele. Összejött vkivel! Barátja van! Ha most túlzásba vinném a rajongásomat, az már "pszihopata" eset lenne... Bár már néha úgy érzem, minden mindegy. Reálisan nézve nem bízhatok újrakezdésben. Így hát, nincs más választásom, minden alap nélkül bízom... :-) Nem tudom úgy felfogni, hogy végülis az "enyém" volt fél évig, együtt élhettünk át csodálatos dolgokat, örüljek neki.
Aztán - meglehet önző dolog, de - tudjátok milyen kellemes érzés, amikor büszke tudsz lenni a társadra? Hogy milyen szép, vagy hogy milyen könnyen be tudott illeszkedni a baráti köröm néha elég nehézkes és kényes lánytársaságába? :-)
Aztán egy másik történet: Még az ünnepek előtt történt, hogy a kedves ex-kedves néhány fényképét a táskámba tettem és ott is hagytam, hogy ha épp olyanom lesz, nézegetni tudjam :-). Hát "olyanom" lett, csakhogy később kimentem egy kávéra, a képeket viszont otthagytam az asztalomon... Na mi lett? Az összes kollégám, aki hozzám jött, v. csak elsuhant volna mellettem, egyből kiszúrta a képeket... Kommentárok - csak címszavakban persze anélkül, hogy értenék a szitut):
"Démon!"
"Ez iiigen!!!"
"Ejha!"
"Márk! Ki kell vele békülni!"
"A húgod?" :-))
"Hülye vagy! Ilyet elszúrni..."
"Nem semmi!"
"Miért nem vetted el?"
stb.
Hááát csoda, hogy kikészültem? :-)))) 30 perc után már nem bírtam, szépen visszatettem
a fényképeket a tatyóba...
:-)
Hiába no. Nem tudok olyat tenni, hogy nyugtom legyen... :-)
A jelenlegi helyzet egyébként az, hogy utóbbi 1-2 hónapban eléggé elhidegültünk egymástól, ő nem hívott, én pedig nem akartam "zavarni", hááát én sem hívtam. Nem értettem ezt a viselkedést, azok után, hogy ő mennyire, de mennyire a "barátjának" akart tudni, merthogy én milyen "jólelkű" vagyok, és a barátai mind ilyenek. Gondoltam magamban, úgy látszik megváltoztak az elképzelései a barátság fogalmáról... S ez fájt.
Aztán szerencsére egy márciusi hétvégén mindent megbeszéltünk. Elmondta, hogy azt hitte, így jobb, ha nem hív. Fogalma sincs, hogyan kezelje ezt a szitut. Kiderült, hogy valószínűleg volt, amikor éppen mind a ketten arra gondoltunk, hogy fel kéne hívni a másikat, de végül nem tettük... :)) Így hát megbeszéltük, hogy tartjuk a jó kapcsolatot. Ha ő éppen nem hív, nem azért, mert nem érdeklem, ha én nem hívom, nem azért, mert már lesz@rom. Vagy, ha viszont éppen kedvesebb leszek, nem azért, mert akarnék "valamit". Ugyhogy ezt tisztáztuk :).
Vagyis szenvedek tovább, s ez valószínűleg csak egy új lány "érkeztével" fog megoldódni. Keresek tovább, csak így nagyon nehéz, hiszen én már megtalaltam egyszer másban azt a tökéletességet, azt az "összességet", amit mindig is kerestem és amit el tudok fogadni, ami miatt össze tudom kötni az életemet vkivel. Most kereshetem újból... És ez nem azt jelenti, hogy mindenkit hozzá fogok hasonlítani. Nem. Hanem ahhoz az "általános mércémhez", ami kialakult az idő során, és amit D. formált utoljára, de nem csupán egyedül hozzá kötődik...
Számomra jelenleg az a fő kérdés, hogy vajon őszinte és feltétlen szerelemmel ki lehet-e vivni más szerelmét? Nem olyan egyértelmű ám a kérdes, mint ahogy az elsőre látszik! Én D.-vel kapcsolatban nem tudtam kivívni, de nem csak emiatt erdekes ez most, hanem, hogy vajon más ki tudja-e vivni az én szerelmemet? Term. itt azokra az esetekre gondolok, amikor az első alkalommal még nem erzünk semmit.
Na mindegy.
-------------------
Eddig a történet.
Remélem magától értetődik, hogy ez nem egy erőltetett érzelmi kényszer hatása alatt elkövetett ömlengés volt, hanem egyszerűen csak hangosan gondolkodtam, ez volt bennem.
Különösebb reakciót nem várok, bár természetesen kiváncsi vagyok a véleményekre, ha már "lerántottam a fátylat" az életem egy részéről, vagyis megosztottam a gondolataimat veletek :)).
Most már azért - bár nem felejtek -, tényleg jobban vagyok :). Még 2 hónappal ezelőtthöz képest is :). Azt hiszem készen állok egy új kapcsolatra, de nem fogom elsietni, jelenleg jól érzem magam így... :)
Part II. (januári gondolatok)
---------
Szóval, ősszel is sokat talákoztunk... Aztán egyszer, vmikor december elején épp D.-nél voltam. Beszélgettünk. Sokat. Elmondta, hogy 1 hete benne van egy új kapcsolatban.......... Egy alig 20 évessel! Minden reményemet elveszítettem.
De talán ez az újabb fordulat kell ahhoz, hogy megleljem majd lassan, a még nem látható fényt az alagút végén. Ő feljanálotta, hogy - bár fájna neki, de ha nekem így könnyebb, akkor inkább - ne is találkozzunk. Most már belátja, hogy talán így kellett volna tenni juniusban is, a szakításunk után. Emiatt hibásnak érzi magát. De én most ezt elutasítottam...
Nem tudom, mi fog következni... Nyílván el kell "engednem", csak közben kikészülök. Hihetetlen. Én még ilyet nem éltem át, olyan nagy hatással van rám, hogy nem tudom függetleníteni magam. De örülök neki, mert nem tudtam eddig, hogy ilyen létezik! :-)) Hiába, van még mit tanulni, szeretni kell. Először is őt, annyira, hogy köszönjek neki olyan dolgokat, amiket képtelenség.
Eddig nem túlságosan hittem a "nagy Ő" létezésében, de mégis, ha majd idős koromban vissza kell emlékeznem a nagy szerelemre, a legjobb nőre életemben, akkor már tudom, kit
fogok mondani... :-) Most kérdezhetitek, hogy a legnagyobb szerelem miért lenne = a legjobb nővel... Nos, a legjobb nő itt nem csupán a külsőt jelenti. A vonzó alkati és szellemi tulajdonságú egyedek relatíve kis hányadot képviselő csoportjába sorolom őt :-). És pont ez az, olyan magas a mérce, hogy ilyen szintű embert, nem hiszem, hogy találnék... Illetve, elveszett minden motivációm, hogy akarjak is találni... Ha szerencsém lesz, majd az a vki rámtalál.
Nem szeretnék olyan kapcsolatot, melyben mindjárt az elején kis kompromisszumokat kell kötni... Alkalmazkodni persze lehet és kell is, de én másról beszélek. Hiszen, ha visszanézek az eddigi kapcsolataimra, mindegyiket fel tudom vállani még ma is, mindegyikük jó nő volt :). Nem fogok amiatt összejönni akárkivel, csak hogy legyen egy barátnőm. Az emberben kéne lennie egy min. elvárásnak külsőleg is, nem? Na jó, ez már egyén kérdése, erre mondják, hogy "ízlések és pofonok".
Lehet, hogy az a bajom, hogy már kezdek mítoszt teremteni D.-ből? :)
S végül(?)...
Egyáltalán vmi konklúzió?
A helyzet feloldására végülis fontolgattam az egyoldaldalú teljes "leszerelést", de egyrészt azt se tudom hogy kéne nekikezdeni, meg aztán nem is merem :). Egyoldalú teljes leszerelésre szerintem csak akkor képes valaki, ha eléri a közöny állapotát. Esetleg hatalmas önuralommal, de... Ááá. Nem, nem.
Na mindegy, már szinte ismétlem önmagam, minden benne van a levélben, amit a beszélgetésünk után írtam neki, íme:
"D!
Nincs más választásom. Hosszú és küzdelmes út lesz, de meg kell próbálnom...
Meg kell próbálnom most már végleg "csak" :-) a barátodnak lenni. Remélem sikerül. Sikerülnie kell, különben elveszítelek. Vagy a barátság, v. semmi. Persze, Te jó ideje így érzel, s eszerint viselkedsz. Hogy is fogalmaztál? "Ha lány lennél, úgy érzem Te lennél a legjobb barátnőm...", "A lelkedbe vagyok szerelmes." Hát én nem. Nem csupán a lelkedbe... :-) Örültem nagyonnagyon, mikor ezt mondtad nekem, de sírtam is belül, hiszen ebben benne volt a "kritika" is, vagyis, hogy "csak" a lelkembe... Bár tul.képpen nem tudom, miért "csak"-ozok itt,
amikor ez az egyik legnagyobb ajándék, amit egy ember a másiknak adhat. Értékelem is, hidd el. De tényleg.
Az utóbbi hónapok alapján kezdtem hinni a fiú-lány barátságban - eddig nem hittem benne. De most ez megingott bennem, hiszen részedről ugyan működött, én viszont képtelen voltam barátként viselkedni. Vagy ha sikerült is, az csupán a látszat volt, belül kínokat éltem át. Talán most már jobban megérted, hogy amikor szakítottunk, miért mondtam azt, amit. Azóta persze már nem így látom, hiszen (ebben is) megváltoztattál. :-) Azt hiszem, sikerült eddig normálisan kezelnünk a dolgot és továbbra is szeretném tartani a jó kapcsolatot. Bár mindenki azt tanácsolja, hogy NE tegyem, mert ez "öngyilkosság" a számomra. A józan ész mégis azt kívánja, meg kell próbálnom ugyanúgy éreznem, ahogy Te érzel. Barátként. Ugyan a józan ész a szív ügyeiben vajmi kevés szerepet játszik, én igyekezni fogok. Ígérem. :-)
Jobban fájna, ha most mindent felégetnék - különben sem lennék rá képes. Hiszen mindig is kiváncsi leszek, hogy mi van veled, hogy vagy, suli, fiú(k) :), stb. És kérlek, ebben majd ne túlzott kiváncsiskodást érezz, ne gondold - ahogy mondtad -, hogy magyarázkodnod kéne. Nincs miért. Én csak azt szeretném, hogy egyben biztos legyél: bármikor, bármiben
számíthatsz rám, elmesélheted, ha nagyon boldog vagy, v. éppen azt, hogy miért nem. Kiöntheted nekem a lelked. Most én is kiöntöm neked. Egyet kérek csupán: őszinteséget. Élőben (és telefonon is... :-)) Én mindig az voltam és az is leszek.
A jövőmet már előre látom. A jelenlegi lehetőségeimet egy normális kapcsolatra részben felrúgtam (Edina), részben fel fogom rúgni. A majdani lehetőségekkel még nem tudom, mit fogok kezdeni. Sok jót nem várok. Nem akarok szerelmes lenni, esélye sincs annak, hogy mégegyszer ilyen mélyen érezzek valaki iránt. Ha idővel mégis találok olyan vkit, akiben felfedezem ugyanazokat az értékeket, mint benned, akkor pedig arra nincs esélyem, hogy az a vki viszont szeressen.
Az élet már csak ilyen. De - annak ellenére, hogy keserűséget érzel e levélből - ne sajnálj engem. Meg fogom oldani. Egyedül. Bár most nagyon közel voltam ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az életem, a francba is, én mégiscsak szeretem ezt az életet! :-)
Puszi,
M."
D. válasza:
"Szia,
ne írj ilyen levelet nekem, borzalmas, itt ülök számítástechnikán, és majdnem elsírtam magam.
Persze. Írj ezer ilyen levelet, és írd le nekem milliószor a gondolataidat,csúnya dolog, de ilyenkor tényleg úgy érzem, nekem adod őket, és ez gyönyörű ajándék. Nem tudok mit lépni rá, bármit is írnék itt ülve, klaviatúra-csattogás közepette, minden banális lenni, földközeli és kicsiny ahhoz képest, amit Te írtál, pontosabban adtál nekem.
Hihetetlen.
Én azt hiszem most nem is tudok többet írni.
És talán nem is kell."
Hm?
Ez az a tipikus szitu, amikor max. csak közhelyszerű tanácsokat tud mondani az ember ("majd az idő segít", stb.), de bármilyen vicces is, ezek legtöbbje mégiscsak igaz.
Végülis a legfőbb konklúzió szerintem:
Véleményem szerint egy élő kapcsolatban gyorsan lehet gyógyulni, de ha haldoklik, vagy döglött akkor igazi életre szóló sebeket kaphat az ember.
Ezt azért inkább el kéne kerülni... Hm? :-)
Ugyhogy letargiával le! (Mondom ezt magamnak...)
"A szép és megható
óriás fájdalom-kín,
csókra ébred!"
:-)
Eddig mindig erősebb voltam hasonló szitukban (akár én szakítottam - mondjuk ez egy kicsivel könnyebb -, akár velem szakítottak). Nem is nagyon ismerek magamra... :-)
Nnna, befejezem végre...
Van még egy 3. rész is, mert a fentiek főleg a decemberi/januári gondolataim/érzéseim voltak. De azóta is történtek dolgok.
Leea, a "no kommunikáció" témában olvasd vissza barka1 hozzászólását (99.). :)
Nos akkor íme a történet. Sajnos "ráment" az egész tavalyi évem. Persze sok szép élményem is van :), de az utolsó fél évet nem kívánom senkinek... Hosszú és eléggé nyílt, de csak így van értelme elmesélni - részeket kiragadni nem érdemes. Még így sincs benne minden, de a
végére így is "elegetek" lesz... :-) Talán tanulságos.
The Real Thing - Part I. (ez még decemberben fogalmazódott)
-------------
99 szilveszterén, tehát majd' másfél éve derült ki, hogy minden jel ellenére NEKI (nevezzük D.-nek) esze ágában sem volt összejönni az egyik best barátommal (úgy látszott, mintha ők fognak együtt járni hamarosan), hanem vki más iránt érdeklődik... Irántam :). Meg is lepődtem, addig nem is nagyon figyeltem fel rá (megjegyzem, ha vmi, akkor ez ad reményt a jövőre, vagyis, hogy néhány ex-barátnőmnél is hasonló volt a képlet: az elején észre sem vettem őket. Talán már most is ismerem a következőt, csak még nem jöttem rá... :)).
Összejöttünk, szép volt, jó volt, aztán vmi miatt "elfáradt" a dolog az ő részéről... Júniusban szakítottunk egy tulképpen nem túl hosszú, fél éves kapcsolat után, és azóta próbálom ezt a barátság dolgot...
Ráment fél évem, s most idegösszeroppanok.
A szakítás tulképpen közös elhatározás (vagy mi) volt, bár a végső szót ő mondta ki. Én hajlandó lettem volna tovább küzdeni a kapcsolatért, de nem egy olyan lánnyal, akit az uccsó időkben tapasztaltam... Fájt a dolog, de balek nem vagyok. Akkor azt mondtam, hogy inkább se telefon, se levél, se "Hogy vagy?", mert nekem így könnyebb... Nem arról van szó, hogy meggyűlölném az exeimet, de a "maradjunk barátok" c. dolgot sem szeretem. Erre ő kiborult (először akkor láttam sírni), hogy miért nem lehet ezt normálisan kezelni, miért kéne örökre elválnunk, erre én: szerintem teljesen normális, amit mondtam, de OK, igyekszem nem felégetni mindent, majd meglájuk...
A komolyabb szakítások után általában nem szeretek ismerkedni, új kapcsolatokba belemenni egy jó ideig, akár több hónapig sem. Nincs is rá semmi erőm, motivációm, bár ennek ellenére elmondható, hogy a nagy negatívumokat addig elég mélyen, de annál gyorsabban tudtam megélni. Aztán néhány hét után mégiscsak összejöttem az első "jöttmenttel", és egyszer egy alkalommal együtt is mutatkoztam vele D. előtt egy júniusi bulin a PeCsában... Nem így akartam, elismerem, hülyén jött ki. Reakció sms-ben: "nem ilyen viselkedésre számítotam tőled. De végülis most már mindegy, nem?" De - mondtam, végülis mindegy + ne várja, hogy monogám életet éljek és egyedül menjek a sírba... :-)
A "jöttment" számára azonban én is "jöttment" voltam :-), ugyhogy 2-3 hét elteltével minden gond nélkül továbbléptünk mind a ketten. Ismét (bár addig is :-)) D.-re gondoltam többet... És - mivel ő nem akart teljes elszakadást, nekem pedig igényem volt a közelségére - újfent találkozgatni kezdtünk... Mozi, vacsora, tenisz, stb. de én - realista lévén - nem az újrakezdés jegyében (na jó, talán csak titkon :-)), hanem eccerűen csak jól éreztük magunkat egymás társaságában. De tényleg. Tudod, amikor már egymás szemrezdüléseiből is kitaláljuk, hogy a másik mire gondol :-).
Fordulópont: július vége: nem utaznék-e vele kettesben nyaralni Görögo.-ba? Hmm, köpni-nyelni nem tudtam!!! Persze adtam a hülyét, hogy nem terveztem be most ilyen utat, különben sem biztos, hogy jó ötlet lenne, de rögtön tudtam, hogy azonnal elmennék vele bárhova :-)). Pech: last minute út volt, az útlevelem viszont lejárt, erre mondják, hogy szo...ás. Ő anyjával(!) el, én itthon... De elkezdtem reménykedni, hogy ez azért mégiscsak jelenthet vmit. Hazajött, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, de én most már éreztettem is vele, hogy talán újra... Gyakorlatilag az egész nyarat "együtt" töltöttük... Aztán szeptemberben, amikor már nagyon nyílt kártyával játszottam, közölte: ő igazából nyáron ismert meg engem, a legjobb ember vagyok az életében, ha lány lennék, én lennék a legjobb barátnője(!), a lelkembe szerelmes, de egyébként az egész emberbe már nem, viszont nem akar elveszíteni... Nálam: világösszeomlás ésatöbbi, kérdem: akkor mért hívtál el nyaralni, mit gondoltál, 1 hétig nem történik majd semmi?
Ő: de igen, nagyon is jól tudta, hogy történne :-), de azóta bizonytalan lett: Ha meglát, néha úgy érzi, de jó lenne megint... átölelne és megcsókolna, később viszont azt gondolja: ááá mégsem, max. ismét fél évig tartana, és különben is: egyszer már vmiért szakítottunk. "Kivoltam" ismét, de mondanom sem kell, azóta is találkoztunk, noha ő tényleg csupán azért, mert jól érzi magát velem, én pedig szintén, csak én még szeretem is...
Soxor elgondolkodom azon, hogy talán igazából nem is őt siratom, hanem egy nyugodtvízű, kellemes kapcsolat lehetőségének elvesztését. Meghogy társra és érzelmek viszonzására vágyik az ember... De én tényleg őt szeretem... És ezt nem csupán utólag ismertem fel, mikor már nem volt velem. Az értékeivel tisztában voltam a kapcsolatunk idején is. A tapasztalataim mellett ugyanis az igényeim is nőnek.
Nagyon nehéz egy számomra gyönyörű, mindamellett értelmes, intelligens lányt találni, mint amilyen ő. Akivel kapcsolatban nem kényszerülsz már mindjárt a kapcsolat elején különböző - akkor aprónak tűnő - kompromisszumokra. Akire büszke lehetsz, akiben/akivel fel tudsz oldódni, stbstb. Egy a bibi: ő már nem szerelmes. Én meg ahhoz túlságosan reális gondolkodású vagyok, hogy bármire is számítsak ezek után. Persze mit számít ilyenkor a józan ész? Hisz' nem tudtam nem találkozni vele, egyfajta mazohista állapot ez... Beszámoltunk egymásnak másokkal való sikertelen találkáinkról :-), stb. tényleg mint egy szószerinti barátságban. Csak közben szép lassan "elfogytam"... "
Sz'al ősszel is ott folytattuk, ahol szeptemberben abbahagytuk.
----------
Coming Soon Part II.
:))
M.
Hogy érted, hogy nincs kommunikáció? Még így is elég jól el lehet vele beszélgetni, amikor éppen jó passzban van. Amikor meg nem, akkor nem érdemes hozzá szólni. Már 2 alkalmam lett volna megmondani, de nem ketten voltunk, volt ott egy harmadik személy, és ha úgy mondtam volna meg, akkor megint felkapta volna a vizet...
Épp elég nagyot csalódtam benne, amikor barátként elküldött... Persze úgy érzem, csak annyi változott, hogy nem lógunk együtt annyit és ha "be van kattanva" akkor bunkó. Az elmúlt 2 7ben egész normális volt. Annyit ugyanis sikerült beszélnem vele, hogy adjon időt, mert én nem tudok egyik napról a másikra átálni (a barátságról "munkaviszonyra").
Plussz megtudtam, hogy azon 7végén, mikor "elküldött", akkkor találkozott egyik ismerősömmel. Az ismerősöm mondta, hogy nagyon maga alatt volt, és mondta neki, hogy nincsenek többé barátai! (De könyörgöm, ha elküld a fenébe, akkor ezen ne csodálkozzon.) Ebből levontam a következtetést, miszerint hiába mutatta, hogy nem érdekli, mégis megviselte...
Én várom a "részletes" beszámolódat... :-))) Ja, és jó is ez a DM idézet:-))))
Érdeklődve figyelem a topic cím kapcsán érkező hozzászólásokat. Jó magam éppen egy csodát (amit ha egy évvel ez előtt mond valaki kinevetem, de legalább is megmosolygom) élek meg, benne vagyok nyakig. Hogy mi ez a csoda? Miért pont ide írom, és osztom meg veletek? Egyszerű a magyarázat: kimondhatatlanul megszerettem valakit, mondhatnám szerelmes vagyok. Viszont szeretnek, amiért különösen hálás vagyok a sorsnak. Bár egymásra találásunk itt az indexen, társas magányunknak köszönhető, kötöttségeink miatt, soha fizikai értelemben nem teljesedhet ki, de késve meglelt lelkitársamat mig tudatomnál vagyok örök csodámként,féltett titkomként, kincsemként őrzöm. A "szeretni tudni" csodája megmutatta magát az Ő titokzatosságában. Hihetetlen, hogy így is
lehessen szeretni, pedig nekem elhihetitek: bizony lehet, de még mennyire.
Már idejét sem tudom, mikor írtam utoljára a Törzsasztalba, inkább "Kultúrás" vagyok, de a topic címe felkeltette érdeklődésemet :). Elkezdtem olvasni, végül végig "kellett" olvasnom :)).
Túl sok okosat már nem tudok hozzátenni, de azért lenne 1-2 észrevételem:
Feltűnt, hogy itt a topicban is gyakran megkülönböztetünk férfi és női reakciókat... Ez némiképp érthető persze, de:
Amit a társadalom és általában a közvélemény, az emberek külön definiálnak nőkre és férfiakra, én nem feltétlenül. Sokkal több mindenben látom a közös "tényezőt", mint, ahogy mások gondolják. Szerintem "egyek" vagyunk az "emberi dolgok" megítélésében, nem szeretem a nemekre aggatott "cimkéket", mégha azok azért néhányszor igazak is :).
Leea: én is azt mondom - persze "innen" könnyű -, hogy mondd el neki, mit érzel. OK, éreztetted, nem esett le neki, hmm... hááát érdekes. Mindenesetre a kapcsolatok megromlásában véleményem szerint általában döntő szerepet játszik hogy egész egyszerűen nincs kommunikáció! Azt hiszem nálatok is ez (az egyik) probléma.
Aztán lehet, hogy túl szentimentalista vagyok, de szerintem az lenne a romantikus, ha mernéd vállalni a "csak lehetséges" boldogságot, még akkor is, ha semmire nincs biztosíték. Te mintha nagyon biztosra akarnál menni :), viszont csalódni sajnos bárkiben lehet. Szerintem tök jó, hogy az ember mindig képes hinni egy új kapcsolatban, egy másik emberben, mégha korábban érték is csalódások.
Aztán, ha mégis bekövetkezik a romlás/szakítás, akkor nem magam miatt sajnálkozom, hanem a veszteség fáj, ami ért. Most egy ehhez hasonló életszakaszban vagyok, de már kezdek gyógyúlni - mégha csak lassan is... Majd mesélek, csak ez egy elég hosszú történet, majd vhogy részekre osztom :)
"Mikor szerelmesnek szulettel
Szenvedni szulettel,
Mint minden lelki nover
Es fiver...
When you're born a lover
You're born to suffer
Like all soul sisters
And soul brothers..."
Egyátalán nem baj, hogy "beavatkoztál" a társalgásba. Annál jobb, minél több véleményt hallok.
Nem tudom igazán, miért fél tőle, hogy a barátnőjének néznek. Csak találgatni tudok. Azt tudom, hogy külsőleg tényleg nem felelek meg az elvárásainak. A lelki betegségről csak annyit (bár ez nem az), de jóval magasabb az egyedüllét-igénye, mint másnak. Elvileg volt barátnője, de a 3 év alatt, mióta idejár, nem volt. Táncolni is csak velem táncolt (bár az is rég volt...). Viszont azt tudom, hogy nagyon érzékeny, de igyekszik ezt leplezni (olykor bunkósággal...). Őszintén szólva azt sem tudom pontosan, hol romlott el a barátságunk. Hiszen sokáig nagyon jó barátok voltunk (vagy csak nekem tűnt úgy?).
Igen, most úgy fest a dolog, hogy nem veszíthetem a barátságát... De még van köztünki valami barátság-féle. Viszont ha megmondanám, biztosan képen röhögne... (Mint ahogy akkor is, mikor "véletlenül" bementem hozzá estélyiben...) A baj az, hogy még 2 évig egy helyre járunk - elvileg -, ami azt jelenti, hogy naponta minimum 2 óránk együtt van... Szóval azt közölné, hogy ő nem így érez, és még csak le se lehetne vele ülni beszélgetni, mert megint felkapná a vizet, és olyankor lehetetlen vele beszélni. Szóval ez egy ördögi kör...
Ha olvastad az előző hozzászólásokat, akkor olvashattad, hogy kipróbáltam, hogy (úgy tettem, bár ő nem tudta) járok valakivel. És aki látta, azt mondta zavarta őt. Ez bizonyos fokig jó hír... De lehet, csak azért zavarta, mert még nem látott engem se fickóval, csak haverokkal... Az a baj, hogy én nem vagyok képes valakivel járni, ha egy másikat szeretek. Ez azt jelentené, hogy kihasználom azt, akivel járok. És én ezt nem tudom megcsinálni. Tudom, ez elég hülyén hangzik (pláne a mai világban..). De amint olvashattad, feladtam neki a magas labdát, a 149-es hozzászólásban leírtam. A kérdés csak az, mikor esik le neki, hogy róla van szó. Ahhoz el kell gondolkodnia a dolgon. De amíg van kiszemelt áldozata (márpedig most van), addig nem fog ezen gondolkozni. Bár tudat alatt biztos dolgozni fog benne. Na, mind1. Majd meglátom, mi van, holnap úgyis jön vissza...
Bár van még egy levél a tarsolyomban, amit akkor írtam, amikor összevesztünk, és abban mindent leírtam. Ez az amit, ha úgy döntök odaadom neki, akkor nem én, hanem The EMPEROR fogja neki odaadni. Bár szerintem ezt akkor kéne neki odaadni, ha már valami kezd benne felvetődni...
Nemrég akadtam rá erre a topicra, és mikor beleolvasgattam, megakadt a szemem Leea történetén. Végigolvasva kialakult bennem egy kép a kapcsolatotokról, és néhány észrevétel, ami talán segíthet.
Észrevételeim nagy részére már más is felfigyelt, úgyhogy megpróbálom csak azokat leírni, amik még nem hangzottak el.
Kérdés: Vajon miért fél szerelmed attól, hogy bárki is a barátnőjének néz Téged?
- Még nem volt neki barátnője, és azt hiszi, hogy ezzel alacsonyabbá válna az ismerősei szemében?
- Esetleg őszerinte külsőleg nem vagy megfelelő az elvárásainak? (Ha ez így van, akkor nem érdemli meg a szerelmedet, mert véleményem szerint a külső másodlagos dolog, és ezt saját tapasztalatból mondom.)
- Talán van valami lelki betegsége, ami miatt taszítja, ha valaki szereti, vagy törődik vele?
Megoldási lehetőségek:
Tudasd vele, hogy hogyan érzel! Kockáztass! Végül is mit veszíthetsz? Ha jól értelmeztem, akkor a barátságát már nem. Legrosszabb esetben nem kétnaponta fog köszönni, hanem kéthetente. De mi van, ha nyersz? Pl.: Bevallja, hogy ő is így érez, csak eddig menekült saját érzései elől. Vagy: Közli, hogy ő nem érez így, de leültök megbeszélni és újra kialakulhat egy barátság köztetek. Hasonlóan, mint The Emperor esetében.
Persze könnyű ezt mondani. De erre is van megoldás! Ha Te nem mersz vagy nem tudsz így odaállni elé, akkor használj közvetítőt! Mivel The Emperor úgyis ismer mindkettőtöket, szerintem nem kell sokáig keresned, hogy ki legyen az illető.
Leea! Ha ez az ember semmiképpen sem Téged szeret, és ha ezen nem tudsz változtatni, akkor miért nem próbálsz összejönni Te valakivel? Akár időlegesen is, amíg begyógyulnak a sebeid, és újra erőre kapsz? Ha látja, hogy jársz valakivel, akkor egy idő után lehet, hogy visszaenged a társaságába, mivel Téged már úgyse érdekel. Hogy még jobb legyen, válogathatsz közös ismerőseid között is, persze csak ha akad köztük olyan, aki tetszik neked. Persze, ha nem vagy teljesen közömbös az illetőnek, akkor nem is lesz vele nehéz dolgod. Nagyon gonosz vagyok? Lehet. De miért is ne lehetnél Te is gonosz azzal aki bunkón bánik veled!?
Bocsi, hogy csak így beleavatkoztam a társalgásba, de remélem nem volt hiába és tudtam segíteni!
Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a mély értelmű szavakat, amelyeket - úgy érzem - meg kell hogy mondjak, de nem merem, mert félek, hogy kikacagsz.
Önmagamat nevetem hát, s tréfába rejtem titkomat.
Ügyet sem vetek fájdalmamra, mert félek, hogy te sem vennéd komolyan.
Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a mélységesen igaz szavakat, melyeket - úgy érzem - meg kell, hogy mondjak, de nem merem, mert félek, rettegem a hitetlenséged.
Hazugságba bújtatom hát őket, s az ellenkezőjét hirdetem annak, amit érzek.
Nevetségesnek bélyegzem szenvedésem, mert félek, hogy te sem vennéd komolyan.
Ó, bárcsak elmondhatnám neked azokat a drága szavakat, melyeket - úgy érzem - számodra tartogattam, de nem merem, mert félek, hogy nem fizetsz érte hasonlóval.
Kemény, rideg nevekkel illetlek hát, és érzéketlenségemmel kérkedem.
Megsebezlek, mert félek, hogy különben nem ismered meg a fájdalmat sohasem.
Ó, bárcsak csendben ülhetnék melletted, de nem merek, nehogy a szám elárulja szívem.
Gondtalanul, könnyedén fecsegek, és semmit mondó szavak mögé rejtem a lelkem.
Kemény kézzel kezelem szenvedésem, mert félek, hogy te sem bánnál vele gyöngédebben.
Ó, bárcsak távozhatnék mellőled, de nem merek, mert félek, hogy felismered gyávaságom.
Magasan hordom hát a fejem, és gondtalanul állok elébed.
Szemedből felém sugárzó kemény tekinteted elevenen tartja és újra felszaggatja minden sebemet.
Nem az előttünk ülő lánynak mondtam, hanem a mögöttem ülő fiúnak, aki Ő volt, mivel ő kérdezte, hogy mi van a sráccal, akivel a buliban "voltam".:-))) Tehát Neki mondtam, akibe szerelmes vagyok. Kiváncsi vagyok mikorra sikerül összeraknia, hogy Róla van szó. Ahogy őt ismerem, nem mostanában:-))) A párbeszéd, amit leírtam, azt mind Vele beszélgettem...
A helyzet bizonyos szempontból változatlan. Bár most ezen a héten egész normális volt. Picit beszélgettünk tegnap este (miután feljött arról az emeletről, ahol a kiszemelt áldotzata lakik, és mivel nem volt a TV előtt senki, inkább feljött...). Fel akartunk menni bulizni (és velünk jött!!!), de mikor felértünk, láttuk, hogy nem az a buli van, amit kiírtak, így visszamentünk koliba. Ott videófilmet akartunk berakatni, de a videók foglaltak voltak, így ez a program is kiesett. Így csak kiültünk TV-zni ketten, plussz még egy ismerős volt kinn (persze megint egy sorral hátrébb ült le:-)) Aztán egy idő után azt mondta: "Miért nem jöttél össze XY-al (akivel a bulin "úgy" tettünk, mintha épp össze akarnánk jönni), nevetséges volt, amit a B épület előtt csináltatok!" (Ezzel az "összeházasodásra" célzott.) Meg megkérdezte, mi bajom a sráccal, akivel így "elszórakozunk". Modtam, majd később elmondom (a 3. kinn ülő személy előtt nem akartam mondani). Miután felkelt, hogy bemenjen a szobájába, utána mentem, és még a folyosón mondtam, hogy most mondhatom. Mondhattam:-))) Azt mondtam neki szó szerint: "Nem a sráccal van baj, hanem velem... Ugyanis én addig nem tudok összejönni egy sráccal, amíg egy MÁSIKBA vagyok szerelmes." Kérdezte kibe, meg hogy miért nem jövök össze azzal, akibe szerelmes vagyok. Nem mondtam konkrét személy, csak annyit, hogy nem tőlem függ, hogy nem tudok összejönni az illetővel. Utána rákérdezett, hogy nem-e az egyik haverom. Mondtam, hogy nem, mert őt még fel is tudnám szedni. Aztán a "nadrágja elejére" (igyexem szépíteni:-)) mutatott, és közölte, hogy annak semmi köze a szerelemhez, itt b@sza :-)) el mindenki (bocs, ez is szó szerint volt). Én meg mondtam, hogy tudja, hogy én eléggé érzelmi beállítottságú vagyok. Aztán elment aludni. És nem esett le neki!!!!!!! Bár szerintem előbb-utóbb le fog esni neki. Őt ismerve utóbb. De kiváncsi leszek a reakciójára, ha rájön... Ma találkoztunk, megint egész normális volt. És mielőtt elment, még odaszólt és elköszönt, amit néha bizony "elfelejt". Szóval most hazament. Holnap én is hazalépek, úgyhogy Kellemes Húsvétot mindenkinek!
Kösz:-))
Akkor néhány szó a mai napról. Eddig, ha találkoztunk egész jól elbeszélgettünk. Reggel jövök le lépcsőn, ő is épp jött - egy órára mentünk... Ált. gyorsan megy, de most tök csiga volt, sőt még plussz le is lassított, nehogy utolérjen. Mikor bementünk az épületbe, bevártam, és megkérdeztem, hogy szerinte harapok-e. Mire azt reagálta, hogy én hagytam ott. Én meg megjegyeztem, hogy ő ment "túl lassan"... Utána óra. Előbb vége lett, és éppen az uninstallálással voltam elfoglalva, mikor szólt (már csak 2-en voltunk benn), hogy nem kell megvárnom (erre allergiás a "balhénk" óta). Mondtam, hogy a géppel szóraxok. Mondta, hogy épp ideges, mert van 1,5 órája, hogy befejezze a dalszövegírást, és ilyenkor agresszív tud lenni. (Máskor is:-)) Végül is együtt jöttünk ki, és még beszéltünk a tanszékvezetővel is (mi szervezzük a szakestet), és végig normális volt. Utána mondta, hogy ne várjam meg, úgyhogy el is léptem, mielőtt síkideg lett volna...
Mikor jöttem menzáról (ő tudta, hogy oda megyek), láttam, hogy nézett minket az ablakból. Jobb elfoglaltságot is találhatott volna... :-))))
Én komolyan örülök, hogy itt vagy és hogy leírtad az előzményeket és folyamatosan megosztod velünk, ami történik. Az a baj sokszor, hogy leírnak egy-egy történetet az emberek az életükből, de nem tudjuk meg, hogyan alakulnak a dolgok, hogy mi lesz a vége - pedig kíváncsiak vagyunk rá. Egyszer én is leírtam magamról valamit, még hónapokkal ezelőtt. De azóta sem változott semmi, gondolom (ha volt olyan, akit érdekelt) már el is felejtették.
A jelenléted a topic tárgyának gyakorlati részét biztosítja és ezért örülök neki.
Tartalmában azért nem szólok mostanában hozzá, mert egyrészt Rastaman általában azokat mondja, amit én is gondolok, másrészt innen messziről nehéz megfejteni a történések okát.
Ezért mostanában inkább csak mint olvasó vagyok jelen a topicban, de azt annál inkább.
Valszeg (sőt biztos) nem annak olvastad a soraimat, aminek szántam őket. De magyarázkodni nem fogok, mert ez az egyik dolog, amit legjobban utálok mások és a magam részéről is.
Ha az eddigi hozzászólásaim alapján úgy látod, hogy Leea története számomra gúny tárgya volt, akkor talán próbáld más szemmel olvasni őket újra.
Tudom, hogy nem én vagyok, az illető is itt lakik a koliba... Még nem tudom, ki az, de ismerem az ízlését, úgyhogy hamarosan ezt is tudni fogom... Sajnos, attól félek...
