Nos, hogy ki miért nem akar a vitákba menni és ki mennyire vitaképes, más sem jellemzi jobban, mint a " hé paraszt, melyik út megyen Budára" magatartási és erkölcsi protestáns formula, ami mára már a KEND zsargonált szóba tömörödik egyeseknél!
Nos eme KEND-ség még semmi önálló tudást nem virított még, ellenben idegen tollakkal ékes hulladékirodalmakból annál többett...., de akinek ez kell, mind személykultuszált alteregójának, Kálvinnak is megelégedésére, már csak azon kellene siránkoznia, hogy minden kérdésre azért nincs meg az instant válasz....., ám egy kis agyalással lehet gyártani innen onnan összeszedegetve....., amit fröcsenthet másokra, ahogyan is szokása némelyeknek!
Egyszer el kellene jönnie már annak az időnek, amikor nem írásszakik lökik a frankót, hanem maga az Isten személyes jelenléte fémjelzi az eredetit és nem a hamisítottat!
A biblia függ a véleményektől......, hisz éppen egy véleménygyűjtemény az egész, amit szintén véleményeznek sokan, majd írásszakértik önbuzgó elmék, hogy az ő meglátásaikkal boldogabb és érthetőbb a teológiai hitrendszer teljessége!
"" Mi már megtehetjük, hogy anyanyelvünkön olvassuk a Bibliát és meg is kell tegyük az összehasonlítást a Biblia igaza és a körülöttünk lévő (állítólag) Isten nevében szóló emberek állításával. ""
Éppen ezt teszem, ezt teszik itt sokan, ami nem azt jelenti, hogyha valaki egy egyházi tag, teológus, akkor az nem tévedhet, avagy nem hazudhat, akarva, akaratlanul, netán szándékossan félrevezetve az embereket!
Ma már lehetősége van minden embernek megítélni mi igaz és nem hinném, hogy az egyházaknak igaza lenne, mert ő az egyház!
" " Kálvin tanai, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, pusztán felszólítás a Biblia igazához való visszatérésre, egy szembeállítás a Biblia igaza és az akkori katolikus egyház gyakorlata között...." "
Nos felszólítás lehet, csakhogy az ő tanai éppen nem az igazságról tettek tanúbizonyságot, ellenben a sok okoskodása több kárt okozott az emberiségnek, mint hasznot!
A biblia önmagában nem igazság, sohasem volt az, aki ezt állítja Istent teszi hazuggá!
Valószínűleg azért nem válaszol Neked Nemo, mert az ilyen jellegű vitákba nem akar belefolyni. A Biblia igaza független a véleményünktől, Te tagadod, én igaznak tartom, ettől még jól megvagyunk egymás mellett. A máglyázásban viszont igazad van, hatalmas huszárvágás lett volna a katolikus gyakorlattal ellentétesen nem üldözni és elpusztítani, hanem megtűrni a tévtanítókat és közösséget nem vállalva velük, de párhuzamosan mellettük hírdetni Isten igaz igéjét és az emberekre bízni, alkossanak véleményt maguk. Ma már ezt könnyű kijelenteni, de akkor, mikor anyanyelven nem is volt elérhető a Biblia, tényleg nagyon kiszolgáltatottak voltak a keresztények az igehírdetőknek.
Nem kell tudós teológusnak lenni ahhoz, hogy megértsük, Kálvin nem a maga igazát mondta és nem talált ki újat, ahogy a reformáció sem volt hitújítás. Kálvin tanai, ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni, pusztán felszólítás a Biblia igazához való visszatérésre, egy szembeállítás a Biblia igaza és az akkori katolikus egyház gyakorlata között, ahogy a reformáció is egy felszólítás az egyház Krisztustól való eltévelyedésének a krisztusi útra visszaigazítására. Mi már megtehetjük, hogy anyanyelvünkön olvassuk a Bibliát és meg is kell tegyük az összehasonlítást a Biblia igaza és a körülöttünk lévő (állítólag) Isten nevében szóló emberek állításával. Én ezt teszem, tedd Te is ezt! Én nem vagyok tanult ember, Te az vagy, ha nekem megy, neked főleg menni fog.
Mire is jók az ellenegyházak által képviselt tekintélyes és elismert teológus tudós kutatók munkái, pl. Kálvin tekintetében?
Hát azért, hogy mindenképpen elismert legyen Kálvin, főleg a pozitív sorokat kiemelve, mint "legnagyobb" reformátor, mint a legokosabb teológus, mint a legjobb keresztény, akit ha bírálnak is, de el is ismerik munkásságát, ám ugye arra még nem találtunk tudós teológus kutató okoskákat, akik írásait összeegyeztették volna mások írásaival, hogy mely dolgok is származnak onnan, melyeket asszociált, varrt-szabott át könnyedén lelopva, plagizáltan...., mert akkor kiderülne, hogy az évek alatt készült írásait valójában mások írták, neki csupán ki kellett egészítenie a saját véleményével, már csak azért is, hogy kitűnjön a jogászi fogalmazási képességének rafinériái!
A több, mint ezer oldalas tanítása a kereszténységre életművében meg kellene számolni, hogy hányszor is alkalmazza a pl. a gonosz szót olyanokra, akik ellentmondanak neki, akiknek más a véleménye, hogy emberileg semmibe veszi a másikat, hogy ez mennyire rányomta a bélyegét a követő lelkületére, pl. itt a fórumokon is elhangzó lenéző jelzőket látva, mint pl. a KEND megszólítás! Persze, hogy ez is a jellemtelenséget támasztja alá a reform egyházakat illetően, ilyen embereket nevel, a gőg és a képmutatás, a mások lekezelése, az állandó protestálás, tök mindegy miben, a lényeg, hogy igaza csakis egy protestánsnak lehet, ez annyira nyilvánvaló, hogy az már fájó még Jézus szeretetteljes lelkületének is!
Bár a protestantizmus folyamatos önmeghasonuláson megy keresztül..., nem is csodálkozok ezen, hisz eljön majd az idő, amikor a katolikusok fognak jó példával elől járni!
" A törvény nem azért adatott, hogy a régi népet önmagában megtartsa, hanem, hogy a Krisztusban való üdvösség reménységét az ő eljöveteléig táplálja."
Ez olyan kijelentés, aminek nemhogy alapja nincs, de még értelme sem! A logikáról meg ne is beszéljünk, inkább keresztény asszociációs hitetésről van szó!
Nézzük, hogy mit is jelent általában, de pl. a zsidók számára az üdvösség...., ami keresztényeknek már bebiflázott idealista hittétel:
" ÜDVÖSSÉG: Az Ószövetség tanúságtétele szerint az üdvösség mögött mindig meghatározott tapasztalat áll: megszabadulás az ellenségektől, a fogságból, fel- gyógyulás súlyos betegségekből; (vagyis Isten segítségének megtapasztalása.) / Ilyen tapasztalatokból bontakozik ki egyre tisztábban az üdvösség története, melynek során a választott nép a végleges üdvösség felé tart. Ennek a végső üdvösségnek feltétele a belső megszabadulás a bűnöktől./ "
Nos, valójában az üdvösség nem más, mint a jó közérzet..., az egészséges testi s lelki folyamatok harmonikus működése!
Miért is kell ezt vallás-idealisztikusan misztifikálni, főleg a halál utáni tovaélésbe reményt keltetni az emberekbe?
Mit is kellene értenünk a Krisztusban való üdvösségen?
Mit is kellene értenünk egy megváltóban való üdvösségen?
Isten eredetileg miért is ígérte ezt a lehetőséget és milyen formában és mivé is értelmezték agyon az Isten szavait?
Most a messiás hozza el a végső megoldást a segítséget, a jólétet, az egészséget, a szeretetet, avagy arra kell gondolni, hogy ez messiás függően, mint egy droghoz való kötődés alapján következik be, vagyis a a Krisztusban lehet csak a végső megoldás mindenre és míg el nem jön, addig egy másik drog, a reménység tartja szinten vallási identitásunk egyházi írott és íratlan szabálynak való megfeleléseink tudatossan cselekvő tényezőit?
Izraelnek adott törvény nem egy nép megtartása végett adatott, sem nem azért mert holmi krisztusokra kelljen várakozni, reményelni, majdan, hogy eljön és akkor a nagy bimbamm lesz...., hanem az emberért, a felebarátért, és a népen belüli "köztörvényes "dolgokért adatott! Isten kilátásba helyezte, hogyha kell, akkor majdan a szükséges időben elküld egy Izrael fiai közül választott embert, aki vezére lesz, mint Mózes a népének....., és majd Ő elősegíti, hogy végbe is menjenek a dolgok!
Itt szó nincs sem Jézus megváltó szerepköréről, hogy benne reménykedni kellene, főleg, hogy semmi sem úgy történet, ahogyan azt anno a keresztény egyházatyák előrejósoltatták!, azóta is csupán hitető egyházfüggő keresztény jóslások maradtak....
A mindenkori ref. szerzők Kampschultéra is szívesen hivakoznak, sőt Imbart de la Tourra is, pedig ők bevallottan Kálvin ellen írták műveiket. Csakhogy olyan alaposan, hogy az még a ref. felekezetnek is imponált.
Kend megint csak mellélőtt ezzel a bálnányi beömlesztésével. De sebaj, a topikban mindenesetre sikerült érveimet lenyomnia: ha máshogy nem, hát a föléjük tornyozott betűk mennyiségével. Sajnálattal látom, hogy kendtől továbbra is csak ez telik.
Gánóczy Sándor miért is fontos a protestantizmus terén végzett munkája kapcsán, miért is hivatkoznak a Luther és Kálvin kutatásaira oly előszeretettel?
http://www.vigilia.hu/2005/7/ganoczy.htm
Mert egy katolikus teológus elismeri a nagy reformátorokat?
Hát éppen, talán a fű alatt a cél mást mutat, ám eszköznek sem utolsó!
Gánóczy Sándor: Mária Luther, Kálvin és a II. Vatikánum teológiájában
"""" Mit tanított Luther Márton Máriáról és a Mária-tiszteletről? Erre a kérdésre szeretnék előadásom első fejezetében vázlatos választ adni. A másodikban pedig arra, hogy milyen módosításokkal vette át Kálvin János a német reformátor idevágó hagyatékát. A harmadikban nagy vonalakban össze fogom hasonlítani a két nagy teológus álláspontját a II. Vatikáni zsinat elméleti és gyakorlati mariológiájával.
1. Luther krisztusközpontú Mária-képe
Krisztusközpontúság és bibliai megalapozottság - ezt a két elvet követi Luther Máriáról és az ő tiszteletéről szóló szövegeiben. Hangsúlyozza, hogy ő a Szentírásban és a Hagyományban elsősorban azt keresi, ami Krisztusra utal (,,was Christum treibet,,), és ami a benne megvalósuló üdvösséget érinti. Nem írt a Szűzanyáról külön értekezést, de minden Jézus életéről, személyéről, hithirdetéséről és szenvedéséről szóló tanúsággal kapcsolatban, amely megemlíti Máriát, méltató szavakkal illeti. Mondhatnánk úgy is, hogy krisztológiai főmondatok egész seregében elengedhetetlen számára a mariológiai mellékmondat.
1. 1. Luther mariológiája
Lehetne a reformátor híres Magnificat-kommentárjával kezdeni. Szerintem azonban annak témája annyira Isten kegyelme és az egyedül Neki járó hálaadás, hogy Mária személye bizonyos mértékben a háttérbe szorul. A szerző itt számos ószövetségi és újszövetségi szöveget idéz, hogy kimutassa, hogyan hivatott minden hívő az igazságos és irgalmas Isten magasztalására. Erre példa a Magnificat himnusz, és ebben az összefüggésben jelenik meg az így imádkozó Mária is. Személye sajátosságáról, élete döntő eseményeiről aránylag kevés szó esik. Hogy megtudjuk, hogyan látta Luther azt, ami Máriában egyedülálló, ajánlatos először többi írásaiban tallózni, és csak azután elemezni a híres kommentárt.
Kezdem egy szöveggel, amelynek tárgya az evangéliumi hitvallás: ,,Mária, a szent szűz, nem csupán Krisztusnak az embernek valóságos anyja, hanem az Isten Fiának is,,, amint azt Lukács (1,35) az angyal szavait idézve kifejezésre juttatta: ,,Ami tőled születik, azt Isten Fiának fogják nevezni.,,1 A reformátor, aki minden ellenkezés nélkül átveszi az Efezusi zsinat ,,theotokosz,,, azaz ,,istenszülő,, kifejezését,2 azt meg is akarja védeni minden félreértéstől. Nem lenne helyes arra gondolni, hogy egy ember emberi módon adna életet Istennek. Ezért szükséges, hogy Máriáról, mint ,,az Isten Fiának anyjáról,, beszéljünk. Így kell értelmezni az úgynevezett ,,istenanyaság,, hittételét. Egyedülálló dolog, hogy egy halandó asszony a halandó asszonyok között ama kiváltságban részesüljön, hogy Isten örökkévaló Fiának anyjává legyen. De ez a kiváltság, jobban mondva kiválasztottság nem teszi át Máriát az isteni szférába. Méhében Isten Fiát hordozva, mégis emberi anya marad az emberi anyák között.
Egy másik idézet témája a szent Szűz hite. Lk 2,1520-at Luther így értelmezi: ,,Szűz Mária az a szív volt, akibe (az isteni) szavak mélyen behatoltak és benne is maradtak.,,3 Még egyértelműbb egy másik mondat: Ezek a szavak ,,tették, a Szentlélek behatására, terhessé,,.4 Megkapó a merészség, amellyel a reformátor az Isten igéjének nemzéshez hasonló hatást tulajdonít. Természetesen nem egyoldalú tevékenység értelmében. A magzat úgy jön létre, hogy Mária hisz az isteni szónak, bizalommal hisz benne, egész életét arra bízza. Csak így akarta az Ige és a Lélek átvenni a megtermékenyítő sperma szerepét. Csak így lehetett a szűzből ez a bizonyos egyedülálló anya. Ami pusztán természetes módon lehetetlen,5 az lehetővé lesz ott, ahol az Ige a természet talajában gyümölcsöt hoz.
Csoda történik? Minden bizonnyal. De nem olyan értelemben, hogy a Mindenható hatályon kívül helyezné az általa teremtett természetben mutatkozó törvényszerűségeket. ,,Isten úgy akarta - olvassuk -, hogy Krisztus mint egy ,,természetes anya (...) természetes fia,, lássa meg a napvilágot.6 De ugyanakkor azt is kívánta, hogy ez a test- és vér-ember csodálatos módon más és ,,több,, legyen, mint a többi ember.
A katolikus olvasót talán meglepi, hogy Luther itt az eucharisztikus ,,átváltozás,, analógiájához folyamodik: amint a kenyér és a bor az úrvacsorában a Szentlélek és az Ige erejéből Jézus testévé és vérévé válik, úgy lesz Mária természetes gyermeke is lényegesen más és több, mint a földkerekség többi gyermeke. Ebben áll a megtestesülés csodája. Az emberi lét és sors átváltozásában, konszekrációjában.7
Amennyiben Jézus ilyen módon más, annyiban érthető, hogy Mária is más, mint a többi nő: egyszerre szűz és anya. Anyai szűz és szűz anya: ,,Szilárdan hiszem, hogy (Krisztus) érettem a Szentlélektől minden emberi és testi közreműködés nélkül fogantatott, testi apa és férfisperma nélkül (...). Hiszem, hogy érettem született a tiszta szűztől, Máriától.,,8 Szépen és finoman utal Luther ebben az összefüggésben József magatartására, aki kibírta a nagy ellentmondást. Az ellentmondást az ő Mária iránti szerelme, szeretete és terhességének megmagyarázhatatlan mivolta között. A zsidó törvények értelmében joga lett volna feleségét eltaszítania, sőt talán mint házasságtörőt meg is köveztetnie. De ő, mondja a reformátor, nem akarta rossz hírbe hozni, és ezért inkább titokban kívánt ,,megválni tőle,,.9 József hite is hősiesnek mutatkozik. Azt is az Ige és a kegyelem tették lehetővé.
Az az asszony, aki ebben a helyzetben a kívülállók ítéletében bűnösnek tűnt, valójában bűntelen volt és maradt. A reformátor nem használja itt a ,,szeplőtelen,, jelzőt, még kevésbé a ,,szeplőtelen fogantatás,, fogalmát. Tudott dolog, hogy az ő idejében az egyházi tanítóhivatal még nem tett idevágó dogmatikai kijelentést.10 Luther azonban világosan és állhatatosan hitet tett a Szűz bűntelensége mellett. ,,Mária - írja Lk 2,22-t kommentálva - hat héttel (Jézus születése után) elment a templomba, hogy a törvényt követve alávesse magát a tisztulás szertartásának, mint minden más asszony.,,11 Nem igényelt maga számára kivételt.12 Persze Luther itt egy kissé ,,csúsztat,,, jobban mondva elhallgatja a különbséget a rituális, szertartási, úgynevezett tisztátalanság és a bűnösség között. Talán azért jár el így, mert Jézus példaadására gondol, aki, Máté szerint (3,14sk.), bár bűn nem terhelte, Keresztelő Jánostól a bűnbánat keresztségét kérte, mert szolidáris akart lenni minden bűnössel. Bár itt az egzegézis sántít, a szándék jó és érthető: az anya és a fiú lelkisége között sok a rokon vonás.
Beszél-e Luther a Szűzanya ,,eredeti,,, illetve ,,áteredő bűntől,, való mentességéről? Az általam átvizsgált szövegekben nem találkoztam ugyan ezzel a gondolattal, ami esetleg arra a rendhagyó álláspontra engedne következtetni, hogy a reformátor nem követte mindig és minden összefüggésben az ágostonos bűnelméletet. Ezt azonban csupán fenntartással merem állítani.
Hogyan végezte be Mária földi életét? Úgy halt-e meg, mint minden halandó? Isten magához vette-e testestül-lelkestül az örök életbe? Részesítette-e minden más ember előtt Jézus feltámadásának csodájában? Itt sem találtam tallózásom folyamán idevonatkozó lutheri kijelentést, ami érthető, hiszen az Újszövetség nem ad semmi idevágó felvilágosítást. Mindenesetre érdekes, hogy legalább két későbbi Luther-tanítvány, Johannes Brenz (14991570) és Valerius Herberger (15621627) azon a véleményen volt, hogy Mária hasonló módon hagyta el a földi életet, mint Hénoch, akit a Teremtés könyve szerint (5,24) ,,Isten elvitt,,, vagy mint Illés próféta, aki ,,a forgószéllel felment az égbe,, (2Kir 2,1).13 Amennyiben ez a feltevés helytálló, Mária Krisztus-követésének újabb példájával állunk szemben. A halál mezsgyéjén túl is követte fiát.
1. 2. Luther Mária-tisztelete
Milyen ájtatosság felel meg az itt felvázolt teológiának? A kutatók nagy része úgy véli, hogy nem lenne helyénvaló a reformátornak a szó szoros értelmében vett Mária-kultuszt tulajdonítani. Mindenesetre helyesebb Mária-dicséretről és -tiszteletről beszélni. Annak az asszonynak a tiszteletéről, akit már Isten is megtisztelt, aki minden egyedülálló tulajdonságát és tiszteletre-méltóságát Isten kegyelmének, ,,sola gratia,, köszönheti.
Legyen szabad Luther egyik költeményét, amelynek címe Dicshimnusz Jézus Krisztus a mi Urunk születéséről, először németül, aztán magyar fordításban idéznem: ,,Den aller Welt Kreis nie beschloss, der liegt in Maria Schoss; er ist ein Kindlein worden klein, der alle Ding erhält allein.,,14 Szabadon fordítva: ,,Az, akit nem lehet a világ korlátai közé zárni, ott nyugszik Mária ölében; az, aki minden dolgot létben tart, csecsemő lett a csecsemők között.,,
Most idézhetjük a bevezetőben említett Magnificat-kommentárt is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy X. Leó pápa, aki Luthert kiközösítette, nem tudva, kitől származik a kommentár, állítólag így kiáltott fel: ,,Áldottak a kezek, amelyek ezt írták!,,15)
A könyvecske fő témája az az Isten, aki szeret a ,,kicsiben nagyot tenni,,, aki ,,a magasságból a mélységbe tekint,,, aki egy egyszerű zsidó nőt tesz meg örökkévaló Fia anyjává. Ezt az asszonyt tehát azért kell tisztelnünk, mert tudatában volt Isten irányában megnyilatkozott kegyelemének. Mit tett vele? Őt, a társadalmilag jelentéktelen nőt választotta ki, nem pedig valami ,,királynőt,,.16 Mindezt nem érdemei, erényei alapján tette. Mária nem érdemelte meg, hogy Isten Fia anyjává legyen.
,,Hogyan kell tisztelnünk Máriát?,, Luther válasza: ,,Úgy, hogy ne féljünk méltatlanságát (...) méltatni.,,17 Egyébként a Szűzanya biztosan nem szereti, ha erényeit hangoztatjuk, ellentmondva a Magnificat célirányának. ,,Aki helyesen akarja tisztelni, az ne állítsa őt maga elé, hanem Isten felé és Isten alá.,,18 A taizé-i református szerzetesek hallgatólagosan ma is követik a lutheri irányadást, amikor is Mária-szobrukat nem az oltárra, hanem a hívők térségébe helyezik, arccal az oltár felé. Ebben az összefüggésben érthetjük meg, miért vetette el a reformátor a ,,Regina coeli,, himnuszt. Helytelennek tartotta, hogy a Szűzanyát ,,mennyek királynő asszonyának,, tituláljuk, aki ,,méltó,, lett volna Isten Fiát méhében hordozni.19
Úgy vélem, Luther már azért is idegenkedik attól, hogy a Szűzanyát természetfeletti magaslatokra emeljük, mert tudatában van, milyen szerény társadalmi réteghez tartozik a ,,történelmi,, Mária. Olyan réteghez, amelyet a Magnificat görög szövege a ,,tapeinos,,, azaz ,,alacsony,, jelzővel illet. A jelző értelme nem az alázatosság lelkiségi magatartása,20 hanem a társadalmi jelentéktelenség nagyon is prózai helyzete. Hasonló véleménnyel találkozunk egyébként Heinz Schürmann Lukács-kommentárjában is.21 A ,,történelmi,, Mária szerinte is valószínűleg az akkori zsidó társadalom alsónak ítélt rétegeihez tartozott, és azokhoz tartozónak is tudta magát. Sorstársakhoz, akiknek nincs más reménységük, mint az az Isten, aki ,,uralkodókat taszít le a trónról, de felemeli az alacsonyakat,,, aki ,,éhezőket lakat jól minden jóval, de üres kézzel bocsátja el a gazdagokat,,. A Magnificat ezen szavai mintegy visszhang a zsoltáros imáira (vö. 34,11; 107,9; 147,6; vö. Sir 10,14) és a kora politikai állapotait ostorozó Ezekiel prófétára (21,31).
Megjegyzendő, hogy itt egy nő beszél, aki merészel úgy beszélni, mint egy próféta, emberi méltóságának teljes tudatában. Hasonló módon, mint ahogy azt maga Jézus tette, aki egyébként, eltérve az akkori rabbik szokásától, nőket is befogadott tanítványi közé, és mint vele egyenértékű személyeket szerette őket. Kérdés, hogy nem volt-e a reformátornak is hasonló, emancipáló szándéka, amikor kommentárjának ezt a szakaszát így fejezi be: ,,Akkor majd az elnyomottak előre törnek (kommen empor), zajtalanul, hiszen Isten ereje lakik bennük.,,22
Az a feltevésem, hogy Luther számára a nők sorsa nem volt közömbös, és hogy számára Mária lehetett a felemelkedő női világ élő szimbóluma, alátámasztást nyer még a következő kijelentésből. Mária, jóllehet az Isten Fiát hordozta méhében, továbbra is osztotta az egyszerű háziasszony sorsát, aki ,,főz, mosogat és takarít,,,23 ami nem akadályozza meg abban, hogy megköltse, ószövetségi szövegek összeolvasásával, a Magnificatot. Ember az emberek között, nő a nők között, a legalacsonyabb munkát az emberi méltóság legmagasabb megnyilatkozásaival egybekötve, egyedülálló és mégis testvéri, nem csak anyai, hanem nővéri is - így jelenik meg Mária a lutheri szövegekben. Ilyen értelemben áll a hívők előtt nemcsak mint követendő, hanem mint követhető példakép is.
Az olvasóra hagyom, hogy megítélje, mennyiben különbözik, avagy nem, az effajta Mária-tisztelet egy jól felfogott római katolikus Mária-kultusztól. Lehet, hogy az a tény, hogy én megtanultam szeretni az evangélikusokat (édesanyám is az volt) és a reformátusokat, részrehajlóvá tett. Mindenesetre egy ilyen meglehetősen optimista megítélés malmára hajtja a vizet az a tény is, hogy Luther sohasem szakított a hagyományos Mária-ünnepekkel. Legalábbis 1528-ig ellenkezés nélkül hagyta ünnepelni az ,,annuntiatio,,, a ,,visitatio,, és a ,,purificatio,,, azaz a ,,gyümölcsoltó,,, a ,,sarlós,, és a ,,gyertyaszentelő,, Boldogasszony ünnepeit. Jónak látta továbbá, hogy a gyülekezet a Magnificatot latin és német nyelven énekelje. Ugyanakkor éles kritikával illetett néhány Mária-titulust, mint például ,,Mediatrix,, (,,közvetítő,,) vagy ,,Expiatrix,, (,,engesztelő,,). Nem tartotta az ,,Advocata nostra,,, azaz ,,a mi ügyvédünk,, nevet sem helyénvalónak. Hiszen szerinte nehezen lehet a krisztusközpontúság és a bibliahűség alapelveivel összeegyeztetni.
2. Kálvin Mária-képe
Kálvin Jánost méltán számítjuk Luther legjelentősebb követői és tanítványai közé. Abban azonban felülmúlta ,,mesterét,,, hogy szentírás-magyarázatában már úgyszólván szöveg- és hagyománykritikai eszközöket használt, megírt egy rendszerező teológiai kézikönyvet, és kidolgozott egy átfogó és sokrétű egyháztant. Az Újszövetség egyetlen Máriát érintő szövege sem kerülte el figyelmét. A négy evangéliumot összefogó Harmonia evangelica című latin nyelvű kommentárjában és az azzal párhuzamosan francia nyelven közzétett szentbeszédeiben hosszan tárgyal az Isten Fia anyjáról. Idézzünk néhány részt ezekből a szövegekből, Jézus életének állomásait követve.
Az ,,angyali üdvözletet,, (Lk 1,2837) Kálvin így értelmezi: ,,Mária az (...) üzenetből, azaz Isten szavából értesült, hogy Isten Fia felvette a mi testünket, hogy testvérünkké legyen,,. Mária maga ,,egész tekintélyével tanítja,,, hogy ebben a hallatlan eseményben nyugszik üdvösségünk kegyelme. Maguk az apostolok is valószínűleg tanítványai közé tartoztak. Nem zavarta őket, hogy ez a tanítás ,,csupán egy nő ajkáról jön,,.24 Míg Luther főleg a Szűzanya személyes hitét emelte ki, a francia reformátor az angyali üdvözletben rejlő utalásról beszél, és Máriát a teológus szerepében jelenteti meg, aki nem csak hisz, hanem a hit tartalmát át is gondolja. Így lép fel a Szent Szűz, mint tanulékony tanító, akinek Jézus munkatársai nem vetik szemére, hogy nő. Ez teljesen megfelel például Joachim Gnilka kutatási eredményeinek, aki szerint Jézusnak női tanítványai is voltak.25
A következőkben az ,,Üdvözlégy,,, az ,,Ave, gratia plena,, kerülnek tárgyalásra. A kiindulópont a köszöntés görög formája: ,,kaire kekaritomene,,. A helyes fordítás a reformátor szerint: ,,Örülj, kedves,,,26 értelem szerint: ,,Örvendj, te Istennek kedves.,, Eszerint a ,,kekaritomene,, jelzőben nem a ,,charis,,, a ,,kegyelem,, szó rejlik, amiből aztán a ,,malaszttal teljes,, fordítás jogossága következnék.27 Mintha itt Máriáról mint ,,lelki edényről,, lenne szó, amely eltelnék a mintegy folyékony kegyelemmel. Az Isten és az ember közötti viszonyt Kálvin nem szívesen fejezi ki tárgyszerű metaforákkal.
Ilyenfajta viszonyt szerinte ,,az Úr van teveled,, kijelentés jelez. Megindokolja azt, hogy Mária magát nyugodtan és ,,teljesen Istenre bízza,,.28 Így lesz kedvessé az Úr szemében, a francia szöveg szerint ,,agréable,,. Arról, hogy ebben az összefüggésben az ,,áteredő bűntől,, való mentességről29 szabadna beszélni, itt sem esik szó.
Mindent egybevetve: az ,,Ave Maria,, lényegében Isten oldaláról jövő köszöntés, üdvözlés. Ne használjuk tehát emberi oldalról jövő imádság bevezetésére. Aki így viselkedik, könnyen megáll Mária személyénél, ahelyett, hogy figyelmét teljesen az Úrra összpontosítaná.30
Semmiképpen sem mennyei Úrnő az Isten Fiának anyja. Inkább, mint önmagáról vallja: ,,az Úr szolgáló leánya,, (Lk 1,38).31 És mert szolgálata nem hasonlítható egy cselédlányéhoz, hanem tevékenység az emberi üdvösség előremozdításában, Mária sajátos emberi méltóságának is alapja. Mindazok tehát, akik ,,mennyek királynőjének,,, ,,a világ üdvösségének,,, ,,az úton járók csillagának,,, ,,fényességének,,, ,,reménységének,,, sőt a haragvó Istennél a bűnösökért közbelépő ,,ügyvédnek,,, titulálják, csak bosszanthatják a Szűzanyát.32 Sajnos pontosan ez történik az ,,Ave maris stella,, és a ,,Salve regina,, himnuszok esetében. Feltehető, hogy a reformátor látott képeket, amelyeken Mária palástjával védi az embereket a felháborodott Atyaisten nyilai ellen. Ha igen, akkor érthető, miért ostorozza a ,,pápistákat,,, akik azt várják el az Isten Fiának anyjától, hogy mintegy ,,anyai jogaira,, hivatkozva, nyomást gyakoroljon Krisztusra.33
Aki Máriát helyes módon kívánja tisztelni, az értse meg a Szentlélek tanítását a Szentírásban: a Szűzanya a megváltott emberek közé tartozik. Még ha az első is azok között. Mint ilyen, ,,hűséges tükre az Isten irgalmának,,, s ugyanakkor nem tárgya, hanem példaképe az élő Isten-hitnek. Tehát nem ,,hinnünk,, kell Máriában, hanem hitét kell követnünk.
Erzsébet Máriához intézett szavaira is hosszan kitér a reformátor (Lk 1,42sk.): ,,Áldottabb vagy minden asszonynál és áldott a te méhednek gyümölcse! Hogyan lehet az, hogy Uram anyja jön hozzám?,, Kálvin nem lenne Kálvin, ha nem tenne itt megkülönböztetést: Mária áldott mivolta nem azonos Jézus áldottságával. Jézus isteni természete alapján áldott, a Szűzanya pedig merő kegyelem, ,,sola gratia,, alapján az. Más szóval: Mária előlegezett módon nyerte el az újjászületés adományát, és mint újjászületett nő, szülte meg a test szerint gyermekét; és viszont, a fiú attól született, aki újjászületését öröktől fogva neki köszönheti. A különbség mérhetetlen. Következőleg: az, aki Máriát egy szintre emeli Krisztussal, sőt mi több, neki adja a trónust és Krisztusnak csak a zsámolyt, nem értette meg, miért dicséri Erzsébet olyan ,,mérsékelt,, módon a Szűzanyát.34
Ami József magatartását illeti (vö. Mt 1,19), annak is üdvtörténeti jelentőséget tulajdonít teológusunk. Elhatározása, hogy feleségét nem akarta rossz hírbe hozni, az Úr akaratának felelt meg. ,,Az Úr Máriát házasodni engedi, hogy a Szűz égből származó anyasága a hitestársi élet leple alatt maradjon egészen addig, míg a valóság kinyilatkoztatásának ideje el nem jött.,,35 József hívő magatartása ezt a célt szolgálta.
Az idő rövidsége miatt még csak egy kálvini gondolatmenetet idézek. Azt, amelyben a reformátor Lk 11,27-et Lk 8,1921-re kapcsolja vissza. Az első szöveg arról az asszonyról beszél, aki a Jézus köré csoportosult tömegben állva felkiáltott: ,,Boldog a méh, amely téged hordozott és az emlő, amelyet szoptál.,, Jézus válasza: ,,Boldogabb, aki hallgatja és megőrzi Isten igéjét.,, A másik szöveg azt beszéli el, hogy Jézust valaki félbeszakította: ,,Anyád és testvéreid kint állnak és látni akarnak.,, Jézus válasza: ,,Anyám és testvéreim azok, akik Isten igéjét hallgatják és teljesítik.,, Kálvin a két logion egybevetéséből három állítást olvas ki. Az első: az igazi boldogság az isteni Ige befogadásában áll, amennyiben a befogadó annak követelményei szerint él.36 A második: Mária a legboldogabb embernek tekinthető, hiszen ő már az angyal által átadott Igét is ,,szívébe véste és elelmélkedett rajta,, (Lk 2,19). Méltán nevezzük tehát ,,Boldogasszonynak,,. Harmadszor: Mária boldogsága dicsőség is egyben. Idézet: ,,Nagy dicsőség számára, hogy Krisztus lelkileg és testileg benne él.,, Ez abban csúcsosodik ki, hogy Fia testének tagja, és hogy a mennyei Atya az új teremtmények közé sorolja.37
Látjuk: a kálvini mariológia éppoly Krisztus-központú, mint a lutheri. Minden helyes Mária-dicséret Krisztus-dicséret.
3. A II. Vatikáni zsinat: Mária, az ,,istenanya,, Krisztus és az egyház misztériumában
.Semmi sem mutatja jobban a zsinat mariológiájának sajátosságát Lutherével szemben, mint a Lumen gentium konstitúció38 8. fejezetének címe: ,,A boldogságos szűz Mária, az istenanya, Krisztus és az egyház misztériumában,,. Itt is krisztusközpontúság kerül kifejezésre, de azon kívül a katolikus Mária-tan ekkléziológiai integrációja is, ami inkább Kálvinra emlékeztet, aki a Szűzanyában Krisztus testének, vagyis az egyháznak tagját látta. Ami az ,,istenanya,, ,,deipara,, kifejezést illeti, annak magyarázat nélküli használata nehézséget okozhat az ökumenikus párbeszédben. Hogy milyen nehézségeket sikerült kiküszöbölni, és melyek maradtak meg, azt csak a zsinati szövegek részletes elemzése mutathatja ki.
3. 1. Krisztus, az egyedüli Közvetítő
,,Egy és egyetlen a mi közvetítőnk az apostol szavai szerint (...) az, aki önmagát adta megváltásként mindenkiért (1Tim 2,5sk.). Máriának az emberekkel szembeni anyai feladata semmiképpen sem homályosítja el, sem nem kisebbíti Krisztus egyedüli közvetítőségét, inkább annak erősségét mutatja ki. A boldogságos Szűz minden üdvös befolyása (...) Isten jóakaratából származik, és Krisztus érdemeinek bőségéből ered. Az ő közvetítőségére támaszkodik, és attól teljes mértékben függő viszonyban áll.,, Ezt olvassuk a LG 60. szakaszában. Egyrészt a zsinat nem habozik Mária anyai gondoskodását kiterjeszteni a hívők egyetemességére, másrészt őrizkedik attól, hogy Isten atyai gondviselésével közös nevezőre, mintegy konkurenciába hozza. Mária Krisztus kizárólagos közvetítő tevékenységének szolgálatában áll. Mint ,,az Úr szolgáló leánya,, (LG 61).
Jogos-e Máriának a megváltás művében való részvételéről beszélni? A választ egy analógia adja: ,,Ahogy Krisztus papságában különböző módon részesülnek a (felszentelt) papok és a hívő nép (...), úgy a Megváltó közvetítőségének egyedüli mivolta sem zárja ki azt, hogy teremtmények különböző módon részt kapjanak ama egyedüli forrásból, és együttműködjenek vele. Sőt maga Krisztus készteti őket erre. Az egyház Mária ilyen alárendelt tevékenységét habozás nélkül vallja,, (LG 62/2sk.).
De ebben az összefüggésben és ezen az alapon a LG aztán tovább használ olyan Mária-titulusokat, amelyeket a reformátorok annak idején határozottan elutasítottak: közbenjáró, segítő, ügyvéd, közvetítő, jobban mondva társközvetítő. Kérdés, hogy a protestáns partner ennek láttára szavahihetőnek találja-e a kijelentést: Mária ilyen megnevezése ,,Krisztus egyedüli közvetítő méltóságából és hatásosságából semmit sem vesz el, és semmit sem tesz hozzá,, (LG 62/1).
Mindenesetre érdekes és jellemző, milyen gondolatmenettel próbálja a zsinat a megdicsőült Szűzanya szerepét egyrészt földi pályafutásában, másrészt mennyei tevékenységében megalapozni. Röviden összefoglalom: Mária a ,,kegyelem rendjében,, anyai szolgálatot teljesít (LG 61). Amióta példaadó hittel beleegyezett abba, amit Isten kért tőle, és az által, hogy ebben a hitben a kereszt alatt állva - stabat mater dolorosa! - kitartott, de főleg azóta, amióta ,,felvétetett a mennybe,,, egyetemes anyai feladatot teljesít. Közbenjár, azaz imádkozik értünk, és ,,odahat, hogy az örök üdvösség adományait elnyerjük,,. Így ,,visel anyai szeretettel gondot Fia testvéreiért, akik (...) még nem jutottak el az égi hazába,, (LG 62). Mintegy eszkatológiai anyaságról van tehát szó.
A gondolatmenet aztán ekkléziológiai irányban megy tovább. ,,Jézus anyja, aki már testben és lélekben megdicsőült (...), képe és kezdete a jövőben beteljesülni hivatott egyháznak.,, Így jelenik meg, ,,mint a zarándokló Isten-népe biztos reményének és vigaszának előremutató jele,, (LG 68). A meglátás - gondolom - alkalmas arra, hogy szavahihetővé tegye az ,,egyetemes anya,, metaforáját (vö. LG 68).
Kétségtelen: amíg a reformátorok megmaradtak, az újszövetségi szövegeket szigorúan követve, elsősorban az ,,evilági,,, ,,történelmi,, Máriánál, addig a zsinat főleg az ájtatossági hagyományt követve, ,,kiegészíti,, ezt a képet a megdicsőült ,,Maria assumpta,, képével. Ezen a téren is folyik ma az ökumenikus vita és párbeszéd: mennyiben mond ellen az egyik látószög a másiknak? Vagy talán kiegészítik egymást?
Nézzünk azonban még utána, hogy mit mond a II. Vatikánum a többi Mária-dogmáról.
A hittétel, hogy Mária Isten Fiának anyja, helyileg és tartalmilag az első helyet foglalja el. Mintegy hermeneutikai elv szerepét tölti be: ő teszi a többi dogma helyes értelmezését lehetővé. Elsősorban Mária szüzességének tanát. Amennyiben ő tudatában van egyedülálló hivatásának, érthető döntése a szűzi életforma mellett. Persze félreértenék a zsinatot mindazok, akik a szüzességben itt pusztán fiziológiai állapotot és nem a hit szabadságával választott, önkéntes, kizárólagos Isten-szolgálatra célzó életformát látnának. Úgy vélem, hogy ezen a téren megegyezik a LG a reformátorok tanításával, amennyiben Mária szűzi életformáját maradéktalan önátadására vezetik vissza, arra, hogy ő szívvel és lélekkel, testestül-lelkestül ,,igent,, mondott az isteni tervnek. A ,,semper virgo,, kifejezést (LG 52) a zsinati okmány így jellemzi: ,,Szűz az a Mária, aki az angyal híradására az Igét mind a szívébe, mind a testébe fogadta,, (LG 53). A mondatban a ,,verbum Dei,, egyszerre jelenti a híradás szavát és Isten Fiát. A ,,befogadás,, fogalma szintén kettős: igenlő hit és fogamzás. Az a meggyőződés, hogy Mária magatartását nem passzivitás és vak engedelmesség jellemzi, szintén kifejezésre jut: ,,Szabad hittel és engedelmességgel működött közre az emberi üdvösség megvalósításában,, (LG 56). Önkéntesség és szabadság határozta meg döntését a szűzi életforma mellett is.
Az ,,istenanyaság,,, azaz a hittétel, hogy a Szűz,, az Isten Fiának anyja,,, világítja meg továbbá azt a tanítást is, miszerint Mária ,,bűntelen,, - amint a reformátorok mondták, vagy ,,szeplőtelen,, - amint azt a katolikusok mondják.
A hangsúly ezen a ponton is lényegében pozitív, bár mindkét jelző - ,,bűntelen,, és ,,szeplőtelen,, - önmagában véve tagadó jellegű. A kifejezés tagadva állít. Azt állítja, hogy Mária istenközössége és krisztusközössége magától értetődővé teszi, hogy minden energiájával az isteni terv mellett és nem ellene foglalt állást. Hogy erre a magatartásra képes és kész is volt, azt persze nem saját érdemeinek köszönhette. Mária - írja LG 53 - ,,Krisztus érdemeire való tekintettel (...) megváltott ember,,. Azt, hogy ő a szó szoros értelmében ,,szent szűz,,, a Szentlélek behatásának tudja be. A Lélek alakította át ezt a zsidó fiatalasszonyt ,,fogantatása első pillanatától kezdve (...) új teremtménnyé,, (LG 56).
Ezen a ponton jelenik meg a ,,szeplőtelen fogantatás,, gondolata, amelyet egyébként a LG szoros kapcsolatba hoz az ,,assumptio,,-dogmával. ,,Végezetül Isten a szeplőtelen Máriát, akit az áteredő bűn minden foltjától érintetlenül őrzött meg (...), testestül-lelkestül felvette (magához) a mennyei dicsőségbe,, (LG 59). Hogy Luther és Kálvin mai követői mennyiben fogadják el vagy utasítják el ezt a kijelentést, arról ajánlatos lenne felekezetközi összejövetel folyamán beszélni. És talán arról is, milyen értelemben kell venni ebben az összefüggésben az ,,áteredő bűn,, kétszeresen is analóg kifejezését.
Az ájtatossági gyakorlat szintjén a zsinat a következő intést intézi a katolikus hívők felé: ,,Lelkére köti a teológusoknak és Isten igéje követőinek, hogy éppúgy tartózkodjanak hamis túlzásoktól, mint erősen leszűkített gondolkodástól.,, Elvárja tőlük, hogy a hívők előtt Mária kiváltságait következetesen Krisztushoz viszonyítsák (LG 67). Aki a Szűzanyát helyesen ,,tiszteli (honoratur),,, az Istent ,,dicsőíti (glorificatur),,. ,,Gloria,, egyedül az Urat illeti meg. Helyes tehát a reformátusok jelszava: ,,soli Deo gloria,,. A ,,honor,, nem ,,gloria,,. Az dicséret és dicsőség, amely Isten szentjeit illeti meg. Ezen a ponton különbözteti meg a Zsinat a Mária-kultuszt mint olyant, amely itt ,,lényegesen különbözik az imádás kultuszától,, (LG 66).
4. Néhány továbbsegítő gondolat
Először is óvni szeretnék minden meggyőződéses Mária-tisztelőt attól, amit ,,mariológiai fundamentalizmusnak,, nevezek. Azaz ne mellőzzük el soha az egzegéták, a szentírástudósok munkáját, amikor az újszövetségi szövegek értelmezéséről van szó. Zabolázzuk a szubjektív fantáziát és a költői túlzásra hajló kifejezésmódot. Maradjunk józanok. Úgyszintén azokat a dogmákat, amelyek nagy részben ájtatossági hagyományok hatására jöttek létre, tanuljuk meg a megfelelő hermeneutika szemüvegén keresztül olvasni. Szintúgy a dogmák szimbolikus, metaforikus, költői kifejezésmódjainak ésszerű értelmezését. Ez is a hermeneutikai feladathoz tartozik.
Másodszor: legyünk képesek főmondatok és mellékmondatok között különbséget tenni, tudván, hogy a keresztény mariológia csak egy főmondatot ismer: azt, hogy Mária az Isten Fiának anyja. Jó szolgálatot tehet ezen a téren is a zsinat hermeneutikai irányadása, mikor is, az ökumenizmussal kapcsolatban, ,,hierarchia veritatum,,-ról - az ,,igazságok rangsoráról,, beszél (UR 11/3). Eszerint minden hitigazság jelentősége attól függ, milyen szorosan viszonylik a Krisztus-hit tartalmaihoz.
Helytelen lenne az ökumenikus eszmecserét a négy Mária-dogma területére korlátozni. Ugyanis köztudott, hogy a Szentírás többet mond, mint a tanítóhivatal különböző döntései, amelyek legtöbbször egy tévtan elhárítása céljából jöttek létre. A legjobb, és - tegyük hozzá - legmodernebb dogmatika a Biblia tudományos olvasásával kezdődik, természetesen az élő hit és ájtatosság szavát is figyelembe véve. Aki mint jó teológus és jó lelkipásztor fordul a mariológia mondanivalójához, az nem egyszer hozzájárul annak továbbfejlődéséhez, haladásához.
Luther és Kálvin nem ugyanazt mondták, mint a II. Vatikáni zsinat. De mondanivalójuk között - legalábbis szerintem - nem egy olyan meglátás található, amely római katolikus hívőknek és gondolkodóknak napjainkban is szolgálatot tehet. Remélem végezetül azt is, hogy a zsinat mariológiája ezen a téren is közeledést hozhat a különböző keresztény hitvallások között. """"
Igen, mindazokat a köztes, avagy közös irányelvek kapcsolódásaival valahol befolyásolni akar...., de mire is.....? Sokaknak még ez sem igen tiszta...., de lehet gondolkodni!
Igen az Úr megbocsájtó, nem lekezelő, sőt barátságos, szemrehányás nélküli, nem rója fel a gonoszt, sem a kételkedést, de a bűnöket se!
Ellenben a nevében tetszelgő hithajbókolók nem tudják elviselni, ha nincs nekik igazuk, avagy az igazság nem az övék, sem az utolsó szó, mindenkit lekendeznek, lehülyéznek és a könyvtárjaik tetejéről kukorékolják a lopott és fonákjára kiforgatott igét, és ha kell kikapirgálják mások műveit, mert saját elképesztéseik, önálló gondolataik nem igen termelődnek..... a sok tömítő infóktól, nem is erre rendezkedtek be megtérésükkor...., avagy természetből már ilyenek, meg nem térnek bűneikből, hazugságaikból, mint Kálvin se, lehet hogy a követés erre is kiterjed? Jövőre meg eljön a nagy világraszoló nap, Kálvin emlékévvel......, annak az embernek a dicsőítése, aki az emberiség ellen elkövetett sok sok bűnt, követői mégnagyobbakat is, elődeiket sem féltve, mintha azt tudatosítanák az emberiségbe, hogy eljön majd az ő napjuk, a sötét középkor, ahol a keresztény inkvizíció isteneik nevében rendet rak...., mint anno a genfi pápa! Brrrr, a hideg kirázz ettől a nyálas hasraeséses képmutató személykultusztól, akkor már az állatok is jobbak?
Valójában a keresztények azt hiszik, hogy az írásokban van az üdvük, főleg ha azt mások orra alá dörgölhetik, saját szerkesztésű elképzeléseik alapján....!
Nem is beszélve arról, hogy semmi személyes ismeretségük nincs semmilyen Istennel, semmilyen féle formájú Jézussal, vagyis egy szellemi virtualizált bibliai karakternév nem jelent valódi Istent!
" Ők is CSAK a kegyelemből tartatnak + a hitük által... "
Nos, ez nem igaz! Nem fognak megtartatni a hitük által a jó sok hazugságaikkal egyetembe, a hit nem automatikus belépő az úgymond mennybe, avagy az üdvbe...., mint ahogyan ezt olvassuk a Jézushoz menő Uram! Uram! hívőknél is, akikre Jézus azt mondja, távozzatok tőlem, nem ismerlek titeket...., de hát Uram, nem a te nevedbe...................?
A reformereknek sem lesz ilyen síma útjuk, majd szembesülnek ezzel, hiába a hazugságoktól hemzsegő kálvini instrukciók, predestinált elképesztések, mind lehullanak, min halottról az aranyköpések!
Isten volt az első humanista, majd Jézus is azzá lett, ám követői egoisták voltak, ki akartak tűnni, fel akartak emelkedni mindenki fölé, a kereszténységnek ez a hajtó motorja! Nem az alázatossátg, lásd a reformátusokat, a gőg, az önteltség, a mindnkinél többet tudás illúziókeltése, és nem utolósó sorban a gyilkos Kálvint nagyobbra becsülik az igazságnál, Istennél, Jézusnál, akik csupán reklámpropaganda hivatkozási alap lett eme képmutató reformerek érdekében és fényezésében! Arra sem hajlandóak, hogy kimondják alapítójuknak tekintett reformációs kálvinistákra, hogy igen sok bűnt követtek el felebarátaik ellen, az emberiség ellen, az Isten ellen, és vizet prédikálva lerészegedtek a borivászataiktól!
Nem lényeges egy hitelét vesztett egyház tekintélyének sem a véleménye, hisz nem mérvadó, nem Istentől származóak azok, hanem saját képmutatásaikból!
Tisztelet a kivételeknek, ha kevés is van köztük, azt sem az egyház nevelésének köszönhető, hanem saját természetüknek, hogy meg tudtak maradni olyannak, amilyennek kell és nem váltak egyházi bábokká!
GÁNÓCZY SÁNDOR: A Szentírás és Kálvin szerint: részlet....: "" A mai teológia szerintem annyiban tér el Kálvintól, hogy nem veszi át tőle mindazt, amit az ágostoni „eredeti” illetve „áteredő bűn” alapján tanít. Például hogy Ádám bűnbeesése mint egyéni tett az egész emberi faj bűnösségét vonta maga után; hogy az átöröklődik minden újszülöttre, hogy ők ezért méltón érdemlik ki a kárhozatot; hogy az emberi természet teljes mértékben romlott és minden további nélkül tárgya Isten haragjának és igazságos büntetésének; hogy ezt vállalja magára Krisztus, és hogy ettől szabadít meg a Krisztus nevében kiszolgáltatott keresztség. Emellett ma nemcsak katolikus, hanem református hittudósok is megkérdőjelezik azt a tételt, amelyet Kálvin Anzelmtől vett át, miszerint egyedül Krisztus szenvedése és halála hozhat megváltást, mint minden embert „helyettesítő engesztelő áldozat”. Főleg akkor mutatkozik egy ilyen tanítás problematikusnak, ha elvonatkoztat Jézus igehirdetésétől, jótetteitől, példaadó magatartásától és feltámadásától. Aki így vélekedik, nem veszi figyelembe, hogy az Újszövetség az üdvözülés más tipológiáit is ismeri. Rudolf Schnackenburg, a neves egzegéta kimutatta, hogy a lukácsi hagyomány Krisztusban az „élet vezetőjét” (az „arkhégosz tész dzóész”-t) látja (vö. például ApCsel 3,15 és 5,31),14 olyannyira, hogy az engesztelő áldozat témáját nem is hangsúlyozza. Emellett részletesen ismerteti a jánosi „kinyilatkoztatás-sémát”,15 amely szerint az üdvözül, aki Krisztusban felismeri, hogy ő „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6); szintúgy a páli üdvösségtan sokféleségét. Bár Pál apostol az „áldozat-séma” egyik fő képviselője (vö. 2Kor 5,21 és 8,9; Gal 3,13k; Róm 3,22), más metaforákat is használ: felszabadulás (vö. Gal 4,4k és 5,1); új teremtés (vö. 2Kor 5,17), kibékülés (vö. 2Kor 5,19k), megigazulás a Lélek kegyelméből (vö. Gal 5,5 és Róm (5,1–11), örökbefogadás az Atya által (vö. Róm 8,14–17) stb.16
E néhány megjegyzés legyen elegendő arra, hogy az olvasó megértse, milyen összefüggésekben remélhető egy olyan rejtélyes mondat, mint a „szálla alá poklokra” helyes értelmezése. Szimbolikáról van szó, amely régi mítoszok képanyagából merít, de a krisztusi hit összefüggésében egészen új értelmet nyer. Kálvinnak igaza volt, amikor megjegyezte: ezt a hitvallás-mondatot sok hittudós sokféle módon próbálta magyarázni. A mai Szentírás-tudomány és hermeneutika eszközei megengedik, hogy a kálvini értelmezést, amely a szóban forgó „poklokat” Jézus nagyon is emberi szenvedésével kapcsolja össze, nagy részben érvényesnek ismerjük el, részben pedig bűnközpontúsága miatt kritizáljuk. Annyiban különösen időszerű ez az értelmezés, amennyiben elutasítja a Szentírás szó szerinti, fundamentalista magyarázatát. ""
1928-ban született Budapesten. Teológiai tanulmányait Budapesten, Párizsban és Rómában végezte. 1953-ban szentelték pappá. Tíz évig Párizsban lelkipásztorkodott, majd Párizsban, Münsterben és Würzburgban dogmatikát tanított. 1996 óta Dél-Franciaországban él. Legutóbbi írását 2004. 9. számunkban közöltük.
1962. október 11-től 1965. december 8-ig tartott a II. Vatikáni zsinat. Váratlanul jött, de megvoltak az előzményei. Mindenekelőtt az egymással nemrég kibékült Francia- és Németországban, ahol minden téren a közösségkeresés lett a jelszó. Amikor XXIII. János a II. Vatikánumot összehívta, a szó több értelmében is ráillett az ,,ökumenikus,, jelző: előmozdította a katolikus világközösség és a felekezetek közötti egyesülés dinamikáját, a helyi egyházak találkozását, de közvetve a népek egymásra találását is.
1962-ben nem kellett mindent rögtönözni. Mert főleg a francia és a német nyelvterületen élő katolikus egyház nagy megújulási folyamaton ment át, ami a többi egyházak és a ,,világ,, felé való megnyílást is magában foglalta. Jómagam közvetlenül megéltem, hogy a franciáknál már a háború után megerősödött a tudat, hogy országuk újra missziós területté lett.1 Erre a kihívásra válaszoltak az ,,Action Catholique,, különböző, gyári munkásokat, földműveseket, diákokat, értelmiségieket összefogó csoportjai. Az Evangélium kovásza akartak lenni a család, a munka- és lakóhely, a hivatások berkeiben. A papság kezdte elhagyni a sekrestyét. Megszületett az új szellemre jellemző munkáspapok mozgalma. Hívők és nem hívő keresők Péguy, Claudel, Bernanos, Mauriac irodalmából és Blondel, Bergson, Maritain, Marcel filozófiájából merítettek szellemi táplálékot. A jezsuiták létrehozták a vallásszociológia és a szociális reformtevékenység művelésére az ,,Action Populaire,, tanulmányi központot. A modern szentírástudomány a domonkos M.-J. Lagrange nyomát követve fellendült. Chenu, Congar, de Lubac, Daniélou, Bouyer visszavezették a teológiát a ,,forrásokhoz,,, a Bibliához és az egyházatyákhoz. Ugyanakkor kapcsolatba hozták a jelenkor uralkodó bölcseleti irányzataival is. Az ökumenikus kapcsolatok és eszmecserék erőre kaptak. Főleg az emigráns orosz ortodoxoknál, például az ,,Istina,, folyóirat körül, szintúgy a Belgiumban fekvő Chevetogne-i bencés kolostor falai között. Portal, Mercier bíboros, Beauduin, Couturier működtek itt közre. A reformátusokkal Taizé és a ,,Groupe des Dombes,, sugárkörében alakultak tovább a teológiai és lelkiségi beszélgetések. Congar már 1937-ben közzétette Chrétiens désunis (Megosztott keresztények) című művét, amely sajnos a ,,L’Osservatore Romano,,-nál nyomban nemtetszésre talált. Még erősebb óvást emelt Róma Congar 1950-ben megjelent munkája, a Vraie et fausse réforme dans l’Eglise (Igazi és hamis reform az egyházban) ellen. A tudós domonkos azonban rendíthetetlenül tovább dolgozott különösen időszerű témákon. Így jelent meg 1953-ban Jalons pour une théologie du laïcat (Útjelzők a laikátus teológiája felé) című műve.
A német nyelvterület egyházai mindenekelőtt a bibliai és rendszerező hittudomány továbbfejlesztésével járultak hozzá a zsinat előkészítéséhez. Ez a teológia üdvös alternatívát jelentett a merev és zártszellemű újskolasztikával szemben. A történelmi kritika eszközeivel dolgozó exegézis megszűnt protestáns sajátosság lenni. Schelkle, Schnackenburg, Schürmann, Vögtle és mások magas tudományos színvonalra emelték a szentírás-magyarázatot. Karl Rahner nyomdokaiban a dogmatika új utakon kezdett járni: az újtomizmus mellett a modern perszonalizmus és egzisztencia-filozófia is érvényre jutott. A híres katolikus Luther-kutató Josef Lortz mainzi intézetében hamarosan fiatal Kálvin-kutatók is dolgoztak.2 Hans Küng a zsinat előtt sokat tett (például Karl Barth megigazulás-tanáról írt doktori értekezésével) egy ökumenikus teológia megteremtéséért. Létrejött az ,,Unam Sanctam,, mozgalom. A jezsuita Bea bíboros a lehető legkedvezőbb feltételek mellett került az 1960-ban alapított Vatikáni ,,Titkárság a keresztények egységének elősegítésére,, élére.
Mintha a német ajkú és a francia ajkú katolikus tudósok és lelkipásztorok spontán munkamegosztásra határozták volna el magukat! Legyen szabad azonban itt csupán a két nyelvterületre különös módon jellemző két nagyhatású személyiség, Congar és Rahner munkásságát méltatni. Ők a zsinatnak nemcsak előfutárai, hanem lankadatlan és nagyon hasznos munkásai, később pedig bírálói is voltak.
Congar német hadifogságban ismerte meg a Rajnán túli kereszténység sajátosságait. Megtanulta becsülni is annak megújulást kereső mozgalmait. De egyházi és hittudományi alapállása más irányban alakult. Nem annyira elméleti teológia, mint történelmi kutatás, szövegértelmezés, lelkipásztori elkötelezettség és szociális szellem jellemezték. Ez nem egyszer szigorú kritikára késztette az ellen, amit kissé félreérthetően ,,tridentizmus,,-nak nevezett.3 Értette ez alatt az egyházi élet minden részlegének egy egységes rendszernek való alárendelését. Konkrétan főleg a XII. Piusz alatt elhatalmasodott ,,nagyon erős ellenőrzés,, gyakorlatát,4 amely nem sok helyet engedett a kutatási szabadságnak, és gyanakodással kísért nem egy újszerű lelkipásztori kezdeményezést. Így a munkáspapokét is. Congar egyházhű gondolkodó volt. Mint gyakran mondta, szerette az egyházat, úgy, ahogy van. De ugyanakkor a teológus feladatát abban is látta, hogy ,,bíráló lelkiismerete,, legyen az egyháznak.5 Ezt maga is gyakorolta, amennyiben hiányolta a világi hívek felelősségviselésének, egy korszerű istentiszteleti nyelvezetnek és az ökumenikus párbeszéd formáinak merészebb kidolgozását. Ezért - mint maga mondta - ,,félreállították,,,6 ,,diszkriminálták,,7: megtiltották, hogy a domonkosok főiskoláján továbbra is tanítson, majd ,,száműzték,, egy angliai kolostorba. Hasonló bánásmódban részesült Chenu, de Lubac, Daniélou és mások is, akik az úgynevezett ,,nouvelle théologie,, (új teológia) követésének gyanújába kerültek.8 Annál nagyobb meglepetést okozott a közvéleményben, hogy XXIII. János pápa 1962-ben mindezeket a teológusokat zsinati szaktanácsadóknak nevezte ki. Congar fellélegzett: a legfelsőbb ,,intézmény,, íme most már teret enged a szabad kutatásnak, és bizalmat szavaz azoknak, akik biztosnak hitt védőpáncél helyett gerincet akartak adni az új idők egyházi közösségének.9 Ez a római ,,pálfordulás,, tette lehetővé, hogy Congar mindenekelőtt a francia ajkú szaktanácsadók (Botte, Calvez, Chenu, Daniélou, Dubarle, Haubtmann, Houtard, Moeller, Philips, Rigaux, Sigmond) és püspökök (Ancel, Charu, De Smedt, Elchinger, Garrone, Ménager, Liénard, Suenens) elismert sugalmazójaként működhetett. Mi sem jellemzőbb erre, mint az a tény, hogy mikor a francia Liénard és a német Frings bíborosok teljes egyetértésben visszautasították az Ottaviani és Ruffini bíborosok felügyelete alatt megfogalmazott első szövegtervezetet, Congar és Rahner kaptak megbízást az új tervezet elkészítésére.10 Ők aztán nemes versengésben vitték előre a zsinati munkát különböző bizottságokban.
Rahnert joggal tekinti az utókor a II. Vatikánum másik nagybefolyású, Congart kiegészítő értelmi szerzőjének. Bécs érseke, König bíboros kérte fel személyes tanácsadónak.11 Nem egyszer megtörtént, hogy Rahner a franciák javaslatait nyíltan bírálta és - tekintve a kollegiális munkalégkört - tökéletesítésre késztette. Így a Gaudium et spes esetében is, amelyben mindenekelőtt a francia ajkú szakértők (Congar, Calvez, Sigmond), az olasz Pietro Pavan (a Pacem in terris egyik fő szerzője) és Suenens brüsszeli érsek gondolatai kerültek megfogalmazásra az egyház mai világhoz való viszonyáról. A német ajkú Rahner, Häring és Klostermann professzorok Hengsbach esseni püspök hathatós támogatásával fontos részletjavaslatokkal járultak hozzá a munkához. Amikor 1965 végén a tervezet legutolsó változata feletti szavazásra került sor, több német püspök erős kritikával lépett fel: a szöveg nem fejti ki kielégítő módon a keresztény embertant, nem határozza meg pontosan a ,,világ,, fogalmat, nem fejezi ki világosan az emberiség történetiségének tudatát, hiányos a bűnről szóló tanítása, bonyolult tényállásokat leegyszerűsít, túlságos optimizmusról tesz tanúságot.12 Volk, Reuss és Hengsbach püspökök Rahnerra támaszkodva juttatták kifejezésre ezt a kritikájukat. Ancel, Garrone, Elchinger francia és Musty belga püspökök viszont a vitatott szöveg erős oldalait emelték ki. Végül is megfelelő kompromisszumok révén megszületett a mindkét fél számára elfogadható szöveg. A német-francia együttműködés ismét kiállta a próbát. Ami Rahner szerepét illeti: egy 1982-ben adott interjúból megtudjuk, melyik pontokon volt döntő szerepe. Először is, a jóhiszemű és jó szándékú ateisták megítélésében: azok ,,szívében láthatatlan módon működik a kegyelem,,.13 Továbbá abban a kijelentésben, hogy a nem keresztény vallásoknak pozitív szerepe van az üdvösség közvetítésében,14 következőleg az ágostoni tan az áteredő bűnről és a pokolról túlhaladott álláspont.15 Rahnernek köszönhető az a tanítás is, hogy a bűnbánat szentsége révén a hívő nemcsak Istennel, hanem a konkrét egyházi közösséggel is kiengesztelődik és megbékül (pax cum ecclesia).16 Végül Rahner annak a meggyőződésnek a kifejtésében játszott döntő szerepet, hogy az egyház lényegileg eszkatologikus úton járás, következőleg ideiglenesség jegyében él, amiért is beteljesülése és tökéletessége csak a jövő adománya és vívmánya lehet.17
Ha a zsinat két nagy ,,előmunkásának,, vívmányait a főbb okmányok tükrében vizsgáljuk, a következőket állapíthatjuk meg:
A Lumen gentium (=LG), amely az egyház lényegi önértelmezéséről szól, nagy vonalaiban Congar szilárdan megalapozott ekkléziológiájának felel meg.18 Ennek alapelve a ,,communio,,,19 amely szerint az egyház lényege nem a hierarchiában, hanem a hívek és a helyi egyházak közötti közösségben áll. Congar szavai szerint ez utóbbi communanté de communautés (közösségek közössége). Mint minden, ami él, komplex valóság. Ezért a zsinat nem is kísérelt meg egyértelmű, egyszerű definíciót adni róla. Inkább analógiákkal és metaforákkal - ,,Isten népe,,, ,,Krisztus teste,, - beszélt az egyházról, követve az Ószövetséget és Pál apostol leveleit. Az egyházi testület éppolyan sokrétű, mint egy sok tagból és szervből álló organizmus, éppúgy csereviszonyoknak köszönheti fennmaradását és fejlődését. Minden hívő adottságai és karizmái alapján járul hozzá a közjóhoz, és a püspökök a kollegialitás alapelve szerint viszonyulnak egymáshoz. Ezt élték át a zsinati ,,atyák,,, amikor minden kérdést eszmecsere és vita után kíséreltek megválaszolni, tiszteletben tartva a személyes véleményeket, s ugyanakkor lankadatlanul a lehető legnagyobb közös nevezőt keresve. A pápák, akiknek feladatát egyre inkább ,,péteri szolgálatnak,,20 nevezték, XXIII. János és VI. Pál, a legtöbb esetben nem kísérelték meg tekintélyükkel a szabad vitát megakadályozni: ők is gyakorolták a kollegialitást. Példaadó magatartásuk Congar szerint azt eredményezte, hogy ,,ma (azaz a 60-as évek derekán) nagyon sok protestáns elfogadja az egyetemes egység megszemélyesített szolgálatának eszméjét,,.21 Az ortodox P. Evdokimov ebben az összefüggésben Antióchiai Ignác mondására emlékeztetett: a római püspöknek a ,,szeretetben kell elnökölnie. Effajta magatartást maga Kálvin Nagy Szent Gergelyben látott utoljára megvalósulni.,,22 A kérdést, hogy ezen a fontos tanításon és az annak megfelelő gyakorlaton a zsinat utáni években és évtizedekben nem esett-e csorba, Congar és Rahner egyaránt felvetették.23 Főleg a püspöki világszinódussal kapcsolatban, amely maradandó módon függő viszonyba került Rómától.
Az Apostolicam actuositatem (=AA) kezdetű dekrétum a világi hívek, illetve a laikusok egyházi felelősségvállalásával és küldetésével foglalkozik. Legjelentősebb előfutárjának és értelmi szerzőjének szintén Congart lehet tekinteni. Rahner a német morálteológus, B. Häring és Hangsbach püspök mellett járult hozzá ehhez az okmányhoz a legnagyobb mértékben.24 Érdekes, hogy jó ideig az e témának szentelt bizottságnak egyetlen laikus tagja sem volt. Csak 1963 októberétől kapott benne helyet négy világi hívő, és csak 1964. végén szólalhatott fel az aulában Patrick Keegan, a keresztény munkavállalók világszövetségének elnöke.25 A befejező munkaszakaszban nem kevesebb, mint 66 zsinati tag adta le véleményét a szövegről: 8–8 az olasz, a francia és a latin-amerikai egyházak képviseletében, 7–7 az afrikai és ázsiai püspökök köréből. A spanyol, a német és az angolszász felszólalók száma 3 és 5 között mozgott.26 Érthető módon az AA létrejötte iránt azok mutatták a legnagyobb érdeklődést, akik saját közösségükben élték meg a világiak apostolkodásának elengedhetetlenségét.
A Sacrosanctum concilium (=SC), azaz a szent liturgiáról szóló konstitúció viszont kimondottan német-francia együttműködés gyümölcse. Lambert Beauduin bencés már 1909-ben sürgette az istentisztelet szövegeinek és szertartásainak reformját. 1940-ben csaknem egy időben jött létre a német püspöki konferencia liturgikus bizottsága és a párizsi ,,Centre de pastorale liturgique,,, amely 1947-től a trieri liturgikus kutatóintézettel kéz a kézben dolgozott. Ennek a két szakértő csoportnak képviseletében ment Rómába már 1960-ban J. Wagner és A. G. Martimort, hogy közzétegyék a népnyelv bevezetésével és a kétnyelvű liturgiával szerzett tapasztalataikat. Munkájukban erős támaszt jelentett számukra XII. Piusz 1947-ben közzétett Mediator Dei kezdetű enciklikája.27 Nem szabad azonban azt sem elhallgatnunk, hogy az általuk kezdeményezett, Congar és Rahner egyháztanára támaszkodó reform a zsinatot követő években ellentmondást is kiváltott.
Sikeresebbnek bizonyult az egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló és lelkipásztori irányadást adó Gaudium et spes (=GS) kezdetű lelkipásztori konstitúció. Megalapozásában F. Houtard és Y. Calvez, a párizsi ,,Action Populaire,, kutatói és Pietro Pavan, római egyetemi tanár magaslottak ki. Előbbiek a latin-amerikai elszegényedett tömegek problémáiból és az elkereszténytelenedett francia vidékeken szerzett tapasztalataikból indultak ki. Pavan az egyház és az egyházak közötti viszonyban megkívánt szabadságnak szentelte értekezéseit. Német részről Rahner mellett Hengsbach püspök játszott fontos szerepet, szintúgy Häring professzor, főleg a szociális és házastársi erkölcs kidolgozásában.28
Mindent egybevetve azonban a konstitúció a francia nyelvterület szakértőinek (Congar, Calvez, Chenu, Daniélou, Haubtmann, Houtard, Lalande, Sigmond) és püspökeinek (Elchinger, Garrone, Léger, Liénart, Martin) köszönhető. Mögöttük állt a sokat szenvedett Latin-Amerika, nem utolsósorban a ,,szegények püspöke,,, Helder Camara, Rio de Janeiro érseke.29 A német ajkú teológusok érdeme, hogy a végleges szöveg mélyebb, világosabb, kiegyensúlyozottabb, teológiailag szabatosabb alakot nyert.
Az Unitatis redintegratio (=UR), vagyis az ökumenizmusról szóló dekrétum hasonló módon jött létre. A német Jäger érsek visszatekintőben így nyilatkozott: ,,A De oecumenismo séma eredeti formáját inkább a francia és a holland nyelvterület teológusának, mintsem a német ajkúaknak köszönheti. Ez utóbbiak inkább a felekezetek közötti vitás kérdések tanulmányozását tartották alapvetőnek.,,30 Külön említést érdemel ismét Congar, aki a felekezeti hagyományokról folyó párbeszédben oroszlánrészt vállalt, s ugyanakkor a Kálvin-kutatást, amely az Egyesült Államokban élő protestánsok számára különös fontossággal bír, hathatósan támogatta. (Nekem is ő szerzett erre Lortz mainzi intézetében ösztöndíjat.)
Nostra aetate (=NA) a címe annak a nyilatkozatnak, amelyet a zsinat a nem keresztény világvallásokról tett közzé. Történelmi fontosságú főleg a zsidóságot érintő része, amely lényegében a német kúria-bíboros, A. Bea művének tekinthető.31 Ez az okmány évszázados előítéletekkel számolt le, például a zsidók Jézus kivégzéséért való kollektív felelősségre vonásával. Ugyanakkor a zsidó Jézusban a két bibliai vallás elválaszthatatlan folytonosságának élő jelét ismerte el. A NA szerint az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus szintén üdvtörténeti jelentőséggel bírnak.
Ezt az okmányt a világvallások számos képviselője éppoly pozitív módon könyvelte el, mint a zsinat más jelentős szövegeit. A nem katolikus keresztények közül csak néhányat lehet itt idézni. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke, Lukas Visher a katolikus egyház ,,nagy magára találásáról,, és a protestáns kinyilatkoztatás-tanhoz való közeledéséről beszélt.32 (Ez utóbbi véleményt megerősítette a 2001-ben Augsburgban létrejött evangélikus-katolikus kiegyezés.) P. Evdokimov ortodox részről a nagy testvéregyház bátor ,,önvizsgálatát,, fogadta örömmel.33 De nem minden vélemény volt maradéktalanul helyeslő. Az evangélikus Vajta Vilmos fején találta a szöget, amikor kijelentette: ,,a püspöki kollegialitás korában minden pápai körlevélnek az egyház gondolkodásának összképét,, kellene tükröznie.34 Mások szerint a zsinat által létrehozott püspöki világszinódus gyakorlatában erősen eltér a kollegialitás elvétől, hiszen nagymértékben függ a római központ irányadásaitól és követelményeitől.35
Ugyanakkor a zsinat katolikus ,,nagymesterei,, közül is nem egy néhány év elmúltával fájlalta, hogy az okmányok szövege sokszor holt betű maradt. ,,Megálltunk félúton,, - mondta Congar, főként a kollegiális munkamód, a szinódus gyakorlata, a papi hivatás alaposabb átgondolása és a társadalmi adottságok realista kiértékelése terén.36 Rahner fájlalta, hogy az ökumenizmus terén a zsinati tavaszra nem következett gyümölcshozó nyár.37 Kimondottan ,,télies időjárás,, jelének tekintette, hogy Róma azon tételeire, amelyeket tizenkilenc esztendővel a zsinat után H. Friesszel az egyházak egyesülésének lehetőségeiről közösen dolgozott ki, elutasító módon reagált.38
Sőt, mi több: egyre inkább felmerült a kérdés: vajon nem kell-e a maga egészében vett katolikus egyház zsinat utáni válságáról beszélni? J. Ratzinger úgy vélte, hogy ,,a remélt megújulás helyett a fokozódó bomlás folyamata,, indult meg,39 és ,,az önkritikát önpusztítás váltotta fel,,.40 Azonban arra a kérdésre, hogy mindezért magát a zsinatot kell-e felelőssé tenni, határozottan nemleges választ adott.41 Congar annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a zsinat után, de nem a zsinat hibájából bekövetkezett krízisben átfogó társadalmi jelenséget kell látni. A nyugati társadalmak értékrendjei mindenhol meginogtak.42 Új individualizmus, a magánéletbe való aggályos visszahúzódás terjedt el. A termelésre és a fogyasztásra beállított polgárok egyre kevésbé lettek képesek ,,tartós és elkötelezett,, személyi kapcsolatra.43 A hatvanas évek derekától kezdve előbb az Egyesült Államokon, aztán Nyugat-Európán átcsapott a társadalom feje felett a fiatal nemzedék lázadása mindenfajta tekintély ellen. Többé nem reform, hanem forradalom kellett. A katolikus egyház ugyan az utolsó évtizedek folyamán erősen tudatosította ,,önazonosságát,,, és így jó alapfeltételeket teremtett a ,,világgal,, és az eltérő szellemi áramlatokkal folytatott párbeszédének.44 Azonban a zsinat alkotói - minden tapasztaltságuk, jól értesültségük és okosságuk ellenére - nem vették teljes mértékben észre, milyen ,,világ,, felé nyitották meg azokat a zsilipeket, amelyek hosszú ideig a szabad kezdeményezéseknek és az új, kreatív gondolatoknak útját állták. Ezért azt az egyházi megújulást, ,,renovatio,,-t,45 amely más és több, mint a puszta reform, a világ profán többsége egy kisebbségbe szorult világközösség jelenségévé zsugorította. És ez a kisebbség nem volt képes magát a többség befolyása alól kivonni. Nem sikerült - minden zsinati megújulás, magasrendűség és idealizmus ellenére - kovászként hatni a tésztában. Megcsappant a ,,gyakorló,, katolikusok száma, egyébként ugyanúgy, mint a politikai pártoké és humanista egyesületeké. Sok pap kilépett. A távol-keleti vallások hódítani kezdtek a keresztények köreiben. A ,,világ,, mintáját követve ők is inkább a jogaikra, mintsem a kötelességeikre helyezték a hangsúlyt.
Ebben a helyzetben minden keresztény felekezet híveinek rá kellett döbbenniük arra, hogy az adott ,,világnak,, nemet is tudniuk kell mondani. Csak ilyen világosan látó észszerűség alapján lehetnek képesek arra, hogy a ,,modern,, értékek befogadása mellett a ,,posztmodern,, relativizmussal és darabokra eséssel is számoljanak. Kezdve a nemiséggel egészen az állampolgári elkötelezettségig. Nem az lett volna-e csoda, ha ,,68,, szelleme megkímélte volna a zsinat önmagában helyes döntéseit?
Amit J. Ratzinger húsz évvel a II. Vatikáni zsinat lezajlása után, a nagy ,,zűrzavar,, közepette mondott, szerintem igaz és fontos: ,,a zsinat »ideje« valójában még nem érkezett el,,. Más szóval: az, amit vetett, még nem lehetett érett, gyümölcsöző növénnyé (ez talán a magyar katolicizmusra különösen érvényes!). Ezért kívánta Ratzinger bíboros egy húsz évvel ezelőtt tett nyilatkozatában, hogy egyházi kiscsoportok ragadják magukhoz a kezdeményezést a zsinati okmányok ,,újraolvasására,,.46 Ők is műveljék azt a termőföldet, amelybe a zsinati magvetők elvetették a jó magot. Ismerjék és ismertessék meg szándékaikat, filozófiájukat, kísérleteik módszerét és tartalmát. Hiszen azóta is jöttek új idők, amelyek egy szakadatlanul megújuló kereszténységtől várnak sok kérdésre feleletet. Ha az effajta ,,zsinatkutatás,, és aktualizálás sikerül, itt és ma érvényesül a szövegekben rejlő igazság, bölcsesség, emberi érték. Semmi sem hasonlítana jobban öngyilkos magatartásra, mint az aggályos visszahúzódás Isten tudja milyen zsinat előtti gettóba. A bástyák nem engednek sok helyet a haladásnak. És ha az ,,Isten népe,, nem megy előre, visszaesik. Yves Congar, atyai barátom ilyen értelemben idézte Paul Claudel metaforáját: ,,Amikor jár az ember, fél lábbal mindig a földön van. Ha mindkét lába a földön van, nem jut előre. S ha mindkét lába a levegőben van, elesik.,,47 A zsinat ma is ezt üzeni: Kelj fel és járj! """"
A lényeg, hogy az emberek közül ezt minden vallási hókuláré nélkül is gyakorolják a vele született természetüknél fogva, vagyis a szeretetet, a jóságot és mindazt, amit Jézus is fontosnak tartott, nem kell ehhez keresztény bélyegekkel telerakosgatni az arcéleket, a homlokokat, a ruházatokat, nem kell a vasalt ing, az öltöny, nyakkendő, a spray szagingerfúziója, hogy valaki jó benyomást keltsen, mindez egyféle álca, aki emberséges az minden ígérgetés nélkül teljesíti az Atya, és Jézus akaratát!
A kereszténység mára már nem nívó, talán sohasem volt az...és sajnos sokkal több a hazugság, bibliájukban is, magyarázataikban és tekintélyeik azok, akik az egyházi írott és íratlan szabályaiknak megfelel! Nem Isten, az csak hivatkozási alap!
Ez nem válasz. Gánóczy nagyon sokat letett az asztalra, mire a kálvinisták díszdoktorukká avatták. Tehát nem befolyásolták őt kutatásában e megtiszteltetések. Írásait egyébként széltében idézik a szakirodalomban, s ha kend mégis váltig kardoskodik amellett, hogy ő ennek ellenére is elfogult és hiteltelen, azzal kend szembehelyezkedik az egyháztörténeti kutatás élvonalával. De kendet ez sem zavarja, és afféle "annál rosszabb a tényeknek" lelkülettel tovább ismételgeti monoton szitkait Kálvin ellen, akkor boldogan magára hagyom kendet ebben a dühöngőtopikban, főleg úgy, hogy már egy bólogató hallgatója is van.
Szerintetek, ha az un. Shem, Tillet es Munster kozos kezirat csaladfahoz tartozik, mit lehet kihamozni az elteresekbol? Tillet a legjobb. Da vajon o all legkozelebb a regi valtozathoz? Milyen mas csaladfakhoz hasonlit?
Nem egy gátlásos gyerek volt, az már biztos, főleg ha szerekkel izzította agyát a gondolatokra, mint képzeletének ihlető múzsáját............., de őszinte és sok esetben rátapintott a lényegre.... Ő legalább bűnnek érezte, ha megtenné az általa rossznak tartott dolgokat az emberekkel, de szégyen, hogy a kereszténység gátlástalanul terel....!
Kurt Cobain sem tudott annyira brillirozni, mint mondjuk Yngwie Malmsteen, csupán pár akkordot bontott, avagy ütött, néha többet is, de azt imádták egyszerűségében!
Gánóczy Sándor (Alexandre Ganoczy) (Budapest, 1928. - ) teológus, a Würzburgi Egyetem Római Katolikus Teológiai Fakultásának dogmatikai professzora, neves Kálvin-kutató. Tartalomjegyzék [elrejtés]
* 1 Kutatási területe * 2 Életpályája * 3 Művei * 4 Kitüntetései, elismerései * 5 Külső hivatkozások
Kutatási területe [szerkesztés]
Főleg a katolicizmus és a reformáció viszonyát illetve a reformációt vizsgálja.
Életpályája [szerkesztés]
Teológiai tanulmányait Budapesten, Párizsban és Rómában végezte. 1953-ban szentelték pappá. Tíz évig Párizsban volt lelkipásztor. 1963-ban doktorált Rómában a Pápai Georgiána Universitáson. 1967-ben Münsterben magántanári vizsgát tett ökumenikus teológiából és dogmatikából. 1969 a páizsi Sorbonne-on filozófiából doktorált. 1967 és 1972 között Párizsban és Münsterben tanított. 1992-től a Würzburgi Egyetem Római Katolikus Teológiai Fakultásán a Dogmatika I. tanszék vezetője volt. Egyben ő vezette a Kálvin-kutatásokkal foglalkozó Hermann Scholl Intézetet. 1996 óta Dél-Franciaországban él.
Művei [szerkesztés]
* Gánóczy Sándor: Mária Luther, Kálvin és a II. Vatikánum teológiájában. Vigilia, 2005/7. * Gánóczy Sándor - Stefan Scheld: Kálvin hermeneutikája. Szellemtörténeti feltételek és alapvonalak. Kálvin Kiadó, Budapest, 1997. * Karl Pellens - Alexandre Ganoczy: Calvin und Vaticanum II, F. Steiner 1965.
Kitüntetései, elismerései [szerkesztés]
* tiszteletbeli doktori cím (Genfi Egyetem Református Teológiai Fakultása, 1982) * tiszteletbeli doktori cím (Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara) * tudományos tanácsadó a Vatikáni Egységtitkárságon. """
Igen, anno Kálvin idejében mennyi könyvtár is lehetett, főleg azok amiket nem égettek el halomra....., persze ezek két oldalúak voltak, ref és kat......., persze nem olvastam az esti hírekbe, hogy eme kiváló tudor uraság visszautazott az időbe....., hogy felkeresse Kálvin korának Kálvint dicsőítő írásait, mert éppen a katolikusok és reformátusok kritikáiról írt műveket eltüntették már akkor is! Milyen érdekes, hogy ez a nemes katolikus úr tiszteletbeli református doktori címmel is rendelkezik, persze ettől még nem elfogult.... :)))))))))
Ó, ilyesmit vártam. Ha kendnek nincs felelete, jön csőstül a mit sem bizonyító idézettömeg, s a végén egy rájuk éppen nem alapozható önkényes odamondás. Mint pl. ez: "majd ha egy valódi kálvini életrajz kerül napvilágra, ami egy pár esetben a történelem során előfordult, rögtön az egyház lecsapott rá, mint aljas rágalomra, avagy hazugsággal bélyegezte meg!" - Kálvinról születtek már ilyen mindentudó és hiteles életrajzok: Bolsec, Florimond, Audin, Durant, Zweig és mások tollából. Egyik sem ér egy kifújt tojást sem, de a kendféle bősz Kálvin-gyalázóknak örök táplálékul szolgálnak.
"Hogy mit ér egy katolikus Kálvini életrajz, olyan kálvinista levéltárak, pápai dokumentumok alapján szerkesztve az ökumené jehgyében" - Még szép, hiszen másféle levéltárak nemigen akadtak abban az időben, mint r.k. vagy prot. érdekeltségűek. Most már csak a lemondó sóhaj hiányzik, hogy a kálvinisták a pápistákkal karöltve eltüzelték a Kálvinra igazán terhelő adatokat, mert annyira rettegtek az utókortól - és máris kész lehetne a Paleokrites-féle kirohanások ideológiai alapja.
"nem csoda szám, hisz reformátusok részéről is viszont köszönnek a hasonló dicshimnuszok egyes katolikus teológusokra is!" - Az ám, a reformátusok mindig is a római katolikusok odaadó barátai voltak. Csak így tovább, és órákon belül meglesz a többi eszmei alapvetés is a fenti kirohanásokhoz, ha már tényleges érvekre nem futotta.
Pl. http://sucyportal.info/presbteszt1/repository/108.pdf "Orleansból a bourgesi jogi egyetemre ment át, ahol a kiváló humanista Wolmar professzorral közelebbi kapcsolatba került. Wolmar a görög irodalom tanára, de szentírásban is járatos tudós, arra biztatja a fiatal Kálvint, hogy olvassa a Bibliát, mégpedig eredeti nyelven." 1531 körül Először a II. Kor. Levélhez ír rövid kommentárt, amit Wolmarnak ajánl. A professzor egy ezüst pohárral jutalmazza."
"" Kálvin munkásságát a jogi tanulmányok nem merítették ki Orleans-ban, Wolmar Menyhért, (3) a kiváló hellenista mellett a görög nyelvben tökéletesítette magát. Kálvin későbben hálával emlékezik meg Wolmar hathatós támogatásáről. (4) E tanító az Írást is görögül olvasta, s tanítványainak gyakran szólt a reformációról, a németországi eseményekről, itt-ott bibliai és hittani magyarázatokba is bocsátkozott. Egy alkalommal így szólt a hit erejéről: "A hit által az ember egyesül Krisztussal s Krisztus egyesül vele, az Úr ennek következtében a vétkezőben nem az embert, hanem az ő szeretett "
" 1527/28 fordulóján Orléans ba költözik. Itt Melchior Wolmar volt rá nagy hatással. Talán ő volt az első, aki megismertette Kálvint a lutheri eszmékkel és az evangéliumi tanokkal. S amikor Kálvin Bourges (Burzs) ba megy további jogi tanulmányokra, itt újra találkoznak és segít Kálvinnak a görög nyelv tanulmányozásában. Így lehetősége nyílik Kálvinnak arra, hogy az ókori klasszikusokat tanulmányozza. A hagyomány szerint Kálvin itt Bourges ban mondta el első evangéliumi tartalmú igehirdetéseit. "
" Orleansba ment egyetemre, ahol hamar kitűnt tehetségével és szinte tanárként kezelték. Ekkortájt ismerkedett meg a reform eszmékkel és érdeklődése a teológia és a Biblia felé fordult. Közben Bourges egyetemére ment egy világhírű professzort hallgatni, de egy német tanárral, Wolmarral került közelebbi kapcsolatba, aki által az evangéliumok és reformáció oktatásában részesült. "
És még sorolhatná az ember...., de minek, ezek is mind elfogultak, majd ha egy valódi kálvini életrajz kerül napvilágra, ami egy pár esetben a történelem során előfordult, rögtön az egyház lecsapott rá, mint aljas rágalomra, avagy hazugsággal bélyegezte meg! Így megy ez a keresztényeknél....., nem az igazság a fontos, hanem a hazugság, a látszat, ezt tanította Jézus az keresztények istene? Persze Pál után szabadon!
Hogy mit ér egy katolikus Kálvini életrajz, olyan kálvinista levéltárak, pápai dokumentumok alapján szerkesztve az ökumené jehgyében, nem csoda szám, hisz reformátusok részéről is viszont köszönnek a hasonló dicshimnuszok egyes katolikus teológusokra is!
"" Kapcsolatok
* Magyar Katolikus Egyház * Magyarországi Evangélikus Egyház * Magyarországi Baptista Egyház * Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa * Református Világszövetség * Egyházak Világtanácsa * Európai Egyházak Konferenciája * Ökumenizmus - startlap
Dokumentumok
* Ökumenikus Charta * Ökumenikus esketési rend ""
http://www.reformatus.hu/okumene/
Kálvin, ha jól megnézzük ágostoni reformer volt, maradt vad katolikus, ezt ne látná senki?
"ez a hellenista tanár újszövetségi magyarázatát tanítja az eredetinek vélt görög fordításból" "egy görög újszövetségi fejezetből a tanárja által lefordított magyarázaokból megtanul perfektül görögül"- Konkrétan Kálvin nagyon is önálló igemagyarázó volt, és még ellenfelei is elismerik, hogy korának legnagyobbja volt a protestánsok között. Wolmar pedig nem bibliamagyarázatot tanított, hanem görög nyelvet, és tudtommal kommentárt nem is adott ki. A szóban forgó magyarázatok illusztrációk lehettek csak a nyelvórákon.
