Ezt találtam egy mostani Leonard Cohen interjúban, gondoltam "aktuális" lehet:
As Sharon Robinson said, Bob Dylan has a secret code with his audience. If someone came from the moon and watched it they might wonder what was going on. In this particular case he had his back to one half of the audience and was playing the organ, beautifully I might say, and just running through the songs. Some were hard to recognize. But nobody cared. Thats not what they were there for and not what I was there for. Something else was going on, which was a celebration of some kind of genius that is so apparent and so clear and has touched people so deeply that all they need is some kind of symbolic unfolding of the event. It doesnt have to be the songs. All it has to be is: remember that song and what it did to you. Its a very strange event.
Ennek a veszélye mindíg ott van, ha az ember korábban lelép. Azt hiszem, ezzel együtt ez 3x történt meg velem. De sajnos egyszerűen eljutottam arra a pontra, ahol már minden idegesített, ami a színpadon történt (vagy nem történt).
Szerintem ez egy jó koncert volt, ami aztán átment nagyszerűbe, amikor odarohantunk a színpadhoz a H61R-nél... :)) Ja, ez úgy 70-80 perc után volt, tehát, aki elment 45 perc után, az az igazi buliról lemaradt, pláne, hogy a színpadon lévők is akkor tettek rá pár lapáttal... That's life... and life, only :))
Meg kell mondanom, ennyire kiábrándítóan rossz koncerten, mint a tegnapi bécsi volt, még életemben nem voltam. Nem is bírtam tovább háromnegyed óránál, pedig az nagyon ritkán történik meg velem, hogy ne maradjak a végéig.
Azt gondoltam, hogy ne várjak bocelli-féle áriázást, és az még el is ment amikor Bob bácsi "csak" elbeszélte a dalokat, de amikor megpróbált valami dallamot reprodukálni, hát az borzalom volt. A kísérő zenészek lagymatagságáról nem is beszélve. Egyébként előmászott azért a billentyűk mögül?
Legyen akkor egy "jó" Dylan filmből is valami. A Scrosese filmben szerintem - persze Dylan-nen kívül a legnagyon arc az Al Cooper nevű csávó. Az, ahogy elmeséli, hogy került be a like a rolling stone felvételébe mindig jókedve derít. Talán okoz néhány kellemes percet Nektek is :
És én 21 évesen, tele ambícióval, Bob Dylan rajongójaként úgy döntöttem, hogy játszani fogok a felvételen. Ott volt egy másik gitáros, aki leült, és bemelegített, és a képességeimet messze meghaladóan játszott. Kiderült, hogy ő Mike Bloomfield. Felkaptam a gitáromat, és átmentem a keverőszobába, ahová tartoztam. A felvétel első pár órája után az orgonát bevitték a zongora helyére. Úgy éreztem, itt egy újabb esély a számomra. Azt kérdeztem Tom Wilsontól: "Nem játszhatnék az orgonán? "Nagyon jó vagyok." Ez persze marhaság volt. Tom Wilson azt felelte: "Ember, te nem orgonázol. "Hisz gitáros vagy." Mire én: "Tényleg jó vagyok, tudok rajta játszani!" Erre ő: "Al!" És akkor bejött valaki, és a telefonhoz hívta. Szóval nem mondott nemet. Like a Rolling Stone, újra lejátsszuk, folyamatos felvétel. -Te meg mit csinálsz? Ezen a ponton simán kidobhatott volna, és visszaküldhetett volna a keverőszobába. De nagyon jóindulatú ember volt. Szóval hagyta. Én pedig játszani kezdtem. A szövegnél, az elején hallani lehet, ahogy elkezdek játszani, egy nyolcaddal a többiek mögött. Hogy biztosan a jó hangot játsszam, a többiek ezt játszották... Én meg ilyesmit. Ilyesmi. Elkezdték visszajátszani. Két-három versszak után Bob azt mondta Tom Wilsonnak: "Tekerd feljebb az orgonát!" Tom Wilson azt felelte: "Ez a srác nem orgonista. "Csak egy..." Mire Bob: "Nem érdekel, tekerd feljebb!"
Megnéztem. Hát szerintem itthon sem lesz közönségsiker. Úgy általában a film nekem olyan elvontnak tűnt, hogy akár a David Lynch is rendezhette volna. Azért azt hozzáteszem, hogy nem volt hozzá még semmi felirat, sokmindent nem értettem.
Úgy érzem ez a film igazán Dylannak kedvez, talán ezért is bólintott rá a forgatókönyvre : tovább folytatja a ködösítést amit már Dylan a kezdeti interjúitól elkezdett.
Szerintem aki eddig nem ismerte nem ettől a filmtől lesz rajongó. Annak mondhat valamit - elgondolkodtatót a film aki alaposan ismeri Dylan életét.
Ez nem az "elindul Duluth-ból a szegény fiú a nagyvárosba és rocksztár lesz" mozi, hanem egy rendesen elvont művészfilm.
Ami nagyon tetszett benne, hogy végig remek nóták szólnak.
egy kis honi ajánló
