(Völgy?) <-- Őszintén fogalmam sincs milyen címet adjak neki, hónapok óta ezen rágom magam….
Nem fogok itt most nagyot szólni, Csak hagyom magam, néha átgondolni. Mert őszintén, néha fáj a világ, Mikor a torkod marja az egész világ.
Nincs sok kérésem, néha tényleg csak egy kevés, Hagyjátok már végre, hogy jó legyen, a levés. És kit érdekel végül is, hogy mit mondok? Ha eleve a fejemben vannak a gondok.
És ott van még az is amit érzek, Világfájdalom nem lehet, ahhoz nem értek, Szóltok aztán kifiléztek, majd csodálkoztok, Ha szívemben a gondok, feltörnek és olyat mondok.
Szarul lenni néha csak nem baj? Bár kívülről igen alacsony a zaj, És erre vagyok a legbüszkébb, Hogy örökkön rejtve maradnak a tüskék.
Mert bennem háború dúl, de mekkora A front eddig állt, most a hadsereg van oda. És a négy éven át, könnybe fojtott éjszakák, Későn bár, talán, most mondják ki vígaszát?
Á nem! Azt nem lehet!
Ezért magamra haragszom! Magamra hisz, saját fejem vérpadra így teszem. A csalfa reménynek hívó szavát hallanom miért kell? Ha tánca hazug, s fülembe súgott szava, csupa métely!
Miért húz vak szerelem oda, Ahol tudom, a termés csak száraz fa és moha. Mert nekem e kert annyit sem, de nem! Semmit nem terem! Hisz magához láncolt már egy másik szerelem.
S erre mondhatnád:
Csodáld a kertet távolról, A pázsitra azonban rá ne lépj! S szakajts egyet a saját fádról, Igy bajod nem lehet!
De élet ez? Vagy inkább a halál? Egy ilyen életben rám vajon mi vár? Nem hiszem, hogy ez nekem való, Ha Trója Szerelmem, én nem leszek Faló!
Akkor miért fáj még akkor is, ha tudom, Golgotám szeme, keresztem haja ahogy csillog a napon. A biztos halált miért választja, a bolond és a bölcs? Míg a posztja két szörnyű hegy között a völgy?
S völgyem mélyén nagy folyó Könnyek árán duzzadó Felhőtlen nap sütötte ég, Itt szakad lelkem szerte szét.
Szia Suta! Szerintem senki nem írta le még azt a négy sorod, csak az el camino zarándokút jutott róla eszembe, amit sokan azért egyedül tesznek meg, hogy önmagukhoz közelebb kerüljenek. Azért vontam a párhuzamot:
ha maradok még a földi lét zarandokútján, még magamról is megtudhatok többet.
vadász jár a fák közt megrezzen az erdő elcsitul a szél is a folyton tekergő kushadnak a nyulak és minden vadállat mert embert leng körül az ölés és a bánat
nem nélkülöz, hasa tele puskája is eljött vele
parancsszóra gyilkol vagy tán élvezetből büszkén szól: az előbb még mind élt ezekből s dicsőítik egymást vérnek kiontói feledett életnek hitvány megrontói
sportot űző gazok lőnek őzbakokat holt jövőnek
gyászol szürke szívem s gyászol a kikelet gonoszság úszik tiport földünk felett ember pusztít mindent sietve és bután s nem lesz majd senki az utolsók után
kék ibolya szirmát kis szellő simogat megébredő erdő halkan, de hívogat feledném borúmat mint virág a telet mosolyog a nap ránk a fellegek felett
rügyekben fénylenek Körösnek ágai halk trilla sóhajtja fészkének vágyait folyó vájja útját messzire, egyedül vizekre megy távol tengerbe menekül
megjön a várt tavasz gondomat levetném s ami csak nyomaszt mindet elfeledném figyelném a létet még egyszer, örömmel s nem csak kaparva beszakadt körömmel
megenged a lélek feledi gondjait ébred az életem rendezi sorjait ad még mosolyt szürkülő arcomra s kék ibolya nyílik keserű harcomra
