Zöldségek és hering egy asztalon, vagy borospohár körül széthintve kártya. Hideglelős, kék-zöld napnyugtakor nagy, sejtelmes káposztákat visznek át a patakon szekerek. Egy pincegádor az ismerős, esővel vemhes villogásban. Egy kar lámpást emel, az éjszakából párkányt s repkényt a fény inogva hámoz. A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban lappangó állítást a felszínig szívja – egy állítást, mely káposzta és hering és lámpa egyszersmind. Mintha azt mondaná: van, azt mondja: volt. Oda-vissza hullámverése fölött egy harmadik idő: az „itt-se-én-se”.
A levegő, amin szilárdan támaszkodik madár s madártan, az érvek foszló szélein a szárny, egy percnyi ég beláthatatlan következményű lombjai, az élő pára fái, felkanyarodva akár a vágy, a fenti lombba, percenként hússzor lélegezni a zúzmarás, nagy angyalokat.
És lent a súly. A síkon röghegyek nagy, mozdulatlan zökkenései, amint feküsznek, térdenállnak az ormok és a sziklahátak, a földtan szobrai, a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, aztán megint a tömbök és a formák, meszes csonttól körvonalig kővé gyűrődött azonosság.
Az ég s a föld között.
A sziklák roppanásai. Amint a nap átlátszó ércei már-már magukba, fémmé a követ, ha állat járja, körme füstölög, s köröznek fent a sziklafal fölött az égő paták füstszalagjai, aztán az éj a sivatagban, az éj, amint kioltja s kőmivolta magváig ér, fagypont alatti éj, s amint hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s a fekete mindennapos néma villámcsapásai –
A nap s az éj között.
A szaggatások, hasgatások, a víziók, a vízhiányok, a tagolatlan feltámadások, a függőlegesek tűrhetetlen feszültségei fent és lent között –
Éghajlatok. Feltételek. Között. Kő. Tanknyomok. Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, Két sorba írva, tóban, égen, két sötét tábla jelrendszerei, csillagok ékezetei –
