GEmma gépészmérnököt írt, de mintha másra asszociálnál. Szerintem az épületgépésznek (fűtéstechnika, vízellátás, csatornázás, gázellátás, égéstermék-elvezetés, légtechnika, szellőzés, klímatechnika) kevés köze van a gépészmérnöki tevékenységhez.
Persze előre bocsátva, hogy az általánosítás gusztustalan és elítélendő.
A gépészekről sokat tudnék mesélni, de akkor nagy sértődés lenne. Egyelőre annyit, hogy nagyon magabiztosak magukban, mindent elvállalnak, azt is, amihez nem értenek. Ez nagy előnyük, mert ezért köztük minimális a munkanélküli.
Ha saját házat építenek, általában meg is tervezik és az építész "csak aláírja". Ennél fogva szinte lehetetlen, hogy kívül-belül normális házuk szülessen. Ők az építkezés előtt nem azért nézegetnek építészeti folyóiratokat, hogy az ott látottak alapján tervezőt válasszanak, hanem hogy "ötleteket" merítsenek. Tehát több tucat különböző házból több tucat megoldást, amit megpróbálnak a saját rajzukba beépíteni, illetve az építészre erőltetni. Éppen ezért karakteres tervező nekik nem is jó, mert az nem hajlandó követni az összes elvárásukat.
A gépészeknek a kocsijuk általában drágább, mint amekkorát megengedhetnének maguknak. Amikor a családban még csak egy autó volt, a feleséget nem engedték vezetni. Ja, és a pecások között felülreprezentáltak... Nem lehet könnyű egy gépész feleségének lenni, általában pedagógus viseli el őket.
A politikusokról nem sokat tudok, de valószínű, hogy rájuk az alapvégzettségük szerinti hozzáállás a jellemző.
Bocs a fentiekért, de nem alap nélkül írtam mindezt.
Az újságírókat a kreatív szakmák közé sorolom és ők írnak is, ameddig tudnak. És úgy érezhetik, hogy nyomot hagytak maguk után. A hobbijaikról nincs ismeretem, de nem nagyon érhetnek rá rendszeresen mást csinálni.
A jogászok többsége valószínűleg kevésbé érzi ezt, mert a bíróságok és földhivatalok archivumait nem tekintik oly fontosnak, nem annyira büszkék rá, ezért köztük óriási a hobbit, művészetet, sportot is űzők aránya. Többekkel találkoztam, akik olyan álmot dédelgetnek, hogy nyissanak egy kis kávézót.
Van egy mondásom, ami már eléggé közismert: – Mi az abszolut lehetetlen? – A pecázó építész... Kiváncsi lennék, hogy meg tudja-e ezt valaki cáfolni. (Itt nem csak a végzettségre, hanem az aktív tervezői munkára gondolok.)
Oké, de mi következik belőle? Hogy menjünk lakatosnak, mert akkor milyen jól lesz, ha szeretünk hímezni, vagy maradjunk a népművészet idjú mesterei, de feltétlenül vegyünk egy margóvágót is?
Nem szép általánosítani, de azt tapasztaltam, hogy:
Úgy látom, hogy azon szakmák művelői, ahol a munka nem mondhatni kreatívnak, illetve nem érzi az illető, hogy maradandót alkot, általában választanak egy hobbit: egy másik szakmát, művészeti ágat vagy sportot, amiben örömüket lelik. És ezt űzik még fokozottabban nyugdíjazásuk után is. A kreatívakra nem jellemző a hobbi és ők életük végéig alkotnak, ha megtehetik.
Kívánságra ezt az elméletet példákkal is illusztrálom, bár szerintem mindenki ezt látja, ha körülnéz az ismeretségi körében.
Szóval az ezzel a baj, hogy persze nekem sincs olyan pont, amelyre rá tudnék mutatni, hogy hohó, ott toltam el mindent, vagy hogy ha akkor nem jobbra indulok, hanem balra... Ilyesmiről szó sincs. Minden döntésem logikus volt, vagy nem is volt döntés, hanem egyszerűen adta egyik lépés a másikat. Mégis, ha _a mai eszemmel_ visszagondolok, akkor tudom, mit csinálnék másként. Biztos nem mennék bölcsésznek; biztos megtanulnék annyi nyelvet, amennyit csak tudok, amíg még fog az agyam; lelépnék ebből a szakmából, amíg még van hová, és legfeljebb műkedvelnék, amikor kedvem tartja; és igen, időben észbe kapnék, hogy a férfiaknak két életük van, a nőknek meg csak egy.
Egyáltalán, vigye el az ördög, valószínűleg eleve férfinak állnék. :-)
De mondom, ez nem jelenti azt, hogy most épp az ereimet nyiszatolnám életem sikertelensége fölött busongva, csak úgy elgondolkodtatott Sas Ede sírfelirata. Bereményi Gézával és Cseh Tamással szólva: én a magam részéről a nyolcvanas években voltam a legboldogabb. Nem véletlenül - hiszen akkor még napi tapasztalás volt, hogy az élet hosszú, és bármi megtörténhet benne. :)
Eddig az egyetlen amit másként csinálnék az, hogy nem várnék 1965. az 56-os disszidálással. Biztos másként alakult volna az életem ha akkor elmegyek. Más minden jó volt úgy ahogy volt, sőt talán annak is volt értelme, hogy csak később mentem el. Nem nagyon hiszek a szabad akaratban. Gyerek biztos szóba se jöhetett volna nálam.
Veszélyes ez a „mit csinálnék másképp” kérdés, mert a legtöbb emberhez hasonlóan én is tudok olyan pontokat az életemben, ahol másfelé kanyarodnék, viszont eddig nem bántam meg semmit. Amit elszúrtam, az is hozzám tartozik. Sőt, ha másképp csinálom, akkor egészen más ember lennék most. (Én legfőképpen tanulnék.)
Hát, nem tudom, mert eddig én is inkább csak rohangáltam, olykor ész nélkül. De ha a kérdés úgy is föltehető, hogy én mit csinálnék másként, ha visszamehetnék az időben, akkor a felnevelni egy-két gyereket biztos benne lenne. A balzsamozáson még gondolkodom, bár amennyire szaggat mostanában a jobb vállam, üsse kő, jöjjenek azok a szüzek.
Vajon mit jelent „voltaképpen élni”? Miért hiányolják ezt olyan sokan életük vége felé? Mi az igazi élet? Ha egy trópusi szigeten helyi szüzek balzsamozzák a hátadat? Vagy fölnevelni néhány gyereket? Fölépíteni valamit sajátkezűleg? Küzdeni?
Tegnap délután a szokásos lélekmosdatás a Kerepesi temetőben. Ezúttal a következő sírfeliratot találtam:
„Fáradtam, küzködtem,
semmit el nem értem -
s voltaképpen élni
soha rá nem értem.”
Sas Endre írta saját magának. Róla ezt lehet tudni Tóth Vilmos gyűjtéséből:
43-1-61: Sas Ede /Sass/ (író, költő, publicista; a Nagyvárad szerkesztője, majd főszerkesztője, a Petőfi Társaság titkára, a nagyváradi Szigligeti Társaság főtitkára, elnöke; az Uher-filmgyár művészeti vezetője és dramaturgja) 1869-1928.
Igen, úgy látszik, a halott szocdem újságírók jönnek be nekik.
Víg utca... Hát igen. 90-ben az élet egy olyan úr mellé sodort, aki épp akkoriban cserélt el (figyelem, tanácsi idők!) egy Horváth Mihály téri szoba-konyhát egy Víg utcai fürdőszobás szoba-konyhára, amellyel viszont házmesteri kötelmek jártak. A pasas menten névjegyet csináltatott, miszerint "X. Y., filozófus és házmester", a háztakarításra vicét fogadott, és körlevelek útján igyekezett nevelni a pl. lépcsőházi izzó-eltulajdonításban jeleskedő bérlőtársakat. A bennszülöttek kábé úgy tekintettek rá mint egy ufóra, de ténykérdés, hogy hogy a negyvennégyes körömcipőt hordó lányok éjjel bezörgettek az utcai ablakon, ha a huszonéves Skodánál tapasztalták, hogy "tanár úr, valaki kerülgeti az ótóját".
Irtó érdekes egyébként, ahogy a nyócker (bocsánat, polgármester úr, tudom, ez a kifejezés nem comme il faut) negyed századonként átalakul. Zsenge koromban, meg kicsit később, amikor átmenetileg házmesterné voltam a Víg utcában, egyszerűen a lányok és a köréjük épülő ipar uralta a vidéket. (Mondjuk, voltak ott negyvennégyes körömcipőben kacsázó, bariton hangú lányok is, de ez most érdektelen.) Aztán őket elzavarták, maradt a mélyszegénység. Most meg úgy figyelem, kezdenek egész utcákat elfoglalni az afrikaiak. Ahogy Kőbánya kínai-vietnámi-ukrán vidék, úgy a Bacsó Béla utca kész Afrika: saját kocsmával, call-shopokkal, boltokkal. A Német utca, ugyanannak az utcának a másik fele, túl a Rákóczi téren, egészen más: tisztes, egészenkis-polgári vidék, de még áthaladtában sem láttam ott néger embert soha. Ötven méter a különbség, kábé.
A gdanski periódusos táblázatnál hagytam abba délelőtt a nosztalgiázást.
Azóta még az is eszembe jutott, hogy a kóbor ausztrál aztán utánunk jött Pestre, és szépen elszállásoltuk a barátnőm nagymamájának hagyatékában, egy Nagyfuvaros utcai, földszinti szoba-konyhában. Reggel aztán bezárkózva, befüggönyözve, kicsit zöld arccal találtunk rá. Mint kiderült, Europe című, enciklopedikus tömörségű ausztrál útikalauzábal rábukkant a VIII. kerület leírására, és azt olvasta, hogy ha kedves az élete, oda be ne tegye a lábát. Nem nagyon akarta elhinni, hogy a barátnőm pl. a megelőző huszonkét évet a közeli Vásár utcában tölötte, és mégis, szemmel láthatóan él, valamint virul. Még az az érvünk sem használt, hogy ez a szocializmus úgynevezett rendőrállam, ergo aggodalomra tényleg nincs semmi ok. Egyszerűen továbbmenekült Jugoszláviába.
