Anyámék nyaralója alatt, egy vízmosás szélében évtizedeken át árválkodott egy kis faház. Igazából csak télen lehetett látni, mert egyébként teljesen benőtte a gaz meg a temérdek fa és bokor. Egyszer egy kora tavasszal leóvakodtam oda. Betörni nem volt képem, de azért a porlepte ablakon át is látszott valami abból, ami odabent volt: viaszosvászon terítő, műanyag vitrázs, kagylófotel, kovácsoltvas falidísz szalmadíszítéssel. A hetvenes évek magyar nyaralókultúrája. Ma már nagyon sajnálom, hogy nem rugdostam meg egy kicsit azt a lakatot.
Nekem is sokszor eszembe jut, mert egyike volt azon keveseknek, akiket személyesen is ismertem + egyben volt nálam az arc és a nicknév. Ez sajnos nincs mindig mindenkinél így.:-(
Igazi eltűnéses eset. Talán azért jut olyan gyakran az eszembe, mert valószínűleg sosem fogom megtudni, hová lett. De itt, a környékünkön nincs - arra alighanem rájönnék...
Nem vagyok, csak voltam, és akkor is csak tiszteletbeli, mivel vézgettségem nincs hozzá, de hát így mondtak be a filmek végén. Ez egyben akár válasz is lehet az első kérdésedre. Ezenkívül azért is mondhatja esetleg, mert tényleg azzal foglalkozik.
A második kérdésre pedig az a válasz, hogy azért, mert viszonylag szabad országban élünk, és mindenki maga döntheti el, hogy mit szeretne csinálni (persze bizonyos határok között). A vállalkozó eldöntheti, hogy kit alkalmaz az eszközök kezelésére, és az alkalmazott is eldöntheti, hogy akarja-e ezt csinálni. A hivataloknak ebbe kevés beleszólásuk van, és ez így van jól. Mellesleg a hangerő-érzet nagyon szubjektív, sok körülménytől függ, például nekem nagyon rossz (nem nekem való) zene hallgatásakor már egészen kis hangerőn is le akar esni a fülem. A visszhang meg van, azzal ilyen helyzetben nagyon nehéz mit kezdeni. Azt már nem is említem, hogy a helyszínen lévő technikus általában azt a motyót használja, amit a keze alá tesznek, nem feltétlenül azt, amit szeretne - én is jártam meg ezzel.
Igen, bárki vehet eszközöket és belevághat. Annyit azért hozzátennék, hogy egyrészt baromi drága a jó technika, másrészt ez az a terület, ahol kapcsolatok nélkül nem rúghatsz labdába.
Ha hangmérnök vagy, akkor szeretnék feltenni Neked néhány, engem foglalkoztató kérdést, kivámcsi vagyok a véleményedre:
- miért mondhatja magárol mindenki, aki nem is rendelkezik ezirányú, akár középfokú képzettséggel, hogy Ő hangmérnök;
- miért bíznak tér-, vagy terem-hangosítási tevékenységet arra, aki ebben nem rendelkezik ismeretekkel, és akkior a fél Dunapart zeng és ki akar lukadni az ember dobhártyája.
és lehetne folytatni a sort de így is tudod a lényeget. Miért nincs ez a szakmátok részéről megvédve? Valaki nekem egyszer azt mondta, hogy akinek van
pénze, hogy vegyen kW-os erősítőket és ehhez hangszóró-szekrényeket, az csinálhatja és csinálja is.
Ha már így fordult a beszélgetés, elmesélem nektek, honnan ered a családi mondás, miszerint "Nem röhögtünk ilyen jót a Tercsi néni temetése óta". Remélem, ezt még nem mondtam el...
Tercsi néni nagyapám nővére volt, egy rendkívül előnytelen külsejű vénkisasszony, könyvelő a Polgári Sörben, Kőbányán. Nagyapám egész felnőtt korában kitüntetett nagyrabecsüléssel kezelte, mert orvosi tanulmányai alatt, meg míg cselédkönyves volt, Tercsi néni önzetlenül támogatta. Gyerekkoromból markáns emlékem, hogy az ünnepi nagyasztal mellett minden létező alkalommal - karácsony, húsvét, születésnap, névnap, házassági évforduló, bárakármi - ott ül Tercsi néni, közel az asztalfőhöz, csodálatosan undok, de mindenki őszinte tisztelettel ugrálja körül.
Mikor meghalt - a hetvenes évek végefelé -, épp idehaza volt a nagymamám öccse, a mondén Feri bácsi Ausztráliából. Persze őt is kicipelték a temetésre, nagyanyám pedig a ravatalozóban állva sutyorogta a fülébe, hogy ki kicsoda a harminc éve nem látott kőbányaiak közül. Távoli rokonok, a Polgári Sör még élő alkalmazottai, a templomi kórus tagjai, a sor végén meg - súgta nagyanyám - az ott X. Y., Ferikém, tudod, vele bógniztál a korcsolyapályán a harmincas évek elején.
Feri nézte a sok rozzant, kövér öragasszonyt, majd szilajul nekiindult. A sor végéről fölkapott egy idős hölgyet, magához ölelte, és azt süvöltötte (az ő hallása sem volt már akkoriban tökéletes): Édesem, te semmit se változtál!
Mire nagyanyám, suttogásnak szánt kétségbeesett sikollyal: Feri!!! Nem az!!!
A család pedig a következő percekben a ravatalozó háta mögé vonult, rendezni sorait.
