A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
„Az időtartam mérése történik valamely megbízhatónak tekintett periodikus eseménysorral. Ha egy ilyen órát elviszünk egy másik helyre, ahol a téridő görbület más, akkor ha visszavisszük az eredeti helyére láthatjuk, hogy más időtartamot mért, mint a helybenhagyott referencia óra.”
Ez nem is történhet másképp, ha figyelembe vesszük, hogy a sebesség függvényében nő a testek/részecskék tömege, (és a téridő görbülete is változik) ami az adott rendszerben (óra) a mozgás lassulását kell, hogy maga után vonja, ill. annak az eseménysorozatnak a lassulását, amely az időmérés alapjául szolgál. – Ha helyes a következtetésem…
Mindkét alkalommal ugyan az (pontosabban ugyan olyan) eseménysorozat határozza meg az eltelt időt.
„Szerinted egy ismétlődési frekvencia hogyan tud "energiát veszíteni"?”
A Pound és Rebka kísérletben – a magyarázat szerint – …”az alagsorban kibocsátott foton a Föld gravitációs terében a 20 méter emelkedés után pontosan a graravitációs vöröseltolódásból számolt mennyiségű energiát veszít.”
Megj: Szerintem nincs energia vesztés, mert a saját ideje, így frekvenciája sem változik. Az idő csak egy másik vonatkozási rendszerhez képest fog változni.
> Kell egy újabb "merőleges" dimenzió, aminek az irányában a második egymáshoz hajtást és összeragasztást meg tudjuk csinálni. Így jön létre az a 4D test, amit "sík hipertórusznak" hívnak.
Ha jól értem a konstrukciódat, így nem 4D testet, hanem egy, 4D-be beágyazott 2D felületet kapsz.
((Sokkal népszerűbb konstrukciója az, hogy fogod az euklideszi síkot, és nem a sík pontjait tekinted pontoknak, hanem a sík pontjaiba állított négyzetrácsot.
És így a síkból örökli a távolság és térfogat fogalmát, és rögtön látszik, hogy lapos.))
Köszönöm, elég didaktikus és elég tudomám-os voltál. Én köbcentinkénti öt atomos anyag jelenlétéről értesültem, de ha te mondod elhiszem, hogy rossz az információm.
"Az Univerzum tere a mérések szerint alighanem görbületlen, ezért kiterjedése alighanem végtelen. Hacsak nincs határokkal körbevéve."
Topológiai trükközésekkel (hajtogatás-ragasztás) azért egy sík geometriájú véges térfogatot is magába lehet zárni. Elismerem: ennél mesterkéltebb megoldást annak elkerülésére, hogy mégse legyen agyzsibbasztó végtelen az univerzum, nehezen lehet kitalálni.
Síkgeometriájú például a hengerpalást 2D felszíne. Ehhez az kellett, hogy a síklap két kiterjedésére "merőleges irányban" hajtsuk egymáshoz a lap két élét összeragasztani. Ha most a henger két még szabad élét egymáshoz hajtjuk a 3D térben, akkor máris elromlik a felület síkgeometriája, mivel a tórusz felszíne görbült. Kell egy újabb "merőleges" dimenzió, aminek az irányában a második egymáshoz hajtást és összeragasztást meg tudjuk csinálni. Így jön létre az a 4D test, amit "sík hipertórusznak" hívnak.
Ennek analógiájára el lehet képzelni azt a topológiai origamit, aminek a kiinduló eleme egy síkgeometriájú 3D kocka, és a szemközti kockalapokat páronként egy-egy plusz dimenzió bevezetésével egymáshoz hajtjuk és összeragasztjuk (a lapok pontjait azonosítjuk egymással), hogy végül a síkgeometria érintetlensége mellett mindenféle határ nélkül a térfogatot önmagába zárjuk.
Viszont az eljárás több kérdést vet fel (pl. hogy milyen fizikai törvény szabta meg ezeket a hajtogatásokat), mint amennyit megválaszol. Ebből kifolyólag, amíg arra utaló megfigyelés nincs, hogy "sík kompaktifikált" cellában élünk, és nincs olyan fizikai modellünk, amelyből ez következik, addig a megfigyelt hibahatáron belüli nulla görbület tényleg a végtelen térfogatú univerzumot valószínűsíti.
"A "topiknyitó" a józan paraszti logika szerint hívta fel a tisztelt "tudós" rovattársak figyelmét arra, hogy a látható objektumok elég intenzív mértékben árasztanak ki anyagot az űrbe. Ma már köztudomású, hogy a világűr nem üres, az is közismert, hogy szinte bármilyen anyag megtalálható ott."
A "topiknyitó" azt felejti el (vagy nem tud róla), hogy az atomos anyagra becsült 5 proton per köbméter átlagsűrűsége az univerzumnak úgy jön ki, hogy fogják az apró pici térfogatokba milliárdszoros sűrűségben összetömörödött atomos anyagot és gondolatban szétterítik a millió fényéves "nagy semmiben".
Hogy a "topiknyitó" is értse: mivel az atomos anyag - ami kölcsönhatásba tud lépni az elektromágneses sugárzással - jórészt a galaxisokba gyűlt össze, a galaxisközi tér gyakorlatilag ÜRES. Nem öt proton per köbméter a sűrűsége, hanem egy proton per köbfényév, vagy még ennél is kevesebb! És ugyanez az érvelés még magára a galaxisokon belüli térre is igaz, hiszen az "elképesztően" sűrű apró objektumokat tíz- meg százfényévnyi "üres" tér választja el, azaz még a galaxis is gyakorlatilag átlátszónak tekinthető.
"Na mármost, ha a csillagközi gázfelhők mögötti peremrészek csillagai nem a típus szerint természetük, hanem az előttük elterülő porfelhőtől látszódnak vörösebbnek,"
Itt pedig a "topiknyitó" azt felejti el (vagy nem tud róla), hogy a "vöröseltolódás" nem azt jelenti, hogy a csillagok/galaxisok fénye vörösebb lesz. Azt jelenti, hogy a teljes sugárzási spektruma eltolódik a vörös irányba, és ha van megfelelő mennyiségű ultraibolya sugárzása is, akkor a "balról" a kék hullámhosszra becsúszó sugárzás kompenzálja a jobbról az infravörösbe kicsúszó részt, azaz szinte ugyanolyan lesz a fény, mintha nem lenne vöröseltolódása. Ahhoz már nagyon nagy sebességgel kell valaminek távolodnia, hogy a sugárzási spektrumának a maximuma kicsússzon jobbra az infravörösbe.
Ja, és azt felejti el a "topiknyitó", hogy a levegőben azért látszik vörösnek a lenyugvó nap fénye, mert a lebegő molekulái és porszemcséi - a méretükből kifolyólag - eltérő mértékben szórják a különböző hullámhosszakat, és amit kiszórnak, az nem jut el a szemünkbe. És mivel ez a Rayleigh-szórás hullámhossz-függő, semmiképpen nem lehet az oka a vöröseltolódásnak, ami viszont hullámhossztól teljesen függetlenül a teljes elektromágneses spektrumra precízen ugyanannyi egy adott fényforrás esetén. Minden hullámhossz eljut a szemünkbe!
Azaz a "topiknyitó" egy fizikai nonszensszel próbálná magyarázni, amit a fizika tudománya kielégítően és helyesen magyaráz.
"Ám arra mindenképpen valamilyen magyarázat kellene, hogy miért is nem vörösödne a fény, (vagy szűrődne a vörösnél rövidebb hullámhossz tartományba eső fény,) ha az útjába mondjuk éppen annyi anyag kerülne a "végtelen" út során, mint az imént ismertetett esetekben"
Nem végtelen a fény útja, és nem olyan sűrű az az anyag, mint amit a "topiknyitó" feltételez, és a legfontosabb, hogy nem ugyanaz a fizikai elv a vöröseltolódás és a fényszóródás, és nincs olyan fizikai jelenség, hogy "vörös irányába szűrődés".
Felhívnám a "topiknyitó" figyelmét arra a sokszor elfelejtett tényre, hogy az anyagon áthaladó fény éppen a különféle szóródások miatt elveszíti a hordozott kép élességét. Azaz, ha tényleg számottevő anyagmennyiségen kéne az univerzumban a sugárzásnak áthatolnia, akkor ugyanúgy homályosnak kellene lennie a távoli galaxisok képének, ahogy homályos már a látványa a látóhatár hegyeinek vagy homályos a látvány párszor tíz méter távolságban a tenger alatt.
Az Univerzum tere a mérések szerint alighanem görbületlen, ezért kiterjedése alighanem végtelen. Hacsak nincs határokkal körbevéve. A belátható része viszont kezdetben nulla volt, mára 40 milliárd fényév lett. Ebben a belátható részében kezdetben nagyon nagy volt az energiasűrűség, de az egész Univerzum tágulása miatt sokat hígult. Ezt tágulást nem lehet valami átmérő növekedésével jellemezni, hisz talán mindig is végtelen volt, hanem egy skálafaktorral, ami egy ma egységnyinek választott távolság növekedését mutatja a kozmológiai idő függvényében. Ez a skálafaktor a különböző korszakokban különböző függvények szerint nőtt.
Nem kell itt semmit lekicsinyíteni.
A tér nagy léptékű átlagértéket tekintve görbületlen (a galaxisoknál kisebb léptékben persze jelentős helyi görbületek vannak benne, s az az ilyen görbületekben megnyilvánuló gravitáció tartja össze a galaxisokat a bolygórendszereket, és az égitesteket).
A téridő viszont nagy léptékben is görbült.
És igen, az idő miatt görbült, pontosabban azért, mert a skálafaktor nem lineárisan, hanem hol gyorsulva, hol meg lassulva nőtt. A gyorsuló szakaszokon a görbület negatív (nyeregfelületszerű) a lassulókban pozitív (gömbszerű).
A tágulás során távolodó pontok egymáshoz képest mérhető korlátlan távolodási sebessége nem mond ellent a tér görbületlenségének.
"Az már más kérdés, hogy fizikai modell szempontjából a második eset a helyesebb, de az első sem annyira hibás, mint mondjuk a topiknyitó fórumtársunk ötletelése, hogy a távolról érkező fény az útjába eső anyagon áthaladva vörösödik el."
A "topiknyitó" a józan paraszti logika szerint hívta fel a tisztelt "tudós" rovattársak figyelmét arra, hogy a látható objektumok elég intenzív mértékben árasztanak ki anyagot az űrbe. Ma már köztudomású, hogy a világűr nem üres, az is közismert, hogy szinte bármilyen anyag megtalálható ott.
Na mármost, ha a csillagközi gázfelhők mögötti peremrészek csillagai nem a típus szerint természetük, hanem az előttük elterülő porfelhőtől látszódnak vörösebbnek, akkor a "végtelen-tér" határáról érkező fénysugár miért is nem lehet vörösebb színű, ha mondjuk ugyan olyan akadályt képez számára a nagyon híg, de darabszámra ugyan annyi anyagi elem mint pl. a kozmikus porfelhő mögül kilátszó csillagok, vagy teszem azt a felkelő Napunk esetében. /Persze tudom csak jogosítvánnyal rendelkező személy vezethet gépjárművet, na mindegy./
A világ, világhírű tudósai "minden tudásukkal" a tágulással magyarázzák ezt a vörösödést, a színképvonalak balratolódása ugyancsak ennek igazolását szolgálja, ezért nem erőltetem hipotézisem elfogadását.
Ám arra mindenképpen valamilyen magyarázat kellene, hogy miért is nem vörösödne a fény, (vagy szűrődne a vörösnél rövidebb hullámhossz tartományba eső fény,) ha az útjába mondjuk éppen annyi anyag kerülne a "végtelen" út során, mint az imént ismertetett esetekben?
> A galaxisok vöröseltolódását tekinthetjük a hozzánk rögzített vonatkoztatási rendszerben történő mozgásuk következményének, és tekinthetjük az univerzum téridejének áltrel szerinti metrika-változásából következő jelenségnek egyaránt.
Harmadik átfogalmazás: következik abból, hogy az x-t téridőben a fényszerű pályák nem párhuzamosak, abban az értelemben, hogy egy megfigyelő rendszerében ha egy foton világvonalához hozzáadunk valami t időt, akkor nem kapjuk meg egy másik foton világvonalát.
Ebből következik hogy ha valaki t_0 ideig bocsát ki valami fényt, akkor egy, hozzá képest nyugalomban levő test t_1 =/= t_0 ideig fogja érzékelni azt.
Ezt a nem párhuzamosságot pedig _minden_ okozza. Gyakorlatilag szinte soha sem fordul elő az, hogy egy t_0 ideig kibocsátott fénysugarat egy másik test t_0 ideig érzékeljen. Talán csak Minkowski téridő, és álló megfigyelők esetén. Q.E.D.
Az idő nem más, mint az egymást követő események sorozata.
Ez nem igazán jó definíció. Az időtartam mérése történik valamely megbízhatónak tekintett periodikus eseménysorral. Ha egy ilyen órát elviszünk egy másik helyre, ahol a téridő görbület más, akkor ha visszavisszük az eredeti helyére láthatjuk, hogy más időtartamot mért, mint a helybenhagyott referencia óra. Lásd: Pound és Rebka kísérlete egy torony alja és teteje között mértek. A torony tetején tapasztalták a vörös, az alján a kék eltolódást. Ha az lenne a helyes megoldás, hogy a fény energiát veszít felfelé, vagy energia többlethez jut lefelé akkor lenne indokolt az "...erős gravitációs térből kifelé haladó fény vöröseltolódást szenved." Pedig ha a torony aljából egy géppuska sorozatot lőnek a teteje felé szigorúan azonos időközönként, akkor ez az ismétlődési frekvencia is "vöröseltolódást szenved". Szerinted egy ismétlődési frekvencia hogyan tud "energiát veszíteni"?
"A nagy bummhoz közeledve az Univerzumnak a sűrűsége nőtt végtelenre, nem az átmérője csökkent nullára."
Ezt elég nehéz értelmezni a sűrűség definíciója ismeretében.
Persze, úgy elképzelhető, ha mindent arányosan "lekicsinyítünk", a "mérőeszközünkkel" együtt, így a méretei valóban nem változnak (belülről nézve).
"Ha a téridő nem lenne görbült, akkor a Világegyetem látható részének átmérője épp ennek duplája 27,4 milliárd fényév volna, a görbültség miatt lesz 40."
[...]
"De hogy valóban végtelen-e, arról csak annyit tudunk, hogy a tér ma kevesebb mint 2% pontossággal görbületlen, és hogy ma ennyi legyen, ahhoz korábban sokkal sokkal egyenesebbnek kellett lennie, mert az egyenestől való legkisebb eltérés is önmagát gerjesztve tovább növeli a görbületet. Ezért feltételezik, hogy valójában ideálisan egyenes."
Akkor most görbült, vagy nem? Vagy csak az időtengely okoz görbületet?
"A tér tágulása során két pont egymástól való távolodási sebessége bármekkora lehet, nem esik a fénysebességi korlát hatálya alá,"
Ez igaz. Viszont ellent mond a tér görbületlenségének. - Szerintem...
"Az ÁR nem ismeri a "gravitációs teret", ehelyett téridő görbületről beszél."
[…]
„Azaz a kisebb görbületű helyen gyorsabban ketyeg az ideális óra, mint a foton születési helyén és ehhez a gyorsabban ketyegő órához képest vörösebb, mint az ott helyben keletkezett."
Az idő nem más, mint az egymást követő események sorozata.
Ha etalonnak vesszük a fény sebességét, frekvenciáját, mint az idő mértékegységét, akkor az bármely vonatkozási rendszerben azonos lesz, akár milyen mértékben görbült („sűrű”) is a tér, amelyben halad.
Következésképp bármely vonatkozási rendszeren „áthaladó” fény ugyan olyan hullámhosszúságú kell, hogy legyen, amennyiben a vonatkozási rendszert a tér görbültsége determinálja.
Tehát a kiindulási ponttól kezdve a fény vonatkozási rendszere - melyben halad - folyamatosan változik a tér görbületének függvényében, miközben ehhez a változó rendszerhez képest a sebessége/frekvenciája állandó marad.
Egy más görbületű térből szemlélve viszont értelemszerűen változónak látszik.
Amikor a mi retinánk érzékeli a fényt, abban a pillanatban a mi vonatkozási rendszerünkkel lesz azonos a fényé is, tehát mindegy, hogy "gyárilag" milyen frekvenciával indult el, amikor érzékelni fogjuk, mi ugyan azt a frekvenciát kell, hogy lássuk, mint amivel elindult. Ez nem mond ellent annak, hogy a kiinduló fényt kékebbnek kellene látnunk, ha innen a Földről láthatnánk a kiindulási pontban, ami fizikai lehetetlenség.
Így viszont az időeltolódás nem lehet a sebesség, csak a tér görbületének - mint elsődleges ok - függvénye.
Ez viszont a tér tágulásából származó Doppler-effektust annulálja, mivel a táguló tér görbülete (sűrűsége) folyamatosan változik, s fény mindig az adott térgörbület által meghatározott vonatkozási rendszerben fog haladni változatlan sebességgel/frekvenciával.
Más szóval, a Doppler-effektus csak változatlan térben mozgó tárgyakra/fényforrásokra érvényes.
(Az Univerzum kezdeti időszakában kisebb görbületű (sűrűbb) teret kell feltételezni.)
"manapság közölnék-e "egy teljesen ismeretlen, addig alig publikáló, nem hogy kutatói vagy egyetemi oktatói állással, doktorátussal, de még csak egy középiskolai tanári állással sem rendelkező szabadalmi ügyvivőtől" cikkeket?"
Az Index fóruma okvetlenül közli. A fórumot olvasgató egyetemista hamarosan továbbítja professzorához a zseniálisnak tűnő meglátást. A professzor pedig (amint ráér) megnevez néhány tonnányi forrást - az adott tárgykörben való bővebb tájékozódást elősegítendő.
Nem is érvnek szántam, csupán megállapítottam egy tényt. Egyelőre itt te vagy az, aki magabiztos állítást tett bármiféle alátámasztás nélkül. Az, hogy szerinted így van, az nem számít erős érvnek :-)
"nem vonnék le ennyire szélsőséges következtetéseket egy ilyen filmből"
Én se. :-)
Einstein bizonyára azért ment el hivatalnoknak, hogy többet tudjon gondolkodni. :-)
Természetesen nem szó szerint értve a filmet. de a lényeges elemek stimmelnek.
Abban viszont nem vagyok biztos (,de esetleg majd megcáfolsz), hogy manapság közölnék-e "egy teljesen ismeretlen, addig alig publikáló, nem hogy kutatói vagy egyetemi oktatói állással, doktorátussal, de még csak egy középiskolai tanári állással sem rendelkező szabadalmi ügyvivőtől" cikkeket?
"Sokkal több sarlatán képzeli magát paradigmaváltónak, mint ahány valódi látnokot veszejtenének el a professzorok."
Mennyiségileg igaz, de az is igaz, hogy a professzorok az egyet értőket, a bólogatókat szeretik, s akik megkérdőjelezik azokat a gondolatokat, amelyeknek esetleg ők (s tekintélyes kollégáig) a teljes életüket szentelték nem szeretik, s így nem is támogatják.
Tehát abban igazad van, hogy nem minden változást akaró előre mutató, de aki a változatlanságot akarja konzerválni, az se.
Az igazság megvédi önmagát a hibás gondolattól, de aki nem meri próbára tenni, az fél, hogy nem is igaz, amiben hisz.
Na azért én nem vonnék le ennyire szélsőséges következtetéseket egy ilyen filmből. Amit láthatóan olyanok készítettek, akik nem sokat értenek a fizikához, olyanoknak akik szintén nem sokat. Gyönyörűek a kosztümök, látványosak a helyszínek, izgalmas a dramaturgia, a színészek arca igen hasonlít a megjelenítendő személyekére, de a fizikáról szóló párbeszédek inkább csak a dramaturg meg a színészek retorikai elgondolásait tükrözik. Én elég jól ismerem Einstein életét, eredeti írásait, aranyköpéseit, a fizika oktatásának illetve kutatásának mindennapjait, de számomra ezek a dialógusok igencsak idegenül hangzanak (legalábbis az eddig sugárzott részekben). Így képzelhetik azok, akik sohase éltek efféle közösségben, sohase értették miről is beszélnek. Úgy adják elő, mintha bölcsészek vívnák a maguk szócsatáit.
Másrészt ajánlom figyelmedbe azt a rendkívüli körülményt, hogy 1905-ben egyetlen év alatt 4 dolgozatot (köztük egy rendkívül hosszút is) közölt a világ akkor legtekintélyesebb fizikai folyóirata az "Annalen der Physik" egy teljesen ismeretlen, addig alig publikáló, nem hogy kutatói vagy egyetemi oktatói állással, doktorátussal, de még csak egy középiskolai tanári állással sem rendelkező szabadalmi ügyvivőtől. Szóval a fizikai kutatás nyilvánosságában ennyire nincs támogatva az, aki egyszer valóban érdekes újdonságokkal áll elő. Amit azért felismer a szakma, s egyáltalán nem akarja elnyomni. Sokkal több sarlatán képzeli magát paradigmaváltónak, mint ahány valódi látnokot veszejtenének el a professzorok.
Legalábbis te így hiszed. Hogy fingod sincs a tudomány működéséről, az már elég régóta nyilvánvaló. De nem vitatom a jogodat, hogy bátran fikázz bármit, ami miatt frusztrációd van, ha neked úgy jobb. :)
Nem szorulok rá, a te tájékozatlan ****** elismerésére.
Mások számára, akikben esetleg kétség merült fel a "másrészt azt is megtanítják, hogy mit szabad gondolni bizonyos összefüggésről." kijelentéssel kapcsolatban:
A National Geografic csatornán megy egy sorozat Einstein életéről.
Ott (is) láthatod hogy illeszkednek az új gondolatok a képzéssel, s mennyire "elismerik" a professzorok.
A tudomány nem a művelői miatt fejlődik, hanem azok ellenére.
A művelői (mivel meggyőződésük, hogy tökéletes az irány) ezt változatlanul megőrizni szeretnék.
Pontosabban ők is fejlesztik, de csak a meghatározott irányba.
Ha viszont az irányt is módosítani kell (mint Einstein esetében, bizonyos dolgokról mást mer gondolni) akkor nincs támogatva.
Egy homogén izotrop térben bárhol vagy is, minden irányban ugyanazt a tágulást ugyanazt a vöröseltolódást látod. A horizont 40 milliárd fényévnyi átmérője nem becsült érték, hanem mérési adatokból van kiszámolva. A 13,7 milliárd éves korból, a fény sebességéből és a tágulás időfüggvényéből (vagyis a téridő görbültségéből). Nem lehet végtelen, mert azok a fénysugarak, amelyeknek ehhez 13,7 milliárd évnél hosszabb időre lenne szükségük, eddig még nem érhettek ide. Ha a téridő nem lenne görbült, akkor a Világegyetem látható részének átmérője épp ennek duplája 27,4 milliárd fényév volna, a görbültség miatt lesz 40. A nagy bumm hipotézissel minden további nélkül összeegyeztethető, hogy a Világegyetem végtelen. Amikor a népszerűsítő irodalomban olyasmikről írnak, hogy valamikor narancs nagyságú volt, az mindig a ma belátható Univerzum egykori méretére vonatkozik. A nagy bummhoz közeledve az Univerzumnak a sűrűsége nőtt végtelenre, nem az átmérője csökkent nullára. De hogy valóban végtelen-e, arról csak annyit tudunk, hogy a tér ma kevesebb mint 2% pontossággal görbületlen, és hogy ma ennyi legyen, ahhoz korábban sokkal sokkal egyenesebbnek kellett lennie, mert az egyenestől való legkisebb eltérés is önmagát gerjesztve tovább növeli a görbületet. Ezért feltételezik, hogy valójában ideálisan egyenes. Márpedig akkor nem záródhat önmagába, vagyis nem lehet olyan, hogy ha mindig azonos irányba megyünk, akkor is visszaérünk a kiinduló helyünkre. Na most, ha egy ilyen egyenes térnek nincs valami pereme, ami meggátolja a továbbhaladást, akkor szükségszerűen végtelen. Egy ilyen határ feltételezése viszont elég mesterkéltnek tűnik. Véges de határ nélküli csak önmagába záródó tér lehet.
Nincsenek semmiféle bajok a kezdeti 400000 év tágulási sebességével. A 10-33 szekundumtól ismerjük a tágulási függvényeket. Az exponenciálisan gyorsuló inflációs tágulástól kezdve az utána következő (sugárzás dominálta) korszak t1/2 függvény szerinti lassuló tágulásán, majd a közönséges nemrelativisztikus (tömeges) anyag dominálta korszak t2/3 függvény szerinti lassuló tágulásán át, egészen a 7 milliárd éve kezdődött újabb gyorsuló tágulásig.
A tér tágulása során két pont egymástól való távolodási sebessége bármekkora lehet, nem esik a fénysebességi korlát hatálya alá, mert ezzel nem lehet információt továbbítani. De vannak más, sokkal hétköznapibb korlátlan sebességek is. Például ha egy fénycsóvával megvilágítok egy felületet, a fényfolt mozgási sebessége tetszőlegesre nőhet, ha elég messze van a felület. Ezzel se lehet információt továbbítani.
"Csak a kozmológiai horizont véges, vagyis az a távolság, ameddig elláthatunk, de az nem 27, hanem 40 milliárd fényév. Így aztán semmiből se következik, hogy a Föld az Univerzum középpontjában lenne, az meg végképp nem következik semmiből, hogy éppen itt lenne nulla a gravitáció."
Ezt valójában én is így gondolom, de akkor meg eltérő vöröseltolódást kéne tapasztalni ellentétes irányokból, ha nem a középpontban vagyunk, de erre semmi jel nem utal. Vagy nagyon alábecsült érték a 40 milliárd fényév, (végtelennek kellene lennie) ami viszont a Nagy Bumm-hipotézissel egyeztethető össze nehezen. (Már a 27 milliárddal is bajok vannak a kezdeti 400 000 év tágulási sebességét illetően)
A gravitációs vöröseltolódás az áltrel-ből következik, miszerint egy erős gravitációs térből kifelé haladó fény vöröseltolódást szenved.
A szóhasználat tényleg létezik, de esélyes, hogy félreértelmezhető. Az ÁR nem ismeri a "gravitációs teret", ehelyett téridő görbületről beszél. Ez azért lényeges, mert a kifele haladó fény nem "szenved" vöröseltolódást, hanem "gyárilag" olyan frekvenciával született. Csak a különböző téridő görbületekben nem egyforma "sebességgel" telik az idő. Azaz a kisebb görbületű helyen gyorsabban ketyeg az ideális óra, mint a foton születési helyén és ehhez a gyorsabban ketyegő órához képest vörösebb, mint az ott helyben keletkezett.
