Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Egy hófehér hajó áll itt előttem. A fedélzeten petúniák és mentőövek, a Duna vize sietve utazik más vidékre. Én is kikötöm hajómat, a csipke-korlátos teraszon állsz ünneplőben – még mindig úgy, mint ennek a fehér hajónak az árbócán egy sirály.
Létem merengő hajnali homályban lebeg, Mint repülni készülő sas, állok a szirt fokán. Mögöttem színes lombú fa halkan rezeg, Félénk dallal köszönti a reggelt egy kismadár.
A harmat fénye megcsillan a tetőkön, A bús Duna medrében lassan halad. Mint apró szorgos hangyák a mezőkön, Nemsoká útra kelnek az ember hadak.
A Hold még utolsó csókot ád az égnek, Halk szél suhan el, megrezdül az avar; Az élők álmosan nyújtóznak a fénynek, Még ez őszben is, most minden fiatal.
Csak a szikla marad csendes, hideg, Mikor a horizont már szárnyát bontja; Ő is örül ez égi tüneménynek? Vagy ezredévek alatt végképp elunta?
Az első sugár, a szívembe talál, Átmelegíti bensőm egészen. S amit adott ma, e hajnali magány, Éltet tovább az úton, remélem…
Ember! - hívnak a száraz téli erdők, hogy virágba borítsd a tar világot, szikkadt ó kutak öble búg utánad, hogy kristály-buzogású tiszta vízzel töltsd meg őket: - ezért ma mély örömmel hinned kell, hogy a kósza fellegek mind biztosan kiszabott úton suhannak, s minden lépted után nyomok maradnak. Ismerd meg - fiam, ó - a fűbefekvő ember békefödött, szelíd derűjét nyisd ki már az aranykaput, amelynek alján kék patakok zenéje zendül. Minden bús madarat, szomorka bárányt végy öledbe, becézz, étess, vigasztalj! - Légy vidám, sugaras: légy szent, fiacskám!
"Te is tudod, hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak, De erősebbek vagyunk gyönge életünknél, Mert a fűszálak sose csorbulnak ki"
"Gyermekként még tisztaszívű lehettem, de civilizálttá válva, ezt elfelejtettem. Akkoriban a természet részeként éltem, ma csinált világban tengetem éltem. Minden kő érték volt szememben, minden fára csodálattal emeltem tekintetem. Ma együtt hajbókolok egy festett táj előtt a fehér emberrel, hol a gyümölcs csak látszólag érik, melynek értékét, velem együtt dollárban mérik."
Róbert Gida az erdő másik sarkában lakott, s amikor Nyuszival megérkeztek a tett helyszínére, csak annyit mondott magában: „Csacsi öreg medvém!” – De annyi szeretettel, hogy mindenki reménykedni kezdett. – Azon tűnődöm – fogadta őt Mackó, erősen szuszogva –, hogy Nyuszi barátink soha nem használhatja többé ezt az ajtót. Őszintén szólva ez nagyon rosszul esne nekem. – Nekem is – tette hozzá Nyuszi. – De igenis – jegyezte meg Róbert Gida. – Használhatja. – Annál jobb – mondta Nyuszi. – Ha nem tudunk kiráncigálni, vissza fogunk tolni. Nyuszi gondolkodva simogatta pofaszakállát, aztán kifejtette, hogy amennyiben Micimackót sikerülne is visszatolni, ő a maga részéről, természetesen, mindig szívesen látja barátját házában, de hát mégis... úgy van az a világban, hogy az egyik ember a fák tetején lakik, a másik pedig a föld alatt, ez a dolgok szabályos rendje, tehát a maga részéről... – Úgy érted, hogy sose kerülök ki többé? – mondta Micimackó sértődötten. – Úgy értem – mondta Nyuszi, és Róbert Gida is helyeslően biccentett.
Micimackó látogatóba megy A. A. Milne: Micimackó (részlet)
Medveczky Medve, baráti körben a Micimackó néven is közismert, egy napon az erdőt kerülte éppen, gőgösen dúdolva az orra alatt: „Tralala, tralala, pritty, pretty, prütty.” Reggel fogyókúrát tartott a tükör előtt, a Tralala-nótát énekelte talpára egyenesedve, hogy aszongya: tralala így, tralala úgy, aztán lehajolt nyögve néhányszor, hogy a mancsával elérje a lábuját. Reggeli óta párszor elmondogatta a Tralalát, míg kívülről nem ment. Így dúdolgatott, csak úgy magának, közben kiment sétálni a kunyhó elé, azon tűnődve, vajon mivel foglalkoznak ilyenkor mások, és általában milyen lehet az, másvalakinek lenni, mint ő. Tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, pritty, pretty, prütty. Tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, tra-la-la, pritty, pretty, prütty. Egyszerre csak egy homokbuckához ért, és ebben a homokbuckában nagy lyuk tátongott. – Aha! – mondta Micimackó. (Pritty, pretty, prütty.) Ha hézagos műveltségem nem hagy cserben, akkor ez a bucka Nyuszit jelenti, a Nyuszi pedig Jó Társaságot és valami harapnivalót jelent. Tehát: Lehajolt, bedugta a fejét, és kiáltott: – Itthon vannak, kérem szépen? Horkanó zaj támadt belülről, aztán csönd lett. – Azt kérdeztem, kérem szépen, hogy itthon vannak-e – ismételte Micimackó hangosan. – Nincsenek! – válaszolt egy hang, és még hozzátette: – Ne tessék úgy ordítani! Nem vagyok süket! Micimackó tűnődött. – Senki sincs odabent? – kérdezte. – Senki. Micimackó kihúzta a fejét a nyílásból, kicsit gondolkodott. „Ez nem stimmel. Valaki csak van bent, ha egyszer azt Mondta, hogy hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül, hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.” Így hát újra bedugta a fejét, és folytatta a társalgást: – Hé, Nyuszi! Te vagy az? – Nem – mondta Nyuszi megváltoztatott hangon. – Ez nem a Nyuszi hangja? – Nem hiszem – mondta a Nyuszi. – Legalábbis nem annak volt szánva. – Vagy úgy – jegyezte meg Micimackó. Kihúzta a fejét, gondolkodott, megint visszadugta. – Volna-e olyan szíves tehát megmondani, hol van Nyuszi? – Micimackó barátját látogatta meg… – De hisz az Én vagyok! – mondta Mackó nagyon csodálkozva. – Ki az az Én? – Micimackó. – Bizonyos ön ebben? – kérdezte Nyuszi, maga is elbámulva. – Egész bizonyos – mondta Micimackó. – Akkor hát bújjon be! Micimackó néhány erőteljes tekeréssel benyomult a helyiségbe. – Megállapítom – mondta Nyuszi, végignézve barátján –, hogy úgy van, ahogy mondja. Ez csakugyan te vagy. Szervusz! Örülök a szerencsének. – Hát mit gondoltál? – Tudod, sohase lehet biztosan tudni. Ismered az Erdőt. Az ember nem bocsáthat be mindenkit a lakásába... Nem árt egy kis elővigyázat. Parancsolsz valami harapnivalót? Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót. Így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: – Mézet vagy tejet? – gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: – Kenyér nem kell. – Most egy darabig szót se szólt… Végül elégedetten dúdolva felállt, barátságosan parolázott Nyuszival, és kijelentette, hogy mennie kell. – Ilyen hamar? – kérdezte Nyuszi udvariasan. – Még maradhatnék éppen, ha te... – habozott Micimackó a zsírosbödön felé pislogva. – Ami azt illeti – mondta Nyuszi –, magam is indulóban voltam. – Akkor hát megyek. Isten áldjon meg! – Isten veled! Remélem, jóllaktál. – Mér, van még valami? – csúszott ki Micimackóból. Nyuszi elrakta a terítéket, és kissé hűvösen csak ennyit mondott: – Nincs. – Nem úgy gondoltam – mondta gyorsan Mackó. – Hát akkor szervusz. Most már sietnem kell. És már lódult is neki az ajtónyílásnak. Mellső lábait kidugta, a hátsókkal nekifeszült, s egy percre az orra ki is került a szabadba. Aztán a fülei... aztán a két mancsa... aztán a vállai... aztán... – Segítség! – ordított Micimackó udvariasan. – Azt hiszem, jobb, ha visszafordulok. – Annál is inkább – mondta Nyuszi –, mert magam is szeretnék kijutni. – De nem megy ám! – mondta Micimackó. – Teringette!... Illetve azt akartam mondani: segítség! Nyuszi hirtelen meggondolta magát, s mivel lakásának volt még egy másik kijárata, gyorsan kiosont rajta, megkerülte a buckát, odaugrált Mackóhoz. – Bennragadtál? – kérdezte. – Azt éppen nem – vetette oda Mackó fölényesen. – Csak pihenek itt egy kicsit... Tűnődöm és dudolászok. – No, add ide a mancsod! Micimackó kinyújtotta mancsát, és Nyuszi rángatta és rángatta és rángatta. – Bu! – mondta Micimackó. – Ez fáj. – A dolog úgy áll – állapította meg Nyuszi –, hogy be vagy szorulva. – Ez mind attól van – jegyezte meg Micimackó kissé idegesen –, hogy ezeknek a modern lakásoknak nincs elég széles kijáratuk. A bejáratok jók, de a kijáratok nem léggé szélesek. – Ez attól van – mondta Nyuszi kereken –, hogy telezabáltad magad. Akartam is mondani, csak nem szeretem figyelmeztetni a vendéget, hogy egyikünk túlságosan sokat eszik. És az az egyikünk nem én voltam. De ezen most kár vitatkozni, elfutok Róbert Gidáért.
Csipke ízbe olvadnak a fák és hervad már a súlyos alkonyat...
Csipke ízbe olvadnak a fák és hervad már a súlyos alkonyat. Álmot táncol tompa fényű szárny: árnya hívogat. Szunnyad a menny is, már csak földünk háborog; – s míg lila eső habja mossa – pillánkról szennye szertecsurog.
