Bizony, bizony. Most képzeld el, amikor apukám a korai ötvenes években a saját szülinapján Sztálin elvtársat volt kénytelen ünnepelni a debreceni református kollégiumban... :-)
Azt meg már biztos meséltem, hogy tanárkoromban az osztályomat mindig Sztálin et szülinapján láttam vendégül kakaóra és kalácsra. Nemrég, a húszéves érettségi találkozójukon mondta is az egyik lány, hogy máig úgy issza a kakaót, ahogy én csináltam nekik, pici fahéjjal.
Bizony, én se akartam hinni a szememnek ma reggel, pedig volt biztató jel. Tegnap este remekül láttam a régóta ködtől láthatatlan Mátyás templom tornyát.
Képzeld, nekem is. Nagyon akarhatjuk az előfizetőket... :)
Ebből nekem ebben az évben nagyon kijutott. A legmeghatározóbb "öreg" - egy frászt öreg, középkorú és idősödő - kollégáim haltak meg sorban, és most meg Péter.
Sosem felejtem el a napot (1998 áprilisának legelején, elképesztően hideg volt, de ragyogó napsütés), amikor először elvitt Jósvafőre. Megállította az autót a szerpentinen, amelyik Aggtelek felől kanyarog a faluba, és azt mondta: akkor most nézzünk le, erről beszélünk. Aztán végigvitt a nevezetességeken, a temetőtől a volt malmokon át a zsidó fűszeresig (zsidó emberek híján akkor már rég kultúrház), megmutatta az olyan helyi delikát dolgokat, mint Bözsi néni italmúzeuma...
Na jó, ezt most akkor elmesélem. Bözsi néni - Farkas Andrásné - volt az igazi jósvafői hardver, négyelemis parasztasszony létére rögtön megértette, hogy a mérnök úr jót akar, a múltat őrzi. Ő törte Péternek az utat, ő magyarázta a többi öregnek, hogy meséljenek, meg adják oda a holmit, minden megmarad a múzeumban, örök időkre. Az italmúzeum meg úgy lett, hogy Bözsi néni egy időben takarított a barlangi kutatóközpontban, és egyszer megjegyezte, hogy szereti ám a fejkendőket, de ne hozzanak neki többet, mert már van vagy ötven, aztán csak foglalják a helyet. Erre a barlangászok elkezdtek neki likőröket, vermutokat hozni, az öregasszony azonban nem ivott, föltette az üvegeket a szekrény tetejére. És mivel szigorú asszony volt, a párja, Dely János sem mert hozzájuk nyúlni... A végén sporttá vált a barlangászok között, ki tud különlegesebb, távolabbi tájról való italt vinni Bözsi néninek. Teli lett velük egy szoba, és viccből, falunapon tényleg úgy mutogatták, mint a helyi italmúzeumot.
Tegnap éjjel írtam már egy ennél sokkal szebbet, mint amit majd most sikerül, de aztán a zindex elnyelte, én meg sírtam egy kicsit, aztán elmentem aludni.
Szóval az van, hogy meghalt Szablyár Péter barátom,és tegnap délután egy órakor eltemették Jósvafőn, a világ egyik legszebb temetőjében. Tíz-tizenöt éve sokat beszéltünk arról, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember ott nyugodhassék. Frocliztam mindig, hogy például katolikusként engem befogadnának-e a reformátusok, mire vonogatta a vállát, hogy ha fizetem az egyházi adót... A fene se gondolta, hogy ő nem egész 66 évesen már ott lesz.
Ismertétek ti is őt, ha nem tudjátok is: a Föld alatti Magyarország az ő alapvetése, akárcsak a Föld alatti Pest és a Föld alatti Buda, meg a Toronymagasan, meg a Fokról fokra. Utóbbiak csupa remek kötet a Mi Budapestünk sorozatból.
De az igazi műve Jósvafő volt, nekem elhihetitek. Kohómérnök lévén a rendszerváltáskor Péter alól kiszaladt a szakmája, mire ő fegyelmezetten előkapta geológusi végzettségét és barlangász szenvedélyét, és lecövekelt az aggteleki karsztnál. Idővel megvette a Szakal-portát Jósvafőn, aztán tájházat csinált belőle, összegyűjtve a falu és a barlang múltját. Majd helytörténeti füzeteket indított, önjelölt oral historianként följegyzett mindent, amit az öregek mondtak. Jelenléte, figyelme, buzgalma folytán falunapok szerveződtek, színjátszókör alakult, ahol ő is énekelt-táncolt a darabokban, ha úgy hozta a sors. És megtörtént a csoda: néhány évre Jósvafő - dacára az állam műemléki ügyetlenkedéseinek - igazi paradicsommá változott. Föllendült a gazdaság, fiatalok telepedtek le, ismét gyerekek születtek a halódó faluban. Pár éve Péter tájháza lett az Év Múzeuma.
Aztán az állam tönkre vágta a nemzeti parkot, a támogató öregek - a "jósvafői hardver", ahogy Péter mondta - meghaltak, őalóla kiszaladt a munka, majd beteg lett. A Tájházi Füzetek utolsó számai már csak digitálisan készültek el, nem volt színjátszókör, sőt az önkormányzatot is kérlelnie kellett, hogy vegye át a tájházat. Nem nagyon akartak ráállni.
A temetőbe egyébként úgy lehet a legkönnyebben felmenni, hogy a Szakal-porta mögött az ember fölkapaszkodik a haranglábhoz, aztán a meredeken uzsgyi - és már ott is áll Apostol Péter tanító feketére mázolt öntöttvas síremlékénél. Ipartörténeti emlék, Péter nyilváníttatta azzá. Ezernyolcszázhatvanvalahányban vitte el szegény tanítót a tüdővész, följegyezték, hogy rémületes hidegben kellett kiásni a sírját.
De onnan a legszebb a kilátás a források és patakok folyton csobogó völgyére - a vizek sosem fagynak itt be, hiszen a barlangból jönnek. Pár éve az öregasszonyok még télvíz idején is a patakban mostak, ki-ki a családja évszázados helyén.
Nem tudom, Szablyár Péter hol nyugszik immár, hisz nem lehettem ott a temetésén, de hogy sosem szaladok föl többet a temetőbe csak úgy, gyönyörködni a kilátásban, az egészen biztos.
