Ez már lerágott csont. HK. félrevezetett. Ha csak a mágnes mozog, akkor is indukálódik feszültség az egyes vezetékszakaszokban. Ezt ő sem értette, pedig egyértelmű. A kölcsönös mozgás számít. Ha nem csúszik az érintkező, akkor a teljes hurok indukált felszültsége nulla lesz.
Azért eléggé röhelyes, hogy annyira foglalkoztatta a dolog, hogy össze is tákolta rendesen azt a kerekes cuccot, de a működését nem értette, sőt még egyetemi előadásokkal is pumpálta a sületlen diákokba a nemértését/félreértését a jelenségről. Ez azért komoly... xDD
A csúszó érintkezőnek kell mozognia a koronghoz képest.
Ugyanez lesz lineáris esetben is. Ha áramszedő párt csúsztatsz a szalagon, lesz feszültség. Nem csúszik, nem lesz. Nem túl nehéz kipróbálni, mágneseket lehet ragasztani egy fén szalagra.
1. Homogén mágneses mezőben mozgassunk egy vezetéket.
2. Mozgassuk a mágnest az álló vezeték mellett. Vigyázzunk, hogy a vezeték a homogén tartományban maradjon.
3. Mi történik, ha a mágnest és a vezetéket együtt mozgatjuk?
Csak az a kérdés, hogy mihez képest!
Könnyű találni olyan inerciális vonatkoztatási rendszert, amelyhez képest a 3. esetben "együtt mozgó" mágnes és drót nem mozog. És olyat is, amelyhez képest tetszőleges sebességgel mozog mindkettő. Was zum Teufel!?
Härtlein tanár úr forgó unipoláris generátoával bemutatott kísérletét egyenes vonalú egyenletes mozgást végző esetben is el kellene végezni és értelmezni. Persze nem könnyű egy kiterjedt homogén mágneses mezőt létrehozni. (Nem homogén esetben a fluxus változása is indukálhat feszültséget.) Ellenben a két objektumot együtt mozgatni nagyon könnyű. Oda is ragaszthatjuk a drótot a mágneshez.
Le tudod írni a fluxust. Nem tud forogni, van valami értéke egy ponton, ami nem változik. Forog, nem forog a mágnes, mindegy, az érték ugyanaz. Bele se lehet írni az egyenletbe a forgást, nincs hova.
>Miért nem forog a mágneses mező a forrásával együtt?
#Mit is akar jelenteni, hogy a forrás mágneses mezeje? Vagyis ennek mi a vonatkoztatási rendszere? Mert ha a forrás pillanatnyi nyugalmi rendszere, akkor az mondhatni olyan, mintha forogna, vagyis a forrással együtt mozogna. Ezt kell transzformálni a megfigyelő rendszerébe. És az már nem forog ott. Viszont van elektromos mező is a transzformáció miatt.
Ha a Maxwell modellt nézed, ott per definíció nincs értelme az "erővonalak forgásának". Fluxus van, az valamennyi, ha nem változik, akkor nem változik és kész. Sokat vitáztunk erről Szabikuval.
A mérési eredményekre illesztünk egy függvényt vagy differenciálegyenletet. Leellenőrizzük. Elfogadjuk.
Vagyis a megértés azt jelenti, hogy a modell helyességét elfogadjuk, a mélyebb megértés igénye nélkül.
Elv: "Az a gyanús, ami nem gyanús."
Azt nevezzük megértésnek, hogy nem is próbáljuk megérteni.
Persze abban mmormotának igaza van, hogy valahol meg kell állnunk, mert esetleg a megértés visszavezetése a végtelenségig folytatható lenne. Valamit el kell fogadni axiómának.
többször el kellett volna mondania, hogy cáfolhatatlan kijelentéseket nem illik tenni. ;)
Ami pedig a Fourier-transzformációt illeti,
nem feltétlenül trigonometrikus bázisban kell felbontani egy függvényt.
(Lehet az időnek vagy a helynek a függvénye, meg tulajdonképpen bárminek, amiben gyakoriságokat kereshetünk.)
Lehet felbontani háromszög jelekre, négyszög jelekre stb. De akár kacsa hápogásra is.
Csak nehogy valaki kacsákat kezdjen keresni a folyamat mögött. ;)
Nekem elektron-lyuk rekombinációs mintákat kellett keresnem teljesítmény spektrumokban.
Senki nem tanította a variációs elveket.
Amit tanítottak: Newton-Rapson, egy változóra,
lineáris regresszió és arra visszavezethető esetek, két változóra.
Az általánosításra megamtól jöttem rá.
Viszont azt tényleg nem értem, hogy miért akarnak egy véges fizikai folyamatot végtelen hullámokra felbontani.
Occam? Ez a legegyszerűbb feltevés?
Kitérő:
Lukács Béla mondta, hogy az iskolában csak egy elméletet tanítanak, és az emberek azt hiszik, hogy csak az az egy létezik.
A modellek versenyében két kritérium van: mennyire sikeres és mennyire egyszerű. Minél kevesebb extra feltevésből kijön az eredmény. Csak aztán esetleg nincs tovább a zsákutcából.
Néha vannak kivételek...
A komplex számokhoz több extra feltevés kell, mint a valós számokhoz. Mégis használják, elterjedt.
Talán azért, mert összetett objektumokból építkezve a végső modell egyszerűbb.
Valószínűleg ezért használnak vektorokat is. Maxwell még egy tucat csatolt egyenletet írt fel.
Vektorokkal tömörebb és elegánsabb.
Mondjuk az egyenlet szépségével Dirac befürdött.
Meddig tart egy csillapított rezgőmozgás?
Elméletileg a végtelenségig. Kivéve a száraz súrlódásnál.
Csakhogy egy idő után a jel annyira csillapított lesz, hogy eltűnik a kvantum fluktuációban.
Van értelme a végtelenségig követni?
LORA: zajküszöb alatti jeltovábbítás rádión. Bay Zoltán radar kísérlete.
Azt kell mondanom, hogy egy ideig még van értelme a fluktuációnál gyengébb jeleket is vizsgálni.
De aztán tudomásul kell venni, hogy ott a vége.
Wavelets.
Véges hosszúságú lecsengő hullámocskák.
Apropó, nekem nem tanították, hogyan kell megoldani a Maxwell-egyenleteket általános esetben.
Tanítottak rengeteg egyedi esetet. Merugye minden balfasz tantárgyat tanítani kell.
Például amiből elég lenne két dupla előadás. Egy egész félévet szánni rá: megélni kevés, éhen halni sok.
Aztán a balfasz meg azt hiszi, hogy tényleg ért is hozzá.
Tulajdonképpen van általános módszerem a Maxwell-egyenletek megoldására,
csak éppenséggel rengeteg ideig tart kiszámolni a parciális deriváltak minimalizálását,
a tér minden pontjában és minden frekvenciára, és persze mindenféle irányú síkhullámokra.
Modelleztek egy jelenséget egy matematikai konstrukcióval. Nem sok értelme van feszegetni, hogy a matematikai modell elemei léteznek-e vagy sem. A megfigyelhető, mérhető dolgok kiszámíthatósága érdekes, nem pedig a merengés a lét és nemlét drámai kérdésén.
