Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Vannak kis meglepő hidak Van a szívem és dobog érted Van egy szomorú asszony az úton Van egy kertben egy szép kicsi ház Van hat katona s játszanak mint a bolondok Van a szemem és keresi képedet
Van egy édes kis erdő a dombon És egy öreg népfölkelő pisál amikor ott elmegyünk Van egy költő és a kis Louról álmodik Van egy remek kis Lou abban a nagy Párizsban Van egy üteg az erdőben Van egy pásztor és legelteti nyáját Van az életem és egészen a tiéd Van a töltőtollam és szalad szalad Van egy nyárfasor gyönyörű gyönyörű Van az egész elmúlt életem és ugyancsak elmúlt Vannak szűk kis utcák Mentonban ahol szerettük egymást Van egy kislány Sospelben aki virgáccsal veri a barátnőit Van a hajtóostorom a zabos-zsákomban Vannak belga vagonok a sínen Van a szerelmem Van az egész élet Imádlak
Messze mentél, nehéz utakon lobogózva bűvös tavakban fürdött homlokod - de rohanók neszét, nem jelét bírja csak mohó, szegény szived - ide régi álmok hoztak s halottak fehérek a szemedben.
Dómok nehéz harangja ünnepelt egykor s egy óriás ucca remegőn átkarolt, szándékok özönléte vitt erőben, messze, majd jelnélküliek boruló erdeje zuhogott ismeretlen szózatot.
S visszatértél - már nem tépi kezed bozótok méla sövényét: virágos kiskert úszik ámuló életedbe.
"– Jó reggelt, Füles! – mondta Micimackó. – Jó reggelt, Mackó! – mondta mélán Füles. – Ha errõl egyáltalán lehet szó a mai idõkben. A magam részérõl erõsen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat. – No mi baj már megint? – Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész. – Mit nem tud? – kérdezte Mackó, és megdörgölte az orrát. – Mulatni. Vidulni. Énekelni és táncolni. Itt van a kutya eltemetve. – Vagy úgy – mondta Mackó. Gondolkodott, hosszasan. Aztán megkérdezte: – Melyik kutya? – Az a kutya, azzal a kutya jókedvvel – magyarázta borongva Füles. – Nem panaszképpen mondom. Csak úgy. Nem tesz semmit. "
"Szeretem a ködöt, amely eltakar, és egyedül lehetek benne. Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, amelynek lakója a magány, királya pedig az álom. Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz. Olyan kevesen szeretik a ködöt, és olyan kevesen találkozunk benne, de akik találkozunk, nemcsak a ködöt, de egymást is szeretjük. A ködnek anyja a völgy, apja a hegy, sírásója a szél, és siratója a napsugár. A külországi ködöt nem ismerem. Ott talán a hegyeken is megterem, de nálunk jobbára a völgyek teknőjében születik - néha már nyáron -, és csak akkor megy apjához látogatóba, ha nagyra nőtt. De ekkor már rendesen november van." /Fekete István/
Kerestelek égen és földön - kerestelek magamban S jönnek zuhogások esőlábon Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés Vándorolnak víz alatti kék világban várakozás jéghegyei Ringató figyelemmel nézi a tenger a piciny vízcsepp csöppnyi kezét Végigsimítja magányos remegését Hiszi - van még holnap Csak tévedés hangja dobott hurkot elzuhanó szónak S jönnek-jönnek - potyognak a cseppek Menetelnek - mint Anyjához a gyermek Már patakokká válnak - patakok csordogálnak tenger végtelen keblére Téged sírnak az egek Téged sír ezer csepp kékje Beléd vágynak olvadni patakokban folyó tengerkönnyek S nem találnak - S nem talállak... Nem találom a nyomaidat a parti homokban többé Pedig kőbe véstem minden mozdulatod Megyek bele a végtelen kékbe Megyek életed tengerébe szeretni Téged...
Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen. Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél: elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint, szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begytollán bíboros szalag, a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb. Véredben él, álmodban ég, egyetlenegy gyönyörüség. S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed...
S mikor fejedre hó szitál s szemed téveszti már a színt s a fényt nem bírja már s a szép már nem dédelgeti: egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll s káprázó tollát kelleti a ragyogó madár!
Ott - hol elhalkul a szél s minden folyó véget ér Hová aludni tér a hegy s az út már sehová se megy Ahová hang már el nem ér csak a leírt szó beszél Hol álombéli sasok keringenek és dallamok Ahol a világ fénybe fordul - a valóság éle kicsorbul Ott áll a ki nem mondható - csak képzelettel fogható falak nélküli - kék torony
*
Ott már nem halkul el a szél - a folyó véget nem ér - Álmatlan a hegy s az út visszamegy - a hang berobban Nincs szó többé s nincs remény - Álombéli sasok zuhannak Földre Dallamok hallgatnak örökre A világ sötétbe borul - Valóság éle beszorul Itt a kimondható - képzelet nélkül fogható falak nélkül épített már álmokba temetett magába roskadó két torony
Mindenkinek szép estét kívánok, köszönet a versekért és a szép képekért:-)
***
Hegyoldalban
Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot Zölden hullámlanak odalenn a dombok. Alatta a zöldnek mesebeli csend van. - De szép volt, de szép volt, ami odalent van!
Fölöttem a felhők pólya-fehér-lágyan Ringanak húnyt szemmel a kék anya-ágyon. Még sírni nem ébredt csecsemői csönd van. - De jó lesz, de jó lesz, ami odafönt van.
