Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Tollászkodnak a sárga-lombú fák nyúlik az árnyék gyűlik mélyül személyesül a kép hívószó varázsige lássuk babám parázslik-e még a tűz a táltos-étető szeptemberi este harangot önt patkót veretne ősz szálait vedli mintha volna az ég
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekértFák, csillagok, állatok és kövek szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, élő és holt anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, Vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom, De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
Tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek.
Táncoló forrásvíz, ahogy most lüktetve csendülsz s kezemet hűsítve nevető ivekbe pendülsz, fáradt szivem zenéddel ringatod, lágyan pihen.
Tenyerem emlékszik, szememben, fülemben ébred elfeledt emléke sok ilyen csendülő képnek, gyermekkorom, lendülő íveden visszaoson.
Malomgát zúgása, lendülő kerékről omlik tündöklő vízsugár s száz fehér szirommá bomlik s lábamon át zöld-mohás mederben siet tovább.
Felkelek partjáról, - hogy csillog minden a napban, pedig már alkonyul - távolabb lenn a patakban gyapjumosók éneke csattog mint távoli csók.
Be gyorsan hajlik a nap ma, de már oda érek, a kanyaron túl, ott a fák közül száll fel az ének, - itt vannak már, parton a sok magas fűzfa kosár.
Bíborszín gyapjút mos kilenc szép lány itt a vízben, szoknyájuk feltűrve, válluk megfeszül az ingben amott az öreg nézi a bíboros eget s vizet.
Hűvös van, csend is tett, sötétlik künn a sikon, köveken át fut a víz, csörrenő fehér kavicson csillag ragyog, be jó hogy most hazaindulhatok -
aludni - álmodni - mindig ha fáradt a lelkem, gyönyörű hajdani táj, felébredsz befogadsz engem s ki téged idéz áldott légy csendülő forrás te gyógyító kezembe símuló tündéri kéz.
Megeste már a dér a bokros oldalt, fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt, egy ritka lombú vadcseresznyefán. - Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem, rég hallgat búbosbanka- s gerleszó. Ha pártaian s nem várja fészek-öl sem, miért szól még a megtévedt rigó? Tán június sugár-illúziója remegett át a bíbor lomb felett, s attól dalol a völgy révült rigója ilyen évszak-tévesztő éneket. Nem is téved: halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túlfinom során, mintha húnyt szemmel, álmában zenélne, egy álom-őszben, álom-fuvolán. A hangja nem fog mámorral kitelni, nagy líra nincs. S mégis, így volna jó: amíg a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó.
Ezüstmintázat futja át a réteket reggelente, ha rájuk les a Nap, unott felhő-pólyái mögül...
Valahol kislány énekel, kristályízű vizet isznak az őzek, lábukon a testmeleg barna vibrálás... A létezés makulátlan szépei ők, ahogy állnak, és riadalom csípteti a fülük hegyét.
Évezredek gén-fogai rágták idegeikbe magukat. Örök készenlét az életük.
pogány imádattal térdre ereszkedem : csak a Gólyahír egyszerűsége - csak a Kankalin tisztasága - csak a Viola őszintesége - csak a Pipacs vértanúsága előtt...
TÜNDÉRSZERELEM "Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam, fölém-simuló tótükörben mindenem fájt, sások éle összevagdalt, bocsáss be, bocsáss be!" "Ott a felhő puha ágya, selyem holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba." "Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam, kopár égen meddő szívemtől perzselődtem, mégis fáztak a virágok, bocsáss be, bocsáss be!" "Ott a felhő puha ágya, bársony holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba." "Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam, fakó vízben merev-szemű halakat láttam, s fáradt bivalyt bámulni a hídról, bocsáss be, bocsáss be!" "Legyél újra kezem árnya, legyél újra szemem lángja, ne gyere az én szobámba." "Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam, bocsáss be, bocsáss be --"
Ica rica, kukorica haj, A szerelem szörnyen kutya baj, Édesít is, keserít is haj! Ica rica, kukorica haj! Tündérország ez a szerelem, Minden szívben mindig megterem, Pokol is, ha megesett a baj, Ica rica, kukorica haj! Férfi, asszony, kettőből lesz egy, Mert egyedül semmire se megy,
