AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Ez volt az első black metal, amit hallottam (illetve belehallgattam a Filosofem 25 perces dalába, de akkor az még elég nagy hülyeségnek tűnt). Az ilyen fontos dolgokra jól emlékszem, a Nyugatiban ültem a vonaton, walkmanen hallgattam, és amikor elkezdődött a Ye Entrancemperium nem akartam elhinni, hogy ilyen durva zene létezik. Utána kb. egy hónapig semmi mást nem hallgattam, vagy csak a Nightside-ot talán.
Heti 10-30 közötti lemez tud lemenni, ez függ a munka mennyiségétől, milyenségétől. Mint már sokszor írtam meló közben is tudok zenét hallgatni, sőt bizonyos melók közben muszáj is, hogy szóljon valami, az kifejezetten segít a koncentrálásban.
Ráadásul home office-ban maradtam a pandémia után, viszont ügyeleti rendszerben, azaz munkaidőben azonnal rendelkezésre kell állnom. Ez azt jelenti, hogy napközben nem mehetek el nagyon távolra hosszú időre, sőt leginkább sehova sem semennyi időre. Így viszont rengeteg szabad órám keletkezik, amit leggyakrabban zenehallgatással töltök, mert az lazít le a leginkább.
Meg se kellett hallgatni, már a Milán Petya legendás kritikája alapján beleszerettem ebbe a lemezbe, mennydörgő basszus, hegyomlásszerű dobolás, fohász az éj szelleméhez és a sötétség fejedelméhez, ilyesmiket írt róla.
Nekem laikusként tényleg elképesztő ahogy játszik a Trym, itt például szürke mackóban a Ye entrancemperiumot:
Aztán volt még a lapban egy Samoth interjú is, melyben többek közt a zenekar növekvő népszerűségéről kérdezik, és valamiért a mai napig emlékszek a válaszra : "Amennyiben az eredeti elvek megtartásával sikerül szélesebb körökhöz is eljutni, ám legyen!".
Csak vicceltem. :) Én idén tavasszal a Dark Souls III-al ismertem meg a hasonló videójátékok világát, de az első 3-4 óra után majdnem feladtam, aztán mentem tovább, és milyen jól tettem, mert... Most nagyon pátoszos leszek, de szerintem ezek a játékok valódi önismereti zarándokútra tudják vinni az embert. Nehezek, néha utálnak téged, de mindig mindennek van valami nyitja, és amikor valami sikerül, tényleg azt érezheted, hogy te lettél jobb.
És érdekes módon a másik nagy tavaszi-nyári kattanásom az Emperor volt, egy zenekar amit előzőleg igen felületesen ismertem csak, az első album még hagyján, de a Welkin hangzásvilága több próbálkozásra is egyszerűen csak ledobott magáról. Hosszú szünet után azonban mintha elkezdett volna rezonálni nálam amit Ihsanh akar mondani, aztán a többi lemezt is sokkal szívesebben hallgattam ezen a ponton túl.
Azt pedig túlzás lenne állítani, hogy a kettőnek sok köze van egymáshoz, de azt hiszem a pátosz és a tüskésség kettőssége valahogy mégis von egy párhuzamot köztük, legalábbis nálam.
Pont ezt hallgattad a héten, ráadásul naponta letolsz egy obskurus Aerosmith lemezt. Neked hány órából áll egy nap? Valami fekete lyuk mellett van a vityillód és ott lassabban telik az idő?
Ez furcsa, de nekem az egyik legmeghatározóbb zenei élményem Milán Péter erről a lemezről írt kritikája. A másik hasonló élményem, amit Worsty Feri írt a Bloodborne-ról, ami egy videójáték. Maguk a konkrét alkotások számomra egyébként feleakkora élményt sem jelentettek mint az íróik számára. De az, hogy értelmes, jó tollú, ízlésű emberek ennyire tudnak szeretni valamit, ekkora erővel tudnak értük lelkesedni, sokkal feljebb emelték őket bennem, mintha ismeretlenül találkoztam volna velük. Ettől függetlenül a Bloodborne-hoz béna vagyok, az Anthems meg inkább fáraszt, nekem túl sok, túl bombasztikus, túl pátoszos, de megértem, hogy miért tartják ilyen sokra őket. Számotokra vannak hasonló művek?
Szerintem szép, és szépelgő. És nem ritkán giccses is, Fish előadásmódjától a szövegeken át a hangszeres részekig, akkordmenetekig. Ami nem feltétlenül baj, én azt érzem, hogy ez a zenekar a maga oldalára tudja fordítani a giccset, nem is működne ez másképp. Illetve de, mert van Fish utáni Marillion, de szerintem az egy teljesen más banda már.
Imádom mind a négy első lemezt, mindegyiket kicsit másért, szóval nehéz egyet választani, talán ha kell, a Misplaced Childhoodot mondanám, ami alighanem a legszépelgőbb. :)
Egyébként az általad említett 2 bandát (meg úgy 20 másikat) pont "szép-prognak" szoktam kategorizálni, de a Marillionnal ellentétben csak nagyon keveset tudok belőlük egyszerre befogadni.
Most, hogy a trollok úgy-ahogy eliminálva lettek, használhatnák újra a topikot például ennek a lemeznek a kedvelői, épp ideje, hogy az utóbbi napok lityilötyi zenéi után végre valami igazi metál legyen a téma.
Hogy ismerem, az túlzás, mivel Tidalen, Spotin nincs fenn, csak a yt-on, ott meg nem szeretek zenét hallgatni. De tudom, miről van szó, emlékeztet az általam nagyon kedvelt Spring '71-es lemezére, ami már volt is AOTD. Mikael igencsak éli azt az időszakot, szívesen beszabadulnék garázdálkodni néhány napra a lemezgyűjteményébe.
Ismered a Fantasy nevű zenekar Paint A Picture c. lemezét 1973-ból? Doomsterson nagy prog listáján rajta van, úgyhogy esélyes, de Latzi biztos hallott már róluk, ám listázni nem listázta senki. Egy a sokmillió egylemezes banda közül. Most hallgatom, elég jóféle. Alan Parsons biztos hallotta, mielőtt belevágott a zenekarosdiba. És persze ki mástól hallottam volna róla az imént, mint Akerfeldt-től, ezért szeretek vele interjúkat nézni, mert rendszerint előkerülnek közben ilyenek. Ilyenkor azért megértem, ha valakinek az a hobbija, hogy effélék után vadászik LP-n.
Nehéz eset. A Marillion-nál eddig, a néhány tétova próbálkozás alatt, amit tettem irányukba, mindig három dolgot éreztem: a) nem tudom maradéktalanul eldönteni, hogy szép, vagy csak szépelgő zene ez, b) azon a számomra zenei senkiföldjén alkotnak, amit sem a gitárosabb, keményebb zenék, sem a populárisabb zenék irányából nem tudok megközelíteni, c) ha mégis sikerülne a megközelítés, nagyon sok időt kéne belefeccölnöm, hogy a rétegeit felfejtsem. Most is a lemez fele lement, mire elkezdtem valamelyest felvenni a fonalát. És őszintén szólva ezen Fish énekstílusa sem segített, közeli rokonok ők Geoff Tate-el. Közben meg érzem, hogy tulajdonképpen bírnám én ezt a zenekart, mert a Flower Kings-nél, Big Big Train-nél meg hasonló prog bandáknál darkosabb hangulatú zene ez, csak hát az energiabefektetéshez nem fűlik a fogam. Lehet hogy egy nap majd ez a zenekar lesz az a nagy pozitív AOTD felfedezés, amiről Horzi beszélt a minap, de addig is legyen egy tétova 8/10
Discogson is egyre gyakrabban vannak ilyenek, az utóbbi egy évben alig tudtam venni olyan lemezt, ami megfelelt volna a leírásnak. Két M-est is vettem, ami igazából csak EX volt, pedig még meg is kérdeztem előtte, hogy tényleg lejátszatlan-e. Az a baj, hogy ránézésre mindig jobbnak tűnnek, vagy csak lámpa alatt lehet látni a karcokat.
Ja, ezt a goodot sosem értettem a lemezek osztályozásánál, az gyakorlatilag a pocsékság szinonimája. Oké, van ilyen, csak akkor miért kell goodozni. Good = shit, nagyjából így kell értelmezni.
Jaj, Kloggcsi.😳 A hanglemezek osztályozása kicsit màsképp működik. A Good nagyon nem Good. Bemásolom, ha érdekel, a Vaterán nagyjából ez megy:
M (Mint – „újszerű, kifogástalan”) Teljesen kifogástalan állapotú (le nem játszott) lemez. • NM (Near mint – „szinte újszerű”) Szinte kifogástalan állapotú lemez, egy-két nagyon apró felületi hajszálkarc fellelhető rajta, a lejátszás teljesen sercegésmentes. • EX (Excellent – „kiváló”) Alig használt, szinte újértékű lemez, apró felületi sérülés előfordulhat, ám ez a lejátszáskor nem hallható. A borítón minimális kopás fedezhető csak fel az éleknél vagy sarkoknál. • VG (Very good – „nagyon jó”) Keveset használt lemez, felületi karcok lehetnek rajta; kis mértékű, ám a lejátszást érdemben nem zavaró sercegés előfordulhat. A borítón fellelhető árcédula, vagy annak nyoma, illetve lemez-okozta kisebb mértékű körkopás is lehetséges. • G (Good – „jó”) Erősen használt lemez, zavaró sercegés hallható, de a lemez végigjátszható. A borítón nagyobb felületi kopás, gyűrődés, élén pedig szakadás található. • F (Fair – „tűrhető”) Rossz állapotú lemez, erős sercegés, a tű néhol ugrik. A borító szakadt, foltos vagy gyűrött. • P (Poor – „gyenge”) Lejátszhatatlan, mélyen karcos vagy hullámos lemez, a borító erősen sérült vagy hiányos. • B (Bad – „rossz”) • W (Worn – „megviselt”)
Jóvan, kerül fel a többi is. Az LGT állapotára azt írja, Good, hát ha valaki azt ugrás nélkül lejátssza, annak fizetek egy sört. Bár ő a tapasztaltabb, lehet, hogy sokkal szarabb LP-ket is látott már.
Akkor most már azt is bevallom töredelmesen, hogy gyerekkoromban egy ilyenen, vagy ehhez nagyon hasonlón pörgettem pl ezt a lemezt is, de volt, hogy naponta többször. Nem volt egy finommechanikai műszer. És miközben szólt a Gyere ki a hegyoldalba, én a csatornaváltó gombokon zongoráztam őrülten, mintha én lennék a Presser. :D Most mit csináljak, ilyenünk volt csak otthon, a bolgár elektronikai gyárak remek terméke.
egészséges időközönként érkező megdörrenésekkel. Le se tagadhatnák, hogy finnek
Egyáltalán eszembe se volt, mikor írtam, de most jöttem rá, hogy mire lehet erről asszociálni, hát az állítólagos sportriporteri beszólásra: "milyen messzire szállt a finn gerelye!" :)
Az ezzel a lemezzel való legutóbbi, 4 évvel ezelőtti, majdnem megint kudarcba fulladó próbálkozásom óta valami áttört nálam Voivod ügyben, hisz azóta meghallgattam az Angel Rat-et is, listáztam a Synchro Anarchy-t is, úgyhogy könnyebb szívvel vágtam ebbe most újra bele. És valóban, most sokkal könnyebben átgördült rajtam. De: továbbra is tartom, hogy a lemez első és második fele nem egy súlycsoport, utóbbi jóval nehézsúlyúbb, pszichóbb, hovatovább értelmezhetetlenebb. De még cirka 30-35 év, és fel fogom én is fogni. 8/10
Swallow The Sun - Moonflowers
Én ezzel most meghökkentő módon jól elvoltam (mármint én hökkentem meg), sőt, határozottan merem állítani, hogy tetszett. Szép, komótos bánatzene, egészséges időközönként érkező megdörrenésekkel. Le se tagadhatnák, hogy finnek. 8/10
Lynyrd Skynyrd - Street Survivors
Mit mondjak, érdekes kontraszt volt a Swallow The Sun után, erőltetnem kellett kissé az agyamat, hogy életigenlőbb hullámhosszra váltson. :) Ezt a zenekart csak filmekből ismerem, rendszeresen használják itt-ott a dalaikat. Van ugyan nekem is egy Greatest Hits elmentve, de sosem jut eszembe előszedni. De azt vagyok kénytelen mondani erre is, hogy ez egy jó lemez. Feelgood, ízléses gitározással felvértezett zene, bár időnként túlságosan bárzenés klimpírozásba torkollanak a dalok. Nem véletlen, hogy siker lett, persze ehhez az emberek jellemző morbid (de valahol érthető) szokása is hozzájött, hogy ha egy bandában meghal valaki, akkor az aktuális kiadványt többszörösen vásárolják (lásd még: Back In Black), márpedig ugye ennek a lemeznek a megjelenése után három nappal történt a sajnálatos repülőbaleset. 7,5/10
Mikor januárban kipörgött a maga nemében tökéletes Marbles, felmerült bennem lehet-e ezt még fokozni Marilion fronton. És hát ugye a személyes 80-as évekbeli élmény mégiscsak Fish énekéhez kötődik nálam. Ezen albumok egyik koronaékszere pedig minden kétséget kizáróan a Fugazi. Így aztán bár a metaltól jó távol, de mindenképpen pazar élmény volt újra élni az akkori kor hangulatvilágát briliánsan tükröző alkotást. Amolyan jólesően brites, alternatív populáris alapokról emeli fel itt Fish és csapata, ezt a félálomban lebegő, szelíden progresszív kristálypalotát, mely zenei csodákat sorjáz konok eltökéltséggel és rendületlen nyugalommal.
