Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Beatles-rajongói közhely a lemez elképzelése szimpla albumként, pár éve én is írtam egy verziót.
Miközben a megoldás ott van elrejtve a 30 dal között.
Mindössze 16 dalban hallható a teljes zenekar.
Ha a Revolution 1-et kiejtjük (hiszen a dal már megjelent kislemezen, ráadásul sokkal jobb verzióban) és a Piggiest is (mert Macdonald könyve szerint Lennon se nem énekel, se hangszeren nem játszik a dalban, csak szalaghurkozik) már van is egy sztenderd, 14 dalos lemez:
1. Everybody's Got Something To Hide...
2. Ob-La-Di, Ob-La-Da
3. Cry Baby Cry
4. Helter Skelter
5. Sexy Sadie
6. While My Guitar Gently Weeps
7. Yer Blues
8. Rocky Raccoon
9. Glass Onion
10. Birthday
11. Happiness Is A Warm Gun
12. Honey Pie
13. The Continuing Story Of Bungalow Bill
14. I'm So Tired
Sok kedvenc lemaradna persze, viszont megmutatja, hogy mindenki személyes ízlésétől függetlenül ott rejtőzik a 30 dal között ez a bizonyos 14 dalos, mint a négyük által énekelt/zenélt sztenderd album - azaz Martin elképzelése.
A dalsorrend a dalok felvételének sorrendje Macdonald könyvében, egyedül a két utolsó dalt cseréltem meg: az IST jobbnak tűnik záródalnak a címe miatt.
Most néztem meg (át) a Midas Mant. Nyilván e topik olvasói (közük jómagam) inkább a Beatlesre kíváncsiak, és nem Brian családi és szerelmi ügyeire, úgyhogy erről nem tudok mit mondani...
A négy fiú megszemélyesítői nem rosszak - ámbár a hajak nem nagyon tetszenek: nagyon parókásak, a hosszuk se mindig stimmel (pl. Ringo első megjelenésekor a Parlophone-nál tuti, hogy nem olyan hajjal jött be)
George Martin haja sem stimmel: sokkal rövidebb és lenyaltabb haja volt 1962-ben (ahogy a képeken láthattuk) - és mondjuk soványabb is volt, mint az őt játszó színész... "Ed Sullivan" is túl testes a filmben: persze értem én, hogy az őt játszó ember fontosabb volt.
Ami viszont kifejezetten zavart az a Lennont játszó fiú alacsonysága: alacsonyabb mint Paul - George-hoz képest meg szinte törpe! Ezek szerint "George" meg túl magas... Nehezen hihető a kis dugóról, hogy ő a zenekarvezető (ámbár mondjuk nálunk a Szörényi testvérekre is le kellett nézni...) Amikor Lennon és Brian kettesben vannak, nagyon zavaró ez a testmagasság-különbség...
Egyébként sok jó jelenet van benne, pl. a Cavern Club-beli fellépés utánjátszása, vagy éppen az "ékszeres beszólás"... Ezekről már van "scene comparison" a YT-on...
"Ez a három számomra azóta se "otthonos"... (Ahogy a With, illetve a Forsale se)
Ez érdekes... nekem ma már csak a Please Please Me ilyen.
Azzal a lemezzel nagyrészt (a slágereket meg a záródalt leszámítva) nem tudok mit kezdeni akárhány hallgatás után sem. Bár lehet, hogy itt félreértelek."
Úgy értem a "nem otthonos"-t, hogy "nem vált a véremmé" :) Mint ALBUM.
Lehet, hogy tetszik (sőt, tényleg tetszik) rajta akár az összes szám - de a WA olyan (a komoly lemezek közül), hogy vége van egy dalnak, de már a következő dal első taktusa van a fejemben, annyira ott van egyben az album a "megszokott" dolgok között...
Bár te úgy érted, hogy azt ismerted meg először - én pedig úgy, hogy az a kedvencem, ha Beatles, nekem az ugrik be egyből. Pedig nekem a 6. lemezük volt a sorban (először egy csonka Red Albumot hallottam, aztán a Beatles For Sale-t - tehát nekem utóbbi volt "a" Beatles-lemez: az első soralbum és emiatt mindig kitüntetett helye lesz nálam, pedig mióta az egész életművet ismerem, nincs benn az öt kedvencemben, de ettől még nagyon szeretem).
Ez a három számomra azóta se "otthonos"... (Ahogy a With, illetve a Forsale se)Ez érdekes... nekem ma már csak a Please Please Me ilyen.
Azzal a lemezzel nagyrészt (a slágereket meg a záródalt leszámítva) nem tudok mit kezdeni akárhány hallgatás után sem. Bár lehet, hogy itt félreértelek.
Ha az Oblada miatt nem érzed 100%-osan kiváló albumnak a WA-ot, akkor az Abbey Roadot se tartsd kiválónak, mert ott meg ott van a Maxwell
Az a helyzet, hogy szerintem az egyetlen hibátlan lemezük a Rubber Soul. Arról minden dalt szeretek.
Egyébként az Abbey Road-on a Maxwell még hagyján, inkább az I Want You utolsó 3-4 perce a bajom. :D
Egyébként Lennon minden utálata ellenére az Oblada MIATTA is olyan: a jellegzetes bevezető zongorázás Lennoné.
Tudom. :) De valahogy mégse... Miközben ez a feldolgozása nagy kedvencem:
Szóval el kell ismernem, igazából egy jól megírt dal, különben így sem tetszene.
Nos, számomra a Prudence-nek nincs köze semmilyen jókedvhez.
Akkor lehet, hogy csak lennoni értelemben...
Szerintem tőle ez kirobbanóan pozitív hangulat:
"Dear Prudence, greet the brand new day The sun is up, the sky is blue It's beautiful and so are you"
Mert hiába írt olyat is, hogy I Feel Fine, miután nem iparosmunkaként hanem önkifejezésként tekintett a dalszerzésre (ha jól rémlik, az In My Life-ot tartotta fordulópontnak, előtte is voltak persze "vallomásos dalok" itt-ott, pl. I'm A Loser vagy Help), onnantól kimondottan jókedvű vagy pozitív dalok, hát... hirtelen a Beatles-korszakból nem is jut olyan eszembe.
És még így is meg tudtam rökönyödni, amikor '22-ben először hallottam a Yellow Submarine Lennon-demóját: egy elég szomorú (keserű?) dalnak indult, nehezen állhatna távolabb a végleges, ringós változattól...
A Don't pass me by meg egy kellemes szám: nem több, de nem is kevesebb!
Igaz, igaz - és az a vicc, hogy még annak is van coverje, amit szeretek:
Nagyon szeretem ezt a lemezt, noha a feldolgozások nyilván nem érnek fel az eredeti verziókkal - bár pont ez a két dal szerintem jobb, mint eredetiben - és ez nagy szó tőlem, több dalukra nem tudom ezt mondani.)
Egy ütős magyar szöveggel, amely a kur... izé durva politikusokról szólna.
Csak most gondolok bele, hogy szinte punk-előfutár lehetne az a dalszöveg.
(Ma már persze klisének hatna, de '68-ban még messze nem.) Csak ez azért nem nyilvánvaló, mert a zene alatta teljesen más. (És hát a Helter Skeltert is a zenéje miatt tartják heavy metal-kezdeménynek, lehetne bármilyen szövege.)
Ő mondja, hogy a WA a Beatles hosszú délutánja, belenyúlva az alkonyba.Ez egy szép és erős kép, egyet tudok érteni vele.
Igazából vitatkozni azzal se tudok, amit írtál, mert simán lehet látni így is, úgy is: az egész lemez mint egy zenei kaleidoszkóp: így is nézheted-hallhatod meg úgy is és mindegyik értelmezés vagy érzés helytálló.
Számomra a WA AZ album (és az Abbey - együtt szereztem meg őket). Előbb volt meg, mint a RS, mint a Rev., mint Spepper. Ez a három számomra azóta se "otthonos"... (Ahogy a With, illetve a Forsale se)
Ha az Oblada miatt nem érzed 100%-osan kiváló albumnak a WA-ot, akkor az Abbey Roadot se tartsd kiválónak, mert ott meg ott van a Maxwell: szintén vidám dal, szintén kilóg a többi közül, szintén utálta Lennon :)
Egyébként Lennon minden utálata ellenére az Oblada MIATTA is olyan: a jellegzetes bevezető zongorázás Lennoné.
Apropó vidámság: "Nem mintha végig súlyos vagy komor lenne a hangulat, a Dear Prudence jókedve mégis teljesen más"
Nos, számomra a Prudence-nek nincs köze semmilyen jókedvhez. A Bungalow Billnek se egyébként. Ebből a szempontból valóban az Oblada az egyetlen jókedvű dal a lemezen. Esélyes még a Martha, de abban is rezignáltság van.
Ha nem is "súlyos vagy komor" a hangulat az egész lemezen, de eléggé rezignált, beletörődő, elvágyódó stb. stb. A Prudence is inkább erről szól, hogy "tudjuk, hogy szar a világ, ezért bújsz el a szekrénybe, de azért mégiscsak süt a nap stb. ez is valami, gyere ki"
A Longlonglong végén a "zajongás", a Crybaby hangulata stb. stb. (Nem fogalmazom meg rendesen :(, bocs.)
Na jó, még Back in the ussr-t tekinthetjük vidámnak...
A Don't pass me by meg egy kellemes szám: nem több, de nem is kevesebb! (és nem vidám, hiszen kvázi könyörgés)
A Piggies meg... nos nekem az egyik kedvenc Beatles-dalom. Ha lehetne választani, hogy egy bulin/jelmezbálban/házi előadóversenyen elő kellene adni egy (Beatles-)dalt, ezt választanám. Egy ütős magyar szöveggel, amely a kur... izé durva politikusokról szólna.
És természetesen: csembaló rulez :)
(és ez se vidám, McDonald szerint egyenesen embergyűlölő)
Ő mondja, hogy a WA a Beatles hosszú délutánja, belenyúlva az alkonyba.
2001-ben hallottam először, egy hamburgi látogatáson vettem át egy családi baráttól. Akkoriban éppen megkopott nálam a Beatles-rajongás: senki nem hallgatta körülöttem (igaz, ma sem) és éppen nekem is inkább csak egy emlék volt a múltból, kisiskolás koromból. A közelmúlt (’90-es évek eleje-közepe) és a jelen zenéi pörögtek nálam, tulajdonképpen a „régi” zenéim közül egyedül a Stones Voodoo Lounge-ja tartott ki, illetve egy Lennon-válogatás. Nehezítette a dolgomat, hogy alig valamit ismertem a Beatlestől, azt is Ring-kazettán (For Sale és MMT), illetve amit rokonoktól át tudtam venni (Sgt. Pepper, Let It Be, YS). Nagy rocker-korszakomban legfeljebb a Let It Be hardrockosabb hangulatú dalaiért tudtam lelkesedni (Get Back, I Me Mine, Dig A Pony, I’ve Got A Feeling), de a fő gond nem is az volt, hogy akkor épp egy Korn vagy egy Nirvana mellett nem hangzott elég zúzósnak, hanem, hogy egész egyszerűen gőzöm se volt azokról a lemezeikről, amik a legnagyobb kedvenceim tőlük (Rubber Soul, White Album, Abbey Road). Persze nem voltam következetes, mert amikor megvettem a Lennon Legend-et (akkor épp azt hittem, Lennontól is elég nekem egy best of), nem zavart, hogy „nem zúz”, viszont örültem a Cold Turkey fémes gitárjainak, mert azt abszolút tudtam az épp hallgatott zenéimhez kötni.
Azt hiszem egyébként ami miatt a Beatles azért a legmetalosabb éveimben is megmaradt, még ha a hátsó polcra került is, az Lennon hangja. Azt soha nem éreztem Beatles- és Lennon-ügyben, mint sok későbbi, de egykori kedvencnél (pl. Pearl Jam, Foo Fighters), hogy teljesen elvesztettem az érdeklődésem és ha soha többet nem hallanám, sem hiányozna. Viszont a White Albumra volt szükség ahhoz, hogy újra nagyon érdekelni kezdjenek. „Basszus! Ez szinte teljesen más, mint bármi, amit eddig ismertem tőlük. Én nem gondoltam, hogy ennyire rockosak és nyersek is tudtak lenni!” Közben mondjuk eszembe jutott, hogy 11-12 éves korom körül kölcsönben volt nálam talán egy napig a White Album 2. lemeze, Ring-kazettán. Átvenni nem tudtam és hiába, hogy akkoriban tényleg csak Beatlest és Stonest hallgattam, egyáltalán nem rémlik, hogy megfogott volna. Meghallgattam, tudomásul vettem, hogy ez is Beatles és visszaadtam. Igaz, akkor még fogalmam sem volt gyakorlatilag semmilyen zenéről. (Hiába hallottam a Blue Albumot akkoriban, rajta 3 fehér albumos dallal és hiába láttam az Antológia sorozatot is, valahogy mégsem esett le a tantusz.) Öt évvel később már jobban képben voltam és tudom, hogy a Beatles-diszkográfiában az a nyers, rockos hangzás jóformán demószerűnek hat az előző lemezek, pláne a Pepper után, de a ’90-es évek fordulóján az alternatív rockzenében gyakorlatilag az a nyers demó-sound volt a sztenderd. Magyarán 17 éves metalos füllel nemhogy nem éreztem szedett-vedettnek (ma sem érzem így), hanem azt éreztem, „hoppá, hát itt nagyon is van mit keresni, ez a zene bármilyen zenével felveszi a versenyt”. Csakhogy úgy jártam ki a gimit, hogy nem tudtam hozzájutni a méregdrága Beatles-lemezekhez, letölteni pedig akkor még nem tudtam. 2003-ban megvettem a 1 válogatást – valahol ironikus, hogy aki ismeri a legnagyobb slágereiket, mégsem ismer semmit a legjobb lemezükről.
Aztán 2005-ben elkezdtem trollkodni itt, hogy „McCartney semmi érdemit nem csinált 1970 óta, bezzeg Lennon még a Beatlest is túlszárnyalta” – nettó hülyeségeket eregettem és a szemem se rebbent. Mondjuk finoman helyretettek a régiek. Igazuk volt. Hát még ha tudták volna, hogy úgy van ilyen markáns véleményem, hogy McCartneytól akkor csak az új lemezét ismertem (Chaos…) meg pár régebbi slágerét (No More Lonely Nights, Hope of Deliverance, Say Say Say), Lennontól a Legend-en kívül az Imagine-t és a Rock and Rollt, a Beatlestől pedig hat lemezükről simán fogalmam se volt (köztük a Revolverről, Rubber Soul-ról, Abbey Road-ról).
Aztán 2009-ben szépen bepótoltam mindent, bár addigra szerencsére vissza is vettem az arcomból. És amikor már minden lemezüket ismertem, úgy voltam vele, a White Album lenne a kedvencem, ha nem lenne rajta az Ob-La-Di, Piggies, Wild Honey Pie, Don’t Pass Me By és persze a Revolution 9 – így viszont az Abbey Road és a Rubber Soul is megelőzi „sajnos”. Csakhogy ahogy teltek az évek, azt vettem észre, hogy toronymagasan a „bronzérmest” hallgatom a legtöbbet. Pár napja meghallgattam otthon a hifin elég egészséges hangerőn először a 2009-es remastert, utána a 2018-as remixet és arra gondoltam: „oké, ez eldőlt: számomra ez a világ legjobb lemeze még akkor is, ha van rajta öt dal is, amit nem szeretek – végül is 30 dal között elfér öt gyengébb is”.
Ha jobban megnézem ezeket a dalokat, az Ob-La-Di-val kapcsolatban valószínűleg igazságtalan vagyok. Egyrészt valószínű előbb hallottam a Pa Dö Dö feldolgozását (brr…), mint az eredeti dalt és valószínű ez eléggé rányomja a bélyegét arra is, ahogy az eredeti dalra tekintek. Másrészt biztos az is hatott rám, hogy Lennon híresen rühellte ezt a dalt. (Miközben igazán jó véleménnyel nem sok dalról volt.) Viszont ezzel az erővel a Stones Honky Tonk Woman-jét is „meg kéne mérgeznie” a szintén előbb ismert Z’Zi Labor covernek (tudjátok, asszonykórus…), csakhogy a Stones eredetije egy nagyon-nagyon jó dal, ez az obladizás meg… persze ízlések és pofonok. Valószínű úgy kéne rá tekintenem, mint talán az első mainstream ska-felvételre. Végülis a ska-s, reggae-s dolgok világszinten csak hat (!) évvel később, 1974-ben törtek át és ahhoz is Eric Claptonra volt szükség. Ez azért eléggé megmutatja, Paul milyen szinten volt up-to-date. Viszont a dal vidámsága annyira kirí az albumról. Nem mintha végig súlyos vagy komor lenne a hangulat, a Dear Prudence jókedve mégis teljesen más, mint az Ob-La-Di vidámsága. A Don’t Pass Me By-jal pedig azért lehetnék elnéző, mert egyrészt mégiscsak Ringo első dala volt (kinek lesz zseniális máris az első dala? Mármint Robbie Krieger Light My Fire-jén kívül…), másrészt meg erre is igaz: „30 dal között elfér” – pláne két olyan erős Paul-dal között. A Piggies helyett (sokkal) jobban örülnék a Not Guilty-nek (tulajdonképpen abban az elvileg befejezetlen formában is, ahogy a deluxe kiadásban hallani: előrébb kellene keverni az éneket és kész is), de hát amellett, hogy három másik nagyon erős dallal kárpótol George, a Piggies legalább dal – nem érzem azt, mint Paul és John esetében, akik egy dalnyi helyüket pazarolták el Wild Honey Pie-ra és Revolution 9-ra (bár a WHP legalább az egy percet se éri el, hát a R9 sajnos nem volt ennyire takarékos). Utóbbit egyébként, bárhogy ideologizálta is, Lennon legnagyobb trollkodásának tartom. Már az I Am The Walrust is az inspirálta, hogy irritálta John-t, mennyire elfogadott lett a Beatles: irodalomórán elemzik a szövegeiket, „hát tessék, akkor ezt elemezzétek!” A Revolution 9 éppenséggel lehetett fricska a zenekritikusoknak, akik Mahlert emlegették már a Not A Second Time kapcsán is, később Schubertet… tessék, akkor lehet elemezni egy zene nélküli hangkollázst, erről mi jut az eszetekbe? És igen, vagány gesztusnak tartom, hogy a világ legnagyobb, legnépszerűbb zenekara feltett egy ilyen dalt a lemezére – csak hallgatni ne kelljen. :D Mármint ki volt még ennyire tökös?
Ezen a népszerűségi szinten -pláne alatta!- tényleg soha senki.
Nem szabad elfeledkezni arról sem, milyen zseniális a dalsorrend is. Most az egy dolog, hogy a R9-tól egész az utolsó előtti pillanatig meg vagyunk kímélve – úgy értem, ahogy a hasonlóan testidegen Within You, Without You, éppen ez a szám is terpeszkedhetne a lemez közepén és szerencsére mégsem. De ott van az is, hogy pont a jól szerkesztettség miatt én mindig rockosabbnak érzem ezt a lemezt, mint amennyire valójában az. Kevesebb, mint a dalok harmada nevezhető kimondottan hardrockos-bluesos jellegűnek, de a gitárhangzás a többi dalban is van annyira nyers, illetve a rockos dalok olyan jól vannak elosztva, hogy rockosabb az összkép (vagy inkább a hallgató benyomása), mint amilyen a valóban rockos dalok aránya.
Wikipédia: „fehéret ad az összes szín keveréke, vagyis ha a szemünk által érzékelt színspektrum, a szivárvány összes színének megfelelő fény egyidőben, ugyanarról a helyről sugárzik. De két kiegészítő szín (pl. kék és sárga), vagy a három alapszín, a vörös, a zöld és a kék additív keveréke is fehéret ad. A fehér mindig keverék szín, monokromatikus fehér színű fény nem létezik.”
Nem hiszem, hogy ez tudatos volt, mégis: a lemez dalainak sokszínűségéhez, stíluskavalkádjához legjobban passzoló színt választották. Mintha a Dark Side Of The Moon prizmájának fordítottja volna: ott a fehér szín bomlik színekre, itt a dalok kavalkádja egyesül a fehér színben, ami aztán pont az albumot kedvencének nevező Lennonnál lesz meghatározó, ráadásul több évig: fehér öltöny az Abbey Road borítóján, fehér zongora és tiszta fehér nappali az Imagine klipjében...
Az Imagine lemez ráadásul Lennon saját White Albuma - olyan értelemben legalábbis, hogy a nagyrészén Alan White dobol. :D
Igen, magyarban nincs efféle kétértelmű megfogalmazása ennek a kérdésnek. Egyébként én mindig úgy gondoltam, hogy a riporter a sikerük titkára kíváncsi, Lennon pedig szó szerint értelmezi a kérdést - tehát az, hogy ez egy szójáték, magyarul is átjött.
Most esett le, hogy a "How did you find America?" kérdés magyarul nem "Hogyan jutott el Amerikába?", ahogyan általában fordítják, hanem "Milyennek találta Amerikát?".
Ilyenkor mindig beugrik, hogy itt rohad valamelyik vinyómon kb. 100+ GB-nyi Antológia VHSrip, angol DVDripek, plusz az Anthology CD ripek, hogy összerakjam őket értelmesen. Sajnos a hangot három forrásból kell összeforrasztani, mert az egyik VHS ripen a magyar dialóg érthető, de nem hallatszik az angol, sem a zene, a másik VHS ripen jobb a hang összességében, de elveszik benne a magyar narráció, és mind a kettőben elég ratyi a zene hangzása, szóval egy rész összeollózása is kb. 1 hónap lenne úgy, hogy semmi más elfoglaltságom nincs a meló mellett (ami nem igaz), mivel a DVD rendkívüli módon eltér a TV változattól.
