Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Csak percet lopni bújtam a hajadba Bámulni a lemenő napot. Majd fénytől, bőröd ízétől átitatva Zuhanni kezdtem a vörös alkonyatba Míg egyedül nem találtak a kelő Csillagok.
Aludj egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban hó hull komoly fekete medvék vonulnak én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött könyvek hallgatnak köröttünk nagyon örülni nem szabad vigyázz a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
Reggelente a nap megcsiklandozza a felhőpárnán nyugvó tar fejét nyújtózik egyet, a karja egészen a párapamacs fölé ér már. Ahogy ásít, újabbakat pöffent az égre. Most kopottas, tarka, foltos ruhájában ébred, meleg lágy színekkel kápráztatja szemem. Más időkben üde, vagy haragos zöld viseletbe öltözik, - büszke szín s képzeld a pizsamája rendre hófehér. Bár egyszer-egyszer előfordult már, hogy pucéran volt kénytelen átvészelni a fagyos napokat, olyankor nem szeretem nézni, mert szomorú.
Széles ölében kis fehér falucska, pipázó kéményekkel, piciny ólakban jószágok, az aprócska kertekben a népek kukoricát fosztanak, góréba hordják, a betakarítással szorgoskodnak éppen. Kakastaréjra sült finom szalonna illata kúszik fel, csiklandozza orrát; néhány szelíd ember takarítja, hajlott háttal gallyat, rőzsét cipelnek, a pattogós, sült-tök szagú, téli kályhás-kemencés melegedésre. Bár volt idő, amikor megharagudott, gonosz fejszék csaknem levetkőztették egészen, akkor kicsit megemelkedett, morcosan megrázta magát, s leseperte a rosszakaratot a tövises mélybe.
De most mosolyogva nyugtázza a békét: minden a helyén, a dolgok rendben mennek, szeretettel rejti az apró vadat, ha emberek járnak a dűlőn, s csak, ha már meggyőződött, hogy helybéli, vagy csak levegőért jön fel, pihenni, hallgatni a madarak kórusát, s kortyolni a forrásból, annak egy pillanatra kitakarja őket.
Amikor, mint most is, csicsergős béke öleli a völgyet, vagy virágos, illatos ruhát ölt és felébreszti az alvó magvakat a lankán, olyankor ritkán tisztes vendég is érkezik, ő lágyan-lomhán, elégedetten elterpeszkedik, s pajkosan nyakára huppan az Isten.
Duruzsol a csend... a zaj tétova sugarai megtörnek falaimon, ők állnak s őrzik nyugalmamat, olykor - mintha áldoznának - hajlongnak a lassu szélben.
Szél cirógatja őket, csend melengeti s ápolja a hunyó nap mosolya.
Ez a tiszta alkony! egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát.
II.
S én bent, asztalra ejtett fejjel - szememben elmult arcok s egy zsendülő vidék! (Az asztalon fekete szirmok: a közelgő est hulló pelyhei és tányér, megsebzett gyümölcs s ez a sok madár! csipegő, idegen madarak morzsáimon.)
Az alkony becsurog a nyitott ablakon s tenyerére emel, gyermeke vagyok én is, mint a néma nyáj s mint az ének, ami megtörli homlokom.
III.
Igy hullik arcom a puha árnyékba, elpihenve emlékeimen. A táj ajándéka ez az óra, az emlékezés órája, a nyugalomé. S a földretévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben - s boldog kezekkel keserüségem feloldja
Jer ki, kedves, az esőtől minden újra friss. Láttad, hogy kinyilt a másik georgina is? Ne nevess! Csak pár szál virág tipeg körülünk: de legalább mindeniknek külön örülünk.
De ma lásd, oly rémes erdő zaját hallgatom, s ennen életem mögöttem olyan vak vadon! Éjjel is magába húz egy ingó sűrüség, hol az ijedt álom jár és zsombékokra lép.
Jer hát, jó itt csöpp kertünkben, mely ma újra friss! Örülj, hogy kinyílt a »másik« georgina is. Nékem ez a pár fa-alja époly dús világ, mint a legnagyobb erdőség, »élni nyáron át«.
Fű között szemem ha lát egy pöttöm bogarat, vele megy veszélyes útján, dzsungele alatt, s tudja, mily tér egyik diófától másikig, hol ezer csoda burjánzik, ezer rém lakik.
Sohsem ér a kert végébe. Elég messzeség elérni a ránkborúló levelek közé, amik olyan illatosak és keserüek, mint e nyár, melyet alattuk élni jó veled.
Percy Bysshe Shelley
Nászdal
Éj, aranyajtód megnyílik
erőt a szépség megtalálja,
gyújtja csillag-képeit
üveg-idő tengerárja.
Csillagos éj, ó, nézz le már,
zokogd legszentebb harmatod,-
ily hű párra a holdsugár
nem csillanhatott.
Szem gyönyörük ne lássa meg,
míg te idő gyors röptödet
újítod.
Őrködj tündér, szellem, angyal!
Űzd a gonoszt kegyes ég!
Álmokat kergetni hajnal
ne térj vissza még!
Félsz? Örülsz? Mit érne szavad,
ha többé nem sütne nap!
Nyílj ki ég!
(1821)
Fodor András fordítása
*
Jó reggelt! :))
