A mentátok egyik-másik beszólása nem volt rossz, az Ordosokét bírtam pl. ahogy minden küldetés briefjét három szakaszra bontva mondta el ("That is an order..., That is an advice... That is... a threat..."). Sok egyébre már nem emlékszem, a Dune 2-t viszont mostanában vettem elő, de hogy őszinte legyek, mai szemmel elég unalmasnak találom, nem sokat kell/lehet benne trükközni, csak koppanásig legyártod az egységeket, aztán elindulsz, és lepucolod a mapet, és ezt 15ször egymás után.
Az Emperor: Battle for Dune-t ismerte valaki? A játékmenete kb. a W40k: Dark Crusade előfutára volt annyiban, hogy a már elfoglalt területekre is vissza kellett néha menni, mikor az ellenség újra megtámadta, voltak valami speciális egység-kombinációk amiket az elején lehetett kiválasztani, valahogy úgy, hogy a fő oldal mellé (Ordos, Atreides, Harkonnen) lehetett szövetségeseket választani (pl. Liga, Fremenek, KHAFT, Tleilax, House of Ix, meg még pár), amik plusz egységeket meg képességeket adtak. Viszont borzalmasan nehéz, meg hosszú volt (csak az egyik oldalt játszottam végig, de az is hónapokig tartott), de elég változatos küldetések voltak, nem csak a szokásos "semmisítsd meg az ellenség bázisát", néha kommandóakciók limitált számú speciális egységgel, meg ilyenek.
elvileg ugyanaz, mint az istenkiraly dune2, csak mai (akkori) kontosben, de szerintem hangulatilag sehol nem volt az eredetihez kepest. a videokat azert megneztem :)
Az ember csak nézegeti a Google Earth-ot és mit talál Hszincsiang-Ujgur területén, mint rákereshető kis pont???!!
"A sivatag végtelen dűnéi állítólag egy borzalmas teremtménynek adnak otthont, a Mongol Halálféregnek, vagy ahogy a mongolok hívják: Allghoi khorkhoi. Általában egy hatalmas, kövér, vörös hernyóként van jellemezve 2 és 4 méter közötti hosszúsággal, ám ennek ellenére rendkívül intenzíven mozog. Ez a hernyó állatot és embert egyaránt elpusztít - megesz (mondjuk egy sivatagban a megéléshez más módszer nemigen akad). Azonban a legenda szerint mielött megöli áldozatait elkábítja ôket valamilyen méreggel amit az orrán keresztül fúj ki. A halálféreg elsô (és eddig az utolsó jelentôsebb) úttörôje a csehszlovák író, Ivan Mackerle volt, ki egy mongol tanítványától hallotta a történetet. Mackerle mesélt egy történetet a Loch Ness-i szörny keresésére irányuló expediciójáról, mire a mongol lány ezt felelte: "Nekünk is van egy borzalmas lényünk Mongóliában. Allghoi khorkhoi-nak hívjuk, ô a sivatagban él homokdűnékben eltemetve, ha felkel egy lovat megtud enni... sôt akár egy tevét is!" Ivan MackerleMackerlének természetesen azonnal felkeltette az érdeklôdését a titokzatos dűnelakó szörny. Próbáld minnél többet megtudni róla. Szerencsétlenségére csak nagyon kevés információkkal tudtak neki szolgálni. Mint mondotta, azért nem tudnak róla a mongolok, mert félnek a halálféregtôl. Összegezve a mongol (kommunista) kormány kijelölt egy elszigetelt területet ahol nyugodtan lehetett a hernyó után kutatni. Miután a kommunizmus megszünt Mongóliában (1990) az akkor még csehszlovák Ivan Mackerle szabad kezet kapott az egész Góbi-sivatag átfésülésére egy expedíció során. Mackerle és néhány kutatótársa összebarátkozott mongol nomádokkal, kik rengeteg információval tudtak szolgálni a férget illetôen, miután néhány üveg vodkával kiengesztelték ôket a kutatók. Azt mondták, hogy a féreg egy savanyú folyadékot spriccel ki magából, mely mindent sárgává szinez és kimar. A nomádok azt is mondták hogy a sárga szín vonzza a Halálférget. Elmeséltek egy történetet, mikor az egyik vándorló életmódot folytató törzs tagjaiból mindenki elment felderítésre, de két fiút hátrahagytak. A két kisfiú épp egy sárga dobozzal játszadozott, majd a féreg hirtelen megtámadta ôket. A fiúk megkísérelték megütni a férget, de amaz megölte mindkettôt. Mikor a fiúk apjai és a vadászat többi résztvevôi odaértek látták a homokban süllyedô holtesteket, ôk is szembeszálltak a szörnnyel - és ôket is megölte. Mackerle hiába járt jó úton, és hiába szelte át háromszor is a Góbi-sivatagot... nem találta meg a szörnyet. Ha a Mongol Halálféreg él, semmiképpen sem sorolható be a férgek vagy hernyók közé. Ilyen forró és száraz hômérsékleten azok nem élnének meg. Inkább valamilyen hüllô, például kígyó. Még egy lehetôség hogy a kobrák családjába tartozik. Tisztára mint egy jó horrorfilm!"
- Úgy látszik, a magyar szöveg szerzője nem látta a Lynch-filmet és/vagy nem olvasta A könyvet!!! :-))
itt találtam, miután beírtam a nevét a keresőbe: http://titkok.atw.hu/stammseite1.htm, de vannak rá angol nyelvű találatok is.
Sőt: mi a féreg! :-) Kíváncsi lennék, mindeközben, hogy "Herbert unokája, Byron Merritt" mit szól a papa könyvészeti kalandjaihoz... Ami azt illeti, én még az életben (márpedig az enyém nem semmi, mint tudjuk...) nem hallottam erről a Peter Bergről. Viszont az is ismeretes, hogy szűz kéz...
Bár lehet, hogy amit írni fogok, az is lassan már közhelyszába megy, vagy annak fog hangzani... :) Szeretnék előre elnézést kérni, de két idézetet is beteszek, ami növelni fogja a hozzászólás hosszát.
Mivel az egyének eltérő jellemel és érdeklődési körrel rendelkeznek, így mindenki számra más lesz a mélység értelmezése egy könyv kapcsán. Itt a fórumon is írták, hogy valakinek egy kiváló szellemi konstukciót jelent, én meg azt írtam, hogy ez a regény-folyam érintett meg leginkább -sok téren hasonlóan látok egyes dolgokat, mint Herbert pl. a Prédikátor beszédei-, amit valaha olvastam. Igyekszem nem elfogult lenni. ;)
Viszont egyesek számára az a folytonosság, komplexitás és a mögöttes mondanivalók közötti összefüggések, amik még szerinted is megtalálhatók az Istencsászárában, azok egyre jobban ellaposodnak az utolsó két kötet során, és nem csak te vagy egyedül ezzel a véleményeddel, mert a kiadó honlapján is hasonló véleménnyel élnek az emberek Káptalanházhoz írt kommentjeikkel.
Annyit elismerek, hogy a Káptalanház már egy kicsit vontatottabb, mint az előző kötetek. Ennek ellenére szerintem jól fel van építve az egész sorozat. Már mások is említették itt, hogy a kötetek három nagy csoportre oszthatók:
- Dűne, Dűne messiása, A Dűne gyermekei; - A Dűne Istencsászára; - A Dűne eretnekei, A Dűne Káptalanház, és talán idejöhetne a a Dune 7, ha Frank Herbert tényleg tervezte a megírását (a Vadászai mintha nem is létezne :D).
Szerintem Herbert három, eltérő szemléletű, felépítésű világegyetemet próbált ábrázolni.
Az első csoport szerintem Paul és Alia története igazán, nem mellékesen Leto Féreggé válásáé, az Arany Ösvény elindulásáé. A trilógia úgy teljes, kerek, egész, ahogy van.
Az Istencsászára jól elkülöníthető a többi kötettől, inkább Letoról és az Arany Ösvényről szól, szerintem ez a kötet tükrözi legjobban, mit szeretett volna elmondani nekünk a Mester a Dűne lényegére, esetleg önmagáról és a világunkról alkotott szemléletéről.
Talán azért tűnik úgy az Eretnekeiben és utána, hogy megtört az egység, az utánozhatatlan hangulat, mert Herbert is más irányt akart adni a Dűne világának, ez érhető tetten a két záró regényében. Egy teljesen más gondolatvilágot próbált megjeleníteni, melynek apróbb nyomai már az Istencsárában felfedezhetők, hogy milyen irányba fordulhat a vége:
[size=8]"- Most megosztottad velem a lelked. Tudtad ezt, Szerelmem? Leto elfordította a tekintetét, és Moneo hátát nézte, a háznagy mozdulatait, a titkolt gondolatok jól látható súlyát a vállán. A menet elérte az első szelíd kanyart. A Nyugati Gyűrű felé fordultak. Moneo úgy ment, ahogy mindig, egyik lábát tette a másik után, megnézte, hová lép, mégis volt benne valami új, valami furcsa. Leto érezte, hogy Moneo elhúzódik tőle, már nem örül annak, hogy ura csuklyás arca mellett mehet, már nem próbálja azonosítani magát Leto végzetével. Valami új célt látott meg. - Nem válaszoltál - mondta Hwi. - Úgyis tudod a választ. - Igen. Kezdek egy keveset megérteni belőled - felelte a lány. - Érzékelem néhány félelmedet. És azt hiszem, már tudom, hol élsz. Leto meglepett pillantást vetett Hwire, és érezte, hogy a lány tekintete fogva tartja. Döbbenetes érzés volt. Egyszerűen nem tudta elfordítani a tekintetét róla. Elemi félelem áradt szét benne, és érezte, hogy a kezei rángani kezdenek. - Ott élsz, ahol az élettől való félelem és az élet szeretete találkozik, egyetlen személyben - mondta Hwi. Leto még csak pislantani sem tudott. - Misztikus vagy - folytatta a lány. - Csak azért vagy kedves magadhoz, mert ott vagy az univerzum kellős közepén, és nézel kifelé, arra amerre mások nem láthatnak. Félsz ezt megosztani másokkal, mégis min¬dennél jobban vágysz rá, hogy megoszd. - Mit láttál? - suttogta Leto. - Nekem nincs belső szemem, nincsenek belső hangjaim - mondta Hwi. - De láttam Uramat, Letót, akinek a lelkét szeretem, és ismerem azt az egyetlen dolgot, amit valóban megért. Leto kitört Hwi pillantásának kötelékéből; félt, mit mondhat még a lány. A keze remegését érezte még az elülső szelvényein is. - A szerelem az, amit megértesz - mondta Hwi. - A szerelem, és semmi más. Leto kezének remegése abbamaradt. Egy-egy könnycsepp gördült le mindkét orcáján. Amikor a könnyek elérték a csuklyát, kék füstpamacsok szálltak fel. Leto érezte az égető folyamot, és hálás volt a fájdalomért. - Hiszel az életben - folytatta a lány. - Tudom, hogy a szerelem bátorsága csakis ebből a hitből táplálkozhat."[/size]
A Káptalanházában már meglehetősen hangsúlyozva van a szerelem (bár elég "groteszk" formában) Idaho és Mubella között, a szeretet fontosságának felismerése Odrade által, aki rájön, hogy enélkül semmit sem ér már a Bene Gesserit rend sem. Szerintem ez lett volna Hertbert egyik fontosabb mondanivalója. Hogy miért mondom ezt? A magyar fordításból kimaradt a Káptalanház befejezése, amiben a feleségéről ír, ne feledjük, hogy a Dűne gyermekeit is neki ajánlja [egyébként Herbert bevezetőjét is kihagyják az Eretnekeiben :S]:
[size=8]"Here is another book dedicated to Bev, friend, wife, dependable helper and the person who gave this one its title. The dedication is posthumous and the words below, written the morning after she died, should tell you something of her inspiration.
One of the best things I can say about Bev is there was nothing in our life together I need forget, not even the graceful moment of her death. She gave me then the ultimate gift of her love, a peaceful passing she had spoken of without fear or tears, allaying thereby my own fears. What greater gift is there than to demonstrate you need not fear death?
The formal obituary would read: Beverly Ann Stuart Forbes Herbert, born October 20, 1926, Seattle, Washington; died 5:05 P.M. February 7, 1984, at Kawaloa, Maui. I know that is as much formality as she would tolerate. She made me promise there would be no conventional funeral "with a preacher's sermon and my body on display." As she said: "I will not be in that body then but it deserves more dignity than such a display provides."
She insisted I go no further than to have her cremated and scatter her ashes at her beloved Kawaloa "where I have felt so much peace and love." The only ceremony -- friends and loved ones to watch the scattering of her ashes during the singing of "A Bridge Over Troubled Waters."
She knew there would be tears then as there are tears while I write these words but in her last days she often spoke of tears as futile. She recognized tears as part of our animal origins. The dog howls at the loss of its master.
Another part of human awareness dominated her life: Spirit. Not in any mawkish religious sense nor in anything most Spiritualists would associate with the word. To Bev, it was the light shining from awareness onto everything she encountered. Because of this, I can say despite my grief and even within grief that joy fills my spirit because of the love she gave and continues to give me. Nothing in the sadness at her death is too high a price to pay for the love we shared.
Her choice of a song to sing at the scattering of her ashes went to what we often said to each other -- that she was my bridge and I was hers. That epitomizes our married life.
We began that sharing with a ceremony before a minister in Seattle on June 20, 1946. Our honeymoon was spent on a firewatch lookout atop Kelley Butte in Snoqualmie National Forest. Our quarters were twelve feet square with a cupola above only six feet square and most of that filled by the firefinder with which we located any smoke we saw.
In cramped quarters with a spring-powered Victrola and two portable typewriters taking up considerable space on the one table, we pretty well set the pattern of our life together: work to support music, writing and the other joys living provides.
None of this is to say we experienced constant euphoria. Far from it. We had moments of boredom, fears, and pains. But there was always time for laughter. Even at the end, Bev still could smile to tell me I had positioned her correctly on her pillows, that I had eased the aching of her back with a gentle massage and the other things necessary because she could no longer do them for herself.
In her final days, she did not want anyone but me to touch her. But our married life had created such a bond of love and trust she often said the things I did for her were as though she did them. Though I had to provide the most intimate care, the care you would give an infant, she did not feel offended nor that her dignity had been assaulted. When I picked her up in my arms to make her more comfortable or bathe her, Bev's arms always went around my shoulders and her face nestled as it often had in the hollow of my neck.
It is difficult to convey the joy of those moments but I assure you it was there. Joy of the spirit. Joy of life even at death. Her hand was in mine when she died and the attending doctor, tears in his eyes, said the thing I and many others had said of her.
"She had grace."
Many of those who saw that grace did not understand. I remember when we entered the hospital in the pre-dawn hours for the birth of our first son. We were laughing. Attendants looked at us with disapproval. Birth is painful and dangerous. Women die giving birth. Why are these people laughing?
We were laughing because the prospect of new life that was part of both of us filled us with such happiness. We were laughing because the birth was about to occur in a hospital built on the site of the hospital where Bev was born. What a marvelous continuity!
Our laughter was infectious and soon others we met on the way to the delivery room were smiling. Disapproval became approval. Laughter was her grace note in moments of stress.
Hers was also the laughter of the constantly new. Everything she encountered had something new in it to excite her senses. There was a naivete about Bev that was, in its own way, a form of sophistication. She wanted to find what was good in everything and everyone. As a result, she brought out that response in others.
"Revenge is for children," she said. "Only people who are basically immature want it."
She was known to call people who had offended her and plead with them to put away destructive feelings. "Let us be friends." The source of none of the condolences that poured in after her death surprised me.
It was typical of her that she wanted me to call the radiologist whose treatment in 1974 was the proximate cause of her death and thank him "for giving me these ten beautiful years. Make sure he understands I know he did his best for me when I was dying of cancer. He took the state of the art to its limits and I want him to know my appreciation."
Is it any wonder that I look back on our years together with a happiness transcending anything words can describe? Is it any wonder I do not want or need to forget one moment of it? Most others merely touched her life at the periphery. I shared it in the most intimate ways and everything she did strengthened me. It would not have been possible for me to do what necessity demanded of me during the final ten years of her life, strengthening her in return, had she not given of herself in the preceding years, holding back nothing. I consider that to be my great good fortune and most miraculous privilege.
FRANK HERBERT, Port Townsend, WA April 6, 1984"[/size]
Mondjuk nem hiszem, hogy csak a szeret lett volna az egyik végső mondandója a Mesternek, bár nem zárnám ki...
Látszólag ellentmondásos a történet a három elhatárolható egység között, mégis, szerintem jól felépített az egész, annak ellenére, hogy elismerem a hatodik kötet a legnehezebben olvasható, az egész néha tényleg csak okfejtegetésbe megy át. Ennek ellenére ez a regényfolyam az egyik, amelynek gondolatvilága közel áll hozzám. Persze így egy kicsit az elfogultság csapdájába esem.
Az egyik kommnetben ezt írták a kiadó honlapján : "Szerintem ez a mű amolyan igazi UTOLSÓ kötet. Már nem a cselszövések, a politika és az akció áll középpontban. Elmélkedő, önértékelő, létösszegző... szerző a mondanivalóban foglalja össze egész életművét. Biztos érezte már, hogy nincs neki sok hátra, hisz a könyvet halála előtt kevéssel fejezte be."
Viszont LinGar-ral egyet kell értenem, hogy a fejezet-prológok tartalmazzák sokszor a lényegi mondanivalót, röviden, tömören összefogalalják.
Az a baj, hogy sokan sok dologra manapság rámondják, hogy közhelyes, már ezt mások is megírták. Az irodalom nagyjai eltérő korokban, helyen, koreszemék közepette, ezek hatására hasonló következtetésket vontak le. Abban semmi kivetni valót nem látok, hogy Herbert is olyan dolgokról írt, amit mások más formában már megalkottak korábban, így nem sütném rá, hogy közhelyes. Lesznek még ezután is bőven, akik alapvető, egyértelmű dolgokról, "igazságokról" fognak szót ejteni.
Szerintem nem arról érdemes vitázni, ki mekkora mélységet lát vagy nem lát a művekben, hanem ki, milyen hibát lát konkrétan az egyes felvetésekben, és melyekkel ért egyet.
Nem is akarnék vitatkozni, hiszen olyan közhelyekről van szó, amiket már sokan elsütögettek. Koktélpartikon talán lehet tarolni velük, de azért magvas gondolatoknak nevezni túlzás. De azért játszásiból.
:„Nagyon sok dolog, természetes módon, csak akkor válik bonyolulttá amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Megtörténik, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljesen tudatlanná válunk.”
A jó modell pont attól jó modell, hogy egyszerűbb a modellezett dolognál. Tehát ha valami intellektuális tárggyá válása közben túl bonyolulttá válik, ott a valódi intellektus hiánya a probléma. Nézd meg például, milyen bonyolult egy Mandelbrot-halmaz. És nézd meg a képletét.
"Amikor a törvény és a kötelesség egy, mert egyesíti őket a vallás, akkor az ember sohasem lehet teljesen tudatos, sohasem ébredhet önmaga teljes tudatára. Sohasem lehet egészen egyéniség."
"Az egyén, a faj, a környezet fennmaradása, ezek vezérlik az embereket. Meg lehet figyelni, hogyan változik a fontossági sorrend az élet folyamán. Mik a közvetlen meggondolások egy bizonyos korban? Az időjárás? Az emésztés? A szeretet? Mindaz a sokféle éhség, amit a test érezni tud és csillapítani akar. Semmi más nem számít."
Ez megbocsájtható tévedés, hiszen bár az embereket, általában az élő szervezeteket semmi nem vezérli, így költőibb. Ahogy most látjuk, minden "furcsa" jelenség leírható az utódok vagy még inkább a gének fennmaradásának maximalizálásával.
Külön-külön nincs ezekkel komoly baj, csak míg az első kötetekben aránylag ritkán jöttek elő, a vége fele már majd minden oldalra jut egy. Ennyi az én bajom az egésszel, nem több.
Azert azt nem kene elfelejteni, hogy ezek kozben regenyek lennenek. Es azert az ugy eleg ocska, ha a nagyon beharangozott, very-very mighty Bene Tleilaxot a konyv harmadanal-negyedenel siman leiskolazza a Bene Gesserit egy otoldalas beszelgetes alatt.
"Én ebben nem látok sem vontatottságot sem zavarosságot."
En meg melyseget, evvan. :-) (A kornyezet beleszol az ember szemelyisegebe (vo. nem lehet teljesen egyeniseg)? Nahat!)
Van némi igazságod mivel a sorozat korábbi darabjai meglehetősen régiek. Azonban a regénynél jóval többet mondanak el a fejezeteket bevezető prológok. Ott rengeteg alapvető igazságot találhatsz különösen a demokrácia működésére, a bürokráciára tekintettel. Ami a társadalom tudományok de még inkább a közgazdaság tudomány mai állását illetik, nos arról legfeljebb a pince szintjén érdemes szót ejteni. Vagy még ott sem. Az általánossá vált neoliberális szemlélet valósághűsége, értéke körülbelül egy hordó dioxin hasznosságával egyenértékű.
Hadd idézzek soraidból: " a nagy titkos Bene Gesserit terv valójában mindössze annyi, hogy fogni kell egy nyamvadt férget, és a hatalmas titok, hogy a homokférget hogy lehet áttelepíteni, mindenki számára nyilvánvaló tény kellett volna legyen, hiszen az Istencsászár halálának történetét mindenki ismeri, onnan meg egy gyerek is ki tudja logikázni." "Időközben a többezer éves tervét szövögető Bene Tleilaxról kiderült, hogy valójaban nyáladzó, vallásos gyagyák gyülekezete."
Pontosan erről van szó. Idézem:„Nagyon sok dolog, természetes módon, csak akkor válik bonyolulttá amikor intellektuális tárgyat akarunk csinálni belőle. Megtörténik, hogy olyan sokat tudunk valamiről, hogy teljesen tudatlanná válunk.”
"Amikor a törvény és a kötelesség egy, mert egyesíti őket a vallás, akkor az ember sohasem lehet teljesen tudatos, sohasem ébredhet önmaga teljes tudatára. Sohasem lehet egészen egyéniség."
"Az egyén, a faj, a környezet fennmaradása, ezek vezérlik az embereket. Meg lehet figyelni, hogyan változik a fontossági sorrend az élet folyamán. Mik a közvetlen meggondolások egy bizonyos korban? Az időjárás? Az emésztés? A szeretet? Mindaz a sokféle éhség, amit a test érezni tud és csillapítani akar. Semmi más nem számít."
Én ebben nem látok sem vontatottságot sem zavarosságot. Minden egyértelművé válik ha ezeket a prológokat elolvassuk és magát a történetet ezek fényében nézzük. És ezek az idézetek nem holmi mesterkélt áltudományos megállapítások vagy dogmák mint a dialektikus materializmus, a Hörbiger féle fajelmélet vagy a modern neoliberális közgazdaságtan, hanem ezek a hétköznapi megfigyelések, egy hosszú élet tapasztalatainak kivonatai. Olyan alapigazságok melyekkel csak az önámító ember vitatkozik. Szerintem érdemes ezen elgondolkozni...
Végül is, megszokás kérdése hogy mikor van valami "egyértelműen" leírva:) Én szinte csak itthon olvasok, és azért ilyen "nehezebbeket", mert az ikszedik történet után már szinte minden cselekményfordulat "ismerős", vagy valami más miatt nem érzem úgy, hogy újat mutatna. Én sem azért szeretem mert mindig gondolkodok rajta utána, hanem pl mert így hozzászokok, hogy sokszor enélkül is megértsem, miről van szó. Ez egyfajta "népnevelő" sorozat:)
Hat ez eleg nyilvanvalo. Csak nehogy valaki megint elkezdje az akciokat emlegetni. :)
(Ott van peldaul a Zelazny-fele Amber sorozat, legalabbis az elso ot resz. Azt nagyon elveztem, es pont azert, mert logikailag zart, nincsenek kirivo hulyesegek benne, nincs vilagito betukkel kiirva egyes helyekre, hogy "itt a szerzo belebonyolodott az egeszbe es valamit ki kellett talalni, hogy folytatodjon a regeny", az osszeeskuvesek sokkal kevesbe atlatszoak, igaz, hianyzik belole a filozofalas, de az a Dune-ciklus vege fele amugy is csak annak a szajbaragasa, amit az elejen mar leirt egyszer Herbert.)
Azert, mert ugy gondolod, hogy amit nem ertesz, az mely, pláne, ha elég zavarosan adják elő, egy kis vallási-misztikus maszlaggal leöntve. A Dűne Eretnekeiben például: a nagy titkos Bene Gesserit terv valójában mindössze annyi, hogy fogni kell egy nyamvadt férget, és a hatalmas titok, hogy a homokférget hogy lehet áttelepíteni, mindenki számára nyilvánvaló tény kellett volna legyen, hiszen az Istencsászár halálának történetét mindenki ismeri, onnan meg egy gyerek is ki tudja logikázni.
És amikor már nagyon szarban volt a sztori és sehogy nem lehetett kikeveredni belőle, akkor jött a deus ex machina, Miles Teget megcsípte egy radioaktív gyalogkakukk és mindenki megmenekült. A világ fejlődése eljutott odáig, hogy először lett valaki, aki látta a jövőt, aztán sikerült kifejleszteni olyan gépeket és embereket, amiket a jövőlátók nem láttak, de aztán jütt megint egy ember, aki mégis látta azokat, akiket eddig nem lehetett látni. Ez azért kb. a második csavarnál kezd unalmassá válni, nem? Persze, sok dolog a valóságban is így működik, de azért ez megintcsak nem mélység.
Időközben a többezer éves tervét szövögető Bene Tleilaxról kiderült, hogy valójaban nyáladzó, vallásos gyagyák gyülekezete.
És amit már szintén említettem, egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a már emlegetett eugenikai és szociáldarvinista elmélkedések, amik minimum feszengéssel töltik el az embert, ha tudja, kik és milyen tettek megalapozására használták őket. (Ráadásul mivel régóta meghaladott elméletekről van szó, mind a genetika, mind az ökológia területén, az idó előrehaladtával ez egyre kínosabb. Ami elment a hatvanas évek elején, az a nyolcvanas években már eléggé tarthatatlan volt, mai szemmel meg különösen.)
A mélység és a következetesség kb. az Istencsászárig maradt meg, bár az aggasztó jelek már ott megjelentek, de utána kámforként illant el.
Hát, akkor mi nagyon mást keresünk a könyvekben :)
Én szeretem, ha kerek perec le van írva minden és nem nekem kell agyalni azon, hogy akkor ez most hogy is van/volt.
Én csak akkor olvasok, ha tömegközlekedem. Ha éppen le kell szállni valahol, akkor a mondat közepén abbahagyom. Az hogy eközben azon kell filóznom, hogy mit is akart mondani valaki, eléggé fárasztó és elvesz az élvezeti értékből. Nálam...
Angyalhentes, nem lehet, hogy a Te készülékedben van a hiba? Az azért erős, hogy se füle, se farka. Érdekes, szerintem az utolsó 3 kötet volt a legmélyebb tartalmilag.
