A bevezető úton eltévedve felmentünk a hegyre, és láttuk Dubrovnik vöröses tetőit. Macskák a forró cseréptetőn. Kutyák a forró macskakövön. Jól megférő ellentétek ezek így, háború után.
A sziklacsúcsok felágaskodnak és hajladoznak a felhők között. Hangosan kiáltozom, hogy elverjem a némaságot, mely tízezer éve mossa a merevtörzsű fákat s rémült melódiákat ringat ölében. Dárdahegyű, kemény levelek sorakoznak a pikkelyes ágakon, a virágok szirmai pattogva töredeznek. Senki előttem és senki utánam, és nincs út sehol; minden felbukkanó igazságért, minden talpalatnyi földért esztendeimmel fizetek.
II.
S a zord éjszakákon mégis hiszek. Búzavirágos szarvú ökröket látok, amint fehér szekerek előtt bandukolnak, embereket, akik valamikor élni fognak a földön. A barlang, amelyben tűz nélkül didergek, bodros füstöt ereszt, fáradt, erős férfiakat altat s a kötél, melyen remegve kúsztam át a vak mélységek fölött, száradó ruhák terhe alatt ring asszonyok lármás, víg dalában.
Lámpákat gyújtok néptelen városomban. Te látod messze az apró piros és zöld és sárga lángokat, próbálod megérteni őket, de nagyon messze vagy. Legszebb házamban vetettem ágyat neked, illatos vizet öntöttem a korsókba és a tálba. Te nem ismered ezt a várost, nem tudod: mi van benne és mi hiányzik. Minden, amit mondok, vagy teszek: egy-egy lámpa az irdatlan messzeségben. Szánalmamat elébed küldöm az országútra, számolja, számolja a kilométerköveket s egy útmenti bozótban alva talál.
Épp egy rigó fütyült a téli fán. Gyönyörű volt a téli világ s én eltöprengtem éppen: Ki égeti vaj’ a havas útak sárga tüzét? S hogy sötét nyaram elaludt már s magasztos éji csendbe Fúlt s a bús fenyők sötétje régen eltakarja:
S mint a rabló kullogott mögöttem boros, nagy bánatom. – S: „Barbárok ők, a téli szenvedések,” – éppen gondolám, S hogy: „Fagyosabb s kristályosabb a téli szerelem”… …Mikor hazaérkezének várurunk dús szekerei éji időben Elemózsiával s a kofáknak hideg zöldségeivel nehézre rakottan… S a világos, karácsonyi kapún beözönlött szekerük serege…
Mihály volt a nevem s a várfal alatt korcsmából jöttem épp’, S útban valék éjfél után s ők elgázoltak engem, S meghaltam ott, világos-szürke fellegek alatt, S amíg a vidám kocsisok kurjongatása messzi hallék:
S a téli fagyban elszállt pőre lelkem s most bolyong, S meghaltam egy világos kőszobor tövében, zord országuton, Míg a várúr drága s habos husú almákat evett, S amíg egykedvűn kártyázott egy bús lovaggal, S fehér macskája lustán nyújtózott egy színes szőnyegen.
