Ez azért nem gromek, mert így, a hagyományos avagy hétköznapi testemben ücsörögve is magasról tojok a keresztény világképre, tehát ha más változást nem vezetünk be, csak a szó szerinti, fizikai halhatatlanságomat, akkor nem látom, hogyan szereznék tudomást az elkerülhetetlen végről, és miért volna okom komolyan venni a keresztény elképzelést.
Feltevésekből indultál ki. Én is írtam egy feltevést. Kíváncsi voltam, hogy vajon a te dogmáidat miképpen változtatná meg, ha mégsem a te forgatókönyved valósulna meg.
Elkezdtem találgatni, hogy pontosan mire is gondolsz, de aztán kitöröltem, és inkább megkérlek arra, hogy egyértelműbben írd le az elképzelt helyzetet!
Ha nem hipokraták, akkor persze, hogy örömmel kell erre gondolniuk, hiszen a vallásuk szerint ekkor beteljesedik az isteni akarat, ráadásul a jók elnyerik méltó jutalmukat, és kezdődik a mennyei örök élet.
Kérdezd meg fordítva: Ha egy szép napon kiderül, hogy a halál mégiscsak vár, és két út előtt állsz, akkor ez vajon befolyásolja-e a halhatatlan testbeni létedre vonatkozó felfogásodat?
"Azt nem tudom, hogy a világvégétől fél-e mindenki -- a keresztények és a muszlimok például aligha."
Hát nem tudom - én keresztény korszakomban sem tekintettem valami vidáman a "világvégére". És biztos, hogy sose vártam. Nekem inkább valami mumus volt.
Elég érdekes kérdést boncolgatsz. Igen, a vérátömlesztéses dolog nekem is eszembe jutott, meg az is, hogy több ponton is lehet dogmatikus kérdést csinálni az egészből.
Ami engem illet, egyre jobban meggyőződöm arról, hogy elég egyéni a "vallásos" világképen. Ebbe ugyanis simán belefér, hogy itt a földön elérje az emberiség az örökéletet, és hogy az életminőség egyszercsak elkezdjen fölfelé ívelni.
Persze az emberek egy része nyilván vágyik a halálra, vagy az egyéni elfáradás miatt, vagy pedig, mert fél az emberiség jövőjétől.
Lehet, hogy a "világvége próféciák" ilyen kollektív félelemből származnak?
Attól, mert elfogadott valami, például a szervátültetés, még vannak, akik dogmatikus okból elutasítják ezt. Például így viselkednek a Jehova tanúi, akiknél a vérátömlesztés tilos.
Azért érdekelne ez a dolog, mert ha feltesszük, hogy egy napon az orvostudomány képes lesz minden betegség gyógyítására, ide értve az öregedést is, akkor az ember elvileg örökéletű lehet.
Kérdés, hogy ezt ki képes elviselni, hiszen a halál, a megsemmisülés szerves részévé vált az emberi kultúrának, és rengeteg vallás épít arra, hogy a halál csak egy állomás.
Az ilyenek számára az örök élet riasztó lehet, gondolj csak a buddhizmusra, ahol a végső cél pont a nemlétezés elérése.
Én a dogmák hatását és alkalmazását vizsgálom. Magánszorgalomból. (A krionika Magyarországon nem elérhető technológia, ehhez "kissé" nyugatabbra kellene élni.)
Okkal írtam a 21-es hozzászólásomban, hogy épp melyik dogmát boncolom.
Ilyen lehetőségen még nem gondolkoztam, de nem biztos, hogy vallási alapon döntenék adott esetben.
Arra gondolok ugyanis, hogy ha már ez egy szokványos dolog lenne - mint pl. a szervátültetés -, akkor valószínűleg egyszerűen az életösztön motiválna a döntésemben - de persze ezt nem tudom. Ebbe még nem próbáltam magam beleélni.
Most a számos lehetőség közül konkrétan a krionikára gondoltam (www.cryonics.org), vagyis arra a nagyon is valóságos technológiára, amikor a klinikai halál beálltakor a testet lehűtik, sztázisba helyezik.
Az így tárolt test elvileg korlátlan ideig tárolható.
A krionikához szorosan kapcsolódik a nanotechnológia támogatása, ami a jelenlegi kilátások szerint minimum forradalmasítja az orvostudományt.
A "Nagy Terv" pedig az, hogy mivel az orvostudomány ma már olyan esetekben is gyógyítani tud, ami akár csak ötven évvel ezelőtt is biztos halált jelentett volna (sőt, olyanokat is "feltámasztanak" akiket akkoriban már halottnak tekintettek volna), a jövő orvostudománya képes lesz arra, hogy a kriosztázisból felébressze és meggyógyítsa az embereket.
"Ha valaki azt mondaná, hogy tud egy módszert, amivel -- mondjuk -- havonta párezer forintnak megfelelő összegért cserébe esélyt kapsz arra, hogy örökké élhess"
Ez így elég kevés infó. Mert nem mindegy, hogy pl. azért a párezerért ad valami csodaelixírt és ezzel le van tudva a dolog, vagy a "lelkemet" kéri. (Most csak hasraütéssel hoztam két példát.)
Mi a helyzet például az örök élettel? (Vö. "minden élőlény halandó, ez a természet rendje, ezen nem tudunk és nem is szabad változtatni" dogma.)
Ha valaki azt mondaná, hogy tud egy módszert, amivel -- mondjuk -- havonta párezer forintnak megfelelő összegért cserébe esélyt kapsz arra, hogy örökké élhess, de elismerné, hogy arra, hogy ez a módszer valóban működik, csak néhány százaléknyi esélyt látunk ma.
Tegyük fel továbbá, hogy a tudomány a jelenlegi állása szerint nem jelentheti ki azt, hogy ez a módszer ne működne, és ahogy telik az idő, egyre több esély látszik arra, hogy bizony működhet.
Ezek ismeretében te mit választanál?
Azt, hogy néhány évtized múlva 100%-os biztonsággal meghalsz, vagy azt, hogy _esetleg_ elkerülheted ezt a sorsot?
"Téged mi tart vissza, meddig vagy hajlandó bővíteni az érdeklődési körödet, és miért éppen ott húzod meg a határvonalat?"
Nekem pl. már jó ideje nem a vallási megfontolások szabják meg, hogy hol húzom meg a határvonalat. Egyszerűen az ösztönös érdeklődés, vagy érdektelenség diktálja, hogy meddig bővítsem az érdeklődési körömet.
"Például ha van egy olyan elképzelésem, hogy a házasságtörés bűn, azzal nem vagyok előbbre, ha azt mondom, hogy a házasságtörés nem bűn. Ezzel csak lecseréltem egy rögeszmét egy másikra."
Sőt, ezzel egyfajta dominóelv szerinti katasztrófa bekövetkezését is kockáztatod, mert ha akár csak a próba kedvéért felfüggeszted egyik-másik dogmádat, miért csak azokat a dogmákat kapcsolnád ki?
Engem az érdekel, ahogy a témaindítóban is írtam, hogy mi az a dogma, amiből az ember nem enged, amit nem tesz kockára, amihez ragaszkodik. És természetesen: miért.
Ez arra jó, Powaqquatsi, hogy egy alapvetőbb perspektívából újraértékelhetjük az alképzeléseinket. Ez nem egyenlő az érvénytelenítéssel. Például ha van egy olyan elképzelésem, hogy a házasságtörés bűn, azzal nem vagyok előbbre, ha azt mondom, hogy a házasságtörés nem bűn. Ezzel csak lecseréltem egy rögeszmét egy másikra. Azon a szinten, ahol a bűn fogalma egyáltalán értelmezve van, a házasságtörés valóban bűn. Egy alapvetőbb perspektívában megmutatkozhat, hogy a bűn fogalma már eleve megegyezés kérdése. Nem az mutatkozik meg, hogy a házasságtörés nem bűn.
Természetesen mindenkinek a saját dogmáit kell rendberaknia, nem a másét. Csakhogy az elképzeléseinket általában nem "választjuk", hanem felöltjük azokat, ahogy beleszocializálódunk a kultúrába. Éppen ezért fontos, hogy néha képesek legyünk fellazítani az elképzelés-rendszerünket, hogy az öncélúvá vált elképzelések kitisztulhassanak a rendszerből.
"A dogmák elengedése nem azt jelenti, hogy végérvényesen elfelejtem azokat, vagy hogy érvénytelennek ítélem azokat, hanem hogy felismerem az érvényességük esetlegességét, vagyis megszabadulok attól a tévképzettől, hogy abszolút alapvető érvényességgel bírnak."
Ez mire jó?
Más dogmáival ezt a "kispolcra rakást" könnyedén meg tudjuk tenni, de a saját dogmáinkra szükségünk van, elvégre ezért választottuk azokat: viszonyítási pontként szolgálnak.
Meg aztán: ki mondta, hogy egy dogma csak abszolút érvényű lehet?
