Végre sikerült megírnom a beszámolót. Kéretik a térképeket és három napi hideg élelmet előkészíteni, mert bizony kicsit combosra sikeredett..
Az útitervünk nagyjából annyi volt, hogy Kárpátalján kezdünk, mert tavaly nem sikerült eljutni a két Tisza-forráshoz, amit most pótolni kívántam, majd tovább a Krím-félszigetre, mint elsődleges célpontra. Onnan át Odesszába, majd irány Moldova, azon belül Kisinyov, végül onnan a hazaút közben csángó magyarokat szerettünk volna még látni.
Ukrajnába tavaly még kellett meghívólevél vagy szállásfoglalás, az idén már az se kell, Moldovába viszont kell vízum. A rendes turistavízum elég drága, de a 48 órás tranzitvízumért 25 dollárt kértek, amire még rábólintottunk. A vízumért el kellett mennem Budapestre a nagykövetségre, ott negyedóra alatt kiállították a két vízumot. Ezt valószínűleg annak köszönhettem, hogy Szegedről mentem oda, mert a telefonba még 5 napos határidőt mondtak. Ebből a szempontból rendesek voltak, más szempontból úgy érzem, nem annyira, de erről majd később. Érdekes részlet, hogy a vízumra 20 dolláros ár volt írva. Lehet, hogy a többi az ÁFA?
Az indulás előtti előkészületek elég zsúfoltra sikerültek. Talán még többeknek rémlik, hogy eddig egy kétütemű Wartburggal jártam nyaralni, és ez az idén se történt másképp. Indulás előtt egy héttel sikerült végleg összetákolnom a kocsit, majd szerencsére simán vette a műszakit, de még utána is babrálgattam mindenféle kis apró-cseprő dolgokkal, meg hurcolásztam két szerelőhöz, hogy ellenőrizgessenek rajta ezt-azt. A végén már arra se maradt idő, hogy kiszaladjak a röszkei határra megtankolni, Tiszabecsig már magyar benzinnel mentünk.
Végül azért csak elindultunk, augusztus 21-én reggel, ketten a barátnőmmel, bár még ez se volt zökkenőmentes. Ahogy állok ki az udvarból, a sógor már kalimpál, hogy valami csöpög ott elöl a kocsiból. Az egyik vízcső kirepedt, szerencsére pont a végénél, úgyhogy csak levágtam belőle egy másfél centis darabot, még engedett annyit. De utána jött a másik meglepetés, pont a legjobbkor: légtelenítés után szorítom be a radiátor légtelenítő csavarját, erre megszakad a radiátor menete. Na most mi lesz? Mindegy, megszorítottam csak úgy kézzel, úgy gondoltam, ha nem bírja, az még Tiszabecsig bőven kiderül, addig még nem leszünk nagy sz@rban, ha meg odáig kibírja, akkor majd valahol, ahol egyébként is állna legalább egy napig a kocsi, majd betömeszelem egy kis szilikonkaucsukkal, az van a kocsiban. Végül szerencsére végig bírta, ha szivárgott is, az olyan minimális volt, hogy nem okozott észrevehető fogyást, és nem is levegőzött be.
Na hajrá. Tiszabecsig sima utunk volt, csak Kondoros és Mezőberény között fogtunk ki egy kis utacskát, melyet vélhetően főleg mezőgazdasági célokra használnak, nyújtott egy kis bevezetőt a tavalyról már jól ismert ukrán utakra. :) (Debrecenig nem végig a 47-es úton mentünk.) Nagyrábén ebédeltünk, majd még biztató időben értünk Tiszabecsre.
Tiszabecs nem bizonyult igazán jó választásnak. A magyar oldalon gyorsan végeztünk, de aztán három órába telt, míg az ukrán vámosok színe elé járulhattunk. Sajnos ezt az átkelőt nem túl nagy forgalomra tervezték, viszont rengetegen járnak át seftelni, vagy csak egyszerűen vásárolni. A magyar és az ukrán oldal között egy kb. 500 méteres 2×1 sávos út van. Ezen az úton három autó fér el egymás mellett, két sorban várakoztak az Ukrajna felé tartó autósok, egy sorban meg jöttek a szembejövők. Mi is beálltunk az egyik sorba, aztán vártuk a jószerencsét. Elég sűrűn mentek előre kocsik a szembejövők sávjában is, ezek aztán valahol elöl befurakodtak a sorba. Először érdekes megoldásnak tűnt, eleinte csak abban reménykedtem, hogy nem pont akkor fog kitörni valami jó kis verekedés, amikor mi vagyunk középen, de aztán mégiscsak rájöttem, hogy ez itt a kialakult gyakorlat. Az előrefurakodókat az üzlettársak engedik be maguk elé, vagy éppenséggel fizetnek érte. Ez persze minket nem vigasztalt teljes mértékben, de legalább érdekes helyzeteknek lehettünk tanúi, amikor az Ukrajna felől érkezők sávjában szembetalálkoztak a kocsik. Ilyenkor következett a járda igénybevétele, ami a modernebb, alacsonyabb hasú kocsiktól szép mutatvány volt.
Sorbanállás közben egy keveset társalogtunk más magyarokkal, és pénzt is sikerült váltanunk, mert járt arra pénzváltó figura is. Mi eurot vittünk, de aki kelet felé tart, annak inkább ajánlanám a dollár használatát, mert annak arrafelé nagyobb a becsülete. Váltanak ugyan mindenütt eurot is, de ahogy elnéztem, a dollárral valamivel jobban jár az ember, és inkább az ott az alapértelmezés, ha valami fizetnivalót külföldi valutában fejeznek ki. Egy euroért 6.30 hrivnyát kaptunk, ez nem volt éppen a legjobb, de később a tengerparton is ennyi volt a legelterjedtebb árfolyam. A hivatalos középárfolyam kb. 6.50 hrivnya. Egy hrivnya (UAH) 39 forint körül van, az egyszerűség kedvéért 40-nel lehet számolni.
A sorbanálló magyarok szidták az ukrán vámosokat, hogy szándékosan lassítják a munkát, meg mindenféle adminisztratív dologgal próbálják nehezíteni a seftelők dolgát, de mi nem tapasztaltunk negatív hozzáállást a részükről. Egyszerűen kicsi az átkelő. A végén a két sor egybefonódott, itt kissé aggódtam, mert a másik sor volt előnyösebb helyzetben, de különösebb anyázás nélkül alkalmazta mindenki a cipzár-elvet. Egy határőr felügyelt, bár nem irányított, és osztogatta a tavalyról ismert immigrációs cetliket. Az ukrán vámosok hozzáállása egyáltalán nem volt negatív, folyamatosan dolgoztak, csak kicsit lassabban, mint a magyarok, mert az immigrációs cetli adatait be kellett pötyögniük az ámítógépbe. Kérdezték, hogy hova megyünk, mondtuk, hogy a Krímbe, ezen őszintén elcsodálkoztak. :)
Végre átjutottunk, Tiszaújlakon irány az első benzinkút. A benzin drágult tavaly óta, a 92-es 2,70 hrivnya, ami kb. 106 forintnak felel meg, de még így is jutányos. :) Aztán irány Rahó, első napi tervezett úticélunk. Én ugyan mondtam a barátnőmnek, hogy talán jobb lenne mondjuk Técsőn megállni a tavalyi szállodában, mert már Husztra is sötétben értünk, de ő inkább ment volna tovább Rahóra.
Tiszaújlakot elhagyva jött a következő meglepetés. Az otthon még kiválóan működő fényváltó relé az első váltásnál zárlatos lett. Volt ugyan egy másik valahol a kocsiban, de szerencsére van nekem beszerelve egy külön fénykürt kapcsoló, némi babrálás után azt tudtam fényváltónak használni.
Na irány Rahó. Hát ezt nem kívánom senkinek. Vaksötétben lámpafénynél a felfestés nélküli kátyús, kanyargós utakon vezetni nem olyan nagy élmény. A közvilágítás lakott területen is igen hiányos, a falvakon is nagy fénnyel kell átmenni, kivilágítatlan gyalogosok, biciklisek, kocsik. Jellemző hiányosság, hogy a kocsikon nem ég egyik hátsó helyzetjelző sem, nem egyszer előfordult, hogy az engem megelőző, elöl világító kocsi hátulról egy sötét fekete böhömmé változott. A szembejövő egy darab reflektorra se érdemes azt hinni, hogy motoros. Valószínűbb, hogy egy Lada.
És akkor még meg sem említettem a tájat, amit sötétben nem látni, pedig érdemes. Szerencsére ezt a részt már láttuk tavaly.
Talán már éjfél felé járhatott az idő, mire Rahóba értünk. Volt nálunk egy térkép a városról, amin be volt jelölve két szálláshely. Az egyiket kb. egy órán keresztül kerestük a vaksötét városban, kb. 10 km/h sebességgel járható burkolatlan utcácskákon, és mikor meglett, kénytelenek voltunk rájönni, hogy itt ilyenkor nem tudunk szobát kivenni. Az épület tök sötét, még ha működött is, az éjszaka közepén nincs személyzet. Hát irány a másik. Az könnyebben meglett, személyzet is volt, de csak egy éjszakára tudtak szobát adni, mert másnaptól mindenük foglalt volt. Mindegy, csak feküdjünk már le! 82 hrivnyát fizettünk, meg még négyet a parkolásért a zárt udvarban.
Vasárnap reggel elindultunk szállást keresni. Rémlett, hogy amikor bejöttünk a városba, láttunk valami kis hotelt reklámozó feliratot, sikerült is megtalálni. Ez egy kis magánszálloda volt egy ház emeletén, egész igényes, három szobája volt, ezekhez volt egy közös vizesblokk. A földszinten egy kis fotósbolt működött, ott lehetett kivenni a szobát. 70 hrivnya volt kettőnknek egy éjszaka, és 5 hrivnya a parkolás a szomszéd bácsi udvarán (aki mellesleg magyar volt). Becuccoltunk, aztán irány Fekete Tisza (mármint a falu), ahonnan fel lehet menni a Fekete-Tisza forrásához.
Végigdöcögtünk a Kőrösmezőből Fekete Tiszába vezető rettenetesen kátyús utacskán a tavalyról jól ismert erdészházig. Innen csak az erdőgazdasági kocsik és a nemzeti parkon belül lakók kocsijai mehetnek tovább. A dolog annyit változott tavaly óta, hogy az erdész felvéste mindenki nevét egy nagy füzetbe, aki bement a nemzeti parkba. Valamit próbált magyarázni az erdész, mi azt vettük ki belőle, hogy talán nem kellene ott hagynunk a kocsit, mert ott nem vigyáz rá senki, de egyáltalán nem úgy tűnt, hogy bármi is fenyegetné, meg tavaly is ott hagytuk, nem bántotta senki. Most is így tettünk.
Tavaly nem sikerült eljutni a forráshoz, mert túl későn indultunk, most minden esélyünk megvolt a sikerre. Végül mégse sikerült, most mégse voltam olyan csalódott, mint tavaly. Az út jó ideig egy erdőgazdasági úton vezet a Fekete-Tisza mentén, roppant kényelmesen lehet rajta haladni, nem meredek. Útközben még egy lovaskocsi is felvett minket egy darabon. :) Aztán valahol le kell térni az erdőgazdasági útról valami ösvényre, hát ezt nem találtuk meg. Itt nincs semmilyen út kijelölve, mint mondjuk a Bükkben, úgyhogy az úticélhoz a szó szoros értelmében oda kell találni. Mi végül az Aklos-hágóra értünk fel, mert az út oda vezetett fel, onnan elvileg át tudtunk volna menni a forráshoz, meg is találtam azt a két ösvényt, amit a térkép jelzett, de ezek alig kijárt ösvények voltak, csak látszott, hogy már járt arra ember. Nem is próbálkoztunk meg velük, inkább visszafordultunk. Így is kb. akkora utat tettünk meg, mintha a forráshoz jutottunk volna (oda-vissza összesen kb. 30 km), és így is megfájdult az összes lábunk, mire visszaértünk a kocsihoz. Nekem annyira fájtak a térdeim, hogy a kuplungot is alig bírtam nyomni, szerencsére reggelre mérséklődött a dolog.
A lábfájás miatt töröltük a hétfői programból a Fehér-Tisza forrását, mert ráadásul azt várhatóan még nehezebb lett volna megtalálni. Inkább csak Rahón mászkáltunk, végigjártuk a piacot, kajáltunk, effélék. Nekem még ettől is újra megfájdultak a térdeim, de másnapra szerencsére elmúlt.
Kedden indultunk a nagy útra, irány a Krím! Erre az útra eredetileg két napot számoltam, úgy terveztem, hogy valahol félúton egy Balta nevű városban megalszunk. Ez nem egészen így alakult, három nap lett belőle. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy az útviszonyok nem mindig segítették elő a gyors haladást, másrészt többször megálltunk megcsodálni a tájat. Volt mit. A Tatár-hágó után a Kárpátok túloldalán ereszkedtünk le. Nagyon jól néz ki, és csak azt tudom mondani, hogy ha valaki Kárpátaljára utazik, nyugodtan nézzen szét a túloldalon is. Igényes kinézetű vendégváró településeket talál, afféle üdülőkörzetet. Jaremcsában útba esett egy bank, itt váltottak a legkedvezőbb árfolyamon, 6.45 hrivnyát kaptunk egy euroért.
Jaremcsa után a hegyek dombokká szelídülnek, egy kisebb úton irány Kolomija, majd Csernyivci. Az utak tűrhetőek, a forgalom kicsi, csak Csernyivci környékén sűrűbb. Itt láttunk először radarozó rendőröket, kézi radarpisztolyt használnak. Egyébként ez nem sűrűn fordul elő, és Ukrajnában általában a sebességet mindig csak a körülmények korlátozzák. Én nem is tudom az általános sebességhatárokat, de a jelek szerint ennek ott nincs is nagy jelentősége. Csernyivci után Nyedoboivcit nem a főúton közelítettük meg, hanem egy kisebb párhuzamos úton, ez rövidebb, de végig van épülve falvakkal, úgyhogy lassúbb. A terep végig dimbes-dombos. Pár kilométer a főúton, majd jobbra irány Novodnyisztrovszk. Ez az út egész jó és teljesen néptelen. Zavartalanul tudunk haladni, és egyúttal fogalmat alkothatunk Ukrajna legjellemzőbb arcáról: dombok mindenfelé, az út egy hullámvasút, kétoldalt irdatlan méretű megművelt földek, ameddig a szem ellát. Tanyák egyáltalán nincsenek, és a parcellák méretei azt sugallják, hogy itt megmaradtak a termelőszövetkezetek. Amúgy roppant békés és barátságos kép. Az út mellett kétoldalt 20-20 méter széles füves sáv, aztán egy fasor, a fák mögött kezdődnek a megművelt földek. A füves sáv kínálja magát sátorozásra, ha ott kapja el az embert az éjszaka.
Novodnyisztrovszkban jöttek az első tájékozódási nehézségek, nem voltak táblák. Egy láthatóan roppant kis forgalmú benzinkútnál sikerült tájékoztatást kapni, és első alkalommal megtapasztalni az ukránok mérhetetlenül pozitív hozzáállását. Roppant jól lehet velük kommunikálni, és addig nem nyugszanak, amíg akárhogyan, kézzel-lábbal, lerajzolva el nem tudják magyarázni a választ a kérdésre úgy, hogy meg is értsd. Mindig megkérdezik, hogy honnan jöttél, hova mész, végtelenül barátságosak. Mondjuk nekünk olyan szempontból egyszerű, hogy még általánosban és a gimnáziumban összesen 8 évig próbálták a fejünkbe tömeszelni az oroszt, és bár a szavakat már régen elfelejtettük, a nyelv használatára még nagy vonalakban emlékszünk, és a cirill betűket is el tudjuk olvasni. Most vittünk egy régi iskolai orosz-magyar magyar-orosz szótárat, azzal remekül el tudtunk boldogulni, sokszor azt adtuk a kezükbe, hogy mutogassák meg benne a szavakat, amit mondani akarnak, de egyébként jónéhány alapvető szó is beugrott időnként beszélgetés közben.
Végül megtaláltuk a hidat a Dnyeszteren, ami egy vízierőmű gátjának a tetejét jelenti. Nagyon jól néz ki a Dnyeszter völgye, remélhetőleg rövidesen látni fogjátok a képeken.
A híd után egy látszólag tűrhető út jön, de vannak alattomos kátyúk. Aki arra jár, figyeljen! :) Itt már elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hol aludjunk, a térkép Murovani Kurilivciben jelzett egy szállodát, úgyhogy erre gondoltunk. Meg is találtuk a városka egyetlen szállodáját, ami viszont nem működött, így hát tovább kellett állnunk. Mohiliv-Pogyilszkij egy nagyobb város a moldovai határnál, eredetileg nem esett volna útba, mert Vengyicsanyi felé kanyarodtunk volna egy kis úton, de az tűnt az egyetlen esélyes helynek a környéken, ahol szállást is találunk. Sötétedésre pont oda is értünk, és némi kérdezősködés után meg is találtunk egy igényes és látványos szállodát, Smaragd névre hallgatott (Szmaragd). Talán olcsóbbat is találhattunk volna, de semmi kedvünk nem volt már a sötétben a városban tekeregni, hát kivettünk egy szobát kb. 150 hrivnyáért.
Becuccoltunk, majd elindultunk felhajtani valami kaját. Nagy esti élet volt a belvárosban, alighanem lehetett ott valami felsőoktatási intézmény, mert sok volt a fiatal. Végül egy hot-dogosnál ettünk mindenféle kajákat, meg ittam Jantar sört, ezzel tavaly nem találkoztam. Itt bukkant fel először a saurma, ami jellemző eledel Ukrajnában, a gyrosra emlékeztet, csak nem egy kettévágott lepénybe teszik a húst, hanem belecsavarják egy vékony, palacsintára emlékeztető tésztába.
Reggel nyomás tovább. Tomaspil felé haladva visszatértünk az eredetileg tervezett útvonalra, utána Krizsopil, Csecselnyik. Csecselnyikben aztán jött a káosz. Ha az itthon kapható, 1:1100000 méretarányú Topográf Ukrajna-térképet nézitek, akkor azon nem látszik minden, nekem még tavalyról van egy 1:500000 méretarányú atlaszom. Csecselnyikből dél felé indultam egy kis úton, amiről pár km után balra kanyarodva (ez már nincs rajta az 1:1100000 térképen) lehet levágni az utat, és kikerülni Olhopilt. Ez a pár km egy bazaltdarabokkal kirakott igen rossz, zötyögős és iszonyú meredek utacska volt, amiről a balra való elágazás egy messziről viszonylag simának látszó közönséges földút. Mivel barátnőm kevésbé kedveli a rossz utakat, ki is jelentette, hogy nincs több ilyen pici út, itt már inkább visszazötyögtem Csecselnyikbe, hogy menjünk inkább a nagyobb úton. Kár volt, alighanem jobban jártunk volna a földúttal, az simábbnak látszott. A nagyobb út úgy nézett ki, mintha ott előző nap még háború dúlt volna. Mintha végigrakták volna 10 méterenként aknákkal, és mind felrobbantak volna. Talán 15 km/h átlagtempót tudtam menni ezen a részen, ami Olhopil után is folytatódott, talán úgy félútig Balta felé. Ezen a szakaszon számomra is eljött egy mélypont. Vajon meddig tart ez az út? Ha sokáig ilyen lesz, hány nap alatt érünk a Krímbe? Talán vissza kellene inkább fordulni? Késő, ahhoz már túl sokat jöttünk.
Szerencsére később javult az út, Balta után már újra egészen járhatóvá vált. Baltában sikerült a legdrágábban venni a benzint, itt 2.95 hrivnya volt. Balta után Ananiv, Ananivból rossz irányban sikerült kijönni, Simkove felé, de sikerült korrigálni, az M13 (E577) úton átmentünk a Troicke felé vezető elágazáshoz. Troicke felé már teljesen eltűntek a falvakat jelző táblák is, csak az út tájolása alapján lehettem biztos benne, hogy jó felé megyünk, bár a végén még sikerült egy kicsit elkavarnunk, de egy kis útbaigazítás után visszataláltunk a megfelelő útra. Itt sikerült találkoznunk egy világlátott emberrel, aki felismerte a Wartburgot: balsój Trabant! :)
Troicke után kereszteztük a Kijev és Odessza közötti M05 (E95) jelű utat, amit ott autópályának hívtak, de a mi autópálya definíciónknak nem felel meg. Annyiban megfelel, hogy 2×2 sávos osztottpályás út, de a leállósáv nincs burkolva, csak murvás, bár teljesen sima, és vannak az úton szintbeni kereszteződések (balra lehet kanyarodni) és vasúti átjárók is. Később még találkoztunk ehhez hasonló úttal, de olyan autópályával, ami nálunk van, sehol. A jelek szerint a térképeken az utak különböző jelölése csak az út fontosságával arányos, és egyáltalán nem a minőségével.
Troicke után Berezovka felé haladtunk. A térképen Berezivkának írják, de valamilyen oknál fogva mindenki Berezovkának mondja. Az út pár km-en keresztül megint elég elkeserítő volt. Szinte hajszálnyi pontossággal kb. 100 méter sima burkolat után mindig következett egy 15 méteres szakasz, ahol mintha bomba robbant volna. Gáz-fék-gáz-fék, ez ment néhány kilométeren keresztül, majd végre megszűntek a bombatölcsérek. Eredetileg elkanyarodtam volna balra Mikolaivka felé egy kisebb úton, de hát ez már tilos volt, mentünk Berezovkába. Berezovkában jelölt valami szállást a térkép, úgyhogy úgy döntöttünk, megpróbáljuk előkeríteni. Benéztünk egy kisebb vendéglátóipari egységbe, ahol a személyzet (két hölgy) megpróbálta elmagyarázni, hogy hol van a gosztyínyica (ezzel a kifejezéssel ott találkoztunk először, de később is sokszor használták, ez általános kifejezés a szállásra, beleértve a szállodától a leglepukkantabb munkásszállóig mindent), de elég nehezen ment nekik, végül az egyik személyesen odavezetett, mert kb. 500 méterre volt onnan. Ez egy nagyobbfajta falusi ház volt, olyan fogadóféleként is működött, kissé lepukkant, de tiszta. Némi ráfordítással nagyon király vendégházat lehetne belőle összetákolni. Egy akkurátus és szigorú, de azért alapvetően kedves néni fogadott minket, a szoba egész jó volt, a vizesblokk kissé lestrapált, de egy éjszakára megfelelt. A néni közölte, hogy a tus nem működik, kérdeztem tőle, hogy azért a lefolyó jó-e, az jó volt, így tudtunk fürödni olyan technikával, hogy flakonból locsoltuk egymásra a vizet. Az egészért 30 hrivnyát fizettünk, ami igen kedvező volt.
Csütörtökön folytattuk utunkat. Mikolaivig már nem volt gond az úttal, onnan meg már főúton mentünk végig. Átkeltünk a Pivgyenij Bug nevű folyón, majd megkaptuk az első kóstolót az ukrán nagyvárosi közlekedésből. Hát fel kell kötni hozzá a gatyaszárat. A legvadabb budapesti közlekedési dzsumbuj elbújhat mellette. Az ukránok roppant vakmerően és tolakodóan vezetnek, az udvariasság fogalmát nem ismerik, vagy ha mégis, akkor nem alkalmazzák. Az index használatát sok esetben mellőzik, közben meg repesztenek, ahogy a csövön kifér. A városokban általában sokkal rosszabbak az utak, mint odakint, csupa kátyú, megsüppedt csatornanyílás, helyenként hiányzó fedéllel. Hiányos felfestések és útjelző táblák, térkép nélkül agyalhat az ember, hogy jó irányba halad-e. A közlekedési lámpák itteni szemmel nézve igen lehetetlen módon vannak elhelyezve, én az első lámpát egyszerűen nem is vettem észre, csak miután simán átzúgtam a piroson. Nagyon ritka, hogy az út fölé tesznek lámpát, általában a soksávos kereszteződésekben is az út jobb szélét és a kereszteződés bal túlsó oldalát kell figyelni, mert ott vannak. A lámpáknál sokszor előfordul, hogy kimarad a piros-sárga kombináció, a piros után egyből zöldre vált. Méghozzá abban a pillanatban, ahogy a keresztirányú gyalogosoknak pirosra vált a lámpa, úgyhogy nem árt figyelni az elkésett gyalogosokra. Egyébként a gyalogosoknak nincs ott nagy becsülete, és ebben érdemes a helyi szokásokhoz alkalmazkodni, mert hiába lassít az ember, hogy átengedjen egyet, itt a gyalogos nem veszi a lapot, mert nem ehhez van szokva. Jellemzőek a körforgalmak, sokszor igen méretesek, akár egy egész teret is körbekerülhetnek, és nem mindig a körben haladóknak van elsőbbségük. Ezt felfestés jelezni szokta, de amúgy teljesen megjósolhatatlan, hogy hol mire számítson az ember. Alustában volt egy olyan körforgalom is, amit a főút egyszerűen kettészelt, mint ahogy a villamos szokta néhol.
Mikolaiv után valahol egyszer csak integetett egy egyenruhás ember az út szélén, kezében egy piros tárcsával. Nem rendőregyenruha volt rajta, hanem talán a régi munkásőr egyenruhára emlékeztetett inkább. Nem volt egyedül, egy igen rozoga Latvijával álltak az út szélén. Némi társalgás után kiderült, hogy valami olyasmi papírt akarnak rámsózni, mint a környezetvédelmi zöld kártya, csak ukrán kiadásban. Mutogattam nekik, hogy nekem van egy magyar, annyi legalábbis számukra is kiderülhetett róla, hogy van rajta CO, meg effélék, de azt mondták, ide ukrán kell. Volt is valami kis emissziómérőjük, egy másik kocsi kipufogójába be is dugdosták. A Wartburgot végül nem mérték meg, csak kiállítottak nekem 25 hrivnyáért egy ukránt. Ahogy elnéztem, ez tulajdonképpen fakultatív dolog volt, mert míg én tárgyaltam, a piros tárcsás ember továbbra is integetett, de a legtöbben nagy ívben lesz@rták. De valószínűleg nem csináltam olyan rossz boltot, mert aztán a nyaralás során két olyan rendőr is megállított, aki csak megpillantotta ezt a kártyát és már nem is érdekeltük tovább.
Herszonnál átkeltünk a Dnyeperen, aztán irány a Krím! A Krím egy autonóm terület, és ha be akar menni az ember, útba esik egy kis ellenőrző pont, mint valami kis határállomás. Egy határőrre emlékeztető fickó levágott nekünk valami monológot, amiből nem sokat értettünk, majd miután ezt közöltük vele, egyszerűbbre fogta a mondandóját: kért 10 hrivnyát, ennyi volt a beugró a Krímbe. Egy blokkot is adott cserébe. Most már szabad volt az út.
Ahogy elnéztem, a Krím túlnyomó része turisztikailag nem igazán érdekes. Teljesen sík, mezőgazdasági terület. Látnivalók csak a tengerparton és a hegyekben vannak, de ott azért szép számmal. Este megérkeztünk Szimferopolba. Térkép híján még a belvárosba is csak nagy kerülővel sikerült bejutnunk, végül megint egy olyan szállodát sikerült találnunk, ahol 150 hrivnya körül volt a szállás. Azért örültünk ennek is. A szállodára éjszaka két roppant marcona biztonsági őr vigyázott, akkurátusan cirkáltak mindenfelé, úgyhogy a kocsi miatt nem kellett aggódnunk.
A pénteki napot Szimferopolra szántuk, de leginkább csak azt tudtuk megállapítani, hogy ez a város nem egy nagy látványosság. A várost átszelő Szalgir folyócska nem rossz, vannak parkok is, kellemesek, de nem igazán látványosak. Két múzeumot sikerült felhajtanunk, azok elég jók voltak. Viszont sikerült szereznünk egy olyan térképet, ami a Krím látnivalóit gyűjtötte csokorba, valamint jónéhány várostérképet is, úgyhogy a továbbiakat már jobban tudtuk tervezni.
Szombat reggel elindultunk Szevasztopol irányába. Az első látványosság a krími obszervatórium volt, elvileg ott lennie kellett egy rádiótávcsőnek is, én ezt meg akartam nézni. Egy Szkalisztye nevű falu felé kell bekanyarodni, aztán menni, ameddig tart az út, a végén ott az obszervatórium. Ez azért nem ment ilyen simán, mert valahol az úton javítottak egy hidacskát, ami emiatt teljesen le volt zárva, valaki mutatott egy jó kis sziklás kerülőutat, a végén le kellett ereszkednünk egy olyan meredek lejtőn, hogy valószínűnek tartottam, hogy ide önerőből nem kapaszkodunk vissza, de hát kockázat nélkül nincs eredmény. :) De visszafelé megtaláltuk a rendes kerülőutat is.
Végül eljutottunk az obszervatóriumba, ahol a főépületben a portás néni azt mondta, mindjárt kerít valakit, aki beszél angolul, addig meg beterelt minket az előadóterembe. Ott akadt némi látványosság, pl. egy 80 cm-es UV-távcsővel felszerelt Asztron (ha jól emlékszem a nevére) űrszonda 1:2 méretarányú másolata. Ezt az űrszondát nagyrészt abban az obszervatóriumban fejlesztették. Meg persze a falak kitapétázva csillagászati fotókkal. Elég sokat kellett várnunk, végül megérkezett egy hölgy, aki tudott valamennyit angolul, bár közel se tökéletesen, beszélt az űrszondáról, meg egyéb dolgokról, végül kiderült, hogy a rádiótávcső nem is ott van, hanem valahol a tengerparton. Azért kaptam róla egy fotót, meg egyet az Androméda-ködről is (ők csinálták), meg a hölgy kissé körbevezetett volna minket az obszervatóriumban, de a barátnőmet kevésbé izgatta a téma, úgyhogy inkább elköszöntünk.
Következő állomásunk Bahcsiszeráj volt. A Krímben régen tatárok is éltek, illetve vannak még ma is, és az egyik tatár kán háreme megtekinthető Bahcsiszerájban. Itt már jól felkészültek a turisták fogadására, a múzeum közelében narancssárga mellényes srácok roppant szívélyesen beterelnek egy parkolóba, kérnek a parkolásért 5 hrivnyát, és megmutatják, merre kell menni még 300 métert a múzeumig. A kocsihoz visszatérve a srácok a gondolatunkat is kitalálják, egyből kérdezik, akarunk-e ebédelni. Bólintunk, majd az egyik elkísér minket egy igényes vendéglőhöz. A vendéglőben tatár szokás szerinti asztalok is vannak, amelyek köré egy párnákkal kibélelt ágyra lehet törökülésben ülni. Pazar hely, mégse igazán drága, ha jól emlékszem kettőnk ebédje még borravalóval együtt se érte el az 50 hrivnyát.
Bahcsiszerájban továbbhaladva van egy monostor is, oda is elmentünk, hasonló a fogadtatás, mint a múzeumnál, itt még angolul beszélő srác is akadt. Ezt csak kívülről lehet megnézni, belülre csak a hívek mentek misézni. Egyébként turista- és zsibárushegyek.
Útközben még Inkermanban vettünk futólag szemügyre egy sziklába épült monostort, itt konkrét sziklába vájt lakások vannak.
Szevasztopolról már volt térképünk, úgyhogy nehézségek nélkül találtuk meg egyik fő látványosságát, Herszoneszt. Herszonesz egy görög városállam volt, romjait egy szép nagy területen feltárták, és most néhány hrivnyáért be lehet menni nézelődni. Adnak róla térképet, meg egy rajzot is, hogy vélhetően hogyan nézhetett ki eredetileg. Nagyjából úgy néz ki, mint a jósda maradványai Delphiben.
Szevasztopolban a Krím hotelben találtunk szállást, ez is 150 hrivnya körül volt, és ez volt az egyetlen szállásunk útközben, aminek nem volt őrzött parkolója vagy udvara. Ennek ellenére a kocsit nem piszkálták, még másnap délelőtt se, amikor Szevasztopolban mászkáltunk, és a kocsit otthagytuk a szálloda előtt.
Vasárnap délelőtt megnéztük a szevasztopoli körképet. Hasonló a Feszty-körképhez, ha jól emlékszem 1854-ben a franciák és az angolok közös erővel megostromolták Szevasztopolt (sikertelenül), ezt a csatát ábrázolja a körkép. Nagyon jól néz ki, idegenvezető viszi körbe a csoportokat, magyaráz mindenfélét, persze mi nem értettük, aztán egy eggyel lentebb lévő szintről is meg lehet nézni a képet ablakok mögül, itt minden ablaknál ukrán és angol feliratok hívják fel a figyelmet a kép egyes részleteire.
Szevasztopolban egy delfinárium is van, a delfinek jól megdolgoznak a halaikért, mert két bemutató között be lehet menni a medencékhez, és a delfinekkel fényképezkedni, akár a vízbe is be lehet menni hozzájuk, persze mindez nem ingyen. Ez számomra elég barbár dolog volt, de jókora sor kígyózott, én csak messzebbről kaptam le a delfineket teleobjektívvel.
Délután elindultunk a tengerparti úton Alusta felé. A Krímben töltött hátralevő időben ott akartunk aludni, és onnan indulni az egyes látnivalókhoz. A hegyek állati jól néznek ki, többször meg is álltam fotózgatni. Jalta után pedig végre megpillantottuk a Szimferopol és Jalta között közlekedő 90 kilométeres távolsági trolijárat vezetékeit, amit még az útikönyvben olvastunk! Közlekedik is rajta a troli, ahogy elnéztem, kb. olyan sűrűséggel, mint valami helyijárat.
Az ukrán tömegközlekedés is megérdemel pár szót. A tömegközlekedési eszközök nem mindig olyanok, mint nálunk. Elterjedten használják a mikrobuszokat erre a célra, helyi és távolsági járatnak egyaránt. Ahogy elnéztem, ezeknek leginkább csak az útvonala kötött, a megállók helye nem. Gyakorlatilag le kell őket stoppolni, akárhol is áll az ember. Ugyanez vonatkozik a távolsági trolijáratra is.
De az utasok nem kizárólag buszokat és trolikat intenek le. Ahol ritkábban járnak a buszok, ott minden buszra váró ember stoppolja az autósokat is, és a jegy árát kifizeti a sofőrnek. Ezt bizonyára van, aki tapasztalta már Romániában, itt is ugyanez a módi. Mi nem vettünk fel senkit, mert tele volt pakolva a hátsó ülés, csak egyszer az obszervatóriumból lefelé indulván kapott el minket egy hölgy, neki gyorsan csináltunk egy kis helyet. Ő is fizetni akart, de persze nem fogadtuk el.
Estére megérkeztünk Alustába, és mindjárt meg is álltunk a városról elnevezett szállodánál. A portás néni közölte, hogy egy éjszaka kettőnknek 300 hrivnya, amitől majdnem dobtunk egy hátast, majd aztán mondta, hogy 100-ért is van, ha nincsenek akkora igényeink. Az ár éppen megfelel, vegyük szemügyre azt a szobát! A portás néni először mutatott egy 300-as szobát: roppant igényes. Majd felmentünk a 13. emeletre, ahol mutatott egy dettó ugyanolyan szobát, annyi különbséggel, hogy itt nem rendes ágyak voltak, hanem összecsukható pótágyak, de használhatóság szempontjából ez nem sokat jelentett, mert éppolyan jók voltak, mint a rendes ágyak. Egy hátránya volt a szobának: a lift csak a 12. emeletig ment, a 13. emeleten volt a liftgépház, úgyhogy egy emeletet lépcsőzni kellett. Hát ezt még el lehetett viselni ekkora különbözetért, úgyhogy maradtunk, legalább a kilátás is jobb volt. A kocsit az út másik oldalán található zárt parkolóban lehetett elhelyezni, ahol nyilvántartásba vették a kocsit. Az őrök még sose láttak Wartburgot, de aztán roppant népszerű lett, később már csak úgy hívták, hogy pöfpöf. :)
Hétfőn reggel egy kis kellemetlen meglepetés ért minket, ugyanis nem volt víz. A fene gondolta volna ezt egy igényes tengerparti szállodában. Próbáltam a portás néniket faggatni, ugyan árulják már el, hogy mettől meddig nincs itt víz, nagyon nehezen értettük egymást, végül nagy sokára sikerült kibökniük, hogy a szállodában mindig van víz, csak most javítják a hálózatot. Azért javítgatták egy darabig, mert másnap és harmadnap reggel is fél nyolc körül elzárták a vizet, csak csütörtöktől volt zavartalan a dolog.
Hétfőn délelőtt strandoltunk egy kicsit. A strand elég sajátos, a partot kisebb placcokra osztották fel, bármelyik placcra le lehet menni, bár igen zsúfoltak. Belépő is van, 3 hrivnya fejenként a napijegy. Viszont van egészségügyi ügyelet, a doktor néni néha egy hangosbemondóval elmondja fürdőzéssel kapcsolatos intelmeit a strandolóknak. Mivel a placcok viszonylag zártak, nincs „átmenő” forgalom, így a motyót se bántja senki. Jellemzően családok járnak oda. A partot valószínűleg mesterségesen tették fürdőzésre alkalmassá, kiváló apró, legömbölyített kavicsokkal van borítva. A víz nagyon gyorsan mélyül, egyébként pedig meleg és tiszta. A sok strandoló ellenére sem úszik rajta vastagon a napolaj. A strand környéke búvárkodásra teljesen alkalmatlan. A szabad részeken lehet találni sziklás helyeket, de sejtelmem sincs, mennyi látnivaló van odalent.
Délután befizettünk egy hajóútra, 60 hrivnya volt fejenként. A Krímben egyébként a gyakorlatilag az összes látnivalót meg lehet nézni kocsi nélkül is, mert lépten-nyomon helyi utazási irodaféleségek kínálgatják kisebb-nagyobb autóbuszos, mikrobuszos vagy hajós kirándulásaikat az egyes nevezetességekhez. A mi hajónk először egy valamivel Jalta után lévő célponthoz ment, az úgynevezett Fecskefészekhez, erről nem sokat találtunk az útikönyvben, de jól néz ki, egy kis bástyás építmény a tenger fölé magasodó szikla szélén. Olyan lovagkorba illő házikó, most egy étterem működik benne, egyébként meg jó a kilátás. Aztán mentünk tovább Jaltába, ahol szabad foglalkozás volt egy ideig, majd valamikor szürkületkor indulás vissza Alustába. Jaltában nincs sok kulturális látnivaló, úgyhogy gyakorlatilag csak cél nélkül sétálgattunk egyet a városban.
Aki diára szeret fotózni, egyelőre ne számítson ukrajnai alapanyagra. Én hét tekercs 36 kockás diát vittem, és már Szevasztopolban valószínűsíthető volt, hogy ez kevés lesz. Először ott, aztán Alustában is próbáltam diát szerezni, rengeteg kis fotóbolt van, de a dia ott ismeretlen fogalom. Negatívot lehet kapni, amilyet csak akar az ember, elő tudja hívatni, és nem nehéz olyan helyet se találni, ahol a digitális képeket CD-re írják, de diát találni képtelenség. Alustában azzal vigasztaltak, hogy talán Jaltában vagy Szimferopolban tudok szerezni, hát Jaltában minden elénk kerülő boltba betértem, de semmi.
Kedden elindultunk, hogy szétnézzünk a krími Nagy Kanyonban. Jalta után kellett a hegyek közé kanyarodni. Amatőr hegyi versenyzők biztos nagyra értékelnék ezt az útszakaszt. Keskeny és meredek utak, erdőben, hegyoldalban, baromi szűk visszafordító kanyarok, csak éppen néha szembe is jönnek. Meg helyenként kicsit kátyús. De a Nagy Kanyon nagyon jól néz ki, körbe lehet járni alul-felül, helyenként lehet fürödni a patakban, ha valaki fagyállóval van feltöltve. Ebédelni betértünk egy ottani vendéglőbe, ahol remekül elbeszélgettünk egy krími tatár fickóval, ugyanis ő vette fel a rendelést, meg aztán odajött még beszélgetni. Ránézésre valami ötvenegynéhány éves lehetett, és elég világlátott figura volt. Többek között azt is megkérdezte, hogy mennyit keresünk, és még azzal is tisztában volt, hogy ez nálunk soknak vagy kevésnek számít-e.
Visszafelé megnéztük még a 97 méter magas Ucsan-Szu vízesést, de ilyenkor nem jelent nagy látványosságot, mert alig csordogál rajta valami. Hóolvadáskor és nagy zivatarok után megárad, akkor igazán jó, de ezt csak képen tudtuk megnézni.
Este Alustában megkajáltunk egy Kafe Bar-ban. Ukrajnában elég kevés intézményre írják ki, hogy Resztoran vagy Gasztronom, úgyhogy ránézésre úgy tűnik, mintha alig lenne vendéglő. Ez csalóka, mert van bőven, de legtöbbjükön csak a Kafe Bar felirat díszeleg. Ezekben általában kajálni is lehet. Szóval ebben az alustai Kafe Bar-ban sikerült egy mókás kombinációt összeállítanom. Itt a pultnál kellett megrendelni a kaját, ott voltak kirakva az árak. Azokhoz a kajákhoz, amikről tudtuk, hogy micsoda, éppen nem volt kedvem, ezért kinéztem magamnak egy golubcit. A golubci nem volt benne a szótárban, úgyhogy a pult mögött álló nénit próbáltam arról faggatni, hogy ez valami húsétel lehet-e, erre elkezdte magyarázni, hogy micsoda, persze nem értettem. Némi próbálkozás után a sorban mögöttem álló fickó rájött, hogy mit akarok, és megnyugtatott, hogy az húsétel. Jól van, akkor kérek egy ilyen golubcit, meg köretnek hozzá rizst, meg káposztasalátát! Ki is hozták, hát a golubci éppenséggel töltött káposzta volt, hát képzelhetitek, hogy festett ez egy tányér rizs és egy adag káposztasaláta kíséretében. :)
Szerdán elindultunk hogy megnézzük a Szimferopol és Alusta között található két cseppkőbarlangot, a Mramornaját és az Emine-Bair-Hoszart. Ezek egymás közvetlen közelében vannak, az egyiknél megállva a kocsival akár át is lehet gyalogolni a másikhoz. Elindultunk Alustából, és itt láttuk a legalaposabb rendőri felügyeletet az úton: minden kereszteződésnél, benzinkútnál rendőr posztolt, de ahol egyik se volt, ott is százméterenként rendőr. Az egyik még meg is állított, mert a Wartburg termosztátja pont itt kezdte felmondani a szolgálatot egy jó hosszú emelkedőn, és ha kicsit melegszik a motor, máris elkezd jobban füstölni, megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Mondtam, hogy igen, mert szerencsére éppen felértünk az emelkedő tetejére, és mehettünk tovább. Valami nagyfejű látogathatott arra, azért lehetett ott annyi rendőr, mert mire visszafelé mentünk, már felszívódtak.
A barlangokhoz egy néhány kilométeres sziklás, zötyögős és meredek úton lehet eljutni. A barlangokban különböző hosszúságú túrákra lehet befizetni, a leghosszabb, ami mindent magában foglal, fejenként 24 hrivnya volt, az időtartama 75-90 perc, valamint 5 hrivnyáért lehetett fényképezni, 15-ért videozni. A Mramornajánál kb. fél órát kellett várnunk, hogy elinduljon a csoport, a vezető jó fej volt, és valószínűleg nagyon élveztük volna az előadását, ha értettük volna.
A másik barlangban hasonló a díjszabás, de ott egy darabig pont nem érkezett senki más, úgyhogy a vezetővel hármasban mentünk le. Persze gyorsan kiderült, hogy a szokásos mondókáját nem tudja előadni, eleinte eléggé zavarban volt, hogy hogyan adja elő a dolgot, de aztán belejött, jónéhány ukrán szót mi is megértettünk, pár szót ő is tudott angolul, a többit meg kézzel-lábbal. :)
A barlangok után gyorsan kiszedtem a termosztátot, úgyhogy a továbbiakban megszűntek a problémák, aztán elindultunk Genyeralszkoje falu felé, hogy megnézzük a Krím állítólagos legszebb vízesését, a Dzsur-Dzsurt. Útközben Lucsisztojéban próbáltam a teleobjektívvel lefotózni a Gyemerdzsi-hegyet, amelynek a tetején nagyon érdekes és látványos sziklaformák alakultak ki (az egyik úgy néz ki, mint Jabba feje), de nem jött össze, mert felhők jöttek, és sehogy se bírtak elfogyni a sziklák elől. Illetve a türelmem hamarabb elfogyott, és mentünk tovább a Dzsur-Dzsurhoz. Útközben jött egy irdatlan vihar, de mire Genyeralszkoje közelébe értünk, elmúlt. Viszont volt egy mókás következménye. Genyeralszkojéból még lehet menni egy darabig kocsival, az út keresztez egy patakot, ami valószínűleg eredetileg az út alatt folyik át egy átereszen. Ez a patak a vihartól megáradt, és most zúdult keresztül az úton. Személykocsival nem lehetett átmenni rajta, egy UAZ valószínűleg már át bírt volna gázolni. Mi otthagytuk a kocsit a falu felőli oldalon, mert mondták a helybéliek, hogy nem messze van egy gyaloghíd, ahol át tudunk menni, és csak kb. másfél kilométer a vízesés. A túloldalon viszont ottrekedt pár kocsi, akik még a vihar előtt mentek át. Miközben készülődtünk, egy ZIL-131 átgázolt a vízesés felé, vitt egy csoportnyi turistát. Visszafelé az egyik kocsi gazdája leintette, hogy húzza már át az Audiját a vízen. El is indult vele, de valamit elszúrtak, nyilván a lökhárítóra akasztották a kötelet, mert leszakadt, az Audi megállt a víz kellős közepén. :) A lökhárítót meg a hűtőrácsot elvitte a víz, bár aztán később kihalászták. A víz egyébként nem volt olyan mély, kb. térdig ért, de olyan erős sodra volt, hogy a fickó, amikor kimászott az Audiból, csak a kocsiba kapaszkodva bírt megállni. Másodszorra már nyilván sikerült megtalálni a vonószemet, a ZIL kihúzta onnan, ajtó kinyit, víz ömlik kifelé. :)
Megtaláltuk a vízesést, valóban nagyon jól néz ki, nem olyan magas, 15 méter, de irdatlan víztömeg zúdul lefelé. Fényképezni nem olyan egyszerű, mert száll a vízpermet mindenfelé.
Mire visszaértünk a kocsihoz, már alighanem a többi ottrekedt kocsit is áthúzták a vízen, mert eltűntek.
Csütörtökön Alupkába indultunk, de útközben még beugrottunk Maszandrába, hogy megkeressük a Maszandrovszkij dvorecet (dvorec = kastély, és ilyesmi). Nem találtuk meg elsőre, viszont elvetődtünk Maszandra elit negyedébe. Hát az állunk leesett, hogy micsoda házakat és kapukat rittyentettek oda! Azért ott is akadnak olyanok, akik nem élnek rosszul. :) Aztán azért megtaláltuk a kastélyt is, meg egy árusnál vettünk maszandrai bort, mert az ott kb. olyan borvidék lehet, mint nálunk Tokaj.
Aztán mentünk tovább Alupkába, hogy felmenjünk az Aj-Petrire. Az Aj-Petri a tenger felől nézve egy meredek, sziklás hegy, a tetőre felérve viszont egy fennsík várja az embert. Kocsival is fel lehet jutni, de megy fel lanovka is, mi ezt választottuk. A lanovka alsó állomásához érve Bahcsiszerájhoz hasonlóan egy srác mutatja, hova álljunk a kocsival, itt ugyan nincs külön placc, csak az út szélén kell megállni, de helyet nem kell keresni, mert ő már mutatja is, hogy hol van üres hely. A parkolás 5 hrivnya egy órára, vagy 10 hrivnya korlátlan időre. A lanovka 30 hrivnya fejenként egy oda-vissza útra. A kabinba elég sok embert bezsúfolnak, mert nagy a forgalom, de így is elég látványos. Odafent egy csomó szuvenírárust és vendéglőst lehet találni, 3 hrivnyáért pedig fel lehet sétálni a szikla csúcsára, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. Az Aj-Petri kiváló terep sziklamászóknak, bár nem tudom, mennyien látogatják.
Visszafelé Livágyijában még megnéztük a kastélyt, ahol a II. világháború végén aláírták a jaltai szerződést, majd vissza Alustába.
Pénteken fájó szívvel felkerekedtünk, hogy magunk mögött hagyjuk a Krímet. Elindultunk Odesszába. A hegyeken átkelve kaphattunk némi képet a Krími-hegység áldásos hatásairól, legalábbis ami Jalta időjárását illeti. A tengerparti ragyogó nyár után Szimferopolhoz közeledve párás, szinte már ködös idő fogadott minket, bár később a Nap ezt eltüntette. Szimferopolon áthaladva még sasoltam, hátha látok valami nagyobb fotósboltot, találtam is valami Konica fotócentrumot, de diát ott se kaptam. Kérdeztem a fickót, van-e valami tippje, hogy a városban hol kaphatnék ilyet, de nem sok jóval biztatott. Szerinte itt sehol, esetleg Kijevben.
Valahol még útközben megálltunk egy kis útszéli piacon, vettünk körtét és paprikát, meg még utána Krasznoperekopszkban is, mert pont megláttuk a városi piacot az út mellett. Nézelődtünk egy keveset, meg vettünk pár apróságot, aztán döngettünk tovább. A Krím kijáratánál történt egy apró kellemetlenség, itt fizettem az egyetlen bírságot az út során. Kifelé menet nem volt bódé, csak egy sorompó egy STOP-táblával. A sorompó nyitva volt, ott állt pár rendőr, én lassítottam, rám se bagóztak, hát átgurultam a sorompón. Na ekkor hirtelen utánam szóltak, hogy álljak gyorsan félre. Odajött az egyik, elkezdett magyarázni valamit, hogy miért is kellett volna megállnom a táblánál, de amikor látta, hogy nem egészen értem, bevitt a főépületbe, hogy megmutogassa a dolgot. A lényeg, hogy volt egy kamera a sorompónál, ami leolvassa a rendszámot, és továbbítja az ámítógépükbe, ezért mindenkinek meg kell állnia egy másodpercre a sorompónál, amíg a kamera dolgozik. Erre persze én nem számítottam, de mindenki más tudta a dolgot, mert mutatta is a rendőr, hogy nézzem meg, mindenki más megáll egy pillanatra, aztán megy tovább. Csakhogy most nem ment előttem senki, hogy lássam a példát, magamtól meg nem tudom ezt kitalálni. Na mindegy, kértek 20 hrivnya bírságot.
Mikolaiv előtt egy kicsivel jelentkezett a legnagyobb műszaki probléma: jobb hátsó defekt. Kiszakadt a gumi. Kerékcsere után irány tovább. Reméltem, hogy Odesszában szombat délelőtt azért lehet gumit és gumiszerelőt találni, különben maradnunk kell hétfőig, mert nem lett volna sok kedvem Kisinyovig pótkerék nélkül menni.
Odesszában kaptam a legjobb leckét városi közlekedésből. Szerencsére a tájékozódás már nem okozott nehézséget, mert még Szimferopolban sikerült vennem olyan térképet, amin az összes gosztyínyica is be volt jelölve. Nosza, célozzuk meg, ami legmesszebb van a tengerparttól, biztos az a legolcsóbb. Hát az első nem jött össze, az autóbusz pályaudvar épületének felső szintjén találtam meg, és ahogy elnéztem, inkább csak olyan célra volt, hogy ha valaki éjszaka érkezik valami busszal, akkor tudjon hol aludni. A másodikat alig találtuk meg, még a portás néni is csodálkozott, hogy hogyan találtunk rá erre a helyre. A szálló közvetlenül a vasúti sínek mellett, egy vasúti iparterület szélén volt, nem valami szívderítő helyen, bár én nem éreztem olyan szörnyűnek. Kívülről egy igen lepukkant épület, de a szoba gyakorlatilag egy egyszobás lakás volt. A berendezésen látszott, hogy valamikor jobb napokat látott, csak elhanyagolták. Takarítva is régen volt, de ez amiatt is lehetett, mert esetleg régen vették ki utoljára a szobát. Az ár viszont igen barátságos, 50 hrivnya kettőnknek egy éjszaka. A szálloda főnöke egy roppant kedves, ám éppolyan részeg fickó volt, mindenáron vodkával akart kínálni minket, de szerencsére sikerült elérni, hogy letegyen erről a szándékáról. De amúgy biztonságos helynek látszott, mert azt a területet, ahol a szálló volt, még őrizték is. Úgyhogy kivettük a szobát, mert időközben már teljesen besötétedett.
Szombat reggel az időközben kijózanodott szállodaigazgató útmutatásai alapján elindultunk, hogy valami gumiszerelőt keressünk, nagy nehezen meg is találtunk egy non-stop gumiszerelő műhelyt. Nem volt könnyű megtalálni, és csak miután sikerült, akkor jöttem rá, hogy az Ukrajna-szerte útközben számos helyen látott „sinomontazs” felirat a gumiszerelőt jelenti. Úgy gondoltam, nem lesz nehéz 165/80R13 méretű gumit találni, hiszen emlékeim szerint az 1200-as Ladák ilyenekkel jöttek ki a gyárból, ha éppen radiál gumit tettek rájuk. A gumisnak nem volt ilyene, de mondott a közelben egy autósboltot. Az autósboltban szintén nem volt, de kaptam egy újabb tippet, van Odesszában egy nagy avtobazar, ahol biztosan kapok. Azt is megkerestük, hát az egy haláli jó hely. :) Úgy néz ki, mint valami piac, egy nagy terület tele kis pavilonokkal, köztük meg szűk utcácskákkal. A pavilonokban egytől-egyig autósboltok. A legtöbben Ladával foglalkoztak, de a legtöbb ex-szovjet márka felirata megtalálható volt, valamint sok nyugat-európai és japán márka is. Hát itt nem lesz nehéz gumit találni. De aztán mégse volt olyan könnyű. Irány az első hely, ahol ki van rakva egy halom gumi. Ilyen méret? Az nincs. ??? Szerintük az egész bazárban nem találok ilyet. ????????? Hát mi a fene van itt? Azért nem adtuk fel, végül az egyik helyen találtunk. Ami a gumikat illeti, én nem vagyok válogatós, bár itt nem is volt igazán választék. Sikerült találni valami orosz gumit, amit a bazár mellett egy műhelyben fel is szereltek. A belsővel és a szereléssel együtt került az egész 105 hrivnyába, vagyis mintegy 4100 Ft-ba. :)
A gumicsere után még ki akartam használni az alkalmat, hogy itt vagyunk az avtobazárban, visszamentünk még UAZ-boltokat keresni. Meg akartam tudakolni, hogy itt mennyibe kerülne emelt hidakat szerezni az UAZ-hoz. Találtunk pár boltot, de mintha részecskegyorsítót keresnék a hiperhajtóműbe. Mindenütt sikerült nagy nehezen megértetnem, hogy létezik kétféle UAZ-híd, és én azt keresem, amit ők valószínűleg nem tartanak, de ahogy elnéztem, a legtöbb helyen az újdonság erejével hatott, hogy van egy másik fajta is. Alkatrészkatalógusa is mindenkinek csak a 469B-hez volt, a 469-hez nem. De végül egy nő mondta, hogy talán tudna szerezni, de csak hátsót, 500 dollárért. Úgy látszik, arrafelé nem olyan népszerű az emelt híd, Kárpátalján viszont láttam elég sokat.
Ha már itt tartunk, ejtenék pár szót az ukrán gépkocsiparkról is. A jelek szerint rohamléptekkel fejlődik, mert az idén alighogy átléptük a határt Tiszabecsnél, máris szembetűnő volt a különbség a tavalyi állapothoz képest. Tavaly csak elvétve akadt nyugati vagy japán kocsi, az idén viszont már igencsak megszaporodtak. Útközben a mezőgazdasági vidékeken nem volt sok belőlük, ott egyértelműen a Ladák domináltak, őket követték szorosan a Volgák és a Moszkvicsok, valamint jócskán lehetett még látni Zaporozsecet. A Krímben megint több volt a nyugati és japán kocsi, valahogy úgy nézhetett ki az arány, mint nálunk néhány éve. A kocsik kb. felét a Lada, Volga, Moszkvics és Zaporozsec minden elképzelhető típusa tette ki, a másik fele pedig nyugati és japán, éppolyan változatos megoszlásban, mint nálunk. Minden előfordul, egészen a legújabbakig.
Odesszában viszont már más a helyzet. Ott már Ladákat, Volgákat is alig látni, csakis nyugatit és japánt.
Vizuális tuningelemeket Ladára elképesztő változatosságban lehet szerezni, Volgákat is láttam kirittyentve, de a Lada a legáltalánosabb. Samara is, kocka is. Elkötelezett Lada-rajongók elélveznének a látványtól. Ezerféle könnyűfém és krómozott felni, szárnyak, matricák és amit el lehet még képzelni, minden mennyiségben. Pár dolog azért nem volt jellemző. Nem aggatják körbe szoknyákkal a kocsit, és egyetlen ültetett kocsit se láttam. Épp ellenkezőleg, ott inkább az emelés a divat. És az ujjnyi magas profilú gumik se jellemzőek, a spéci felniken is kellően magas oldalfalú gumik vannak. Ezek persze egyértelműen az utaknak köszönhetőek.
A teherautók körében minden valaha gyártott ex-szovjet gépezet megtalálható. A közúti szállításban leginkább KamAZ-t használnak, de van már jónéhány nyugati kamion is. A kisebb haszonjárművek terén a GAZella vezet, de nem elsöprő fölénnyel. Sokféle nyugati és japán furgon, mikrobusz, kisteherautó is megtalálható.
Odesszában aztán bementünk a belvárosba. Igazából a látványosságok a hajóállomás szűkebb környezetére korlátozódnak, maga a hajóállomás, a Patyomkin-lépcső, néhány emlékmű, a tengerészmúzeum, bár oda pont nem jutottunk be, mert épp záróra volt. Ettől eltekintve Odessza nem tűnt olyan nagy látványosságnak, de nekem mégis tetszett, mert tele volt élettel. Nem állt meg az élet szombat délben, minden nyitva volt estig, nyüzsgés meg minden. Gondolom, ugyanez folytatódott vasárnap is, de azt már nem láttuk. És egyetlen olyan fotósboltot találtunk, ahol volt dia, de csak 100-as, én meg 400-asat használtam.
Vasárnap elbúcsúztunk a szállástól, majd kimentünk az egyik strandra, hogy lássunk ilyet is. Nem volt igazán strandidő, lehűlt az idő, és fújt a szél, ennek ellenére akad néhány fürdőző. Amúgy a strand jól nézett ki, lapos, homokos parttal, sok büfével és szórakozóhellyel, ahogy kell. A tenger nagyon jól nézett ki, mint a Balaton, amikor fúj a szél, csak nem látni a túlpartot.
Ebéd után elindultunk Moldova felé, az úticél Kisinyov. Az átkelés nem volt könnyű, és elmondhatom, hogy ez volt az egyetlen negatív élményünk útközben, egyúttal az egyetlen alkalom, amikor az ukránok bunkók voltak.
Útközben még utolértünk egy Ikarust, azonnal látszott, hogy valami nagyon furcsa rajta. Egy idő után rájöttem, hogy a busz oldalaz, a karosszéria nem párhuzamos a haladási iránnyal.
Jön a pervomajszki átkelő, ukrán oldal. A pecsételős épületek előtt még egy sorompó, egy kiskatona félreállít minket. Magyaráz, hogy menjek be ott valami kis épületbe. Ott egy nő magyaráz nekem valamit, hogy ha Moldovába akarunk belépni, valamit fizetni kell. Most mi a fenéért? Ezt elfelejtették mondani a nagykövetségen. Mutatom, hogy van vízumom. Az nem érdekes, fejenként 155 hrivnya. Azannya! Nem szívbajos. De mindegy fizetni kell. Viszont nincs hrivnyám, betankoltam az összeset. Oszt-szoroz, akkor 56 euro. Nincs 56 eurom, 60 van. Újabb osztás-szorzás, jó lesz, visszaad 20 hrivnyát. Kapok érte valami színes keménypapírt, román szöveggel, annyit kisilabizálok belőle, hogy a moldovai pénzügyminiszternek köze van a dologhoz, meg még egy marék papírt, számlára emlékeztetnek. (Később Gyimesbükkön megmutattam a házigazdánknak, mert ő tudott románul, azt mondta, hogy valami biztosításféle.) A kiskatona most már átenged, beállunk a sorba.
Jön egy ukrán határőr, nézegeti a kocsit, kiállít a sorból. Kis idő múlva előkerül egy vámos is, úgy nézeget minket, meg a motyóinkat, mintha a Marsról jöttünk volna, kérdezgeti, hogy hová valósiak vagyunk, hol voltunk, hová megyünk, mindenre rákérdez, hogy van-e nálunk, fegyver, lőszer, kábítószer, kiskutyafüle, mennyi pénzünk van, mint aki még sose látott turistát. Végül a kezünkbe nyom valami többoldalas vámnyilatkozatot (fejenként egyet), hogy töltsük ki. Nem tetszik a dolog, van ott valami táblázatféle is, ahol fel lehet sorolni mindenfélét, ami van nálunk, most honnan a rákból tudjam, hogy mit kell oda felírni? Ha valamit kihagyok, arra azt mondják majd, hogy einstand? Egy ideig tökörészünk vele, majd odajön a határőr, és mondja, hogy menjek vele az egyik bódéba. Ott van egy társa is.
- Gyorsíthatjuk az eljárást, nem kell foglalkozni a vámpapírral, csak odamenni a pecsételős emberhez az útlevéllel.
- És mit kell ezért tennem?
- 30 euro.
- Meg kell beszélnem az asszonnyal.
- Inkább ne, a nők csak balhéznak, döntsd el most.
- Rendben van, de nincs 30 eurom. (Mutatom a pénztárcámat.) 50 eurosaim vannak, meg egy 20-as.
- (Nézi, meglátja a 20 hrivnyást, amit a 60 euroból kaptam vissza.) 20 euro és 20 hrivnya, és el lesz sikálva.
- Biztos?
- Biztos.
Fizetek, kijön velem, elveszi a vámnyilatkozatokat és odaküld a pecsételős fülkéhez. Odaadom az útleveleket, a fickó átpörgeti őket vagy tízszer. Közben tömegelnek mögöttem az emberek, mert a kocsival még nem álltam vissza a sorba. A fickó felnéz, félreteszi az útlevelemet, elkéri a mögöttem álló fickóét, pecsétel, aztán megint nézegeti bőszen az enyémet. Ez a jelenet még lejátszódik párszor, néhány pecsétet kioszt, mialatt az én útlevelemmel birkózik. Nem tetszik, a végén még ennek is tejelni kell majd. De egyszer csak az egyik pecsétre váró ember, aki bizonyára meghallotta, hogy mit motyognak ott egymás között a vámosok, hátrafordul:
- Ungaria?
- Da.
A vámos arca felderül:
- Vengrija?!?!
- Da, Vengrija.
Már adja is a stempliket. Azt hittem, az agyam eldobom! Ez a fickó sehogy se bírt rájönni, melyik országból jöttünk. Persze nyilván nem sok magyar jár arra, de azért egy vámosnak csak illene egy szomszédos ország útlevelét kapásból felismernie, annyi angol tudása meg igazán lehetne, hogy Hungary, mert az bele van írva.
Ezzel az ukránoknál végeztünk, irány Moldova. Már meg se lepődünk, mikor az első vámosnak kinéző fickó félreállít minket, és beküld egy épületbe. Ott három vámossal találom szemben magam.
- Ide vízum kell.
- Van.
- Igen, de Moldovába. Ez itt nem Moldova.
- Hát mi a túró?
- Transznyisztria.
Ott útközben, meg időközben kiderült, hogy Moldova, ami egyébként se valami nagy ország, éppen kettészakadni készül. A Dnyeszteren túli terület (Transznyisztria) önállósodni akar. Úgyhogy két lehetőséget kínálnak fel a vámosok: vagy visszamegyünk Ukrajnába, és Ukrajna területén kelünk át a Dnyeszteren, a Dnyeszter nyugati oldalán már Moldovába tudunk belépni, vagy pedig veszünk tranzitvízumot Transznyisztriába. A vízum 18 dollár fejenként. Visszamegyek a kocsihoz, megtárgyaljuk a kérdést. Az ukránokon elég nehezen jutottunk át, ha visszamegyünk, lehet, hogy újabb tortúrák és költségek várnak ránk, a másik ukrán-moldovai határon pedig lehet, hogy kezdődik az egész elölről, a végén már annyi pénzünk se marad, ami benzinre elég hazáig. Ha viszont vízumot veszünk, még vár ránk a Dnyeszternél a transznyisztriai-moldovai határ, lehet, hogy ott is leakasztanak rólunk némi pénzt. Végül a második lehetőséget választottuk, és ezáltal elképzelhető, hogy mi vagyunk az első magyar állampolgárok, akik hivatalosan beutaztak Transznyisztriába. :)
A vízumot egy újabb vámostól kaptuk meg, még ő volt itt a legpozitívabb figura. Mondtam neki, hogy nincs dollárom, csak eurom, úgyhogy megalkudtunk fejenként 15 euroban. Mutattam neki, hogy nem tudok 30 eurot fizetni, mert csak 50 eurosaim vannak, erre elkezdett telefonálgatni, majd rövidesen kerített valahonnan 20 eurot, hogy tudjon visszaadni. Közben kitöltötte a vízumokat, ami igazából sokkal inkább emlékeztetett a helyjegyre, amit a piacon kapnak az eladók a helypénz kifizetése ellenében, vagyis afféle sajtcetli.
Most már a pecsételős fülkékhez járulhatunk, ahol két roppant flegma vámos üldögél, az útlevélre, vízumra nem is kíváncsiak, csak a forgalmira, majd közlik, hogy 5 dollár taxa a kocsi belépéséért. Mondom nekik, hogy nincs 5 dollárom, 10 euro a legkisebb összeg, amit ki tudok fizetni. Némi gondolkodás után elveszik a 10 eurot, és nagyvonalúan visszaadnak 5 dollárt. Nincs kedvem az árfolyamokat firtatni, a lényeg, hogy még egy akadályon túlvagyunk. Innentől kezdve szabad az utunk, az átkelés során összesen 120 euroból 5 dollárt kaptunk vissza, vagyis kb. 116 euroba került ez a manőver.
Döngetünk hát Kisinyov felé. Tiraspolba nem mentünk be, irány az elkerülő úton a Dnyeszter. A jelek szerint egyébként Transznyisztria nem a moldovai lejt használja fizetőeszköznek, vagy saját pénze lehet, vagy a hrivnyát használják, mert a benzinkutaknál a benzin ára kb. 4 peták. Ez moldovai lejben elég kevés lenne.
A hídnál jön az újabb határállomás. Látszik, hogy sebtében telepítették, mert a vámépület egy odaemelt leselejtezett vasúti kocsi. Sorompó lecsukva, egy kiskatona érdeklődik, hogy mit akarunk ott, majd mondja, hogy menjek vele az „épületbe”, és hozzam a térképet is. Odabent közli, hogy a híd nem működik. Két alternatíva áll előttünk. Az egyik, hogy visszafordulunk, és a Dnyeszteren felfelé a Vadul lui Voda-i hídon megyünk át, az működik, de magyarázza, hogy hány kilométer kerülő. A másik lehetőség, hogy 20 euroért befogják a szemüket (kétfős a személyzet), és átmehetünk ezen a hídon is. Újabb fizetési nehézségek jönnek, mutatom, hogy nincs 20 eurom, 10 eurom és 5 dollárom van. Erre azt mondták, hogy kevés, és ezáltal teljesen ellentmondásos lett számomra a helyzet. Ha zsebbe kérik a 20 eurot, akkor nyilván elfogadják a 10 eurot és az 5 dollárt. Ha nem fogadják el, az azt jelenti, hogy valamiféle hivatalos tarifa lehet, de akkor meg miért kell befogniuk a szemüket, hogy átmehessünk a hídon? Nem értem, de mindegy, marad a másik híd. Különben se derült ki, hogy miért van lezárva a híd. Ha netán azért, mert épp összedőlni készül, nem biztos, hogy jót tett volna az egészségünknek, ha átmegyünk rajta.
Visszafordulunk, irány a másik híd. A híd felé menő elágazásnál ott az újabb határállomás. Egy vámos elég alaposan körbeszaglássza a kocsit, de nem problémázik semmin.
- Miféle kocsi ez?
- Német. Öreg kelet-német.
Mehetünk tovább, nem kell fizetni semmit. A híd innen még jónéhány kilométer. A hidat állig felfegyverzett katonák őrzik, ott van egy gumikerekes harckocsi is, beton lassítók, még egy szöges vas is van, amit kidobhatnak a kocsi elé, ha valaki megpróbálna áttörni (nem tudom, hány embernek fordulhatott ez meg a fejében arrafelé). Lassítunk, de ránk se bagóznak, akadálytalanul átjutunk Moldovába.
A határnak nincs moldovai oldala. Nagyjából olyan lehet a helyzet, mint amikor 12 éve Görögországba indultunk vonattal, Jugoszlávián keresztül. Szabadkán fejenként 20 márkát fizettünk a vonatjegyért a görög határig. Visszafelé meg 85 márkát akartak kérni a jegyért. Ugyanis Makedónia már külön országnak számította magát, ezért Gevgelijától Szabadkáig nemzetközi jegyet akartak adni. Szerbia viszont nem ismerte el Makedóniát külön országnak, ezért odafelé Szabadkán belföldi jegyet adtak. Hivatalosan valószínűleg Moldova sem ismeri el Transznyisztriát, de azért a nagykövetségen ezt talán nem lett volna muszáj eltitkolniuk, különösen azután, hogy mondtam nekik az útitervünket.
Különben egyéb kellemetlenségünk nem volt se Transznyisztriában, se Moldovában. Az utak Kisinyovig teljesen jó állapotban voltak, a forgalom igen kicsi. Barátnőm még a Transznyisztriába való belépés után indítványozta, hogy a lehető leghamarabb hagyjuk magunk mögött Moldovát, ne álljunk meg Kisinyovban, irány Románia. De már 6 óra volt, mire Kisinyovba értünk, úgyhogy sikerült meggyőznöm, hogy azért jobb itt még világosban szállást keresni, mint majd valahol Romániában éjszaka vaksötétben.
Kisinyovban egy külvárosi benzinkútnál kérdezősködtem, hogy hol találunk itt szállást. Három srác volt ott, elsőre nem voltak túl lelkesek, de amikor kiderült, hogy külföldi vagyok, máris segítőkészebbek voltak. Mondtam nekik, hogy inkább rajzolják le, mert nincs térképünk Kisinyovról, adtak is egy nagyon korrekt rajzot.
A szállás a Tourist Hotel, teljesen korrekt szálloda, ehhez képest elég olcsó, kb. 10 euro fejenként egy éjszaka. Mondtam a portás néninek, hogy nincs moldovai lejem, erre elmagyarázták, hogy hol van a közelben egy ilyenkor is nyitva tartó pénzváltó (egy non-stop szupermarketben). Persze ott nem váltottak túl jól, de ez már nem izgatott túlzottan. Egyébként a legjobb árfolyam, amit a városban másnap láttunk, 14.35 lej volt egy euroért.
Este még elmentünk valami kaját keríteni, találtunk is a szálloda mellett egy menzát. Roppant igényes volt, bár zárás (23:00) előtt egy órával már nem volt túl nagy választék. De másnap is ott ebédeltünk, és volt igazi zúzapörköltjük! Ki is próbáltam, olyan, mint itthon. Meg vettem a szupermarketben moldovai söröket, háromfélét találtam.
Hétfőn reggel sikerült szereznem egy térképet Kisinyovról, meg egy részletesebb térképet Moldováról. Délelőtt mászkáltunk a városban, egész jó helynek tűnik, van nagy élet, nyüzsgés. Délben a menza tele egyetemistákkal, kezdődik a tanév, és a menza pont valami közgáz egyetem mellett van. A nyelvhasználat elég sajátos. Két nyelvet használnak, az ukránt és a románt. Ezen kívül állítólag létezik a moldovai nyelv is, ami gyakorlatilag a román, cirill betűkkel. Amikor megérkeztünk Kisinyovba, a városhatárt jelző tábla ezek szerint moldávul volt kiírva. Kisinyovtól keletre leginkább ukránul írták ki a települések nevét, nyugatra meg románul. A városban minden hivatalos intézmény felirata és az utcanévtáblák mind románul, latin betűkkel. A várostérkép viszont ukrán nyelvű volt, az utcanevek is cirill betűkkel rajta. Egyébként az egész városban egyetlen román szót se hallottunk, mindenki ukránul beszélt.
Megnéztünk két nagy parkot, meg néhány fotósboltot, mert még nem adtam fel a reményt, hogy diát szerezzek, de mindössze egy helyen biztattak azzal, hogy ha megrendelem, egy hét múlva itt lesz.
Délután elindultunk Románia felé. Kisinyov után kevésbé voltak jók az utak, de azért nem vészes. A táj éppolyan dimbes-dombos, mint Ukrajna nagy részén, néhol remek a kilátás.
A moldovai-román határ meglepően kulturált volt. A moldovai oldalon két vámos is megnézett minket, aztán fizettettek velem valami taxát, ezt román lejben kellett, ami persze nem volt, nem is értettem, hogy mennyit kellett, de odanyújtottam a pénztáros néninek az ötdollárost, hátha az elég lesz, erre visszaadott négy dollárt, meg még valamennyi lejt is, úgyhogy ez elég jelképes összegnek bizonyult, nem volt 100 forint se.
A román oldalon először egy hivatalnokszerű fickóba botlottunk, aki 50000 lej taxát kért, miután nem volt, odaküldött a pénzváltóhoz. Ez valami 320 Ft-nak felelt meg. Az egyik román vámos tudott angolul, még a Wartburgot is ismerte, rá is csodálkozott, hogy ezzel voltunk a Krímben, kicsit szétnézett a kocsiban, aztán mehettünk.
Romániába átérve az út kiváló minőségű lett, és egyből meglátszott a román és az ukrán/moldovai útépítési stílus különbsége. Romániában a dombos vidéken az utak össze-vissza kanyarognak, igyekeznek kevésbé meredekre építeni az utat. Ukrajnában meg Moldovában mintha ez nem lenne szempont, egyenesen szemből neki a dombnak, ahol az útépítő gépek fel tudnak kapaszkodni, oda megépül az út.
Aktuális úticélunk Huszvároson (Husi) és Vászlón (Vaslui) keresztül Bákó (Bacau), ezen a környéken élnek a csángó magyarok. Bákóba már sötétben érünk, és rövidesen rájövünk, hogy itt már nem lesz olyan egyszerű a kommunikáció, mint Ukrajnában és Moldovában, mivel románul egy kukkot se tudunk. Még az angol is olyan nehezen megy két hét orosz után. Valahol a belvárosban megállunk egy Irish pub előtt, itt hátha tud valaki angolul. Találunk is egy egyetemista srácot, kiválóan tud angolul, mondjuk neki, hogy szállást keresnénk, meg pénzt is kellene váltanunk, erre mondja, hogy majd keresünk mindkettőt. Roppant segítőkész, végigjárja velünk a fél belvárost pénzváltó helyek után, de persze már mind zárva, végül nagy nehezen az egyiknél még sikerül ott találni a dolgozót. Aztán szállodát próbálunk keresni, bár olcsóbb fajtát nem sikerül találni, de nem akarunk már visszaélni a segítőkészségével, inkább ott maradunk az egyikben, ahol 20 euro fejenként egy éjszaka. Legalább roppant igényes.
Reggel elindulunk csángó falvak felé. Keresztül is megyünk pár falun, a legnagyobbak közülük Forrófalva (Faraoani) és Klézse (Cleja), többnyire földutakon. Különösebb látványosságok nincsenek, esetleg egy-két templom. Klézsén megkérdezünk két nénit, hogy tudnak-e magyarul. Hát hogyne tudnának, magyarok ők, csángók! Kérdezzük, van-e szállás valahol a környéken, egyvalakit tudnak, aki ki szokta adni a házát, de szerintük az most foglalt, úgyhogy visszamegyünk a főútra, és elindulunk Bákó felé. Bákóban Kománfalva (Cománesti) felé kanyarodunk, és megkeresünk még egy csángó falut, Pusztinát (Pustiana). Ez nem könnyű, mert tábla nem jelzi, csak földutak vezetnek oda. De azért sikerül, végiggurulunk a falun, de valahogy nem az a hely, amire azonnal rávágnánk, hogy igen, ez az, itt maradunk egy napra. Egy másik földúton kijutunk a faluból, remélhetőleg ezen is visszajutunk a főútra, de egy idő után kétségeink támadnak, mert valahogy az út egyre kevésbé kijárt. Végül az egyik kukoricásnál találkozunk egy nénivel, ő is magyar, kérdezzük, hogy erre van-e a főút, mondja, hogy igen, erre kijutunk, jó az út, stb. Hát megyünk is tovább, de bennem erősödnek a kétségek, mert az út valóban jónak mondható egy traktor számára, de nekünk egyre kevésbé. Később már egy kaszálón is át kell vágnunk, ott már nincs is igazi út, csak egy traktor nyoma látszik, hogy néhányszor átment már ott, de abban az irányban látunk a domboldalon egy útfélét. Aztán még átvágunk valami dagonyán, valami baromi meredek domboldalon kapaszkodunk fel a parcellák között, mire végre nagy nehezen találunk egy tisztességesebb földutat, ami kivezet a főútra.
Bár csángóföldi kirándulásunk mindössze ennyi volt, mégse volt eredménytelen. Be kellett látnunk, hogy az útikönyvünk nem hazudott, mikor azt írta, hogy Csángóföldön nem a látnivalók az érdekesek, hanem az emberek, akiknek egyik jellegzetessége a nyelvhasználat. Ők ugyanis kimaradtak például a nyelvújításból is, ezért teljesen sajátos változatát beszélik a magyarnak. Komolyan, nagyon érdekes volt azzal a három nénivel váltani pár szót, akiktől útbaigazítást kértünk, mintha valami időutazáson lenne az ember. De ott a falvakban még egy vendéglő sincs, ahol ebéd közben tudtunk volna hallgatni egy kis ottani magyar szót.
Indulunk tovább Székelyföld felé, négy óra körül megérkezünk Gyimesbükkre, ahol találunk egy remek panziót. Itt már magyarul tudunk beszélgetni, reggelivel és meleg vacsorával együtt 14 euro fejenként egy éjszaka, kiváló faházakban vannak a szobák, nagyon igényesek. Osztunk-szorzunk, kedd van, eredetileg szombatra terveztük a hazaérkezést, de már csak két éjszakára van elég pénzünk, köszönhetően a 116 euros határátlépésnek. Úgyhogy maradunk, csütörtökön meg indulás haza.
A gyimesbükki panzió kitűnő hely, de egy szempontból nem szerencsés. Minden látnivaló, ami most szóba jöhet, legalább 100 km-re van onnan. Kivétel az ezeréves határ a Rákóczi-vár maradványaival, ami a panziótól mintegy 500 méterre található.
Némi agyalás után végül szerdán a Gyilkos-tóhoz meg a Békás-szoroshoz mentünk el, csütörtök reggel meg elindultunk haza. A rövidebb, ám kevésbé jó utat választottuk, Székelyudvarhely, Segesvár, Gyulafehérvár felé. Az út eseménytelen volt, csak egy érdekesebb pillanat volt, Marosszentimrénél (Santimbru) egy félig leszakadt híd, ahol 1.5 tonnás súlykorlátozás volt érvényben. Azért ez nem zavarta túlzottan egy platós Aro gazdáját, pedig az üresen is 1.9 tonna. Nagylakon a magyar oldalon elég sokat kellett várni, aztán végül este 8 körül hazaértünk Szegedre.
|
