Mese:
Élt egyszer egy árva legény, akit Alkonynak hívtak. Élete hajnalán,
amikor az árvaházból csöppnyi kis gyermekként örökbe fogadták nevelőszülei,
egy olyan álmot látott, amit soha többé nem felejtett el.
Azon az éjszakán, amikor életében először aludt otthonosan
berendezett, paplanos ágyban, egy jóságos tündér jelent meg előtte, akinek
aranylóan vörös haja volt, és hajszálai úgy álltak szerteszét, mint a
lenyugvó Nap fénysugarai. Mosolya és tekintete sugárzóan fénylett;
betöltötte az álombéli égbolt minden részét, és megvilágította a gyermek
párnájának és paplanjának ráncait. Alkony nem félt a tündértől, azt
gondolta, hogy az ő születésekor meghalt édesanyja jelent meg álmában. A
vöröses ragyogás nemcsak az égboltot és szobáját töltötte meg fényével,
hanem a kisfiú szívét is.
- Az Alkony rózsájáról szeretnék mesélni neked, gyermekem - szólt a tündér.
Alkonynak még sohasem mesélt senki. Az árvaházban nem volt szokás,
nevelőszülei pedig, az első nap fáradtságát kipihenni, korán aludni tértek.
De azért a kisfiú sejtette, mit jelent a mese, hiszen az árvaház lakói sok
minden megtörtént és soha meg nem történt dolgot meséltek el egymásnak.
Alkony csupa fül lett egy szempillantás alatt, és szinte itta magába a
tündér szavait:
- Senki sem lehet igazán boldog mindaddig, amíg nem találkozott az Alkony
rózsájával. Ez a rózsa nem egy közönséges virág, hanem csodavirág. Csak ott
nyílik, ahol az alkonyatot nem követi éjszaka, hanem rögtön hajnal váltja
fel. Csak ott nyílik, ahol a régi Nap lenyugszik, és egy másik, teljesen új
Nap kél. Az Alkony rózsája a régi Nap fényében sötétnek látszik, ám az új
Nap sugaraiban aranyként fénylik. Ne feledd, addig nem lehetsz igazán
boldog, amíg meg nem látod az Alkony rózsájának színeváltozását! De ha
láttad, a te színed is megváltozik, s attól kezdve arany fényt és
boldogságot sugárzol magadból. Ne nyugodj hát mindaddig, amíg rá nem lelsz
az Alkony rózsájára, amíg rá nem lelsz az igazi boldogságra!
Alkonyt olyan mélyen érintették a tündér szavai, hogy meg sem tudott
szólalni. Úgy érezte, mintha nem is kisgyermek lenne, hanem egy idős
öregember, aki már nagyon régóta él, és aki örökkön-örökké a boldogságot
kereste, de hiába. Az álombéli tündér eközben lassan elhalványodott, majd
teljesen eltűnt, akár a lenyugvó Nap.
Ettől kezdve Alkony állandóan a csodarózsát kereste, amely sötétnek
látszik az alkonyati fényben, de arannyá válik az alkonyt felváltó új hajnal
fényében. Minden nap a szabadban töltötte a késő délutánt. Fel-alá kószálva
várta a naplementéket, reménykedve, hogy egyszer majd rábukkan az Alkony
rózsájára - de hiába. Az emberek kicsit félnótásnak tartották, mert állandó
nyugtalanság és elvágyódás parázslott a szemében. Amúgy szelíd és segítőkész
volt mindenkivel. Szívesen adtak neki munkát, mert becsülettel végezte a
dolgát. De amint letelt a munkaideje, és egyre közelebb lopakodott az est,
Alkony a közeli dombtetőkön kóborolt napnyugtáig. Aztán, amikor idős
nevelőszüleitől még fiatal legény korában megörökölte a kis házat a csöppnyi
kerttel, rózsákat ültetett, méghozzá a legkülönlegesebb fajtákból. A kertben
gyönyörűen virultak a rózsák, de ezek között sem találkozott az Alkony
rózsájával. Több ezer napnyugtát nézett végig - egyik különb volt, mint a
másik -, ám olyat nem látott, amelyet rögtön a hajnal váltott volna fel
arany fénysugaraival. A napnyugtát mindig éjszaka követte, aminek a
megszokott, régi Nap sugarai vetettek végett hajnalban - és örök
körforgásban ismétlődött mindez.
Egyszer aztán megelégelte Alkony a dolgot. Úgy döntött, világgá
megy, hátha valahol messze-messze rábukkan a csodavirágra. Hogy létezik,
afelől nem volt kétsége - hiszen gyermekkori álmát érezte a legvalóságosabb
eseménynek, amit valaha is átélt.
Az utolsó este izgatottan várta a napnyugtát. Hátha most mégis
sikerül megpillantania az Alkony rózsáját! Fürkésző tekintettel nézett végig
a rózsáin, de bizony egyik színesebb volt, mint a másik. A lenyugvó Nap is
hasonló színeket festett az égre, mint máskor, és ezúttal is a sötét éjnek
adta át helyét. A legény szomorúan csomagolt az útra; ez a nap is
hiábavalóan telt el. Először úgy képzelte, hogy aludni tér, és hajnalban
indul, a ki tudja meddig tartó hosszú útra, de nem bírt elaludni az
izgalomtól. Így hát éjszaka eredt útnak. A szomszédék kislányát, Rózsát
kérte meg, hogy nézzen rá időnként a házra és a kertre. Rózsától búcsúzóul
egy maréknyi rózsamagot kapott. Alkony kesernyésen mosolygott, hiszen annyi,
de annyi rózsával próbálkozott már, és mindhiába! Most mégis valami
szokatlan jóérzés töltötte el a szívét, amikor belemarkolt a magokba. Olyan
kedvesen nézett rá a kislány, amikor megajándékozta őt a magokkal, mint még
soha senki. Illetve volt már valaki, aki így tekintett rá, de az álmában
történt. Igen, a tündér nézett rá ugyanilyen sugárzó szemekkel és mosollyal!
Tündéri kislány ez a Rózsa; csak most érezte, hogy milyen nehéz lesz őt itt
hagynia. Nehezebb, mint a házat és a kertet a sok rózsával, hiszen ezekre
nem volt jó emlékezni. De ha Rózsára gondolt, melegség költözött a szívébe.
Hitetlenkedve rázta meg a fejét, mintha szabadulni akarna egy gondolattól
vagy érzéstől, ami erősen befészkelte magát a lelkébe. Sokáig toporgott, és
szorongatta kezében a magvakat, mígnem éjfélkor feleszmélt, és végre
elszánta magát az indulásra. A kertbe érve egy széles mozdulattal elszórta a
rózsamagokat, majd vissza sem nézve kilépett az utcára. Ment, mendegélt a
sötét éjszakában kelet felé, azzal a reménységgel, hogy előbb vagy utóbb
rábukkan az Alkony rózsájára, és rátalál az igazi boldogságra.
Hét évig vándorolt Alkony a világban. Derült, felhős vagy esős
naplementék ezreit látta, nemes és elvadult rózsák seregeivel találkozott,
de nem lelte sehol az Alkony rózsáját. Napbarnított bőrét nem érinthették az
új Nap fénysugarai.
A legény megemberesedett, megerősödött. Tekintetéből lassanként
eltűnt a parázsló nyugtalanság, de a remény fénye továbbra sem hunyt ki
belőle, csak szelídebben világított. A keresést továbbra sem adta fel,
türelmesen folytatta, de már jobban odafigyelt arra, ami napkelte és
napnyugta között történt. A láthatár egyre jobban kitárult előtte, és
egyszer csak megérkezett a tengerhez.
A tenger fölött viharos szél fújt, és óriási hullámokat kergetett ki
a partra. Tépett felhőrongyok száguldoztak az égen, versenyt futva a
hullámokkal. Alkony lenyűgözve nézte a roppant víztömeg és a föléje boruló
égbolt találkozását a messzeségben. Órákig állt meg-meginogva a szélben,
amely kezdett kicsit egyenletesebben fújni, és az ereje is lassanként
alábbhagyott. A legény sokáig nem tudott betelni a tenger látványával. A
végtelenbe nyúló hatalmas víztükör napról napra nyugodtabbá vált, mígnem
szinte rezzenéstelenül tükrözte vissza az eget. Gyönyörű napkeltéket
láthatott Alkony, mert a Nap vörös tűzgömbje a tenger felől emelkedett a
magasba.
A tengernél töltött hetedik napon valami belesajdult a legény
szívébe. Hirtelen mehetnékje támadt, mert hazafelé húzta a szíve. A kis ház
vonzotta magához a csöppnyi rózsakerttel, de még inkább Rózsa, a tündérszemű
kislány, akire rábízta otthonát!
Alkony hátat fordított a tengernek. Lába előtt ekkor hirtelen
megjelent egy ösvény, ami közvetlenül előtte jól láthatóan kirajzolódott a
homokban, kicsit távolabb viszont fokozatosan beleveszett a tájba. Alkony
elindult az ösvényen napnyugatnak. Ahogy lépésről lépésre haladt, az
ösvénynek egyre újabb és újabb szakaszai tárultak fel számára. Ha visszafelé
tekintett, akkor végig beláthatta az addig megtett utat, de ha előre nézett,
az ösvénynek mindig csak a következő néhány lépéshez szükséges részét látta.
Hét hónapig tartott az út hazafelé. 214-szer nyugodott le közben a
Nap, ám a legény továbbra sem pillantotta meg az Alkony rózsáját. De csak
ment, mendegélt türelmesen. Az ösvényen járva bizalom töltötte el a szívét -
csak úgy repült az idő és fogyott a távolság!
Mielőtt feltűntek volna Alkony lakhelyének városszéli házai, a
legény sűrű ködbe ért. Még sosem járt ilyen átláthatatlanul sűrű ködben!
Mintha majdnem megvakult volna, nagy szürkeség vette körül, amiből csupán az
orra előtt rajzolódtak ki nagy nehezen a dolgok. Az ösvényt sem látta már,
pedig az oly készségesen simult mindeddig a lába elé és vezette őt! Tétován
botorkált a fák között, és óvatosan tapogatózva kerülgette az akadályokat.
Ám egyszer csak tudta, hogy visszatalált az ösvényre, mert melegséget érzett
maga körül és a szívében. Ha teljes figyelemmel és bizalommal követte ezt a
szelíden simogató meleget, még így, vaksággal sújtva is gond nélkül tudott
haladni az erdőben. Erre szüksége is volt, mert időközben leszállt az est,
és Alkonyt teljes sötétség vette körül. A csontokig hatoló nyirkos hidegben
így ment tovább lépésről lépésre a láthatatlan ösvényen, ami fölött
langyosan hullámzott a levegő. De mégis, mintha sohasem akart volna véget
érni ez az éjszaka! Olyan hosszúnak tűnt, mint az egész út a tengertől
idáig. Aztán lassan-lassan végre kicsit világosodni kezdett a ködben. Az
ösvény egyre meredekebbé vált; a legény homlokán izzadságcseppek keveredtek
a ködszitálás vízcseppjeivel. Alkony megpihent egy kicsit, majd újult erővel
vágott neki a nyílegyenesen felfelé vezető útnak. Aztán egyszer csak maga
mögött hagyta a ködöt. Mintha egy varázslat következtében hirtelen
visszanyerte volna a szeme világát, csodálatosan élesen látott mindent.
És bizony volt mit látnia! Alatta ködben úszott a táj, amelyből
itt-ott dombtetők és lakóhelyének templomtornyai emelkedtek ki. A Nap éppen
ekkor kelt fel a városka fölött, és aranylóan vörös fénnyel vonta be a
végeláthatatlanul hullámzó ködtengert. Alkony csodálkozva fedezte fel, hogy
az ösvény, amelyet követett, szinte teljesen megkerülte vele a várost.
Milyen egyszerű lett volna a legrövidebb úton átvágni a fák között, ehelyett
a városszéli házakat övező erdőben bóklászott egész éjjel! De ha egyszer már
elhatározta, hogy ezt a lába alatt megjelenő varázsösvényt követi mindvégig,
akkor mégsem térhet le róla, csak úgy kényére-kedvére! Vagy mégis? Alkony
elhűlve vette észre, hogy merrefelé halad tovább az ösvény, amit hűségesen
követett mindeddig. A város nyugati oldalán volt egy hegygerinc, amit a
helybéliek évszázadok óta Halál-bércnek neveztek. A sziklákból képződött,
hosszan elnyúló hegygerinc ferdén emelkedett a magasba. Mindkét oldalon
meredek, szakadékos hegyoldalak szegélyezték. A Halál-bérc sziklái
fűrészfogas késpengeként meredeztek, ahová ép ésszel soha sem merészkedett
senki. Hátborzongató történeteket és legendákat meséltek erről a helyről,
ahol bizonyára tényleg halálát lelhette jó néhány vakmerő és ostoba alak,
akik megpróbáltak végigmenni az éles hegygerincen. Alkony a Halál-bérc
kezdeténél állt, és a titokzatos ösvény félreérthetetlenül a félelmetes
hegygerincre vezetett.
- Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálok végigmenni rajta! -
gondolta a legény. - Úgysem leszek igazán boldog mindaddig, amíg nem
találkozom az Alkony rózsájával. Érzem, hogy ez az ösvény el fog vezetni
hozzá! Ha végigmegyek rajta, és életben maradok, talán már ma este rátalálok
a rózsára, amely az alkonyati fényben sötétnek látszik, de az új Nap
fényében arannyá válik!
Az elhatározást tett követte. De mielőtt tovább indult volna, az
elmúlt éjszakát mindvégig talpon töltő legény aludni tért, hogy az embert
próbáló feladat előtt kicsit kipihenje magát. Néhány óra múlva kellemesen
melengető napsütésben ébredt, azzal az emlékkel, hogy az Alkony rózsájáról
és Rózsáról, a tündérszemű leányról álmodott valamit. A déli napsütésben
mindenhol felszállt már a köd. Szokatlanul csendes volt a táj. A
kisebb-nagyobb dombokkal és erdővel övezett kisvárosban békésen folydogált
az élet. Az idilli hangulatba csupán a Halál-bérc fűrészfogas
késpenge-sziklái hasítottak bele. De az ösvény bíztatóan fénylett Alkony
lába előtt.
A legény erőt és bátorságot gyűjtött magába - pontosabban szólva
szélnek eresztette félelmeit -, majd elszántan útra kelt. Hűségesen követte
az ösvényt, amely időnként váratlan fordulatokat vett. Néha a könnyebbnek
látszó helyeken keresztül vezetett, de olykor-olykor a legveszélyesebb
irányokba tért. A Halál-bércen át látszólag kiszámíthatatlanul kanyargó
varázsösvény magasabb tudást hordozott. Az őt engedelmesen követő vándort
biztonsággal vezette át a legveszélyesebb szakaszokon is, ahol a legény
fabatkát sem adott volna az életéért. Néha csupán egy hajszál választotta el
attól, hogy lezuhanjon a szédítő mélységbe, és halálát lelje valamelyik
szakadékban. Az utolsó késpenge-szikla élén állva Alkony búcsúzóul
körültekintett, hogy megcsodálja a város és a környező táj látképét innen,
ahová bizonyára soha sem jut el már többször az életben. Az utcákkal
teliszőtt városban éppen megpillantani vélte saját házát a kis kerttel,
amikor hirtelenül egy varjú suhant el a feje mellett, éktelen károgással. A
váratlanul felharsanó, kísérteties hangtól összerezzenve Alkony megingott,
és kis híján lezuhant a szikláról. Azonban valahogy sikerült nagy nehezen
visszanyernie az egyensúlyát, és kis idő múlva szerencsésen maga mögött
hagyta a Halál-bérc félelmetes sziklagerincét.
Az ösvény eleinte meredeken, majd mind kényelmesebben vezetett
lefelé a völgybe, és hamarosan a városka irányába fordult. Alkony úgy
érezte, hogy miután végigjárta a Halál-bércen át vezető utat, azóta mindent
más szemmel lát. Másképpen tekintett a városka utcáira és lakóira; mintha
életében először látná igazán őket. Új szemmel nézett mindenre, és a dolgok
is új arcukat mutatták feléje, feltárva előtte valódi lényegüket.
A varázsösvény látszólag értelmetlenül kanyargott ide-oda a városka
utcáin, de Alkony továbbra is türelemmel és bizalommal követte. Már késő
délután volt, mire az ösvény a legény házához vezető utcára tért. A ház
ugyancsak egyformán mutatta ismerős-régi és ismeretlen-új arcát Alkony felé,
aki végül mélyen megilletődve állt meg a bejárat előtt. Azután ünnepélyesen,
mintha egy szentélybe készülne, belépett a kapun.
Odabent egy teljesen átalakult kert fogadta. Középen egy kis
szökőkút vize csobogott halkan, aminek közepén egyetlen rózsabokor
díszelgett, hét sötétvörös rózsával. Ám a középső rózsa nem is sötétvörös,
hanem teljesen fekete volt! A kerítésen át a Halál-bérc szikláira lehetett
látni. A Nap már alacsonyan állt, pontosan az utolsó szikla fölött, amelyről
Alkony majdnem lezuhant. A legény szinte egyetlen pillantással átfogta a
látványt. Azon csodálkozott, hogy valójában nem csodálkozik semmin; mintha
mindig is tudta volna, hogy mi vár itt rá. Végre hazaérkezett. A
varázsösvény egyenesen a szökőkúthoz vezetett. A kis kertben hét lépés
elegendő volt ahhoz, hogy Alkony a rózsabokor elé érjen. A hetedik rózsa, az
Alkony rózsája mélységesen fekete volt a lenyugvó Nap fényében, mintha a
világűr egy kis darabkája költözött volna a kertbe. Ahogy rátekintett,
Alkony szinte beleszédült a mélységébe.
Amikor a Halál-bérc sziklái mögött alászálló Nap az utolsó
fénysugarát küldte a kertbe, a legény mögött nagy fényesség támadt az égen.
Keleten egy másik, új Nap kelt föl a láthatáron, amire - mintegy válaszul -
az Alkony rózsája hirtelen fénybe borult és arannyá vált. Az Alkony
rózsájából az új Hajnal rózsája lett. Ugyanebben a pillanatban Alkony szívét
is elöntötte a világosság, az új Nap titokzatos fényessége. A legény szíve
messzire sugárzó Nap-szív lett - s ez maga volt a boldogság!
Alkony nem tudta levenni szemét az arannyá vált rózsáról, mígnem a
csodavirág mellett egyszer csak feltűnt egy másik, hasonló fényesség. Vajon
mi jöhet még ezután?
A kis házból kilépett Rózsa, a tündérszemű leány, aki időközben
kislányból csodálatos szépségű nagylány lett. A fényesség az ő szeméből
áradt, mindennél jobban tanúsítva, hogy valamikor régen a leány is rátalált
az Alkony rózsájára. Sőt, annak magjából adhatott hét évvel és hét hónappal
ezelőtt a legénynek, majd miután Alkony elszórta kertjében a rózsamagokat,
és elindult világgá, tündérszemű Rózsa hűségesen gondozta az Alkony
rózsáját.
Kettőjük sugárzó tekintete napnál világosabban megmutatta, hogy a
legény nemcsak az Alkony rózsájához tért haza, hanem a leányhoz is: Alkony
Rózsájához.
Még aznap este, az új Hajnal rózsája előtt fogadtak örök hűséget
egymásnak. Azóta is boldogan élnek - mindörökké!
(Fer-Kai)
|
