Christoph Ering (1491, Lipcse - 1554, Zwickau), lipcsei katolikus pap, aki 41 évesen, 1532-ben döntött úgy, hogy átvált a lutheránus táborba. - Mondju nem kapkodta el...
1532-ben beiratkozott a wittenbergi egyetemre, a teológiai fakultásra (jó pap holtig tanul).
Lutheránus prédikátor lett Wittenbergben, majd a szászországi Zwickauban.
1547-ben a schmalkaldeni háborúban ő mentette meg Zwickaut a katolikus csapatok pusztításától.
1553-ban, 62 évesen megházasodott - jobb későn, mint soha? :-))).
1553-tól haláláig Zwickau szuperintendense, azaz lutheránus püspöke.
Georg Spalatin (eredeti nevén Georg Burkhardt, 1484 - 1545), a hatalmas műveltségű német humanista, teológus, reformátor, könyvtáros és történész, Bölcs Frigyes választófejedelem titkára volt.
Lényegében ő volt az összekötő kapocs a választófejedelem és Luther között.
Nélküle a lutheri reformáció aligha ért volna el ilyen gyors és átütő sikereket, ezért Spalatint néha " a reformáció kormányosának" is nevezik.
Bölcs Frigyes (németül Friedrich III., der Weise), szász választófejedelem (élt 1463 - 1525), 14861525 között Szászország választófejedelme, Luther Márton és a lutheri reformáció támogatója és védelmezője.
A bölcs jelzőt azért a politikáért kapta, amellyel a rábízott területeket irányította. Békességre törekedett, és óvatos taktikájával el is érte, hogy uralkodása alatt a szász választófejedelemség nem sodródott háborús helyzetbe. Ez abban az időben igen ritkának számított. Katonáskodás helyett a tudományok és a művészetek felvirágoztatását tűzte ki célul. Pártfogoltjai közé olyan híres festők is tartoztak, mint Lucas Cranach és Albrecht Dürer.
Persze sok más észak-németországi reformátor is kiemelhető, hiszen Wittenbergben Luther és Melanchton körül az 1520-as évektől már vagy egy tucat híres lutheránus teológus és reformátor gyűlt össze.
Pl. a korábban már említett Justus Jonas és Johannes Bugenhagen mellett Georg Spalatin (Spalatinus), Caspar Creuziger (Cruciger), Johannes Aepianus vagy a radikalizmus felé forduló, a nagy német parasztháború kitörésében is szerepet játszó Andreas Karlstadt és Thomas Müntzer. Ez utóbbi kettőt és a dúló, fosztogató, templomokat és kolostorokat felperzselő lázadó parasztokat egyébként Luther mélységesen elítélte.
Luther halála (1546) után, már az 1550-es években vált a lutheranizmus vezető teológusává a hamburgi Joachim Westphal, majd még később Martin Chemnitz, akit a lutheránusok "a másik Márton" vagy "második Márton" néven is illettek, mivel a jelentőségét kis híján Lutheréhez hasonlították.
Philipp Melanchton ( eredeti nevén Philipp Schwarzerdt) nem is északnémet, hanem délnémet, bádeni származású volt.
Csak felnőtt korában, 1518-ban került föl északra, Wittembergbe.
Luther legfontosabb munkatársa, teológiájának rendszerezője lett, az Ágostai Hitvallás (1530) fő szerzője.
Luther halála után a lutheránus egyházon belül csökkent a jelentősége, főleg mivel teológiai engedményeket próbált tenni a kálvinistáknak, pl. az Úrvacsora teológiai értelmezésében a kálvinista állásponthoz közeledett.
Számos teológiai vitába keveredett, a lutheránus egyházon belül is, amelyek miatt élete utolsó éveire egy kissé megkeseredett a teológiai vitáktól.
1493-ban született az észak-badeni (de akkoriban Rajna-Pfalzhoz tartozó) Brettenben, 1460-ban halt meg a szászországi Wittenbergben.
Lutherről a róla szóló korabeli források alapján így utólag sok kutatónak az a benyomása, hogy a derék Márton doktor egy nehézkes, vaskos, darabos szász (felsőszász) volt nemcsak testileg, de lelki-szellemi alkat szempontjából is.
Nem volt egy kifinomult filozofikus bölcsész alkat és gyakran bizony elég vaskos módon fejezte ki a véleményét, pl. a híres Asztali beszélgetésekben.
Vele ellentétben legközelebbi munkatársa, Philipp Melanchton egy óriási tudású filozófus és vallástudós, kifinomult modorú értelmiségi volt.
A középkori nyugati kereszténység főáramán belül is volt egy egészen beteges irányzat, amely túlhangsúlyozta a túlvilági büntetést (pokol) és azt egészen materiális módon képzelte el. Pl. hogy a pokolban az ördögök izzó vasvillával szurkálják a szerencsétlen elkárhozottakat, meg tüzes fogókkal tépkedik a húsukat egészen az örökkévalóságig.
Nyilván a középkori egyház ezt az irányzatot a maga brutalitásával a tömegek fékentartására használta fel.
Viszont arra gondoltam, hogy a pokol borzalmaitól való állandó rettegés sok érzékenyebb pszichéjű emberben súlyos pszichiátriai megbetegedéseket idézhetett elő.
Fiatalabb korában talán Luther is retteghetett ezektől a dolgoktól, egészen addig amíg magáévá nem tett Szent Ágoston kegyelemről szóló tanítását.
Most olvastam, hogy egy angol nyelvű katolikus enciklopédia szerint Luther még a reformáció előtt pszichikai eredetű betegségben szenvedett, beteges mértékben rettegett a túlvilági büntetéstől, a pokol tüzétől és kínjaitól.
Tud esetleg valaki valami konkrétabbat erről vagy csak a régebbi katolikus írások szokásos fröcsögéséről van szó, amelyeknek a célja az volt, hogy hiteltelenné tegyék a nagy reformátort és életművét?
Egy régi (teológiai) vita margójára és némiképp OFF egy történelem fórumcsoportban, bár maga a vita erősen a történelemben, konkrétan a 16. századi reformáció korában gyökerezik:
Mi a különbség az evangélikus-katolikus-református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)
Az evlelkész (azaz evangélikus lelkész) podcast sorozat adásából:
Természetesen mondanom sem kell, hogy szerintem az úrvacsora/eucharisztia legteljesebb értékű, az igazsághoz legközelebb álló magyarázatát az evangélikus (lutheránus) irányzat nyújtja. :-)))
hát nem tudok róla hogy egyetemet alapított volna és nevelője lett volna több később fontos szerepet játszott főúrnak. de amúgyis azt írtam hogy Pázmányhoz képest, nem azt hogy önmagában. :)
1. nagyszombati egyetem 2. jelentős közvetítő szerepet vállalt erdély és a királysági magyar nemesség között 3. zrínyi nevelője
tehát a korszak egyértelmű kultúraformálója volt magyarországon és jelentős politikai befolyása is volt. Szenczi ehhez képest jelentéktelen figura volt kulturális és politikai téren.
Idén 400 éves Szenczi Molnár Albert magyar nyelvű zsoltároskönyve, ami nemcsak egyháztörténetileg, de a magyar irodalom története szempontjából is kiemelkedő alkotás.
De hát erről a református testvérek bizonyára többet tudnak mesélni:-)
Elképzelhető, hogy pár dologban egymás mellett beszélünk el, közben lehet, hogy ugyanazt a lovat üljük.
Én is pont arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az abszolutizmus teóriájának a kora újkori uralkodási formák nagyon gyakran nem felelnek meg. Bár eddig úgy éreztem - lehet, hogy csak én olvastam ki rosszul a hozzászólásaidból - mintha te a klasszikus abszolutizmus terminológiát tekinted etalonnak.
De ha a Rab Ráby példádat olvasom, vagy akár az utána jövőket, akkor miben térnek el a korábbi uralkodói centralizációs kisérletek a XVI-XVIII. századi abszolutizmustól? Gondolj mondjuk Mátyás királyra, vagy a Katolikus uralkodóra. Őket nem szokták abszolutista uralkodóknak tekinteni...
Nem érzel ebben ellentmondást? Mennyiben tér el a XV. századi uralkodói hatalmi centralizáció a XVI. századitól? Mitől abszolutizmus az egyik, mitől nem az a másik? bármelyik megfelel-e az abszolutizmus fogalmának? Ha nem felel meg, használható-e "örökérvényűen" a fogalom?
A despotizmust azért ennyivel ne intézd el. Nem véletlenül mondtam, hogy a magyar nyelv nem adja vissza azt, ami pl. a neolatin nyelvekben a szó jelent. A magyar anyanyelvűek elsődleges természetes reakciója pont az, amit te is leírtál.
Az sem lehet véletlen, hogy a szó eredeti jelentése tükrözödik a kora újkori uralkodói hatalom leírásában is. Mi is szerepel a keresztény uralkodói titulosokban évszázadokon keresztül, hangsúlyozottan a reneszánsz, barokk korokban?
