One chilly October night, just days before Halloween, I sat alone in my dimly lit living room. My cat, Flix, perched quietly on the windowsill, staring into the inky darkness outside. The wind howled like a banshee, rattling the old windows of my house. Flix’s fur bristled as he let out a low growl.
“Flix, what’s wrong?” I asked, my voice trembling slightly.
Flix didn’t move. His green eyes were wide, fixated on something beyond the glass. A sense of unease crept over me, like icy fingers brushing the back of my neck. I walked over to the window, trying to see what Flix was so intently focused on, but there was nothing out there—just the swirling leaves and the occasional flicker of a streetlight.
But then, I heard it.
A faint whisper, barely audible, but undeniably there. “Come…come…”
My heart raced. I turned to Flix, who now had his back arched and fur standing on end. His growl grew louder, more menacing. “Did you hear that, Flix?” I whispered, but Flix didn’t need to answer. I knew he did.
The whispering continued, growing louder, more insistent. “Come…come to me…”
I took a step back from the window, my breath quickening. Flix jumped down from the sill and circled around me, his eyes never leaving the darkness outside.
Suddenly, the whispering stopped. The silence was deafening, as if the entire world had gone mute. I held my breath, waiting for something—anything—to happen.
And then, the lights flickered.
The power surged, and the room was plunged into darkness. I fumbled for my phone, but before I could turn on the flashlight, I heard a scratching sound coming from the front door. It was slow, deliberate, as if something—or someone—was trying to get in.
“Flix, stay close,” I whispered, my voice shaking. Flix hissed in response, his body low to the ground, ready to pounce.
The scratching grew louder, more frantic. My heart pounded in my chest as I approached the door, my hand trembling as I reached for the handle.
“Don’t open it…” The whisper was right in my ear now, cold and filled with malice.
I froze, my hand inches from the doorknob. Flix darted to the door, hissing and scratching at it, as if trying to protect me from whatever was on the other side.
The doorknob rattled, turning slowly, and the door creaked open just a crack. My breath hitched as I stared into the dark void beyond the threshold. There was nothing there—no one—but the sense of dread was overwhelming.
Suddenly, the door burst open, slamming against the wall with a force that shook the house. I stumbled back, falling to the floor, my phone slipping from my hand and skittering across the room. Flix let out a fierce yowl, darting into the darkness beyond the door.
“Flix! No!” I screamed, scrambling to my feet.
I ran after him, out into the cold, dark night. The air was thick with fog, and I could barely see a few feet in front of me. I called out for Flix, my voice echoing in the eerie silence. But there was no response—only the whispering, surrounding me, closing in from all sides.
“Come…come to me…”
My panic grew as I searched for Flix, the whispers growing louder, more frenzied. I felt something cold brush against my arm, and I spun around, but there was nothing there—only the swirling fog.
And then, I saw him.
Flix stood at the edge of the woods, his eyes glowing eerily in the dark. But something was wrong. His fur was matted, and his body was twisted, unnatural, as if something had taken hold of him.
“Flix…?” I whispered, fear clawing at my throat.
He hissed, a deep, guttural sound that sent chills down my spine. Slowly, he turned and disappeared into the woods.
“No! Flix, come back!” I cried, running after him.
But the deeper I went into the woods, the darker it became. The trees loomed overhead, their twisted branches reaching out like skeletal fingers. The whispers grew louder, more intense, until they were all I could hear.
“Come…join us…”
I stumbled over roots and rocks, desperate to find Flix. But the further I went, the more I realized—this wasn’t just about finding my cat. Something else was out here, something ancient and malevolent.
And it wanted me.
The whispers swirled around me, maddening and relentless. I could feel them inside my head, probing, pulling, trying to take control. I fell to my knees, clutching my head in agony.
“Come…you cannot resist…”
I screamed, the sound echoing through the woods. And then, just as suddenly as it had started, the whispering stopped.
Silence.
I looked up, and there, standing before me, was Flix. But he wasn’t the same. His eyes were black, soulless, and his body was shrouded in shadow.
“Flix…what’s happening?” I whispered, tears streaming down my face.
He stared at me for a moment, and then he spoke. His voice was not his own—it was deep, guttural, and filled with malice.
“You shouldn’t have come,” he growled.
Before I could react, Flix lunged at me, his claws outstretched. I screamed, falling backward, and everything went black.
The next morning, the neighbors found my house abandoned. The door was wide open, the living room in disarray. My phone lay on the floor, the last image captured on its camera a blurry shadow in the shape of a cat.
But Flix and I were never seen again.
Some say that on dark, foggy nights, you can still hear the whispers if you stand outside my old house. And if you listen closely, you might hear the faint growl of a cat—warning you to stay away.
For once you enter the woods, you may never return.
Jó, a vizipisztoly az rendben van. Én durvábbakra gondoltam.
Egyébként nekem egy darab macskám sincs, nem is volt, mindig "kölcsön" kapom őket :) Maguktól jönnek. A kóbor macska nálunk csak úgy van jelen, hogy az összes kóborol. Tudomásom szerint mindegyiknek van gazdája, de nem restellnek máshonnan is kiegészíteni étlapjukat.
A fegyelmezéssel nem szoktam neki markáns fájdalmat okozni. Inkább csak jelzésértékű a dolog, hogy tudja, mi az amit nem díjazok. Mostanában már a kiabálásra is reagál. A lényeg nem a kínzás, hanem a tanítás. Van akinek a vízipisztoly vált be erre.
A macskám még sose akart otthagyni, de volt olyan, amikor hazajöttem pár napi utazás után és felmászott rám, utána pedig napokig "őrzött", kísérgetett mindenhova a ház körül :)
Az meg bár úgy lenne, hogy egy macska oda hízelgi be magát, ahova akarja, de sajnos sok a kóbor macska, nekem is van pár stabil kajavendégem.
Csak lehet, hogy valami problémájából ered a harapdálás, amire orvosi segítség kell. Bár szerintem se a legjobb ötlet, de azért biztos, ami biztos, nem árt.
Lehet a macsekot bizonyos mértékben fegyelmezni, csak vigyázni kell. Ugyebár néhány gyerek is eltűnik otthonról efféle háttér miatt. A macskának azonban többnyire semmit se kell mérlegelnie, oda hízelgi be magát, ahova akarja egy kis kajáért, ha nem, akkor is többnyire tud egeret fogni. Szóval, ha nem vigyázol, garantált, hogy faképnél hagy a cicus.
Szerintem a "szegény kis ártatlan macska" szókapcsolat nem értelmezhető :)
A harapdálásért én még nem vinném állatorvoshoz. Ez kb olyan, mintha a másfél éves gyerekedet, aki minden rosszallásod ellenére konnektorba akarja dugni az ujját, rendreutasítás (szigorú rászólás, kézrácsapás) helyett elvinnéd elmeorvoshoz. Drága, fölösleges, traumát okoz, de legalább nem használ :)
Nem mondtam hogy bantalmazni kene azt a macsekot. Sot. Csakhogy akar van falkaosztone, (Van neki mert ugymond egy "agyondomesztikalt" fajta) akar nincs, kepes lesz megerteni, hogy hol a hatar jatek, es komoly dolgok kozott.
Ez kicsit olyan, hogy te sem ertekelned, ha a gyereked jatekosan bokan rugna. Nemtartom kizartnak, hogy igencsak megszidnad erte.
Egyebkent, en macsekom is harapos(volt). Igy raszoktattam, hogy a kezem helyett minden masba (ceruza/rongy/gumieger/egyebb macskavadito bizbasz.) harapjon bele.. Es nemlett agyoncsapva. :) Sot, kimosva sem. Har.. ehes vagyok, azt a daralot ki kene probalni. ^_^°°°°
*HalfDemon el, vadasz macskara.. Talal huto. ^_^°
Mielőtt még szegény kis ártatlan macsit ledarálnátok, mosógépbe dugnátok, vagy más, visszafordíthatatlan szörnyűséget követnétek el rajta:
Lehet, hogy el kéne vinni állatorvoshoz, ki tudja.
Másik meg hogy én is kapcsolatba kerültem egy harapós cicával: Játszani szeretett (5 éves felnőtt létére hajkurászta a gombolyagot is). Ha már unta magát, megpróbálta valahogy játékra terelni a szót, csakhát macskáknál, éles karmokkal, fogakkal nem túl szerencsés. Le kell vezetni a "kilóméterhiányukat": muszáj lesz játszani vele.
A harmadik, hogy a macsekoknak nincs falkaösztönnye, hogy akármilyen gazdához odaláncolódhassanak: ha nem teccik neki, odébb fog állni. Szóval, ha meg akarod tartani a cicust, ne verd. Nekem is volt egy "kölcsönmacskám" vagy fél évig: Szabályosan, minden este hozzám jött lelki támaszra. Otthon nem törődtek vele. Egyszer, hogy elutaztunk egy hétre, végleg eltűnt :(.
Én épp most gyakoroltam önkritikát a Matskák2-ben, ha odanézel, láthatod, hogy néha még egy régi matskás is elveszti a fejét és pedagógiailag ön- és matskasorsromboló dolgokat követ el. (Bár így körülnézve utólag, inkább csak ön:)
De azért ne veszítsd el a harci kedvet, ha nem akarod földi pályafutásodat egykoron fotel alá bekotort véres mócsingként végezni!
tegnap este kiprobaltam a modszeret, egy elet es tudomannyal suhintottam meg a cicankat, csak a 4-5.-re vette eszre, h nem viccelek. baromira megsertodottt, bevonult a konyvespolc ala, ugy kellett onnan kihuzni fel ora multan. megsajnaltam kicsit, igy el kezdtunk jatszani: eger eldob, macska visszahoz, de sohasem a labamhoz, ugyhogy elkezdtem tanitani a "hozd vissza az egeret" jatekra, asszem nem ertette meg, h mit szeretnek, pedig sokat probaltuk. hat cicaidomar mar biztosan nem leszek...
sz'al elkezdtem a "nevelest", de felek kicsit keso egy masfel eves cicanak most megmondani, h ne bantsd a gazdit, te!
Kedves Felixanyul,
Sajnos sziámi cicám még nem volt, így speciális problémákra velük kapcsolatban nem biztos, hogy tudom a legjobb választ. Ezért azt ajánlom, próbáld megkérdezni Vadász Magdit vagy Dobi Ilonát, mind a ketten nagyon jó sziámi, ill. thai tenyésztők, tőlük biztosan a legjobb választ kaphatod a kérdésedre! A Macska újság szerkesztőségében meg tudják mondani az elérhetőségüket, a szerkesztőség száma: 26-373-243.
Addig is nézd meg talán a következő link macska "neveléssel" kapcsolatos tanácsait: http://www.extra.hu/mokusfalvi/macska/fogle.htm
Magam sosem fogom elfelejteni a Micike cicámmal töltött első évem: akkoriban soha nem tudtam magam kialudni, mert amint kidugtam a lábam álmomban a takaró alól, a kis drágám vagy megharapta vagy elkezdte pofozgatni a tűhegyes karmocskáival... Ennek következményeként nemsokára már mielőtt kidugtam volna a lábam, rémülten felriadtam, hogy jajj nem szabad kidugni, mert a haramia kisasszony megtámadja!!! Szerencsére ő egy éves kora után kinőtte ezt a rossz szokását, megkomolyodott és egy aranyos, kedves perzsacicává nőtt fel :)))
A sziámi cicákat mindig csodáltam, sajnos eddig még egy ilyen cicám sem volt, de azt jól tudom, hogy alapvetően különböznek pl. a perzsáktól.
A cicád végleges jó útra térítéséhez jó lenne tudni, mi lehet az oka a viselkedésének - pl. ivartalanítva van-e vagy nincs-e valami rejtett betegsége, nem hanyagoltad-e el, stb. Az okok megtalálásával és megszüntetésével lehetne a leghatékonyabb eredményt elérni. Fenyíteni végképp nem ajánlom, kivéve a fenti linkben a Bruce Fogle által említett esetben és módon!
Sok szerencsét és boldogságot kívánok vele!
Üdvözlettel:
Cat
Hát pedig döntened kell. És úgy látom, ezt meg is tetted, életed végéig harapdáltatni fogod magad.
Az "egyszer elsül a kezem ..." c. mutatvánnyal valóban csak rossz eredményt lehet elérni. Nem találomra kell elsüljön, nem dühből, hanem _mindig_ és _következetesen_ ha olyat tesz, amit nem szabad. Nem kell akkorát vágni a macskára, hogy megkéküljön, bőven elég ha meglegyinted, az üzenet a lényeg, éspedig az, hogy amit csinál, azt nem díjazod.
Az enyém már rég fürgébb annál, semhogy nagyon megcsaphatnám, max. ujjheggyel tudom érinteni, de ez elég is, mert tudja hogy épp kiakadtam azon, amit csinál, és nem csinálja többet.
A legtöbb matskás szereti azt hangoztatni, hogy a verés nem használ, de nem a francokat (ja és a "verés" szó olyan brutális, pedig a macskával tényleg nem kell brutálisan bánni). Kicsi korában tovább tartott, de ha 3x 4x újra próbálkozik és látszólag hiába minden erőfeszítésed, akkor sem hülye az az állat, megérti hogy mit akarsz, csak még párszor kipróbálja, hogy _tényleg_ ugyanúgy fogsz-e reagálni. Ha nem akarod összezavarni a világról szóló tanulásában, ne adj összevissza válaszokat neki. Magyarán, ha egyszer megcsapod valamiért, akkor ugyanazért _mindig_ csapd meg ha látod hogy csinálja.
Mióta felnőtt, 1 azaz egy db suhintás elég ahhoz, hogy: ne másszon az asztalra, ne kaparja az új szobanövényt, ne pofozza a tengerimalacot stb. Idén látott először karácsonyfát, az alsó díszt egész pontosan 1x pofozta meg. Mostmár többnyire az is elég, ha valamiért kiabálok.
az ujsaggal mar en is probaltam, zokon veszi, ugyhogy hatasosnak mondhato, csak az a baj, h nem vihetek magammal mindenhova egy osszesodort nepszabit. a kezzel verest meg ellenzem, egyszer elsult a kezem es utana nagyon, de nagyon szegyeltem magam es nem gyoztem bocsanatot kerni a kishujetol, aki eppen a vasarnapi sultcsirket falatozta az asztalon.
amit elfelejtettem a topicnyitoba beleirni: amikor rajta van ez a roham, hihetetlen durva hangokat ad ki, olyasmit, mint tuzeleskor.
egy nagy tasli neki, szokjon le róla. a mienki is anno élvezettel lesett az ajtó melletti könyvespolc alól édes kis fedezékben várakozva a megjelenő lábakra...:O))
A legtöbb matskás valószínűleg felháborodna a véleményemen, de én igenis megcsapnám a macskát ilyenkor. Azonnal, ahogy harap. Nem agyonverésre kell gondolni, bőven elég odasuhintani egy összecsavart újsággal, csak legyen egyértelmű a jelzés, hogy nem díjazod a dolgot. Épp ezért nem is szabad 1perc vagy negyedóra múlva, hanem azonnal.
kedves kiválasztott szerencsések, akik egy cica emberei vagytok,
Mazsom nevű, gyönyörű, másfél éves sziámi lánycicánk vagy két hónapja különös "játékba" kezdett. vadászik ránk vagy inkább rám. a párom kevésbé esik áldozatául, engem viszont gyakran zrikál. ilyenkor akkora lesz a pupillája, hogy alig látszik ki a gyönyörű kék irisze, lassan körbejár, majd megfontoltan megharap. a legkülönfélébb helyeken. éjszaka azt a testrészemet részesíti előnyben, amelyik kilóg a paplan alól, ezért volt már olyan, h teljesen begubózva kellett aludnom, h békén hagyjon végre.
ezek a "rohamok" van hogy csak egy-két harapásig, van hogy félóráig is eltartanak és őszintén megvallva elég ijesztőek. nem tudom mi lehet az oka, mert igazán szeretem őt, én főzöm a kajáját, tisztítom az almát, játszom vele és egyáltalán mindent megteszek azért, hogy neki jó legyen. tudom, h szeret, mert amikor éppen nincs rajta ez a roham, akkor az ölembe ül, kényeztetteti magát, jobb híján (pasim) velem alszik, szóval úgy tűnik minden rendben. csak ezek a harapási rohamok ne lennének...
ki tudja, mi lehet ennek az oka? és főleg, hogyan lehetne elérni, h szokjon le róla?
