Ezt a topikot egy nagyon kedves klubtársunk tiszteletére és emlékére nyitottam azzal a céllal, hogy itt összegyűjtöm mindazokat a verseket, novellákat, amelyeket drága kis Kacatunk életében megalkotott/persze a teljesség lehetősége nélkül, hiszen nem férek hozzá minden anyaghoz/..
Természetesen minden klubtagunk beírását, kiegészítését szívesen veszem, amennyiben a hozzászólása Kacat munkáit, vagy emlékezetét idézi.
Köszönettel:
Karak
/az időrendiséget sajnos nem tudom garantálni, ezért elnézést kérek!/
Érdekes feltörése a múltnak, ha valaki egy régi barátnőjével beszél. Az elhomályosult légkör vagy hangulat mintha egy szúette ládából jönne elő, és nem tudni, álom-e vagy valóság, oly titokzatosan. Az 1970-es évek elején vártuk egy intézetben, mit kínál számunkra a jövő, az az óriás fa, amely jó és kevésbé jó gyümölcsöket érlel. Az iskolaév végén más-más utakra léptünk, de sokáig tartottuk a kapcsolatot levélben. Bár az ismeretséget szép lassan meggyűrte az idő, az emlékek kedvesek maradtak. Ő férjhez ment, engem sodortak a véletlenek vagy a kevésbé véletlenek egyik intézetből a másikba. A hosszú évek alatt nagyot fejlődött a tudomány, a technika, és létrejött egy másik világ, az a bizonyos virtuális, amely igyekszik meghódítani mindenkit és amellyel próbáljuk összhangba hozni a napjainkat. Egykori intézeti szobatársam is így talált rám. Megtaláltak már mások is, olyanok, akikkel 8-10 évesen éldegéltünk egy helyen, de rájuk tényleg alig-alig emlékszem, sőt akad akire egyáltalán. Többekkel váltottam pár szót, elmondtuk egymásnak, hogyan eveztünk a nagy folyón, amin jósorsunk szele hajtotta a vitorlánkat, de a kíváncsiság határán túl nem jutottunk. Ez a beszélgetés egész más volt. Úgy cseverésztünk, mintha tegnap váltunk volna el. Az évtizedek nem rozsdásodtak meg, nevetgélésünk elsodorta a ráhullott szögeket. Megtudtam tőle, hogy a karácsonyi szünet alatt felkereste azt a bizonyos régi intézetet. - Minden megváltozott, a trafóházat is átalakították, lakótömb lett belőle. Csak a zsibongó maradt olyan, amilyen volt - mesélte. Ó, az a zsibongó! Ott szórakoztunk, tanszobáztunk, és onnan bámultam a hatalmas hegyeket, amelyek estefelé magukba szippantották a napkorongot, mintha ki akarták volna sajátítani. Pipájukból vörös felhőket eregettek és a magolás helyett azon merengtem, hogy még egyetlen ember sincs a földön, csak én létezem, járom a meseszép erdőket, és éjjel a csillagos ég a takaróm. A tanárainkról egyikük sem tudott semmit. Viszont kiderült, hogy az intézmény akkori orvosa, akit mészárosnak neveztünk, főleg miután elgázolt egy kiskutyát - megrendítő leírni, de való igaz, először véletlenül, aztán másodszor, szándékosan, hogy ne szenvedjen - nos ő még éldegél. Kilencvenen túl van, de szellemileg friss. Az intézetben most állami gondozott gyerekek laknak. Vajon mit jelenthet számukra a zsibongó, ahol a mi időnkben diákszerelmek bimbóztak. A lányok mosolyogtak és csábosan forgatták a szemüket, ha valamelyik fiú figyelmét meg akarták nyerni. A fiúk meg... hajjaj! Vagányak voltak vagy annak akartak látszani. És a zene szólt folyton-folyvást, ha épp nem tanszobáztunk. Az egyik sarokban csillapíthatatlanul harsogott a lemezjátszó. A nagyon vagány fiúk letelepedtek az asztalhoz, és kívánságlistáztak. Persze elsősorban azoknak a leányzóknak az óhaját teljesítették, akiknek a szeme nagyon szépen csillogott. Én, a csöndes, szürke egérke nem álltam elő kérésekkel, mégis elhangzottak a kedvenc dalaim. Mint sok-sok év múltán megtudtam a legvagányabb sráctól, éppen ezért. Nem mondom, alaposan meglepődtem. Szép emlék még az is, hányszor, de hányszor römiztünk, ha kihajtott a tavasz és lejárt a bezártság ideje. Ernyős asztalokon osztottuk szét a paklit, és órákon át dobáltuk a lapokat a középre. Már nem tudok römizni. Hmmm... Jó volt, szép volt, nem hittük, hogy egyszer vége lesz. Emlékeztünk. Az egy órás beszélgetés után meglepődve hallottam, amint így szólt. - Jövő héten mikor érsz rá? Erre volt a legnehezebb felelni. A betegségek miatt rettenetesen elmaradtam a dolgaimban. Gyakran járok szemészetre, fogászatra, ezek a napok bizony kilőve. Erről jut eszembe néhány poén. Legutóbb elmenőben is és visszatérőben is összefutottam dr. Mindenessel. Ahogy elsietett mellettem, izgatott hangon mondta. - Hát nem érted? Most cébéről beszélek, ne tudd meg, hány helyre hívnak! Mindenhol nem lehetek egyszerre! A fogászatról visszatérve viszont már más területen igyekezett érvényesíteni tudását. - Várnak a kettes házban, oda kell sietnem, mert gégemetszést csinálok náluk. Egész biztos, hogy fogalma sincs a szó mögötti tartalomról, de hát olyan jól hangzik! Eszembe jutott még egy jó beszólás egy másik fiútól. - Mit csinálsz? - kérdezték tőle. - Írok - felelte. - Mit írsz? - Kétezertizet - jött a frappáns válasz. A hármas házból Venyige mostanában nem kopog be hozzám. Beszokott a teadélutánra és a Habos kávéra, na meg még valamire. Soma párválasztási tanácsadó óráira. Soma nagyon tud foglalkozni a srácokkal, leányzókkal. Mi tagadás az ifi úr hiányzik. Nem kérdi, ha betér a szobába. - Na, és mivel kínálsz meg? Így repülnek a napok. A felemlegetett diákévek is úgy süllyedtek el, mint egy film, aminek kópiája tökéletesen elenyészett. Egy pillanatot azonban meg tudok mutatni belőle. Kedvenc nővérünkkel kucorgok, talán épp egy römiparti után, amikor a fűre huppantunk. Talán, nem emlékszem pontosan. Egy biztos, a nap mosolygott ránk.
Már hatodik éve, hogy nincs közöttünk a drága lélek.. /2012.júl.17./
Névnapja alkalmából hoztam el egyik írását...
**********
Kormos Franciska
/Kacat/
Erzsike
Az ibolya illata mindig Erzsikére emlékeztet, aki valahol elveszett a múltban. Néha azt hiszem, csak álmodtam róla, pedig nem, ezt vési agyamba az illat, ami szinte összeforrt Erzsikével. - Ugye, milyen okos az ibolya? - kérdezte egyszer tőlem, majd hozzáfűzte - az illatával kiáltja, hogy jön a tavasz. Eltöprengtem azon, melyik virág kiált a legnagyobbat, de nem tudtam eldönteni, mert a falakon túli világban még sose láttam virágot nyílni. Erzsike látott. Legalábbis így mondta. Aztán eltöprengtem azon is, hogy lehetséges ez, ha vak. Néztem csöndben az éjjeli szekrényét, ahol sok-sok, pohárban fürdőző ibolya dugta ki sziromsapkás fejecskéjét a temérdek holmi között. Erzsike nagyon örült a lila virágoknak, pedig nem értette, mit jelent az, hogy lila. Fontos volt neki, hogy lila legyen, sose tudtam meg, miért. - A fehérek is gyönyörűek - mondogattam neki. - De a lilák illatosabbak és jobban tudják kiáltani: itt a tavasz, itt a napfény. Ezen újra el kellet gondolkodnom, mert Erzsike napfényt se látott soha. A fehér éjjeliszekrény rácsai közt átláttam hozzá, mozdulatlanul feküdt az ágyon és az arca derűs volt. Hogy lehet ilyen békés, - jött az újabb gondolat, - ha nem ismeri a színeket, a formákat és azt se, mosolyognak-e rá vagy sem. Mi tartja benne az erőt, a vidámságot, hiszen soha nem ül fel és csak a nyitott ablakon belibbenő levegő lengeti meg néha a haját. Nem tudta, milyen a szoba, ahol életét tengeti, s ha magyaráztam neki, azt kérdezte, mi az, hogy sorban vannak az ágyak. Erzsikéhez feltűnően kedvesek voltak a szülei, becézgették, simogatták és rengeteg süteményt hoztak neki. Az édesapja csöndes hangon, szelíden kérdezgette, mire van szüksége, de azt felelte, semmire. Egy színésznő is járt Erzsikéhez néha, ajándékokat kapott tőle, külföldi csokikat, amivel mindig megkínált. Nála láttam először banánt és vérnarancsot, ami nem tetszett, mert azokra az iskolakezdésekre emlékeztetett, amelyek rendre vérvétellel kezdődtek. De meg kell hagyni, az íze egy fokkal talán finomabb volt, mint a gyönyörű papírból előbukkanó csokoládéké. A színésznő a tévében is gyakran szerepelt, ott elegáns volt, de ha a kórházban megjelent, éppen úgy nézett ki, mint bárki más. Nem hordott nyakláncot, se karkötőt, a ruhája egyszerű volt. Erzsike nagyon örült a színésznőnek, azt is tudta mikor, hol lép színpadra és milyen szerepben. Erzsikével sokat foglalkoztak, főleg Hedvig néni. Ő segített kitölteni az üres perceinket. Hedvig néni híres művész volt, de nem annyira, mint a testvére Oszkár bácsi. Hedvig néni járt-kelt az ágyak közt és mindenkinek felajánlott valamilyen tevékenységet. Nekem először gyöngyöket hozott, hogy láncot fűzzek, majd pici zsebkendőket kihímezni. Egyikre se volt hajlandóságom. Még csak el-elkezdtem, de a befejezéséig nem jutottam. Hedvig néni gyakran töprengett azon, hogyan járjon a kedvemre. Nagyon türelmes volt, ezért, ha láttam közeledni, egyben örültem és zavarban éreztem magam. Tudtam, soha nem fogom egyetlen tanácsát se megtartani, nem fogok rafiából bábut fonni, se gipszből készült szívet pirosra festeni mert nem szórakoztat. Inkább olvasok. Azokat a könyveket szerettem a legjobban, amelyeket Etusnak hoztak a szülei. Nagyon régi könyvek voltak. Sárga, szakadozott lapokból álltak, és hatalmas rajzolt betűkkel nyomtatták őket. Etus azt mondta, még a nagymamája vette, amikor lány volt. Majdnem mindegyik könyv árva gyerekekről szólt, akiknek az élete jól alakult. Azért szerettem ezeket a könyveket olvasni, mert a vége meseszerűen jóra fordult, és szép álmok születtek belőlük. Vajon az életben miért nincs így? Anyu néha kivitt a temetőbe, ahol külön parcellát alakítottak ki azoknak a gyerekeknek, akik a járvány idején haltak meg. Majdnem minden sírról tudom, hogy kié. - Ő is az ovis társad volt. mondta legutóbb. - Neki még a vizet is felforralta az anyukája, mégis elkapta a betegséget. Bámultam a sírokat, ha virágot vittünk rájuk, és az járt az eszemben, hogy én is köztük feküdnék, ha nem lennék erős, nagyon erős. Miattuk nem akartam szomorú történeteket olvasni. Legszívesebben kirángattam volna őket a földből, ahol porrá lesznek, és mindenemet nékik adtam volna, csak éljenek és örüljenek. Ahogy néztem az angyalkás kereszteket egyre mélyült a távolság köztem és köztük. Pedig volt idő, amikor együtt homokoztunk, hintáztunk és szaladgáltunk. Nagymamám azt mondta, mindnyájan a Mennyországba kerültek, így ők már jó helyen vannak. Azoknak nehezebb, akiknek a sorsa úgy rendeltetett, hogy maradniuk kellett itt a földön, bármi áron. Azt hiszem, téved. A hideg kövek alatt akkor is rosszabb, ha nem érzik. Nem láthatják a napot, a kiáltozó ibolyát, nem hull hópehely az orrukra. Ha a felnőtteknek erről beszéltem, azt a megjegyzést tették rám: "kár érte". A felnőttek mindent olyan természetesnek gondolnak. Nem látják, hogy az ibolyán a vízcsepp milyen szépen csillog, ha rátalál a napsugár és milyen jó a nyelvünket kinyújtani, hogy elérjük a hópelyheket az orrunkon. Azt sem érthetik, hogy nem kár értem. Hiszen nekem ott volt Erzsike, aki vakon gyöngyöket fűzött, vagy válogatott, rafiából angyalokat font, és mindent tisztességgel befejezett, sőt közben énekelt. Erzsike életre hívta a mélabús énekeket, és szállt a dal a szobában. Gyönyörű, tiszta volt a hangja, soha nem énekelt hamisan. Erzsike mozdulatlanul feküdt, a kézművességhez szükséges anyagok a hasán voltak egy dobozban, amit sosem ejtett le. Ujjaival szorgosan bütykölgetett, csoportosított, rendezgetett. Hedvig néni útja reggelenként először hozzá vezetett. Megkérdezte tőle, hogy aludt éjszaka, aztán hozta a gyöngyöket, vagy amit Erzsike kért. Utána következtem én, gyanítom, csak azért, mert egymás mellett volt az ágyunk. Én is kaptam gyöngyöket, de a fűzögetésre hamar ráuntam. Miközben fűzögettünk, Erzsikét hallgattam. Az énekek szomorúan szálltak. A legtöbb arról szólt, hogy egy lány apácának megy és búcsúzkodik a családjától, meg a világtól. Sose ismertem ilyen dalokat, Erzsike tanított meg rá. Elnéztem kerek arcát, és örökké lehunyt szemeit, olyannak tűnt, mint egy földre ejtett fehér liliom. A túloldalon nem lehetett szomszédja, mert falnál feküdt, a sarokban, épp az ablak alatt. Az ablakon sárga függöny. Ha a huzat meglebbentette, úgy tűnt, mintha a lenge anyag táncolni készülne. Aztán, mint aki nem talált párt a keringőhöz, visszahullt. Erzsike nem látta, pedig felé hullámzott a függöny és az ő takarójára dobta árnyékát, mint elhasznált rongydarabot. - Fonok neked egy képkeretet. - mondta egyszer, amikor Hedvig néni a szorgalma jutalmául rafiával ajándékozta meg. Hallottam, hogy megdicsérte, és hozzáfűzte, saját magának is készítsen valamit. Engem eleinte bosszantott, hogy semmi se lehet az enyém, bármit fűzök, kötök vagy éppen összerakok. Erzsikét sose zavarta, és nem mertem megkérdezni, miért. Azt meg végképp nem értettem, hogy ha lehetőséget kapott valamire, miért gondolt másra. - Ne nekem csinálj képkeretet, hanem saját magadnak. - feleltem. - Magamnak miért? Hiszen nem látnám. - Akkor anyukádnak. - Neki már sok mindent csináltam. Szívesen adom. Jó együtt énekelni és beszélgetni veled. Annak is örülök, hogy elmeséled, mi történik a szoba másik oldalán. És a filmet sosem felejtem el, olyan klasszul mesélted el. Jólesett amikor kiharcoltad, hogy engem is kivigyenek a filmvetítésre. - De Erzsike, én azért ragaszkodtam hozzá, mert különben egyedül lettem volna a sarokban, ahová a székemet tették. - Az nem számít. Kinevettek, mégis ragaszkodtál hozzá. Elszégyelltem magam. Minden kedden filmvetítést tartottak a tornateremben. Emlékszem egy filmre, amiben egy kislány mászott le a sziklákon valamilyen folyóhoz. Majdnem leért a vízhez, amikor rálépett egy kövön sütkérező kobrára. A kígyó megmarta a kislányt, aki belehalt a marásba. A papája húzta ki a mélyből és vitte orvoshoz, de már nem tudtak rajta segíteni. A jelenet úgy megrendített, hogy elhatároztam, soha többé nem megyek ki a vetítésre, ha nem ül mellettem valaki. Mivel Erzsikével voltam a legjobb barátságban, csak ő jöhetett számításba, mint filmnéző társ. Aki nem tud kiszállni egyedül az ágyából, azoknak a mellette lévő ágyon fekvők a legjobb barátai. Ez magától adódik. Választási lehetőség nincs. Erzsike úgy nézte a filmet, hogy közben suttogva mondogattam neki, mit látok. Kérdeztem, el tudja-e képzelni, azt felelte, igen, amiben egyáltalán nem voltam biztos. Közös filmnézésünket sokáig emlegettük. - Elfogadod a képkeretet? - kérdezte, mikor Hedvig néni megajándékozta a rafiagombolyaggal. - Hát rendben - feleltem. Pár nap múlva ott állt a szekrényemen és azóta, mint egy különleges kincset hordozom magammal, pedig nincs benne fénykép. Az iskolaév végén el kellett válnunk egymástól, mint oly sok társamtól, és soha többé nem hallottam róla. Az esztendők egymást hajtják, de minden év kezdetén akad valami, ami Erzsikére emlékeztet. Az ibolya illata.
Talán nem számít szerénytelenségnek, ha leírom az alábbiakat...
Néhány éve -2012-ben- egy blog gazdája, aki szintén nagyon tisztelte és szerette Tacit, Kacatunkat, írásban búcsúzott el tőle.
Magam is lejegyeztem oda néhány gondolatot a kommentekben, amelyet most bemásolok ide.
Elnézést kérek, ha nem tartjátok ezt helyesnek...
....................
Karak50 2012.09.12. 16:05:32
...hittem abban, hogy a halállal nincs vége a létezésünknek.
Azt is szívemből reméltem, hogy szeretteink -ha már odaát vannak, azon a ki tudja milyen "túloldalon"-, látnak, érzékelnek bennünket, vigyáznak ránk és érzik mindazt, amit soha nem mertünk, vagy nem tudtunk elmondani nekik, amíg éltek. Nem mertük, vagy csak egyszerűen elmulasztottuk. Lustaságból, vagy csak azért, mert úgy gondoltuk, soha nem fogy el az idő, a mondandó, az érzés mindig átadható lesz....nem késünk le semmiről.
Lám, kicsi Kacat elment abba a másik világba, itt hagyott engem el nem mondott gondolataimmal és most már soha....soha nem pótolhatom azt, amit elmulasztottam addig, amíg élt, amíg velünk volt. Pedig tényleg nem sok kellett volna hozzá. Egy kis elhatározás, feladása az "ejráérünkarramég" mentalitásnak és vonatra, buszra kapni....meglátogatni. Nem tettem, így aztán csak maradtak a szavak, a levelek, a közös verselés, amely dolgok persze -tudom- sokat jelentettek Tacinak is, de a szavak soha nem pótolnak egy kézfogást, egy baráti ölelést, a törődés valóságos megnyilvánulásait.
....minap valaki azt írta nekem, hogy szeretteink, amikor eltávoznak ebből a világból, alszanak, nagyon sokáig alszanak és egészen addig, amíg el nem jön ébredésük ideje, nem tudnak ránk figyelni, nem érzik szomorúságunkat, megbánásainkat és késői aggódásunkat sem.
...és én most valóban szomorú vagyok. Mert magamra maradok késői megbánásommal az idők végezetéig és most már abban sem bízhatok, hogy Kacat odaátról, abból a másik, titokzatos világból rám mosolyog és azt mondja: "Ugyan kedves Karak, ne légy szomorú, hisz' semmit nem mulasztottál, nem késtél le semmiről! Egyszer majd találkozunk és akkor mindent, de mindent megbeszélünk egymással. Te csak verselj addig is, úgy, ahogy eddig is tetted, mert én, Kacat innen is olvasom ám azokat a költeményeket!"
Drága Kacat! Legyen számodra könnyű az a másik világban való lét, bárhol és bármi is legyen az!
Szeretnék adni, valami jót, vagy szépet. Nem üveggolyót, nem múltidéző képet. Nem bokrétát, se szalagos kis dobozt. Helyettük sóhajtást, amelyben lelkem vánszorog.
Jó volna éjszakát küldeni, csillaggal. Álmokat, szelídet, reménylő holnappal. Jó lenne fényt adni, tisztát és szivárványt. A hangom most megremeg, feltör a kiáltás.
Kiáltok: Mit adjak? Magamból valamit? Nincs bennem semmi sem, kút vagyok magam is. Üresen markolom a földnek kérgeit. Keresek, de a mély rám küldi férgeit.
Üresen, férgesen, gyűröm a napokat. Néha egy kis levél ölemben megtapad. Sáros lesz, elhervad, mégis engem kért meg, őrizzem álmait, egyszer tán felébred.
Tudod, mindenem ő ebben a vad létben. Ahol forgószél dúl az ember szívében. Ahol a béke nem más mint megposhadt szilva. S az élet csak villanás, a sötétben szikra.
Szeretnék adni, kedveset és szépet. Utolsó kincsemet, melyre féltőn nézek. Nincs nékem csillagom, szivárványom fakó. Csak az a levélkém, az ölembe bukó.
Ő sem a sajátom, valakitől kaptam. A magasból küldték, hogy segítsen rajtam. De ha fázol, s azt érzed, jó nincsen. Átadom levélkém, az egyetlen kincsem.
Merre jársz béke, te szelídítő? Földön s égen helyt kereső! Köd függönyén kapaszkodó. Éjszakának fodrát fogó. Rád várnak a hajnalok. De mért sírnak az ablakok?
Hol bujkálsz öröm, te csillogó? Haldokló reményben pislogó. Libbenő szoknyákban megbújó. Hervadó virágtól elfutó. Rajzold kőbe jeledet. Jaj, mért sírnak az ereszek?
Miért hallgatsz csönd, te mesélő? Múltról és jövőről beszélő. Mennydörgésben roppanó. Dobpergésben robbanó. Hozd el békeserleged, Mondd, mért sírnak a levelek?
Mire vágysz lelkem, te álmodó? Csillagok útján ballagó. Barlangos mútban megbújó, Viharban, ködben megbukó. Féreg rágja kertemet. Fáj, hogy sírnak emberek!
Annyira tetszik a dal, hogy úgy érzem, mintha a szívembõl szólna, belõlem áradna. Már százszor meghallgattam és nem tudok betelni vele. Ahol a dal megszakad ott én indulok el az úton, túl a varázshegyen. Vállamra teszem tarisznyámat, benne a friss, meleg hamuba sült pogácsámmal. A kulacsból a forrásviz se hiányzik. Kiskutyám itt tekereg mellettem, néha vakkant örömében. Utunknak célja van.Sok a teendõnk kutyummal. Elõször is ültetünk egy magot amibõl gyorsan növõ,terebélyes fa lesz,finom gyümölccsel. Szedhet belõle bátran bárki batyuszámra. A vándorok megpihennek alatta,a gyerekek megmásszák. A fa hívogató lesz messziről. Ha tűz a nap,árnyékot nyújt, ha elfárad, színes ruhát ölt, ha elálmosodik, csillogó paplant húz magára, ha felébred, otthont ad az érkezõ madaraknak. Mint az összes fa a kertekben. Õ mégis más lesz. Mindenkinek, mindenkiért fog élni, és soha senki nem tudja majd kivágni. Aztán építünk egy nagy kemencét. Ropogós kenyér sül benne, sok millió. Mindenkinek jut belõle bõven, éhezéstől ne szenvedjen senki. Rakunk hatalmas tüzet is. Olyat,amilyenről régóta álmoduők. Ott a didergők megmelegedhetnek, békésen beszélgethetnek, s a láng fénye kisimítja a redőket. Faragunk még sok-sok ágyat, varrunk bele puha párnát. Aki kemény padon alszik, hajtsa fejét tollvánkosra, álma legyen szines, fényes pihenése frissítõ. Sok a terv, hát elindulunk a kutyussal. Hosszú lesz az út. Odaát megkeresem a dal másik felét, és majd együtt meghallgatjuk. Szállni fog az ének a tücskök meg zenélnek. Hozzátok el azt a három dolgot, amit a legfontosabbnak tartotok az életben. Készüljetek! Találkozunk túl a varázshegyen!!!!!
Ott élsz, ahol mereng a magány. Ahol minden szó tétován megáll. Lámpafénynél kering a megszökött gondolat, Füstös emlékek ölelik sorsodat.
Ott élsz, ahol az út megszakad. Ahol az akarat egy fa lombján fennakad. Fáradt a kék virág, levelét leszegte, Sóhajod álmodat foglalja keretbe. . Ott élsz, ahol a tó vize hintázik. Ahol békéd a sok harctól megázik. Visszaszáll a galamb, csõrében faággal, Hazátlan életed tele van talánnyal.
Ott élsz, ahol a szivárvány földet ér. Ahol a kiáltás harsogón útra kél. A sok kavics gurulva völgybe jut, S a visszhang zengõn szigorú csöndbe fut.
Ahol élsz, te vagy a nagy regény. A fõhõs álmodik, ruhája hófehér. Sártól és vihartól reszketve miért félsz? Homályban, csillagon örökké rejtve élsz.
Karácsonyra kaptam már számtalanszor pizsamát, pulóvert, nadrágot, könyvet, s még ki tudja, mi mindent, de annyira tökéletes ajándékot, mint amilyet idén Pannától, soha senkitől. Egy körbeégetett papíron érkezett a meglepetés.
Akarom, fontos ne legyek magamnak, A végtelen falban legyek egy tégla. Lépcső, min felszalad valaki más, Ekevas, mely mélyen a földbe ás, ám a kalász nem az ő érdeme. Legyek a kendő, mely könnyet töröl. Legyek a csend, mely mindig enyhet ad A kéz legyek, mely váltig simogat. Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Érdekes feltörése a múltnak, ha valaki egy régi barátnőjével beszél. Az elhomályosult légkör vagy hangulat mintha egy szúette ládából jönne elő, és nem tudni, álom-e vagy valóság, oly titokzatosan. Az 1970-es évek elején vártuk egy intézetben, mit kínál számunkra a jövő, az az óriás fa, amely jó és kevésbé jó gyümölcsöket érlel. Az iskolaév végén más-más utakra léptünk, de sokáig tartottuk a kapcsolatot levélben. Bár az ismeretséget szép lassan meggyűrte az idő, az emlékek kedvesek maradtak. Ő férjhez ment, engem sodortak a véletlenek vagy a kevésbé véletlenek egyik intézetből a másikba. A hosszú évek alatt nagyot fejlődött a tudomány, a technika, és létrejött egy másik világ, az a bizonyos virtuális, amely igyekszik meghódítani mindenkit és amellyel próbáljuk összhangba hozni a napjainkat. Egykori intézeti szobatársam is így talált rám. Megtaláltak már mások is, olyanok, akikkel 8-10 évesen éldegéltünk egy helyen, de rájuk tényleg alig-alig emlékszem, sőt akad akire egyáltalán. Többekkel váltottam pár szót, elmondtuk egymásnak, hogyan eveztünk a nagy folyón, amin jósorsunk szele hajtotta a vitorlánkat, de a kiváncsiság határán túl nem jutottunk. Ez a beszélgetés egész más volt. Úgy cseverésztünk, mintha tegnap váltunk volna el. Az évtizedek nem rozsdásodtak meg, nevetgélésünk elsodorta a ráhullott szögeket. Megtudtam tőle, hogy a karácsonyi szünet alatt felkereste azt a bizonyos régi intézetet. - Minden megváltozott, a trafóházat is átalakították, lakótömb lett belőle. Csak a zsibongó maradt olyan, amilyen volt - mesélte. Ó, az a zsibongó! Ott szórakoztunk, tanszobáztunk, és onnan bámultam a hatalmas hegyeket, amelyek estefelé magukba szippantották a napkorongot, mintha ki akarták volna sajátítani. Pipájukból vörös felhőket eregettek és a magolás helyett azon merengtem, hogy még egyetlen ember sincs a földön, csak én létezem, járom a meseszép erdőket, és éjjel a csillagos ég a takaróm. A tanárainkról egyikük sem tudott semmit. Viszont kiderült, hogy az intézmény akkori orvosa, akit mészárosnak neveztünk, főleg miután elgázolt egy kiskutyát - megrendítő leírni, de való igaz, először véletlenül, aztán másodszor, szándékosan, hogy ne szenvedjen - nos ő még éldegél. Kilencvenen túl van, de szellemileg friss. Az intézetben most állami gondozott gyerekek laknak. Vajon mit jelenthet számukra a zsibongó, ahol a mi időnkben diákszerelmek bimbóztak. A lányok mosolyogtak és csábosan forgatták a szemüket, ha valamelyik fiú figyelmét meg akarták nyerni. A fiúk meg... hajjaj! Vagányak voltak vagy annak akartak látszani. És a zene szólt folyton-folyvást, ha épp nem tanszobáztunk. Az egyik sarokban csillapíthatatlanul harsogott a lemezjátszó. A nagyon vagány fiúk letelepedtek az asztalhoz, és kívánságlistáztak. Persze elsősorban azoknak a leányzóknak az óhaját teljesítették, akiknek a szeme nagyon szépen csillogott. Én, a csöndes, szürke egérke nem álltam elő kérésekkel, mégis elhangzottak a kedvenc dalaim. Mint sok-sok év múltán megtudtam a legvagányabb sráctól, éppen ezért. Nem mondom, alaposan meglepődtem. Szép emlék még az is, hányszor, de hányszor römiztünk, ha kihajtott a tavasz és lejárt a bezártság ideje. Ernyős asztalokon osztottuk szét a paklit, és órákon át dobáltuk a lapokat a középre. Már nem tudok römizni. Hmmm... Jó volt, szép volt, nem hittük, hogy egyszer vége lesz. Emlékeztünk. Az egy órás beszélgetés után meglepődve hallottam, amint így szólt. - Jövő héten mikor érsz rá? Erre volt a legnehezebb felelni. A betegségek miatt rettenetesen elmaradtam a dolgaimban. Gyakran járok szemészetre, fogászatra, ezek a napok bizony kilőve. Erről jut eszembe néhány poén. Legutóbb elmenőben is és visszatérőben is összefutottam dr. Mindenessel. Ahogy elsietett mellettem, izgatott hangon mondta. - Hát nem érted? Most cébéről beszélek, ne tudd meg, hány helyre hívnak! Mindenhol nem lehetek egyszerre! A fogászatról visszatérve viszont már más területen igyekezett érvényesíteni tudását. - Várnak a kettes házban, oda kell sietnem, mert gégemetszést csinálok náluk. Egész biztos, hogy fogalma sincs a szó mögötti tartalomról, de hát olyan jól hangzik! Eszembe jutott még egy jó beszólás egy másik fiútól. - Mit csinálsz? - kérdezték tőle. - Írok - felelte. - Mit írsz? - Kétezertizet - jött a frappáns válasz. A hármas házból Venyige mostanában nem kopog be hozzám. Beszokott a teadélutánra és a Habos kávéra, na meg még valamire. Soma párválasztási tanácsadó óráira. Soma nagyon tud foglalkozni a srácokkal, leányzókkal. Mitagadás az ifi úr hiányzik. Nem kérdi, ha betér a szobába. - Na, és mivel kínálsz meg? Így repülnek a napok. A felemlegetett diákévek is úgy süllyedtek el, mint egy film, aminek kópiája tökéletesen elenyészett. Egy pillanatot azonban meg tudok mutatni belőle. Kedvenc nővérünkkel kucorgok, talán épp egy römiparti után, amikor a fűre huppantunk. Talán, nem emlékszem pontosan. Egy biztos, a nap mosolygott ránk.
Lehet, hogy naiv vagyok és tudatlan, és nem úgy értek meg dolgokat, ahogy a nagy többség agyonmagyarázott szabályai diktálják. Lehet. Talán nem látok sokmindent tisztán, s csak én tudom, a tisztaság tõlem is milyen távol áll. Talán. Esetleg a világról torz képeim vannak, a világon túlról meg semmilyen. Esetleg. Egy biztos. Az életet, ha ronccsá zúzza is az idõ, ajándéknak tartom mindig és minden körülményben. Ha megfogant egy emberi csoda, aki kûzdeni kezd a létért, nemcsak a sajátjáért, hanem azokéért is, akiknek önmagán keresztül célt ad, az maga a születés. A születés nem a felsíráskor kezdõdik. A megfogantatás az igazi születés. Ezt csak az agyonmagyarázott szabályok fedik el. A homályokon túli látás betekintést enged nyújtani a kulisszák mögé, ahová az ember elzárta a szívét. Ha lehull a lakat, feltárul a csoda, az indulás misztikus csodája, amikor fellobban egy élet, elõre kûzdve a reá váró bizonytalan sorssal. Õ már akkor nagyobb tetteket visz véghez, mint mi, akik várunk a megérkezésére. Megformálja önmagát. Pár hónap csupán és kialakul a fejecskéje, a lábai, a kezei. Teljes erõvel, akarattal kûzd. Szeretetet kínál és sok-sok örömöt. Szeretné érezni az elsõ ölelést, kimondani az elsõ szót, megtennni az elsõ lépéseket. Szeretne mesét hallgatni, aztán tanulni, majd dolgozni. Talán segíteni szeretne másoknak, hogy õk is meglássák az eget, a réteket, a patakokat, a csillogó karácsonyfát. Számtalan esetben az utolsóként megszületett gyermekek lesznek a szüleik vígaszai, ha fejükre fehér csókot dob az idõ, arcukat meggyûri és kezükbe botot ad. Õk a gondolattalanságban gondolnak ránk, mi a gondolkodás fennen hírdetett bölcsei megfeledkezünk róluk. Õk a reménytelenségben is remények lehetnek, mi a reményüket taposhatjuk el. Pedig õk és mi egyek vagyunk. Belõlük lesz az én s a mi. Valaha én, s mi voltunk azok, akik utat törtek, hogy új színt keverjenek a kérdések és a feleletek kusza kavalkádjába ezen a hatalmas szinpadon. Keljenek életre mindenféle vallások, elméletek és filozófiák, az ember örök meséje a Földkerekségnek. Ki az aki nem kíváncsi az örök mesére, s annak újabb fejezetére? Ha az ember csoda, ki az, aki elvetné a legnagyobb csodát? Ha az ember ajándék, ki az akinek nincs rá szüksége? Ha az ember küldött, ki az, aki nem nyitja meg elõtte az ajtót mélyen meghajolva? Ha az ember váratlan látogató, ki az,aki nem kínálja meg õt az élet ízével? Ha az ember gyümölcs, ki az aki, nem vágyik a kezébe venni? Míg a döntés legyintéssel vagy marcangoló tépelõdéssel létrejön, õ bízik bennünk az aranyporba mártott tudattalanságban. Hiszi, hogy az elsõ sírást sok-sok nevetés követi, s a kórház lámpatényének búcsút int a napsugár. Ha egy lélek testet ölt, joga van mindenhez. Labdát rúgni a homokban, fára mászni, az iskolában puskát írni, szeretni és szeretve lenni, gyermekeit játékosan földobni majd nevetések közt elkapni, unokáinak mesét olvasni, hajlott háttal fotelbe ülni. Joga van az életét mozaikokból összerakni végül örökül hagyni. Ez a jog szent. A szent jog meglátásához szív kell. Még hiszek a szív hatalmában. Hiszek, mert látok. Látom azokat, akikre a nagy rendezõ súlyos terheket tett s így váltak tanítókká. Látom a bénát, a siketet, s a vakot. Látom a kűzdelmeiket, az emberfeletti erejüket amellyel nekifeszülnek minden reggelnek, és minden éjszakának. Ha õk nem lennének, szegényebb lenne a Föld, és én is. Megszülettek, itt vannak és ráfestik arcomra azt a felejthetetlen mosolyt, ami nélkül szegényebb volna az élet, és hideg kamra minden szív.
Elmúlt 1 év, hogy nem jöhetsz kis Kacat, de szívünkben itt vagy és itt is maradsz...
A verseidben írásaidban mindig velünk vagy.
Kormos Franciska
Ha jön...
Ha jön a reggel, ha jön az este, Ott futok némán az idõbe rejtve. Ha jönnek az órák és jönnek a percek, Nagyot kiáltok; - hova siettek? Ha jön a napfény, ha jön a kékség, A hangulatukba beleborulnék. Ha jön a zápor vagy hullnak a pelyhek. Rongyom ledobva víg táncot lejtek, Ha látok egy pillét vagy egy kis cinkét, Magasan szállni velük szeretnék. Ha ugrik a mókus vagy szökken a szarvas, Úgy érzem, szilaj vágyam hatalmas. Ha járok falukban vagy egy városban, Az ember szemében más-más fény lobban. Ha gyermekek sírnak, felnõttek félnek, Dühösen kérdem; - mért fáj az élet? Ha mindennek vége s leborulsz csendben, Álmodj örökre emlékeiddel! Elmúlt egy élet, jönnek más lelkek - A francba minden, gáz ez a helyzet!
Amikor megszülettem sírtam, de puha karral átöleltek, elringattak és felderült a nap. Amikor leestem a porba sírtam, de óvatos kezek felemeltek, megsímogattak és felderült a nap. Amikor indulattal megszídtak sírtam, de utána csendes hangok vígaszára találtam és felderült a nap. Amikor csalódtam a biztos igéretben sírtam, de fordult a világ, új szerepre hívott, és felderült a nap. Amikor beteg voltam s fájdalmak kínoztak sírtam, de megéreztem a gyógyulás fínom enyhítését és felderült a nap. Amikor féltem éjjel a magányban sírtam, de jöttek dallamos hajnalok és felderült a nap. Amikor bizalmas barátom elfordította arcát sírtam, de utamba tértek új barátok és felderült a nap. Ha egyszer majd meglátok minden sárfoltot az életemben, sírni fogok, de tudom, valaki letörli könnyeimet és akkor tiszta ruhában felderül a nap.
Most úgy érzem, mintha teljesen egyedül lennék a földkerekségen. Nem érdekel semmi, mert nincs is semmi. Csak a hangok élnek, messziről, talán az űrből jövők, megszűrt tejútüzenetek. Lopom a lágyabb neszeket,az álmot sejtetőket, és történésekből fonok köréjük kerítést. Elképzelem. Életre hívom. A tücskök ciripelése egy bál szétszórt akkordjait hinti a planétára. Valahol vígan pendül az élet húrja. Ott messze, arrafelé, amihez sok közöm nincs és sose volt. Itt a lélek ősvadonjában magam rajzolom és színezem saját virágaimat, köztük botorkálok, néhány csepp mézre vadászva. Az egyedüllét nem törvényszerűen magány, a magány nem előírásszerűen egyedüllét. Lehet közük egymáshoz, fedhetik egymást, de nem feltétlenül. Egyedüllétem nem mondható rossznak, ez állapot, amelyben csakis a saját rezdüléseimet érzem. Átéli ezt más is. Önnön valómat fedezem fel a nekem ajándékozott percekben, ezeken a kicsiny szigeteken, ahol a helyet reám szabták, s az ózont fölötte nekem zárták.
Mennyi sors és sziget és énérzés! Minden ember, ha közösség tagja is, egyedüli, nem helyettesíthető. Mindenki úgy érzi, én vagyok én: az én szemem homályosodik el a könnyektől, az én szívem derül örömtől, az én emlékeim sétálnak a múltban, az én hibáimtól foltos az életem. Amit érzünk, senki más nem érzi. Sok milliárd én. És mennyien voltak, lesznek még! Számtalan sziget, összekoccanva, mégis egyedül. Mindaddig, míg lobog a láng bennünk. Amit magunk táplálunk évtizedeken át az énünkben, az énünkkel. Most a kék bolygó engem hordoz, reám kacsint. Együtt vagyunk és nincs senki más velünk. Ringat téged is, és ott sincsenek mások. Külön, külön futunk a végtelenbe, saját körhintalendülettel. Nem magányosan, csupán magunkban, hiszen mindnyájan, megismételhetetlen világ vagyunk, saját napsütéssel, holdvilággal, virágos kerttel, madárdallal. Fények és árnyékok játszanak bennünk, s mi mint bölcs bírók hol az egyiket, hol a másikat állítjuk félre piros lappal a játékmezőn. Ha két életem volna és két énem, akkor is az egyedüllét kísérne mindenhová.
Várok egy elejtett hangra vagy elejtett akkordra. Várok egy szóra, és benne igazságra. Várom a holdfényt és vele az álmokat, A kályha üvegén át kilesõ lángokat.
Várom a táncot, a lassut, a pörgőt, a végtelent. Kulcs csörrenését a zárban és õszinte tekintetet. Várom a messzirõl jött hírhozó levelet, És a munkától érdes, kérlelõ tenyeret.
Várok a mindent eláruló hallgatásra. Várok a terheket bontó, rózsás alkonyatra. Várom a titkok óvatos nyitását, S várom a hegyeken ívelõ szivárványt.
S míg várok, rám talál a víz, a tûz, a föld, az ég. Kürt ébreszt reggel s a nap hátán visz feléd. Amíg várok, velem lépked a remény, S rajzolja részeit a fontosnak vélt regény.
A reggel, amely kinyitja szemed. A kis gyík, ami elfut, ha megközelíted. A szellõ, ha megsímogat. A dal, amikor hozzád szól. A rügyezõ ág, mely csodálatodra vár. A horizont, mert körbevesz és átkarol. A déli harangszó, amely ebédre hív. A pillangó, ha elszáll, amikor érte nyúlsz. A könyv, amit, ha megnyitsz, neked mesél. S az ember, aki feléd nyújtja fáradt kezét.
Franciskám,
dec.24.-én kaptam kézhez az írásodat. Már el is olvastam. Őszinte, érdekes. Különösen jó az indítása a barlang-képpel.
Ha folytatod: saját belső fejlődésedet is rajzold meg, a szellemi utat, amit bejártál.
Vigyázz, hogy ne ismételj!
Jobb újévet kívánok, igaz szeretettel.
Ha lecseng a nagy postai forgalom,feladunk Neked egy kis zsebpénzt.
Hogy volt, ki tudná megmagyarázni? A szél fújt, a levél reszketett. Az árnyékok megnyúltak, s puhán vánszorogtak az alkonyat izzásában. Ott voltam a csillámokkal tájat permetező halvány fényben, a kis patak fürge fodrában, a messziről érkező gyerekzsivajban. Minden olyan egyszerűnek, langyosnak tűnt. A katicabogár a kezemre szállt, szárnyait emelgette, aztán megpihent. Ott voltam én is a hétpettyes nyugalmában, a nagyvilág lassú lecsillapodásában. Méz illatát küldték a szorgos méhek, s én belebújtam. Bele a friss illatharmóniába, a ringó fuvallat ölébe. A zöld füszál megfakult, egy kavicsnak támaszkodott fáradtan, agyontaposva. Szendergéshez készülődött. Ott pihentem én is a fűszál álmatagságában. A bokor megzizzent. Súgott valamit. Ágaival hozzám ért, átkarolt mint gyermekét az édesanya. Oda tettem nyoszolyámat titkos, féltő ölelésébe. Vártam. Figyeltem a rendet, a csendet. Aztán hirtelen megsimította arcomat egy kis levéllel. A bogár elszállt. Magával vitte mozdulatlanságomat, a feloldást. Valami azt súgta, tiéd volt minden. A fejezetnek itt vége. Az új oldal majd másról mesél. És akkor felkacagtam. Kinevettem a tépázott füvet, az elröppenő bogárkát, a mézeskenyér-levegőt, a reszkető levelet, a vánszorgó árnyékot. Hazafelé az úton huncut csillagok pislogtak rám. A Göncöl csavarogni csábított. A tejút díszkivilágitásban ragyogott. Új oldalra lapoztam. Az elhasaló alkony feledésbe merült. A jelen ajándéka szebbnek, érdekesebbnek ígérkezett. A varázslat ott a bokor tövében már nem volt titokzatos. Új dallamok bűvölete hívott, s a lelkemben minden átértékelődött. Mintha megváltoztam volna. Hogyan? Miért? Ki tudná megmagyarázni?
... keresni kellett, mert már nagyon elnyílottak.
Pihenj békében, nyugalomban!