A csodálatos csillagok hideg és tiszta csengését ki hallja s borzong? Mi messzi bánat búg, mi bús akkord zsong az űrben, ó, mely álom fejti meg?
Egy hárfa húll, a végtelenbe húll, egy árva húr talán, reszketni boldog örökkön már! Suhan és semmi dolgok nem pengetik: haláluk zengje túl.
Csak száll és peng, mint zeng az íjj, ha száll. Ó, menny galambja búg e messzi dalban! A részegűlt szív ritmusára halkan dobog fel, ezt dalolja: hívj, halál!
Ó, édes téboly, éter, ájulat! Ezüst dalt csengő trilla, messzi szoprán! Jég jajgat, vágyat illat veszni hoz rám. Halálon, élten hideg báj mulat.
Halál, hideg csók forró homlokom! Ó, téli csillag: csengő, jéghideg dal! Jaj ajkra fagy, szív dermed, vágya meghal. Fehér virág borúl a halmokon.
Fehér virág, hó... tiszta illatát ki érzi, mellre szívni van, ki részeg? ki áll most egyedűl s keresni réved a messzi égre titka csillagát?
Mely ismeretlen álom révedez homállyal tündöklőn az égi tájon? Ó, mely partok felé a szép világon s ki jár a tenger égen és evez?
Ó, téli csillagok, felétek ím a boldog nem figyel, ki hinni balga, - a vándor meg-megáll kisírni dalba, hogy hozzátok visz útja s élte kín.
A vándor, kit örök nyár vére űz, bár dermedten, fagyottan bár, didergőn, de minden pusztaságon, bármi erdőn felétek dalt forró füzérbe fűz:
- Ó, téli csillagok, mi kincs ragyog szikráitok szoprán és zöld tüzében? Mi messzi élet, kárhozat vagy éden, de boldogabb, mint az, mit itt hagyok?
Mert már örömmel halna meg szegény, fagyottan is felétek áradozva és néma ajka dallal álmodozna, bolyongva, merre égi mesgye mén:
Ó, csodálatos csillagok, hideg és tiszta csengéstek ki hallja s borzong? És messzi bánat búg, mi bús akkord zsong az űrben, ó, mely álom fejti meg?
A nap delel. Virág, bokor aléltan szendereg. Szirmok, levelek közt ilyenkor születnek az álmok, Amelyek vándorutakra kelnek be-betérve Minden szerelmes hajlékba egy éjre Valahol csak boldog alvókra találnak. S ilyenkor álmodnak kedveseikkel az emberek.
S tolonganak, összefogóznak az álmok, gabalyodnak, kuszálva, válva. Sokszor egy pici-lábú ibolya-álom megbotol Mig andalogva tipeg, hogy úgy tapossa halálra Egy erőszakos jázmin- vagy orgonabokor Vagy egy májusi akácfa tántorgó részeg álma.
Én az én álmomban az elmúlt éjjelen Éles friss levegőt szívtam, mély erdei illatot Sóhajtva magamba. Azt álmodtam, hogy a fejem Az én fekvő kedvesem derekán nyugodott. De karjaim két térde közé szorítva - óh édes csontbilincs, édes! - S mikor tekintetem felkúszott törzse tetejéhez, Pilláin át ő tikkadt kékjét sugarazta le onnan.
Ez biztosan egy fenyőfa álma volt. Valahonnan Messze északról küldhette hozzám s égette belém: Ahogy állt bódultan a déli verőn Gyökerével két szikla közé pántolva - S lágy bársonyos moha a sziklái Között. S fent, tűlevelein, lángolva Nézett keresztül a nap s pattogtak szikrái.
Nedvességet kíván inkább a lélek, a búcsú elnyújtott agóniáját, vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek mindenfelé, könnyű halotti máglyák
füstjétől szürke az őszvégi ég. A csonttalan zsugorodó sötét bőr parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, a lángon át végleg lelép a létből,
szilárd testből áttetsző levegő lesz. Míg körben erjedés és rothadás, hullott alma, avar lepi a földet. Mint egy fölszámolás előtt álló lakás:
zsineggel összekötött levelek, húsz év előtti feladóvevények, kórházból visszakapott szemüveg, fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények:
az öltönyök – kivéve, amelyikben… S amelyben vélhetőleg elveszett a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden érintésre sajogni kezd az emlékezet
gyulladt foggyökere. A barna-sárga romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a roncsokat – ha a fájdalom maradt csak,
hát akkor azt, és legalább amíg a pusztulás szabott útját bejárja… Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív derült, érzéstelen amnéziája…?
Fekete, égő, sugaras szemek, Maradjatok hát, ne gyötörjetek! Ne rohanjatok együtt már velem Rétségeken, messzi földrészeken... Maradjatok hát, ne gyötörjetek, Ocsi csornia, - fekete szemek!
Fekete, égő, sugaras szemek, Az erdő közt mért látlak bennetek? A húnyó nap bús, vérpiros tüzén, Arany habon mért ragyogtok felém? Maradjatok hát, ne gyötörjetek, Ocsi zsgucia, - lángoló szemek!
Fekete, égő, sugaras szemek, Minden virágból, oh! ne intsetek... Minden dalból, oh! ne ti csengjetek, Feledjelek hát végre bennetek... Üldözzetek csak, jaj! gyötörjetek, Ocsi jasznija, - kegyetlen szemek!
A hintán ülve fölhajtom magam az Istenhez, a pamacsfelhők fölé. Onnan tekintek alá a világra, s a mezők, mint szerelmese előtt a nő kitárják titkukat. Sebesen suhan alattam a föld, s a végtelen ablakai megnyílnak. Látni vélem a mögöttük rejlő ismeretlent: egy másik Nap forróságától izzadó galaxist. Máskor meg látom, mutatóujjamon pihen egy katicabogár.
Föld alatt utazik a városokban ő, reggel a jövendő S este a halál felé, Tavasz-ősz, sövényei között az ébresztőóra vihara Indítja a varrógép kerekét, Dalaim kerekét Hajta a varrógép szele, Anna szive Forog a varrógép dalán, Hajtószijak forognak ég és föld között
S míg hervadó ujjai között zizegő vászon folyik, zizegő emlék, A csattogó tű szaporán férceli Délutánra az estét, estéire álmot, Álmaira sóhaj lebbenő csipkéit.
Emeletek fölött, a szél fölött, ül Anna, ül, gyenge lábai rohannak, Befutják a kemény meredek szirteket, Tejnedvű fűveket, szájam cserepeit, Hol jár: nyomor vitorlái lebbennek utána: száradó lepedők, Gyárfüst, száradó ing A kötelén száradó akasztott –
– Így száll tova Anna, kit elszántan követek Könnyező ablakok alatt, sikátorokon át, Hol a csend csapdája vigyáz, éjféli tulipán, S fürkészve köszönt a gyanús ismerős –
Így őrzöm napjaim anyját, névszerint Orosz Annát, Szomorú kezeim levelei így hullnak rá, rejtik, védik a téltől. Csókom így zárja barna szemeibe lázadó Ifjúságom erős, gyönyörű vidékeit.
Falu végén kis kápolna - mintha csak egy kis ház volna; tornya is csak éppen hogy van, kis harang a kis toronyban. (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
Nincs kerítés körűlötte, kőfeszület áll előtte s azt susogja két szép hársfa: «ez a hajlék Isten háza.» (Dícsértessék az Ur Jézus, mindörökké, ámen...)
Ablakomból, az uccán át, látom azt a kis kápolnát; látom télen-nyáron, látom napvilágon-holdvilágon. (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
Mért is lakok vele szemben? Mért nézem és mért néz engem? - Mert engem néz, engem vádol: mért nem vagyok hívő jámbor. (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
Szembe vele hogy nézhetek, hogy keresztet sosem vetek? s látva Jézus függő testét, mért nem mondom:«dícsértessék!» (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
Tán, ha piac-téren állna, s fellegekből prédikálna, zúgna három nagy harangja: gyúlnék dacra és haragra! (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
Falu végén kis kápolna, - mintha csak egy kis ház volna; tornya is csak éppen hogy van, kis harang a kis toronyban. (Dícsértessék az Úr Jézus, mindörökké, ámen...)
A táj fölött szél köröz Szedi a nyár a horgonyt A rét fölé az őszi köd Szürke lobogót bont Megüti arcát a táj Fáj neki s belejajdul Menni készül a nyár A lomb hegye barnul Fűszálak hadonásznak Derékig rozsdamartan Arany pénzüket az ágak Szórják pergetik halkan
* A szél hangja sziszegős Sápadt beteges a fűszál Ökörnyál fátyolos égre Felhőt terelget az ősz Temetkezik a természet Föld alá levél alá Moccan s feslik a fészek Mintha az ágyra az enyészet Szállt volna rá Még egy darázs nagy sietve Végigpásztázza a tájat A fűszálon egy tarka lepke Álmodik arany-szárnyat
* Neked is menni kell szép nyár Rozsdálló tájak felett Őszi köd sétál Késnek a reggelek
Melengetik tört gerincüket Összébb bújnak a dombok Zizegve jelzik röptüket Megsárgult lombok Földig érnek a fellegek Ónos esővel rakottan A nap aprókat lépeget Varjú kiáltoz kárvallottan
* Ón-színű alkonyi homály Settenkedik a fák alatt Elszállt a tarkalepke-nyár A föld bordái látszanak
Kezei, fehér, kis virágok, Borzas, barna fejemre hulltak, Ott elaléltak, szétsimultak Halkul s azután megremegtek.
Mikor virág-szirmok peregnek, Heves halál-párfűmök szállnak, E két kis kezet, ezt éreztem, Omló szirmát egy fehér lyánynak.
Óh nyomorult évek és árnyak, Most hulltak e kezek fejemre, Kicsi, fehér, hónapos rózsák, Forró-hidegen dideregve.
Hol van fürtjeim régi kedve, Mikor virágot várt s nem lombot? Kicsi kezek én már lerázlak, Kicsi alélt szirmok, bolondok.
Nagy, kártékony, üvöltő gondok Őszvihara a csunya sárba Virágimat lefujja, rázza: Vedd le kezeid a fejemről.
Ady Endrének ez a verse harminc év előtt, a Nyugat 1909-es évfolyamában jelent meg, Ady kézírásos korrektúrája szerint. A Szeretném, ha szeretnének című kötetbe azonban Ady már más címmel ("Fehér lyány virágkezei") vette fel.
Most ez a hang. A véletlen s a törvény közeléből. Ahogy a jég rian. S ahogy valaki rálép a kirakójátékra. Este van. Nem tudni, mi történt, de a lemez lejátszhatatlan. S ülnek itt süketek, akik szemükkel hallanak. S jönnek a távirányított babák, akiknek mindig van a kezükben egy kavics. Vagy egy csuta. Vagy egy fölösleges ujj. Van szavuk. S meg akarnak bocsátani.
Távol erdő. Szürke, bizonytalan erdő ködkoronákkal. El akar úszni, föl akar szállni, mégis ott marad: mégis erdő. Közelebb szalad a sík, itt már a zöldbe folyik a mező, zöld sikogással suhog a fű Két folt mozog az erdő felé, groteszk, elrajzolt hosszúkás foltok: fekete férfi és piros leány. Sohasem hallott madarak énekelnek, valahol kőpárkányra csobog a kútvíz, valahonnan fölteszik a kérdést, hogy miért is születtünk? Rémet bújkáltat az erdő és zizzen a ködlomb: Halló, álljatok meg, fekete férfi és piros leány!
